Zuhanó faóriások, bukdácsoló emberek

   Reggel még koromsötét volt, amikor megkongatták a sínvasat. Zengő hangja kíméletlenül túlzúgta az éjszaka folyamán feltámadt szél vésztjósló vijjogását is, belecsendült a tőle rettegő rabok éber füleibe.
    – Ébresztő!… Ébresztő!… - harsant fel pillanatnyi késedelem nélkül Goncsarov érdes hangja, mintha már rég ébren várt volna a kívülről érkező jeladásra. A hirtelen kiáltás betöltötte a szobát, s mintha áramütés ért volna mindenkit, egy csapásra megmozdultak a takarók, nyikorogtak a priccsek támasztólécei.
    Kelletlenül ültem fel. Fázósan gomboltam össze magamon a gimnasztyorkát. Este a kellemes hőmérsékletű szobában feleslegesnek tartottuk a felsőruhát, most sietve kapkodtuk magunkra, de bizony nem sikerüt átmelegedni, és vacogó fogakkal kászálódtunk le a padlóra.
    A szoba teljesen kihűlt. Az ablakokat vastag jég és zúzmara fedte.
    – Na, indíts reggelizni! - adta ki a jelszót Goncsarov, amikor a szüntelen hajszolódás nyomán mindenki lemászott a priccsekről, és tétován topogtunk az ajtó és a kályha közötti szűk helyen.
    A kerítés körül hunyorgó, széltől lengetett lámpák és a mindent beborító hótakaró derengő fényénél botorkáltunk az ebédlő felé.
    Sötéten imbolygó árnyak sora vonult más barakkokból is a káposztaleves szagától átitatott épület irányába. Itt is, ott is parancsolón lármáztak a brigádvezetők a behúzott nyakú emberek mögött, akik szótlanul taposták a csikorgó havat.
    A sokszáz láb nyomán simára döngölt keskeny ösvényen csúszkáltam az előttem haladó nyomában. Rémülten néztem körül a havas tájon: - „Istenem! Pár órán belül egész napra kihajtanak a fagyos leheletű őserdőbe!”
    Az ebédlőben világos volt. Az elsők között mentünk, és minden huzavona nélkül elfoglalhattunk három üres asztalt egymás mögött.
    Került-fordult, és máris hozta nagy fatálcán a kenyeret a lúdnyakú Kucenko. A harminc dekás kis szeletekre fogpiszkálónyi pálcikákkal tűzték rá a pontos súlyhoz szükséges falatkákat.
    Pillanatok alatt, kézről kézre adva megkaptuk a mindennapi kenyérke áhított darabját.
    Segítség igénybevétele nélkül, maga hordta ki Goncsarov a gőzölgő levest, egy-egy tálcán tíz tányérral. Három forduló, és mindenki szürcsölte, fújta a tartalmatlan, de rendkívül forró káposztás lét.
    A fatányérak asztallapra koppanó, tompa hangja hallatszott csupán az általános csendben, meg a gondos kaparászás, ahogy a fakanalakkal igyekeztünk egy cseppig kikanalazni belőle a levesmaradékot, majd letettük a vastag, alig gyalult, fenyőből ácsolt asztalra az üresen is súlyos edénykét.
    Alig hangzott el egy-két rekedt dörmögés. Mindenki álmos volt még, nehezen indult meg a beszélgetés, meg aztán sok mondanivaló sem volt, ami megoldotta volna a nyelveket.
    A reggeli után visszaiparkodtunk a barakkba és a cipőt lerúgva felkapaszkodtunk a helyünkre, a plédet a fejünkre húzva nyomban elaludtunk, hogy kivonulás előtt még pihenjünk, melegedjünk egy keveset…
    Arra riadtam fel, hogy irgalmatlanul rángatják a lábamat.
    – Kelj fel, az anyád!… - recsegett felém Goncsarov. Talán dajkát állítsak mindegyik lajhár mellé, aki költögesse, meg a taknyos orrát törölgesse a sok trógerjának!… Lódulj az udvarra, - sorakozz munkára!
    Késedelmeskedés nélkül csúsztam le a padlóra. A szívem a torkomban dobogott. Beleléptem az üggyel-bajjal előkotort cipőmbe, melyet valaki már mélyen a priccs alá rúgott vagy lökött.
    Időközben a többiek elinaltak, majdnem kettesben maradtunk Goncsarovval. A moldvai invalidus görnyedezett a kihűlt kályha mellett, s szótlanul, részvétlenül nézte a jelenetet.
    El akartam igazítani a plédet az ágyon.
    – Majd a takarító rendbeteszi! Mars, a többiek után! - S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, kipenderített az ajtón a begerjedt, hirtelenkezű ember. Nem várta meg, míg azt magamtól is megteszem.
    Hat-nyolc lépcsőfok után térdig gázoltam előtte a hóban, szaporán kapkodtam a lábamat, nehogy csizmájával a sarkamra lépjen.
    A fényszórókkal megvilágított kapun belül nyüzsgött a rabok zsibongva rajzó tömege. A narjádcsik utasítására egymás után sorba rendeződtek a brigádok.
    Goncsarov is rendbe szedte engedelmes nyáját. Dülledt szemeit körbejártatva éberen vigyázott, nehogy valaki elmaradjon, kilógjon a sorból.
    Megnyílt a kapu, és mozgásba jött a ráncba szedett brigádok hosszú sora. A kifelé sodródók tömege egyre gyérült, s mind többen vesztek bele a kerítésen kívüli sötétségbe. Elindultak az ismeretlen őserdőbe vezető első útjukra…
    Ahogy brigádunk a kapuhoz ért, a narjádcsik megkérdezte Goncsarovot: van-e a brigádban Horváth László.
    Igenlő válasz után azt mondta, hogy az maradjon a zónán, nem mehet ki az erdőbe!
    Laci is, mi is csodálkoztunk, hogy mi lehet az oka? Sok tétovázásra nem volt idő, mert már számolták is brigádunkat kifelé: egyik oldalon a kapuőr, másik felől a narjádcsik. Ötös sorba akartunk rendeződni, de azt mondták, fejlődjünk fel csak kettesével! Az erdőben a keskeny ösvényeken nem lehet menetoszlopban masírozni.
    A kapun túl, a hóbuckákra ki voltak rakva a megfelelő szerszámok, brigádonként elkülönítve: fejsze, kis és nagy fűrész a favágóknak, az útépítőknek hasonlóképpen, de a rakodó brigádoknak már csak néhány fejsze.
    A szállító brigádok serény nógatással bíztatták a szánokba fogott kicsiny, szibériai ökröket és a hosszú szörű lovacskákat az istálló felől. A láger mellett vezető csapáson rátértek az erdei útra. Elsőnek a szállítók vonultak ki, befogtak és máris indultak a tajgába.
    „Haj! Mi lesz itt még megfizetve!” - toporogtam a szerszámrakás mellett. Magamhoz vettem egy szekercét, a Feri is a karjára akasztott egyet. A nagyfűrész széles, hideg lapját nem szívesen vette kézbe vagy szorította magához senki. Goncsarov úgy verte rá a hevesen szabadkozó emberekre az acélosan suhogó, deres nagyfűrészeket.
    Kellően felfegyverkezve - de hiányosan öltözve - indultunk az előttünk haladó brigádok taposta ösvényen a völgy felé. Két-két puskás őr lépkedett minden brigád után.
    Rátértünk a vasúti töltésre, és a talpfákon lépegetve jutottunk el a kijelölt erdőrészbe. Bizony a síkos talpfákon való bukdácsolás nagyon fárasztó volt, és eléggé igénybe vette a lábizmokat. Célunk hét-nyolc kilométernyire volt a tábortól, s alaposan elfáradtunk, jóformán ki is melegedtünk, míg odaértünk.
    Az iparvasút vágányai addig az erdőrészletig lettek mindig kiépítve, ahol éppen a fakitermelés folyt, hogy a rönköket a kis vicinálisok kiszállíthassák a Káma folyó partjára. Onnan a tavaszi áradások alkalmával leúsztatták a depóban felhalmozott téli „termést” a kanyargó folyón a permi fűrészüzemekig, további feldolgozásra.

   Közbeiktatom a láger munkabeosztását, hogy a továbbiakban minden különösebb kitérő nélkül érthető legyen a ránk váró feladat.
    A favágók (leszopovalscsiki) végezték a munka indító mozzanatait: alacsony tönköt hagyva elfűrészelték, ledöntötték a fát, csáklyákkal befolyásolva a dőlés irányát. A megölt, a hasig érő hóban magatehetetlenül elnyúlt erdei óriást megkopasztották ágaitól, levágták tobozoktól terhes koronáját. Amennyire futotta, 6,10 és 4,10 méteres rönkökre fűrészelték szét a sudár törzset.
    A favágók ezután laposra faragott végű botot vettek kézbe, és azzal tolva, emelve gurgatták a tekintélyes átmérőjű rönköket tuskón-bokron át az utászbrigádok által rögtönzött utak mentére.
    Az erdei rakodóbrigádok a 60 ökör és 30 ló vontatta iker-szánokra rakták, emelték a havas rönköket ismét csak faragott botok segítségével, sok hó-rukk! és davaj! kiáltás közepette.
    A szán két, lánccal egybekapcsolt szánkóból állt, így a hosszú szálfákat biztonságosan rá lehetett erősíteni. Az igavonó jószágok a völgyben húzódó vágányok mellett kijelölt rakodóhelyre, depóra szállították súlyos terhüket.
    A szállítók legallyazott, fütykösnek is beillő ágat használtak ostor helyett. Kíméletlenül csépelték, hangos kurjongatással nógatták az erőlködéstől gőzölgő állatokat a tekervényes, hevenyészett utakon lefelé.
    A vasúti rakodó brigádok billentették le a lapos szánokról és hatalmas rakásra gurították az erdőből özönlő rakományt.
    Ha megjött valamelyik kenőolajszagú kis mozdony a csörömpölő platformokkal, a rakodók csáklyákkal tolták fel a szálfákat a keresztbe fektetett párnafákon a vagonokra.
    Tizenkilenc brigád dolgozott az erdőben: 6 favágó, 3 útépítő, 1 vasútépítő, 4 erdei rakodó, 3 szállító és 2 vasúti rakodó brigád.
    A zónán csak egy brigádnyi, körülbelül harminc főnyi belső munkás maradt: a konyha személyzete, a fürdő, a forróvíz-tároló, az iroda, a kórház dolgozói, aztán a ruharaktáros (az üres raktárral), az öt szerszámkiadó, no meg a narjádcsik és a rend őre: a komendáns. A cipész- és szabóműhelyben dolgozott ezenkívül két-három szakember.
    A brigádonként kijelölt invalidus szobaőr nem számított a láger „improduktív” létszámához, miként már fentebb írtam, az erdőben dolgozó brigád az ő számára is teljesített normát.
    Ha jól számoltam össze a brigádokat, melyeket általában 30 taggal kalkuláltam, akkor körülbelül 600 főből állhatott a jelen történet kezdetén a láger „lakossága”.
    Persze ez az én utólagos becslésem. Ettől ötvennel kevesebben vagy ugyanannyival többen is lehettünk azon az emlékezetes októberi reggelen, amikor félig öltözötten, félig mezítláb kitessékeltek minket a láger deszkapalánkja mögül a komor fenyvesekkel borított lankás, hófedte dombokra.

   A fárasztó menetelés után egy széles völgy bejáratánál torpant meg a brigádokra tördelt, végeláthatatlan kettes sor.
    Az őrök egy része kordont vont körénk, a többiek megindultak a dombokra, hogy kétoldalt a völggyel együtt egy nagyobb erdőrészt vegyenek körül: a munkahelyünket.
    Mikor minden irányból átható füttyszó hangzott, jelezvén, hogy minden rendben van, mindegyik posztoló katona elfoglalta a kijelölt őrhelyét, intett az őrség parancsnoka:
    – Eridjetek a dolgotokra!
    A brigádvezetők rögtön megélénkültek:
    – Hé, srácok! Utánam! - szólítgatták embereiket. Goncsarov is hadonászott, káromkodott, és brigádunk pillanatokon belül teljes létszámmal gázolt a szűz hóban a balkéz felőli partoldalon, az erdő sűrűjébe.
    Egy élénkpiros arcú fiatalember, akin vadonatúj kék színű vattáskabát volt, a nyomunkba szegődött, és átvette az irányítást Goncsarovtól.
    A fiatalember beszédén, mozdulatain láttuk, hogy nem rab, azonkívül idevalósi lehet. Szemmel láthatóan hozzá volt szokva az éghajlathoz. Fel sem vette a hideget, igaz, nem oly gyér öltözékben kerülgette a hó alatt görnyedező bokrokat, fákat, mint mi. Szőrmesapka, szőrmekesztyű, gyapjúsál, szőrcsizma járult a meleg kabáthoz.
    Erdésztechnikus volt, s rövid félóra alatt bevezetett minket az erődirtás mesterségébe, kioktatott a szakma fogásaira. E cseppnyi tudással kellett nekifohászkodni a komoly tapasztalatot, ügyességet és nem utolsósorban - erőt igénylő munkához.
    A technikus fellépett egy elszáradt faóriás gyökerestől kidűlt tetemére. Parancsoló mozdulatára engedelmesen köréje sereglettünk, a kis tisztás fölé hajló havas fenyőágak alatt derengő homályban.
    Széles, színészkedő mozdulatokkal magyarázni kezdett:
    – Ezen a szakaszon az erdőt teljesen ki fogjuk írtani. Tehát vastag és vékony fa, fenyő és nyírfa - minden kivágásra kerül!
    A favágás megkezdése előtt először azt kell megnézni, hogy milyen irányba előnyös és megfelelő dönteni. Hát ezt úgy válasszátok ki, hogy lehetőleg ne zuhanjon egy másik fának, ne arra dőljön, ahol más brigádok dolgoznak. Azonkívül ne döntsétek már ledöntött fára vagy szakadék fölé, mert eltörhet a törzse, és az komoly kárt jelent. Aki ilyent csinál, számíthat arra, hogy szabotázs cselekményért újra szembeállhat az államügyésszel.
    Namármost, amikor minden körülményt fontolóra vettetek, a szekercével bevágást kell készíteni a fa törzsén, azon az oldalon, amelyik irányba dönteni akarjátok a fát. A bevágás nem lehet 50 centiméternél magasabban a földtől, mert ellenkező esetben a pazarlásért szigorú büntetés jár, s az szabotázsnak minősül. Ha magas a hó, ki kell ásni a földig a törzset, hogy a kívánt magasságot jól határozzátok meg. Na most, a bevágással ellentétes oldalon, egy kicsit ferdén rátartva a hosszú fűrésszel átfűrészelitek a fát. Így eléritek azt, hogy arra dől a fenyő vagy nyír, amerre akarjátok, főleg, ha meg is lökitek a fűrészelés irányából. Döntésnél nem szabad közel állni az elfűrészelt fa törzséhez, nehogy a lehuppanó faóriás visszacsapó törzse valakit agyonverjen, ahogy megrugózik hatalmas ágain. Ha a fűrészeléssel odáig juttok, hogy úgyszólván hajszálon függ már a fa a tönkjén, mielőtt a csáklyával vagy rúddal meglöknétek, azt kell minden esetben kiáltani, hogy: bojsza! vagyis - vigyázz!
    Ezzel figyelmeztetitek a közelben tartózkodókat, nehogy valakire ráessen. Mert minden elővigyázatosság ellenére dőlhet másfelé is, mint ahogy szánja valaki. Ha mégis ügyetlenül döntöttetek, és a fa fennakadt a másikon, ne próbáljátok magatok lepiszkálni róla, mert az végzetes balesethez vezethet. HÍvjatok mestert, brigádvezetőt, majd az irányítja a további döntést. Ugyanis azt a fát kell vele együtt kivágni, amelyiken fennakadt. Ez mindig kockázatos dolog, mert a két fa súlyát nehéz kiszámítani: mikor fog dőlni? meddig lehet még fűrészelni a megdőlt fa szomszédságában? a fennakadt fa tövében?
    A fa ledöntése után jön a gallyazás. Az ágakat, gallyakat úgy kell levágni, hogy csonkjuk ne maradjon, de lyukat se véssünk a törzsbe.
    A hasznavehetetlen koronát és az ágakat a helyszínen rögtön el kell égetni, hogy egyúttal az erdő tisztogatását is elvégezzük. Az égetést a kitermelt rönköktől biztonságos távolságban kell elvégezni.
    A brigádvezető az előbb vázolt feladatok folyamatos végzésére öt-öt emberből álló munkacsapatokat alakítson ki. Kettő dönt, egy gallyaz, a negyedik a szabványos rönkökre szabja a lehetőséghez és a fa hosszúságához mérten a törzset. Az ötödik munkásnak a kötelessége a gallyégetés.
    – Világos? Érthető? Nincs probléma? - volt a zárókérdés, melyre feleletet sem várt az irigylésreméltóan egészséges, jóltáplált technikus, hanem faképnél hagyott bennünket. Másik brigád keresésére indult, hogy ott is megtartsa az „alapos” kioktatást.
    Az erdőben néma csend volt. A vastag hótakaró alatt görnyedező ágak a nyakunkba lógtak. Félhomály terjengett a sűrű erdőben. Fáztunk megmozdulni, lábunk hólében tocsogott az ócska gumicipőben. A hőmérséklet úgy mínusz öt és mínusz tíz fok között lehetett.
    Nehéz volt már a karomon szorongatni a fejszét. Egyik kezemből a másikba tettem. Bárcsak lenne erőm forgatni, nagyokat csapkodni vele! Talán akkor kimelegednék egy kicsit? Így, éhezve-fázva nem valószínű, hogy beváltom a hozzám fűzött reményeket, mellyel a nacsalnik a favágók közé sorolt, csak úgy látatlanban…
    Megindult Goncsarov, libasorba fejlődve lépkedtünk a nyomába. Úgy egyensúlyoztunk, hogy az előttünk haladó brigádvezető csizmája által a hóba nyomott lyukakba találjunk. Meztelen lábszárunk nehezen tűrte a nedves hó hideg érintését.
    Néhány perc múlva egy ferde törzsű, fiatal nyírfához értünk. A legvastagabb ágán rézüst függött, az alját nyaldosták a bőven táplált tűz lángjai. Mellette egy ősz bajuszú öregember kevergette-kavargatta tartalmát a kormosfenekű üstnek.
    Rögtön összefutott a nyál a számban, ételt, kását sejtettem az üstből feltörő gőzfelhő alatt.
    Jól sejtettem. A váratlan, nem remélt árpakása ígérete éhes remegést okozott a belsőrészemben, alig vártam, hogy kezembe foghassam az ételt.
    Ahogy sorjában odajárultunk a kondérhoz, mindenkinek a kezébe nyomott az öreg három decire való kását, ütött-kopott konzervesdobozokba adagolva.
    Az erdei jövés-menés közben elszaladt az idő, délre járhatott már, s mi éppen jókor bukkantunk a ferde nyírfára, ahol brigádunk elsőnek esett át a szűkremért ebéd örömein. Ohó! Azért volt reggel olyan híg a leves, mert amíg nem mentünk munkára, a délre szánt daramennyiséget a kétszeri levesbe tették, s most meg már hiányzik belőle! - jutott el a felismerés a mindig kombináló, összefüggéseket kereső értelmünkig.
    Akár két étkezésre osztják el, akár „ebédet” is adnak belőle - szegényes ez az ellátás nagyon! Nincs arányban a három köbméterrel! …
    Kanál híján kiszürcsöltük, ujjal kipiszkáltuk a hosszúkás konzervdoboz tartalmát. Leszórtuk az üres edényeket a szakács mellé a hóra. Továbbmentünk a domb túlsó oldalára, ahol a kijelölt munkahely várt ránk. Az imént kapott oktatást kellett minél előbb a gyakorlatban valóra váltanunk.
    Más brigádok is feltűntek a fák között, s velünk azonos irányba haladva törtettek a mesterek, technikusok által mutatott erdőrész felé.
    Tudomásunkra hozták, hogy az első öt munkanapon norma nélkül fogunk dolgozni. Ez annyit jelentett, hogy türelmi időt hagytak, nem volt még kötelező a napi három köbméter, csak az a lényeg, hogy beletanuljunk a munkába.
    Azonkívül a most kezdett munka még nem rendszeres termelés volt. Az irtásra kijelölt erdőség körül ötven méter szélességű sávban ki kellett mindent irtani a legutolsó bokorig, hogy a letarolt lénián felállítandó magas őrtornyokból látni lehessen: nem szökik-e ki valaki az ellenőrzés alatt tartott erdőségből.
    A körülhatárolt erdőben aztán háborítatlanul közlekedhettünk. Nem állt minden brigád háta mögött őr. A munkahely változtatása, a szállítás szabadon bonyolódhatott le a több négyzetkilométernyi területen.
    Ha valaki átszaladt volna az őrzött sávon, szökésnek minősült volna, és minden figyelmeztetés nélkül lőtt volna a toronyban silbakoló őr.
    Sok értelme nem volt a szökésnek a tiltott határokon túlra. Nem is szökött meg, illetve nem is próbálkozott szökéssel senki a tél folyamán.
    Végeláthatatlan erdőségek mindenütt, a völgyekben alattomos mocsár. Medvék, farkasok bolyongtak a fák között. A dimbes-dombos vidéken még helyismerettel is el lehetett volna tévedni, olyan egyforma volt a táj, tíz, húsz, sőt ötven kilométerre körös-körül.
    Nagyon ritkán lakott vidék volt, kicsiny faluk, de szinte egymást érő lágerek rejtőztek a beláthatatlan vidék dombhajlatai mögött.
    Az egyik láger szökevénye a szomszédos láger hatósugarába került bolyongása közben. Élelmet szerezni nem lehetett, se nyáron, se télen.
    A gyér helyi lakosság oly szűkös viszonyok között tengette életét, hogy az ismeretlen vándort szívesen kiszolgáltatta a hatóságoknak az egy mázsa gabonában megállapított vérdíjért.
    Nyáron mindennek ellenére gyakran megkísértette a rabokat a szökés vágya. A hontalan szökevény nem talált menedéket a milliárdnyi mérges csipésű rovar ellen, mely a mocsarakból szállt fel, prédára lesve. Ha ember vagy nyomozókutya nem fedezte fel előbb, a vadállatok vagy a rovarok végeztek vele, mielőtt szelídebb tájakra vergődhetett volna, gyökereken, leveleken tengődve. De a legvalószínűbb, hogy a feneketlen mocsár nyelte el, még mielőtt egyéb veszedelem utolérte volna…
    Szinte érthetetlen, hogy ilyen áthatolhatatlan természeti akadályok mellett is olyan éberen vigyáztak ránk, s állandóan nyugtalankodtak őreink, hogy nem szökünk-e meg.
    Kisebb-nagyobb kitérők után végre odáig jutottam elbeszélésem fonalával, hogy az erdésztechnikus utasítását követve brigádunk elfoglalta helyét a kiirtandó ötven méteres sáv megfelelő szakaszán.
    Elsőnek ötös munkacsapatokra osztotta brigádunkat Goncsarov. Nagyon jól emlékszem az első munkacsapatra, amelynek tagjaként a favágás magas művészetét gyakorolni kezdtem.
    Egy Kuznyecov nevű, nagybajuszú hórihorgas ukrán öreg lett a vezetőnk, aki Ványa Szávkinnal, egy szőke, széles képű orosz fiúval vállalta a fa döntését. Kuznyecov úgy rendelkezett, hogy a legallyazást Ruga Feri végezze el. Halkbeszédű, törődött kis orosz bácsika, akinek a nevére nem emlékszem, kapta a kisfűrészt a fatörzs szétdarabolásához.
    Engem a legkönnyebb munkára, a gallyégetéshez állított a szúrósszemű Kuznyecov. Nem nézett ki belőlem többet, prófétai éleslátással csalhatatlanul felmérve gyatra képességeimet.
    Sajnos ennek a feladatnak sem tudtam rendesen megfelelni, amint a továbbiak során kiderült.
    Egyéb akadálya nem is volt már, hogy nekilássunk a munkának, csak azt nem tudtuk, hogyan is kell azt a bizonyos nekiállást csinálni.
    Tanácstalanul toporogtunk a hóban. Egymásra és a dús lombozatú magas fenyőkre pislogattunk, de csak nem csattogtak a szekercék, nem sírtak fel a fűrészek a fák tövénél!
    A rövid kioktatás után végeredményben még mindig bizonytalankodott mindenki, hogyan is kezdjen hozzá ehhez az izéhez… az úgynevezett fadöntéshez. S a kiszemelt fát merrefelé döntse, ha ugyan sikerül ennek a néma óriásnak irányt szabni gyenge karjainkkal?
    Kis együttesünkön belül Kuznyecov Szávkint biztatta, Szávkin meg Kuznyecovnak magyarázott kényelmes taglejtésekkel. Kerülgették a fákat, ez se tetszett, az se volt jó. Végül már kiabáltak, lemarházták egymást, az anyjukat emlegették, s Kuznyecov ingerülten rángatta Szávkint a hosszúfűrésznél fogva. Ferkóval szótlanul álltunk a közelben. A mi munkánk a döntés után kezdődött, nem éreztük illetékeseknek magunkat, hogy a sok „tudós” között véleményt nyilvánítsunk.
    Goncsarov ott termett, dühösen ordítozott:
    – Álljatok már neki, az anyátok keservét… Nem látjátok, hogy a másik brigádnál mindjárt dől a fa? Tátott szájú banda!…
    Máshol sem nagyon dőlt a fa, de nem feleselt senki. Nekikeseredett a társaság az imént tanult módon az első fenyő kivégzéséhez.
    A többszörösen visszhangzó fejszecsapások szaporán, de erőtlenül csattogtak a fák jégborította tövénél. Lassacskán itt is, ott is felsírtak a hosszúfűrészek a térdre ereszkedett, behúzott nyakú rabok kezében.
    Ahogy a fejsze ütései nyomán meg-megremegtek a délceg fenyők, az örök idők óta érintetlen tajga lakói, a porhó sűrű fátyolként hullott alá a fák nyugalmát háborgató emberek fejére, hátára.
    Az öreg orosz, valamint Feri és jómagam félreállva, áhitatosan lestük, hogy most mi lesz?
    Kuznyecov és Szávkin erőlködve rángatták a fűrészt egy tetszés szerint kiválasztott, közepes vastagságú fa tövénél. Váratlanul nagyot reccsent a vörhenyes-pikkelyes törzsű fenyőfa. Ropogott, pattogott, és suhogva végighuppant a havon. Megrugózott letört ágainak csonkján, s aztán mozdulatlanságba meredt teljes hosszában.
    Amint elült a felkavart hófelhő, akkor vettem észre, hogy a nagy eséstől letört és különváltan merült el a hótengerben a fa közepes nagyságú, karácsonyfának is beillő csúcsa.
    Nagy volt az ijedelem. Hamarabb dűlt, és más irányba, mint számították. A fa már régen feküdt, mikor Kuznyecov és Szávkin még mindig dermedten markolta a fűrész két szárát.
    A hirtelen esést követő pillanatok csendje után nagy kiabálás támadt, mert a szomszédos brigádból valakit majdnem agyoncsapott a fa. A megijedt ember, amikor feléje dőlt a fa, nem félreugrott, hanem hosszában iramodott neki, ahogy csak bírta a két lába. A fa koronája hajszál híján, hogy utol nem érte. Az a letörött másfél méternyi csúcs.
    Tüstént megjelent a színen Goncsarov. Lemarházta - azon a napon nem először és nem utoljára - az egész társaságot. Mutogatott, magyarázott, fenyegetett.
    Az öreg Kuznyecov nagyokat lépett és többször körüljárta a brigádvezetőt. Hevesen gesztikulálva bizonygatta a maga igazát, csak úgy lengett a hosszú bajusza, és a télisapka két leffentyűje oldalt.
    Tra-ta-ta----reccs! - és hirtelen elvágódott egy szép szál fenyő a közelünkben, keresztbe a miénkre. Goncsarov és Kuznyecov alig győzött félreugrani a szintén minden figyelmeztetés nélkül - csak úgy Isten nevében - eleresztett fa elől. A többiekkel együtt én is futottam, amerre láttam, amint felénk suhant a nagy árny.
    Mikor magához tért Goncsarov a kábult ijedtségtől, dühe rögtön az újabb mamlaszok ellen fordult, az öreg Kuznyecov meg azon dünnyögött, hogy miképpen dolgozzuk fel a mi fenyőnket, ha a másik rajta van.
    Tiszta őrület, ami ott rövid idő leforgása alatt kialakult: civakodás, veszekedés, fareccsenés, esztelen ugrálás, futkosás, káromkodás…
    Goncsarov arcát elöntötte a veríték, s hamarosan berekedt. Közülünk senki sem dolgozott még fairtáson, így nem csoda, ha a hamarjában nekiugratott emberek elemi tapasztalat, szaktudás hiányában percenként veszélyeztették saját és mások testi épségét..
    Kuznyecovék rászánták magukat, és egy másik fa elfürészeléséhez készülődtek már. Feri nekilátott a gallyazásnak.
    Nem valami könnyű munka volt a gyantás ágakat levagdosni. A ragacsos ágnak néha tízszer is odavágott a Feri, amíg sikerült csonk nélkül leválasztani a törzsről.
    Kuznyecov apó nyomatékosan megmagyarázta Ferinek, hogy mindig az ellenkező oldalon lévő ágat vágja, mint ahol áll. Nem nagy eset eltéveszteni a fejszesuhintást, és a saját lábába, térdébe tévedhet az éle, ha nem tartja be ezt a szabályt.
    Még csak én nem dolgoztam. Kezeimet a kis kufejka ujjába gyömöszölve görnyedeztem, lehetőleg félrehúzódva, hogy senkinek ne legyek láb alatt.
    Kuznyecov rám pillantott:
    – Hordd a levágott ágakat rakásra, és gyújts alája!
    Feri keze alól elszedegettem az ágakat és hamarosan a nyirkos, havas gallyakból nagy zöld halom keletkezett. Kesztyű nélkül markolászni a jeges ágakat, nem volt valami kellemes dolog. Majdnem lefagytak az ujjaim. Rázogattam, dörzsölgettem a kezeimet, hogy visszatérjen beléjük az élet.
    Hogyan fogok én itt tüzet rakni a megmerevedett ujjaimmal? Miből fogom lángra lobbantani ezt a csöpögő halmot?
    Napközben alig minusz négy vagy minusz öt lehetett a fagy. Minden nedves volt, a hó kásásan felengedett.
    Imitt-amott már füstölögtek a rakások a fák között. Tanácstalanul néztem körül és a kufejkám feltépett béléséből kihúztam egy kis vattacsomót, azzal próbálkoztam a legközelebbi munkacsapattól tüzet hozni.
    A füstölgő, büdös foszlányt a rakás alá tettem. Nem volt nagyobb a füstje, mint egy valamire való cigarettának. Mellé guggoltam. Tele tüdőből fújtam a büzölgő vattát. Beleszédültem a hasztalan erőlködésbe, de csak nem akart meggyulladni a gallytömeg. A vége az lett a sikertelen próbálkozásnak, hogy az ágakról lecsöpögő hólétől az én vérszegény vattácskám átázott, és megfeketedett.
    Minden porcikám a meleget vágyta, és sehogy sem sikerült felszítani a tüzet, lángra lobbantani az ágakat.
    Felegyenesedtem. Egyik lábamról a másikra ugráltam az élettelen ághalom mellett. Irigy szemekkel néztem a távolabbra gomolygó füstoszlopokra, felvillódzó lángnyelvekre.
    Kuznyecov észrevette, hogy még mindig nem ég a gallyrakás. Sebbel-lobbal odagázolt hozzám, ingerülten kiabált, s mivel tehetetlenül bámultam rá, bosszúsan odébblökött. Dühösen belerúgott az ágakba, a kezeit rázta felém. Biztonságos távolságból hallgattam a jogos szitkozódást, összébb húztam magamon a vattáskabátot, s ácsorogtam megadóan, türelmesen.
    Mikor kifogyott a szuszból az öreg, s látta, hogy reménytelen a szót pazarolni rám, utasított, hogy hozzak valamit.
    Többször elismételte:
    – Koru, koru davaj!…
    Hát a davajt, azt kitűnően értettem, csak azt nem, hogy az az istenverte „koru” vajon mi lehet. „Mi az ördögöt akarhat tőlem?” - tűnődtem tanácstalanul.
    Ukránul jól értettem, hisz Északon mindenki ukránnak nézett az erős ukrán akcentusom miatt, de ezzel a szóval, hogy „koru” - eddig nem találkoztam. Igaz, közelről még sohasem láttam erdőt Ukrajnában.
    Szájon akart vágni az öreg, de odébb ugrottam előle, s kíváncsian néztem: mit művel.
    Hát odagázolt egy közelben lévő nyírfához, tenyérnyi darabkákat tépdesett a papírvékony kérgéből, - így most már én is tudtam, hogy mit akart tőlem: nyírfakérget. Futottam újabb vattával tűzért. Addig az öreg széthúzogatta a rakást, odagyömöszölte a fehér kéregdarabokat, alája vattát, és egy-két fújás után már égett is.
    Pattogva nyaldosták a lángok a nedves ágakat, sercegve olvadt fel és változott gőzzé a vékony jégbevonat rajtuk. Jólesően nyújtogattam elgémberedett kezeimet a tűz felé. Legszívesebben beleburkolóztam volna a felette gomolygó füstfelhőbe. Így is majdnem megfulladtam, ahogy belelélegeztem a kesernyés füstbe.
    Kuznyecov morgott még valamit, ellenségesen végignézett rajtam, és ment a dolgára, a fűrész mellett toporgó Szávkinhoz. Őszintén csodáltam lelkierejét, hogy ott tudta hagyni azt a csábítóan lángoló tűzrakást.
    Kellett volna mennem a többi ágat hordani, újabb tüzet rakni, de nem érdekelt semmi. Magával ragadott a melegség és a fény bűvölete, s rettegve bár, de egy tapodtat sem mozdultam a mind magasabbra törő máglyatűz mellől.
    Hamarosan odasomfordált Feri is. Addig settenkedett a kis orosz bácsika, hogy végül ő is mellettünk állt. Kuznyecov egyenlőre fel sem nézett, rendületlenül húzták a fűrészt Szávkinnal.
    Kis idő múlva észrevette az ágrólszakadt együttest:
    – Rakjad a tüzet, hordd az ágakat, te átkozott! Te pedig eredj, gallyazd tovább a fát! - vakkantott Ferire is.
    A kis öreg szótlanul eloldalgott a tűz közeléből. Nem várta meg, hogy Kuznyecov neki is szóljon egy-két kedves szót.
    Kelletlenül láttam a dolgom után. Sóhajtozva görnyedeztem a súlyos ágak terhe alatt. Rádobtam a pattogó lángokra. Egy pillanatra mintha kialudt volna a tűz.
    Visszafojtott lélegzettel néztem a szélein előszivárgó vékony füstcsíkokat, s aztán megkönnyebbülten sóhajtottam: némi sistergés után új erővel, szikrázva és pattogva lobbant fel a máglya rőt fénye.
    Így telt el az első munkanap. Az amúgy is korán leszálló alkony az erdőben még hamarabb homályba borított mindent. A máglyák fénye mind erősebb lett, a fák között tevékenykedők árnyéka sötéten imbolygott a mindent befedő hótakaróra vetődve.
    Mikor teljes sötétség borult a tájra, elhallgattak a fűrészek, megszűnt a fejszék kopácsolása, a bábeli hangzavar elcsendesedett. Csak a tűzrakások köré csoportosult emberek halk beszéde hallatszott szerteszét.
    A jól végzett munka feletti megelégedés jeléül még nevetést is lehetett hallani a fák közül. Bizonyára a fadöntés kapkodásában elkövetett, könnyen végzetessé válható balfogások felett élcelődtek, melyeket sikerült ép bőrrel megúszni, s utólag már olyan nevetséges volt az egész…
    Felszabadult terefere közben melegedtünk, szárítkoztunk, úgy vártuk a sorakozóra hívó jeladást.
    Már az első napon kaptunk egy kis leckét a sercegő, pattogó szikrák álnokságából. Szaporán hányták a tüzet a hevesen égő, gyantás gallyak.
    A tűz körül szorongók vattásruháján minduntalan lyukat égetett a szertefröccsenő szikra. Álnokul megtapadt, átütött a kabát vásznán, és a vattában izzott tovább. Láng nélkül, tűz nélkül mind nagyobb körben égette barnára a vattabélést. Mivel nem lánggal égett, hanem csak alattomosan izzott, csupán a büdös szagáról lehetett rájönni, hogy valakinek a kufejkája szikrát kapott.
    „De kinek a ruhájából árad a bűz?”- tünődtünk forgolódva. Mire rájöttünk, arra már nem egyszer jókora helyen kiégett a ruha. Egy marék hóval oltottuk el, s fekete lyuk maradt a kabáton, - még egy bejárat keletkezett a hideg számára az amúgy is széllel bélelt gönceinkben.
    Goncsarov tűztől tűzig járt és figyelmeztette embereit: „ Fogjon a hóna alá mindenki egy-egy hasáb fát, amit hazavisz, mert a szobánk fűtéséről magunknak kell gondoskodni.”
    Erre a célra csak kidőlt, elszáradt fát volt szabad feldarabolni. A brigád fürgébb tagjai azonnal szót fogadtak. Lefűrészeltek a közelben található, széltől kidöntött, száraz fáról néhány tuskót. Szaporán feldarabolták, és kiosztották közöttünk - az éjszakai meleg táplálására deresfalu kis szobánkban.
    A fák között lengedező szél alig hallható sínverés kongó hangját hozta felénk a messzi völgyből.
    Egyszeriben felhangzott a figyelmeztető füttyszó, kiabálás a szanaszét melegedő emberek között:
    – Sorakozó! Sorakozó! Gyerünk a kijárathoz!
    Az addig sűrű embergyűrűvel eltakart tüzek fénye egyszeriben elárasztotta az erdőt, miután a türelmetlen hívó szóra sorban otthagytuk a környékét.
    Ahogy útbaejtettünk egy-egy csábítóan sugárzó tűzrakást, meg-megálltunk, és csak a brigádvezetők ismételt sürgető szavára tébláboltunk tovább a völgy felé, a többiek nyomában…
    Végre ott sürgölődtünk a völgy kijáratánál, ahol egy nyirfaágon lógott a napközben felkötözött deres síndarab.
    Viszolyogva néztem: „ennak a zengő-bongó hangjára fogjuk nap mint nap elhagyni az erdőt…”
    Elsőnek a lófogatú szánok, majd az ökrök indultak hazafelé, a gyalogosok által ismeretlen úton, a dombokon át. Az állatokat nem lehetett a talpfákra terelni, más utat kellett találni számukra.
    A gyalogmunkások gyantafoltos, kiégett vattáskabátban zárkóztak fel egymás mögé a vasúti töltésen, kettes sorokban, brigádonként elkülönülve.
    Hazafelé nem volt kivonulási sorrend. Ahogy egy brigádvezető összeverbuválta a teljes létszámot, az ellenőrzés után megindulhatott fáradt csapatával, két őrrel a háta mögött a tompán dobogó talpfákon, kanyargó vasúti töltésen, sötét völgyek között a kivilágított kerítésű láger felé.
    A szobában langyos meleg fogadta didergő csapatunkat. Leszórtuk a fahasábokat a kályha elé, és a lelkére kötöttük az öreg moldvainak, hogy jól durrantson be éjszakára.
    A kályhának dülleszkedő Horváth Lacitól megkérdeztük, hogy miért maradt otthon.
    Azért, mivel 25 évre volt ítélve, nem engedték ki a láger területéről. Őrzését kerítésen kívül nem vállalta az őrszemélyzet. A rendkívül súlyos bűntetésre való tekintettel ijesztően veszélyes elemnek tartották. Fogalmaik szerint, aki 25 évre van ítélve, annak minden mindegy, mindenre elszánhatja magát. Ki fékezi meg aztán?
    Lacin kívül még két erdélyi magyar fiú is otthon maradt: Biacs Illés és Kiss Gyula. Ők 15-15 évre voltak ítélve. A három magyaron kívül ilyen magas évekkel más senki sem volt a táborban.
    A lágerben, a kapu felé vezető út mellett hosszában terült el egy épülőfélben lévő gerendabarakk. Annak a tetejére hordták egész nap a salakot, az volt a munkájuk.
    Igen, ezekben az időkben még nagy szó volt a 25 évre szóló ítélet, mert általában 10 év volt a legsúlyosabb bűntetés. 15-20-25 évre csak magyarokat ítéltek el, valamint az 1917-es forradalom után külföldre emigrált, s a második világháború során megszállt, elfoglalt területeken kézrekerült fehérgárdistákat.
    A következő év júniusában új büntető törvénykönyv született. Törvényeit drákói szigorral hozták. Az azon alapuló ítéleteket követően a 10 év lett ritka, és szinte nevetségesen enyhe büntetés. A majdnem kizárólagosan maxiális büntetést kiszabó bírói döntések nyomán megszűnt az előítélet a „nagyévesekkel” szemben. Közömbössé - bármily paradox módon hangzik - súlytalanná és komolytalanná vált a „teljes gombolyag”, a huszonöt év is. Annyi lett hamarosan a 25 évre bebörtönzött ember.
    Talán mondanom sem kell: ők zömmel épp olyan semmiségekért, látszatbűnökért kapták a 25-öt, mint ahogy az előző években mások a sok-sok tíz évet, derűre-borúra…
    Meg kell jegyeznem, hogy a megszigorított büntetések ellentételezése viszont az volt, hogy teljesen eltörölték a halálbüntetést. (Néhány évre…)

   Folytattuk a biztonsági sávon az irtást. Akiknek jobb ruhájuk és kapcájuk, bőrcipőjük volt, azok serényebben forgolódtak, a szerszám fürgébben mozgott a kezükben.
    A magamfajta, félig meztelen pária, az bizony fázósan didergett, toporgott a fagyos hóban, csak a felcsapó lángnyelveket leste vágyódó pillantással.
    Hát tehettem én arról, hogy az ukrajnai gazdám még azt is lehúzta rólam, amit régtől fogva féltőn őriztem, kíméltem, előre nem látott hideg napokra?
    A brigádvezető engem szidott a legtöbbet a brigád tagjai közül. Hozzáértő szemmel egykettőre rájött, hogy semmire sem vagyok használható. Egyik szerszám sem állt kézre, úgy mozogtam, mint egy alvajáró, csak vánszorogtam kékre-zöldre fagyva a ledöntött faóriások körül.
    Amikor a sötétzöld, hótól terhes fenyők recsegve-ropogva dőltek, és a többszörös „bojsza!” kiáltástól visszhangzott az erdő - futottam, amerre láttam, elszórva a felnyalábolt ágakat. Nem bíztam a döntők ügyességében, s féltettem nyomorult életemet.
    Kuznyecov unszolására megpróbáltam vele párban fűrészelni, dönteni. Rögtön kifulladtam, ha egy kicsit meghúztam a fűrészt. A gallyazásnál úgy fogtam a szekercét, hogy inkább a térdembe, mint az ágba akadt volna az éle. Minduntalan megcsúszott a gyantás, jeges törzsön, nem volt elég erőm, hogy visszafogjam félresiklott lendületét.
    Gyenge voltam. Még a legkönnyebbnek látszó ágszedést, tüzelést sem győztem. Nehéz volt a sok vizes, havas nagy ág, ami szerteszét hevert a ledöntött fák körül. Fárasztó volt rakott öllel mindegyikért külön-külön lehajolgatni.
    Ruga Feri ügyesebbnek bizonyult. Ideig-óráig nem hívta fel magára a brigádvezető haragját, s elkopácsolgatott a többiek között, ha nem is tüneményes, sztahanovista gyorsasággal.
    Feri alkalomadtán grimaszt vágott a brigádvezető háta mögött, szamárfüleket mutogatott. Akaratlanul is mosolyognom kellett, ami persze még jobban bőszítette Goncsarovot, ha észrevette derűs ábrázatomat, mikor éppen a keresztvizet szedte le rólam.
    Az volt különben a szerencsém, hogy évek során hozzáedződtem a szidásokhoz, és különösképpen nem hatódtam meg. Arra vigyáztam, nehogy olyan közel kerüljek a gurgulaszemű hajcsárhoz, hogy meg is üthessen.
    Az esti gyülekezőnél tragikus látványban volt részünk: a szállító brigád legutolsó szánkójára feltettek egy halottat, akit brigádtársai a vállukon hoztak ki az erdőből.
    A délutáni szürkületben, nem sokkal a munka befejezése előtt rázuhant egy rosszul döntött fa és agyonütötte szegényt.
    A derékaljnak feldobott fenyőágakon, félig ülő helyzetben imbolygott az élettelen test. Fedetlen ősz fejéből még mindig szivárgott a vér, végig a vattáskabátján, le a szán deres deszkájára, s annak résein át a kásás hóba, mely mohón itta be a rubinszínű cseppeket…
    Az első halotttunk volt…
    Megilletődve néztük örökre elnyugodott társunkat, ahogy elhaladt mellettünk a lassú, ökörvonta szánon.
    Szétvetett, lelógó lábain a rosszul fűzött cipő telemerődött borza hóval, a sarka mély barázdát szántott a sima szánnyomokkal párhuzamosan. Lehorgasztott feje a mellére esett, s így nem tudtam belepillantani az arcába. Nem tudom, ismerős volt-e vagy teljesen idegen?
    Sok szó nem esett róla, később pedig senki sem emlegette. Mintha tabu lett volna közöttünk a halálról beszélni. Úgy éreztük, hogy a nagy kaszás rém egyszer s mindenkorra odasettenkedett mögénk, s mohón lesi az alkalmat, a szerencsétlen pillanatot és rendet vág sorainkban.
    Elcsendesedtünk. Engedelmesen zárkóztunk fel az előttünk haladók után. Megindultunk „hazafelé”. Eggyel kevesebben tapostuk a havat, mint ahányan reggel kijöttünk a szélesre tárt lágerkapun…
    A barakkban nem találtuk Horváth Lacit. A nap folyamán a három magyart elszállították a lágerből, ismeretlen helyre.
    Vacsora után a brigádvezető egy halom vattásnadrággal tért vissza a barakkba. Nagy örömmel kapkodtunk utána, ahogy mindenkinek odavetett egyet a padlóra szórt rakásból.
    Az alsóbb fekhelyről két embert magával szólított Goncsarov, további vételezésre. Reménykedve lestük: „vajon mit hoznak még?”.
    Határtalan örömünkre vadonatúj szőrcsizmákkal, mindenki számára két pár flanel kapcával, meleg vattáskesztyűvel tértek vissza.
    Boldogan simogattuk, próbálgattuk a meleg holmikat. A vattásnadrágom viseltes volt, kicsit rövid, de jó vastag. Sebaj, mindjárt felengedett a nyomasztó érzés a szívünk táján, mellyel a dermesztő holnapot vártuk.
    A vékony kis vattáskabátom, amiből a vattát már jócskán kihuzogattam tűzcsiholásra, bizony nagyon gyér védelmet jelentett a fagy ellen. Elkelt volna valami komolyabb felsőruha, de még így is kiderült számomra az észak-urali sötét éjszaka.
    Mint a gyerek a karácsonyi ajándékkal, úgy aludtunk el: a vattásholmit féltőn magunkhoz szorítottuk, szőrcsizmánkat a fejünk alá tettük párna gyanánt…

   Reggel ért az igazi öröm és meglepetés!
    Akin nem volt hosszú vattáskabát - buslát -, az a kapun kívül, minden ceremónia, aláírás nélkül kapott egy-egy vattabélésű posztómikádót.
    Jaj, mintha kályhát vettem volna magamra! Ilyen komoly télikabátot fogságomban még nem is láttam, nemhogy a vállamon hordhattam volna!
    Meleg nagykabát, vattásnadrág, vastag kesztyű, szőrcsizma… Örömömben rózsaszínű lett előttem a vakítóan fehér, hóval borított domboldal, a távolban kéklő erdőségekkel együtt.
    Kicsit csípte a fülemet a hideg a Feri-gyártotta sültös sapkában. „Ha így megy, füles-prémes sapkát is kapunk hamarosan” - vigasztaltam magamat. Jól sejtettem, mert aznap este valóban sapkákkal megrakodva tért meg az irodából Goncsarov.
    A magamhoz szorított posztókabátban könnyű szívvel emeltem fel a hóról a mindennapi szekercét, s észre sem vettem, hogy korogna a mindig éhes gyomrom, amikor a karomra akasztottam és rugalmas léptekkel követtem társaimat a csizmám alatt ütemesen és vidáman csikorgó hóban.
    Most már ahhoz is volt hangulatom, hogy jobban körülnézzek. Gyönyörködtem a festőien vadregényes fenyvesekben, a puhán, sűrűn aláomló hóesésben.
    Gyönyörű volt a táj. Minden olyan friss, üde, tiszta. Békés csend honolt a természetben. Soraink között sem hallatszott egy durva, ingerült hang sem. Az egymáshoz ütődő szerszámok pendültek meg olykor, ha valaki megcsúszott a síkos talpfán, és nekitántorodott a másiknak.
    De ez a fémes csengésű hang is inkább élénkített, mint lehangolt. A hosszú-hosszú fagyoskodás után a jó meleg öltözék még a gondolataimnak is más irányt szabott.
    Az egész láthatárt betöltő fenyőfák sora egy kicsit a karácsonyfa hangulatát idézte, s olyan ünnepélyes volt minden, amerre csak néztem. A béke, a feloldódás, a nyugalom érzése töltött el.
    Feloldódott a jövőtől való szorongás érzése. Úgy éreztem, minden rendbejön, nem lesz itt semmi hiba… Talán megjavul az ellátás is, ha alaposabban megszervezik az utánpótlást.
    Megerősödöm, és nem lesz semmi, de semmi olyan nehéz a munkában. Aztán csak elmúlnak a téli hónapok, és jön a balzsamos tavasz, amely könnyebbséget hoz majd a zord tél után. És közben talán csoda történik: megkegyelmeznek, amnesztiát adnak… Talán…
    Ilyen és hasonló gondolatokat melengettem a szívemben egész úton, az erdőig. Engedelmesen mentem Goncsarov után az erdei ösvényen, a kijelölt parcellához.
    Természetesen hiú ábránd lenne azt gondolni, hogy a meleg ruhában erősebb, ügyesebb lettem, mint amilyen addig voltam. Legfeljebb nem dideregtem, vacogtam egész nap. Szívesebben hagytam ott a tüzet, kevesebb szidással megúsztam a gallyszedegetést, és a tűzrakást.
    Mert az üres leves és a változatlanul kicsinyke kis darab fekete kenyér nem nyugtatta meg korgó gyomromat. Gyenge karjaimmal hiába igyekeztem megszolgálni a meleg ruhát, az előlegezett bizalmat, - hamar kifulladtam, megszédültem a nehéz munkától.
    A posztókabáttal - aminek annyira, de annyira megörültem, - már az első napon bánat ért!
    Nagykabátban dolgozni még nagy fagyban sem lehet. Munka közben mindenki letette valahová a hóra, csak pihenéskor vagy munka után vette fel ismét.
    A hajladozásban, gallyszedegetésben engem is akadályozott volna, meg összemaszatolhatom a sok pöröntyös ággal. Ezért vigyázva összehajtogattam, s kissé távolabbra a tűzrakásoktól szépen lefektettem a hóra, a két ujját gondosan eligazítottam, Ágszedés közben egyszer csak szaglászni kezdtem. Minduntalan égő vatta bűze csapta meg az orromat. Odapillantottam a szépen lerakott kabátomra, de megnyugodtam. Nem látszott semmi rendellenesség.
    Pedig az én kabátom árasztotta a vésztjelző bűzt! Valahogyan szikrát fogott, s mire odamentem, hogy a biztonság kedvéért megnézzem, a kabát ujján, ahol a katonáknál a karpasszomány szokott lenni, egy féltenyérnyi helyen kiégett a posztó, alatta a vatta. Azonkívül a galléron is izzott egy körömnyi lyuk.
    Nagyon elszontyolodtam. A szép új kabátot úgy elcsúfította a két égés. Olyan boldogan simogattam, nézegettem magamon egészen az erdőig, és most odalett az épsége, szépsége!
    Egy marék hóval eloltottam a tüzet, s ott maradt a csúf, kormos lyuk a kabát ujján, gallérján… Bánatosan fogdostam a kabátot: hová tegyem, hogy megmentsem az álnok szikráktól?
    A lágerekben olyan sokat jártam szakadozott, vásott, és legtöbbször szennyes holmikban, hogy örömmel vettem, ha néhanapján valami vadonatúj ruhadarabot kaptunk, nemcsak a frontról származó, olajos, égett, vérfoltos, halottakról lehúzott vattáskabátot, nadrágot…
    Íme! A ritka ajándék fölötti túláradó örömömet pár órán belül ürömmé változtatta az alattomosan szálldosó, izzó pernye: megint rongyos lettem, oda a szép kabátom!
    Társaim egy távolabbi fát vágtak le. Onnan már nehéz lett volna idevonszolni az ágakat a magas hóban, így a közelükben raktam újabb tüzet.
    Kihúztam egy égő csonkot az otthagyott máglyából, s az új rakás szétigazított ágai közé dugtam, a lengedező szél irányába. Ennyit végre már megtanultam.
    Nehezen akart meggyulladni, újabb üszkös ágdarabbal biztosítottam a sikert. Az olvadó, gőzölgő hó sercegve csepegett a gyorsan feketedő csonkokra.
    nehogy a hó belehulljon a közepébe.

    Lekuporodtam, és fújtam, fújtam szédülésig. Végre fellángolt a tűz, és akkor már pillanatok alatt felfutott a rakás tetejére.
    Hiába sziszegett a szívósan ellenkező hó és jég, a gyantás ágakon végigfutó, mindjobban erőre kapó tűz legyőzte örök ellenségét, a vizet, a nyirkosságot.
    Boldog mosollyal egyenesedtem fel. Jóleső érzéssel nyújtogattam a kezeimet a meleg általam keltett újabb forrása felé.
    Körülöttem dolgozó társaim kezében meg-megállt a szerszám. Lopva egymásra pillantottak. Nagy volt a kísértés, hogy odajöjjenek-e a tűzhöz melegedni?
    Mert ha egyszer az ember odamegy a lobogó lángokhoz, és átfázott, borzongó testét elönti a kellemes meleg - nagyon nehéz elszakadni onnan, visszamenni a fagyba, dermedésbe, felvenni a letett szerszámot.
    Legtöbbször csak a brigádvezető kíméletlen hangja tudta elzavarni a tűz mágikus bűvköréből az odasereglett munkásokat.
    Dél felé intett Goncsarov, hogy menjek vele.
    – Elmegyünk az ebédért! - vetette oda kurtán, s hátra se nézett, úgy gázolt előttem toronyiránt, úttalan utakon. Sietve hátamra kaptam kiégett buslátomat és követtem.
    Vagy egy kilométerre tőlünk, a régi helyen főtt az erdei munkások szűkös ebédje, egy ágra akasztott kondérban.
    Az öreg szakács telemért egy favödröt brigádunk számára. Goncsarov rám parancsolt, hogy fogjam és vigyem. Ő a tíz fatányérat és a merőkanalat csapta a hóna alá. Erősen fogadkozott, hogy félórán belül visszaküldi az edényeket, csak ne kelljen idecitálni a brigádot a munkából. Igen nagy kiesés lenne az, a norma pedig szorít!
    Jó nehéz volt a favödör, húzta a karomat. Összeszorított fogakkal, szótlanul cipeltem felfelé a síkos, szánjárta úton. Most mögöttem jött Goncsarov. Talán azért, hogy suttyomban bele ne markoljak a gőzölögve illatozó árpakásába. Vagy ha meg találnék botlani, akkor elkapja tőlem és a drága ételt megmenti a kidőléstől?
    Ebből a szolgai feladatból rájöttem arra, hogy Goncsarov csak ilyen szolgálatra tart alkalmasnak. A norma teljesítésével kapcsolatban nem sok reményt fűzött hozzám. Végső soron igaza volt. Összes erdei ténykedésemet felmérve, be kell vallanom, nem sok kárt tettem Észak-Ural erdeiben. Sajnos annál többet tett az bennem.
    Amikor a kásásvödörrel a tüzek mellett melegedő, várakozó brigádunkhoz értünk, nagy megdöbbenéssel vettem észre, hogy Ruga Feri jobb arca vérzik a szeme alatt.
    Gyorsan letettem a vödröt, és odasiettem hozzá.
    – Mi történt veled? - kérdeztem aggódva.
    – Döntés közben egy kicsit pofon csapott a fa, - válaszolt Feri, majd kérdő pillantásomra kelletlenül folytatta: - közepes vastagságú fenyő volt, az ott oldalt! Szávkin eltűnt valamerre, az öregnek meg dolgozhatnékja volt, s szólt, hogy álljak oda a fűrész mellé. Hát húztuk, húztuk… Én szóltam, hogy már csak a Szentlélek tartja, de az öreg még csak erőlködött, rángatta a fűrészt. Egyszercsak egy hirtelen reccsenés, és egyből elvágódott a fa. Ahogy meglepetten felegyenesedtem a fűrésszel a kezemben, elsötétült előttem minden: a visszarugózó vége pofon csapott. Szerencsére aránylag alig ért hozzám, jóformán csak a bőrt sértette fel. El sem estem. Megint vérzik? - kérdezte, s a kesztyűjét nyomkodta az arcához.
    – Vérzik bizony, - feleltem, és egy marék hóval dörzsölgettem Feri odatartott arcát.
    Elborzadtam arra a gondolatra, hogy ha csak pár centivel közelebb van Feri a fa visszavágódó tönkjéhez, nem ússza meg egy liláskék daganattal!
    Ellenségesen pillantottam a lekopasztott fa irányába, mely egykedvűen, minden bűntudat nélkül hevert a körülötte letaposott hóban, szétfűrészelésre vára.

   Kénytelen vagyok a következő hetek eseményeinek a leírásánál az eddig megszokott naplószerű formától eltekinteni, azon egyszerű oknál fogva, hogy a gyötrelmes kínlódások közepette elvesztettem a kalendárium fonalát.
    Pihenőnapok nélkül dolgoztunk. Fogalmam sem volt, hogy hétfő lehet-e vagy péntek. Azt sem tudtam már követni, mert belezavarodtam, hogy hányadika lehet.
    Azt tudtam, hogy még október hónapban vagyunk. De hiszen még ez sem volt lényeges! Vasárnaptalan életünkben az egyik nap éppen olyan keserves volt, mint amilyen éhes a másik! Azért lehetőleg értelmi sorrendben írok le mindent, ami ebből az időből eszembe jut, hogy a nyomasztó események fejleményei érthetők legyenek.
    Igaz, hogy visszaemlékezéseimet regényes formában rögzítem, de belső szükséget érzek arra, hogy mindent a teljes igazságnak megfelelően írjak le, nehogy valaki a csapongó fantázia, vagy a hatásvadászat szüleményének tartson valamit az általam papírra vetett eseményekből. A mértéktartás érdekében akarattal nem veszek bele hatástkeltő eseményeket, melyekről csak hallomásból tudok, - de ami velem történt meg, s aminek szemtanúja voltam, azt nem hallgatom el, mégha ez hátrányos is lehet számomra, egyesek meg nem értése, kákán is csomót kereső kritikája miatt.
    Néha talán nehézkes a stílusom, esetleg vontatott? Néha ismétlésekbe bocsátkozom? Lehet. Az élet is vontatott volt, és sok keserves dolgot megismételt velünk, amiből egyszer is elegünk lett volna.
    Sőt talán néha nem elég gördülékeny a leírás? Csiszolgattam, csiszolgattam a szöveget, de roskatag egészségem sürget: akármilyen lesz, de minél előbb tető alá hozni a regényt. Ha sokáig késlekedem, talán sohasem jutok a végére a sok felgyülemlett mondanivalómnak…
    Egyébként esküszöm, hogy egy szavam sem hazugság! … Ha mégis tévedek valamilyen részletkérdésben, - ez csak az egyre halványuló emlékezet, s nem az igazságérzet rovására írandó.

   Azok az emberek, akik egyelőre még bírták a harcot a hóval, faggyal, fűrésszel, majd a bőrükből bújtak ki, hogy valamiképpen teljesítsék, s ha lehet, túlteljesítsék a napi normát.
    A hazai csomagok hiányában arra törekedtek, hogy a 65 deka kenyér mellé még 30 dekát kiérdemeljenek, valamint a három deci sűrű babkását a híg vacsoraleves után.
    Sajnos ez a prémium nem volt arányban azzal a hallatlan erőfeszítéssel, amit a magas norma megkövetelt.
    Az első napokban, a nagy nekiugrás idején, még nem mutatkozott a visszahatás. Bírták egyesek a hajtást, az addigi erőtartalékaik terhére. A szervezet még egyelőre tűrte a kizsákmányolást, hogy aztán később, nem is olyan sokára, egyből benyújtsa a kifacsart embernek a számlát - végelgyengülés, vérhas formájában…
    Eleinte csak úgy zengett az erdő a serény munka zajától. Kiabálás, reccsenés, ropogás, huppanás, fűrészsírás, kopácsolás, az igavonó állatok nógatásának kurjongató hangja verte fel az évezredes erdőség csendjét…
    Munkacsapatom tagjai is sokat szidtak engem, hogy visszahúzom őket a brigád normájának a teljesítésében.
    Éreztem, hogy igazuk van, s nagyon fájt nekem, hogy fáradozásuk zátonyra fut miattam. Hiába erőlködtem, sajnos nem tudtam változtatni rajta. Nem rendelkeztem azzal az erőtartalékkal, amit feláldozhattam volna nyugalmam kedvéért, az ő normateljesítési vágyukért, a nagy darab kenyér érdekében.
    Feri is észrevehetően meglassúbbodott. Alig néhány nap leforgása alatt Goncsarov nyelvére került. Velem együtt szidta szegény barátomat az a kegyetlen hajcsár.
    Dodek Dezső is kidőlt, csak lődörgött az erdőben. Szabó Jóska és Tipold Jóska rendületlenül bírta a munkát. Égett a munka a kezük alatt. Dícsérte is őket Goncsarov, a mi rovásunkra. Példának hozta fel, hogy azok is olyan délről származott, hontalan magyarok, mint mi, mégis derekasan dolgoznak!
    Hát az ő szemüvegén keresztül nézve tökéletesen igaza volt! De Goncsarov nem nézte az érem második, sőt harmadik oldalát, nevezetesen: a két Jóska otthon is kétkezi munkát végzett, a kovács mesterséget űzték szülőfalujukban. Zsenge koruk óta hozzáedződtek az erős munkához.
    Mint iparosok, a lágerekben eddig mindenütt a szakmájukban dolgoztak. Ez jobb ellátással, jobb kondícióval járt együtt. A herszoni II. számú mezőgazdasági lágerben két hétig együtt voltam velük, láttam, milyen kedvező körülmények között éltek.
    Ezek után érthető, hogy erőtartalékaik még a sok hányattatás után is tovább tartottak, mint a mi káposztalevesen szerzett „erőtartalékunk”.

   Átnedvesedett a ruhánk a folytonos havazásban. A szőrcsizmánk hamarosan átnyirkosodott, és a talpa alig védett a fagy ellen.
    A ruhaszárítást úgy szervezték meg a lágerben, hogy a barakk középső bejáratával szemben nyíló kis helyiségben, a „szusilkában” - magyarul „szárogatóban” - alaposan átfűtött vascsövek fölé akasztották éjszakánként a leadott vattás holmikat, szőrcsizmákat.
    Minden este, vacsora után a brigádvezető két emberrel átvitette a levetett felsőruhákat, másnap ébresztő után pedig érte mentek.
    Ez a szokás nem tartott sokáig. Zavarossá váltak a viszonyok a lágerben. Hol egy nadrág, egy kufejka, s ami a legszörnyűbb - egy-egy pár csizma veszett el. Nagyon kockázatos dolog volt kiadni a kezünkből a téli holmit. A lágeri ruharaktár kongott az ürességtől, utánpótlás nem volt. Egymástól lehetett csak lopni az elveszett helyébe másikat, az pedig nem volt könnyen járható út annak, aki nem szokott ilyesmihez.
    A nedves felsőruha ezentúl annyit száradt csupán, amennyit a testünk melegétől az éjszaka folyamán száradhatott, de legalább nem kellett remegni, hogy reggelre kelve elveszítjük a kincset érő meleg ruhát.
    Az erdőben az állandó bő havazás következtében már derékig gázoltunk a hóban. A döntésre kiszemelt fákat előbb ki kellett ásni, hogy a szabályos magasságban legyenek elfűrészelve, nehogy büntetés legyen a magas tönk miatt. A döntés még veszélyesebb lett. A fa körül ásott hógödörben fűrészelve körülményes volt szétrebbeni, ha megindult a fa, főleg akkor, amikor már reszkető lábaink nem nagyon engedelmeskedtek ugrálós kedvünknek.
    Esténként nagyon kimerülten tettük meg a visszafelé vezető utat. Csak a vacsora, meg a meleg szoba reménye szedette lábunkat a síkos úton, a homályba-ködbe borult dombok alján.
    A sok hajsza, küzdelem, a szörnyű éhezés után nagyon kevésnek bizonyult az éjszakai alvás. Mindig álmosak voltunk, s az ólomszürke ég, az állandó homály még fokozta a bágyadtságot, a teljes testi legyengültség mellett.
    Ha munka közben megálltunk vagy a tűz mellé telepedtünk, rögtön elszunnyadtunk. A szemünk vörös volt, és égett az álmosságtól, meg a tűzrakások fölött terjengő maró füsttől.
    E keservekhez járult a dohányosoknál a külön szenvedés: a szívnivaló teljes hiánya! A valódi dohány vagy cigaretta egyáltalán nem létezett. Mindenki, még a brigádvezetők is nyírfalevelet szívtak.
    Nyírfa döntésekor első dolguk volt, hogy versengve keresték, szedték a száraz leveleket a gallyak végein, mielőtt a fa feldolgozásához nekiláttak volna.
    A dohányzás áldozata lett az én kis féltve őrzött imakönyvem is. Megsemmisült anélkül, hogy egyszer is módom lett volna olvasgatni belőle.
    Ha a magyar fiúk szereztek nyírfalevelet, nem tudtak vele mit kezdeni, mert nem volt mibe csavarni. Felét oda kellett adni az apróra morzsolt száraz levelekből, ha valaki esetleg nagy kunyerálásra adott egy-egy darabot valami hányódó sapka sültjéből kibontott karton vékonyra repegetett foszlányaiból.
    Némi vívódás után megszántam a bajtársakat, és először megváltam a kis füzet táblájától, majd a hátsó, üres oldalait repítgettem ki. Végül aztán laponként az egész kézirat a fiúkhoz vándorolt, hogy nyírfalevél cigaretta sodródjon a cementeszsák sokat rejtegetett maradékaiból.
    Az erőn felüli munka kínjai, a hideg előli kétségbeesett menekülés, a szédült éhezés, az állandó „talpon alvás” közepette szinte gondolkozni sem tudtam, csak zavaros gondolatfoszlányokkal észleltem a külső benyomásokat. Kizárólag az erős életösztön tartott talpon. Magamba zárkózva, elvadultan éltem napjaimat, mosolytalanul, szótlanul hánykolódtam a többi füstös-kormos képű, gyanta- és izzadtságszagú emberi lény között.
    Ferivel sem beszélgettünk. Néha egymásra pillantottunk, s megértettük, amit a másik fáradt volt kimondani, szavakká formálni. Ugyanaz volt a mondanivalója mindkettőnknek: fáradtság, éhség, didergés, és a végtelen szomorúság…
    Imádkozni sem tudtam már. Csak fel-felfohászkodtam, de a Miatyánknak, Üdvözlégynek sohasem értem a végére. Szavakká nem formálható, alaktalan gondolatgomolyag volt minden imádságom, a könyörületes Isten végtelen irgalmasságára és akaratára hagyatkozva.

   Az egyik nap valahogy ott őgyelegtem egy távolabbra tevékenykedő fadöntő csoport munkahelyén, és már csak azt vettem észre, hogy dől fölém egy hatalmas árny: egy óriásfenyő!
    Elfutni nem volt időm, dermedten guggoltam le, s a fejemet szinte belefúrtam a hóba, a menekülés minden reménye nélkül. Még jóformán le sem húzódtam, és át sem gondoltam a közelgő halál pillanatát, máris megremegett a föld alattam, nagy huppanással mellém zuhant a roppant fenyőfa törzse, sűrű hófelhőt kavarva.
    Megmenekültem! - villant át az agyamon, de a szívem oly hevesen vert, hogy sem megmozdulni, sem kiáltani nem tudtam.
    Nem csupán a fa törzsének halálos sajtójától menekültem meg. Karvastagságú ágai szintén végítéletet jelentettek volna, ha nem kerülök szinte centiméternyi pontossággal közéjük! Végtelen szerencsémre csak a vékony ágak pacskoltak meg, de azok ütését is némiképpen felfogta a hó.
    A közelben tartózkodó, és a döntést irányító Goncsarov káromkodott, mint a jégeső. Hát még, amikor az ágak közül sértetlenül, nyakig havasan előkecmeregtem, - akkor kezdte csak rá Isten igazából a szidást!
    Jó is volt sürgősen elkotródnom a környékről, mert ijedtében talán félholtra is vert volna, ha elkaphat!
    Másnap, vagy harmadnap megint volt ehhez hasonló kalandom. Én nem tudom hogyan, de megint valahogy arrafelé vitt az ördög, ahol éppen döntöttek.
    Az is igaz, hogy körös-körül mindenütt fűrészelték, vágták, aprították, gurították a fákat, jóformán az ember azt sem tudta, merre nézzen, honnan féljen, hogyan kerülje ki a bajt.
    Akkor meg egy alattomos nyírfát döntöttek hegyibém.
    Aki megfigyelte, láthatta már, hogy egyetlen nyírfának sincsen egyenes törzse. Mind olyan megtekeredett, ferde. A nyírfa döntésénél semmiképpen sem lehet tudni, hogy hol van a fa súlypontja, merre fog dűlni. Mindenféle bevágás, csáklyázás kevésbé befolyásolta a dőlés irányát. Nagyon nehéz volt eltalálni, főleg nekünk, akik olyan zöldfülűek voltunk ebben a szakmában.
    Dőlt az ágas-bogas, csupasz koronájú nagy fa - egyenesen felém. Futásnak eredtem, fejevesztetten nem félre, hanem a fa hosszában. Meg aztán volt is nekem időm felnézni, hogy pontosan merre fussak!
    Mintha száz korbáccsal egyszerre csaptak volna meg hátulról, úgy söpört végig rajtam a fa koronája.
    Szerencsémre elevickéltem annyira a nagy hóban, hogy csak az ágak végei értek el. Remegő térdekkel álltam meg a körülöttem ágaskodó gallyrengetegben. Szívdobogva kapkodtam a levegőt a felkavart hófelhőben.
    Goncsarov szerencsémre ennél az esetnél nem volt jelen. Tőle függetlenül társaim is leszedték rólam a keresztvizet, meg a felmenő rokonságomról is, no meg a fajtámról is, aki személyesen ismert…
    A fontos az, hogy hála Istennek megúsztam ezt az életveszedelmet is. Többször ilyen kalandom nem volt. Az igazsághoz tartozik, hogy egyre kevesebbet tekeregtem arrafelé, ahol döntöttek. Ezután az lett a főbenjáró bűnöm, hogy többet időztem a tűzrakás mellett, mint az irtásnál. Szerencsére a brigádvezető haragja nem volt olyan, mint a fa: nem dőlhetett rám… Eleresztettem a fülem mellett a szép igéket, és csak a puszta életemért reszkettem.

   Alig telt el egy-két hét azóta, hogy megkezdődött az erdőirtás, máris gyökeres átcsoportosításra került sor a brigádon belül. Különváltak azok, akik jobban bírták a munkát. A gyengébbek, a béketűrőbbek szintén összetartottak, és maguk között szeveztek munkacsapatokat, a brigádvezető jóváhagyásával.
    Így kerültünk össze hárman egy munkacsapatba: Dodek Dezső, Ruga Feri és én.
    Tudtuk egymásról, hogy nem lesz mit a másik szemére vetni, ha átlagon aluli lesz a munkateljesítmény. Elhatároztuk, hogy együtt fogunk dolgozni. Azzal előre számot vetettünk, hogy normát teljesíteni nem bírunk, dolgozgatunk majd, ahogy erőnkből telik. A továbbiakban pedig úgy lesz, ahogy a Sors akarja…
    Szabó és Tipold természetesen más munkacsapatba került. Egy cseppet sem haragudtunk érte, hogy az oroszokkal fogtak össze. Sőt, kedvünkre való volt, hogy külön csapatba kerültünk, így legalább nem leszünk senkinek terhére.
    – Hogyan bírod ezt a nehéz munkát? - kérdeztük az észrevehetően meggyengült Szabó Jóskától.
    – Hát nehezen, de igen röstelleném a dolgot Goncsarov előtt. Becsületből is muszáj nyomni a gombot!
    – És ha már nem fogod bírni?
    – Elég nagy a ráadáskenyér, majd csak eldöcög a munka. Meg aztán belejövünk, kitanuljuk a fortélyát, könnyebben megbirkózunk a dologgal!
    – A te dolgod! - mondogattuk vállvonogatva.
    Szívből sajnáltuk, hogy nem veszi észre, nem akarja megérteni: a nagy erőfeszítéssel szemben a 30 deka fekete kenyér nem ellenysúlyozza a szervezet energiaveszteségét! Pillanatnyilag hiába is beszéltünk Jóskának. Nagyjából az oroszokkal egy véleményen volt felőlünk: jobban is dolgozhatnánk, ha akarnánk. Persze ezt sértő formában sohasem mondta nekünk, csak néha szóvá tette:
    – Miért nem fogjátok meg jobban a munkát, miért hagyjátok magatokat annyit szidni?
    Sajnos nekünk még átmenetileg sem tellett az erőnkből erre a hősies munkateljesítményre, amelyért csodáltuk is, meg sajnáltuk is a két Jóskát.

   Reggelenként, ahogy kiértünk az erdőbe, először az előző napi tüzek hamuval borított parazsát élesztgettük fel. Melléje telepedtünk hárman: Dezső, Feri, meg én. Jólesően dörzsölgettük a kezünket a meleg füst felett. Nagy igyekezettel szárítgattuk mindig nyirkos kapcáinkat a tűz felé tartva. Mezítlábas lábunk az elénk fektetett szőrcsizma szárán nyugodott, talpunkkal az áldott jó tűz felé. A szorgalommal élesztgetett tűz mellett jól át meg átjárta fagyos tagjainkat a meleg. Bóbiskoltunk is egy kicsit, le-lebillent a kapcát tartó kezünk a térdünkre. Szemünk káprázott a lobogó, lengedező lángnyelvek nézésétől.
    Végre nagy nehezen rászántuk magunkat, hogy valamit csináljunk. Kelletlenül gusztálgattuk, válogattuk a felettünk meredező fenyőfákat. Addig latolgattuk, nézegettük, míg a legvékonyabb átmérőjűt kiválasztottuk.
    Dodek bevágta a kiszemelt fát néhány fejszecsapással, úgy irányítva a döntést, hogy a fa majd a tűz közelébe essen, ha mi ketten Ferivel kifűrészeltük.
    Féltérdre ereszkedtünk, két marokra fogtuk a hosszúfűrészt, és nagy sóhajtozások közepette ráncigáltuk ide-oda a fa törzsén.
    Ledöntöttük szép szerencsésen, majd legallyaztuk, szétfűrészeltük, ágait egyesült erővel szórtuk az addigra már táplálék nélkül bágyadozó tűzre.
    Amint felcsaptak a lángok, s föléje tartottuk elgémberedett, vértelen kezeinket, bizony nem volt erőnk a következő fa kivágásához látni. Húzott a fáradtság és a meleg. A tűzrakás mellé telepedtünk, és csak az elhamvadó tűz gyérülő melege késztetett újabb és újabb fácska kitermelésére. Estig még néhány 15-2O centiméter átmérőjű fával végeztünk, neki-nekirugaszkodva hosszas bemelegítők után.
    Hát, köbméterben nem valami nagy teljesítmény volt! Emlékszem rá, első napi közös ténykedésünk O,64 köbméter „rönknek” becézett rudakból állt.
    Végleg odapártoltunk a tűz mellé. Merően bámultuk az imbolygó, tekergő, sziszegő lángokat a parázsló, üszkösödő ágakon.
    A lángnyelvek szeszélyes játékát bámulva eszembe jutott, hogy annak idején az odesszai börtönben a kopár, csupasz falak között egyetlen szórakozásom az volt, hogy a börtön udvarán terpeszkedő konyhaépület széles kéményéből gomolygó füst fodrait, örvényeit nézegettem a törött üvegű, rácsos ablak elé állva.
    Nagyon szerény szórakozás jutott nekünk osztályrészül élménytelen fiatal életünkben!
    A tűz fénye bíbor színt kölcsönzött beesett, fakó arcunknak. Gyulladt, vérágas szemünk szinte lázasan csillogott gödre mélyéből. Nem érdekelt minket a külvilág, semmi sem érdekelt, semmi sem volt fontos, csak az, hogy a tűz, a tovaillanó meleg átjárja elhaló végtagjainkat, borzongó testünket!
    Besötétedett. Mindenfelé elcsendesedtek. A máglyák fénye felerősödött az estébe hajló alkony homályában. A hosszú árnyékú fák között, nyugtalanul lobogó tűzrakásunk fényében felbukkant Kucenko és Goncsarov alakja. A napi teljesítmény átvételére, felmérésre jöttek.
    Odamentek a halomba gurított, vérszegény rönkökhöz. Bűnbánóan mélyebbre konyult addig is mellre horgasztott, árva fejünk.
    Kucenkó megmérte, vésővel és kalapáccsal ráverte az enyhén mérsékelt osztályozást. A hóna alatt tartott furnérlapra feljegyezte munkacsapatunk nem egészen egy köbméteres napi teljesítményét - a három személyre.
    Tévedés lenne azt képzelni, hogy e jelenet szótlan pantomimjáték volt közöttünk. Szidtak bennünket, csak úgy zengett, harsogott a táj. A levágatlan fenyők lombja többszörösen verte vissza a goromba szózuhatagot, amely különösképpen Goncsarov nagy békaszájából áradt felénk.
    Szótlanul kuporogtunk a vidáman pattogó, csevegő máglya mellett. Szívszorongva lestük: „mikor kotródnak el végre Isten hírével, a többieket boldogítani?”.
    Nem nagyon figyeltük a szavak, szitkok értelmét, mégsem tetszett, hogy ott „döngicséltek” a fülünkbe.
    Mondhattak, amit akartak, az nekünk mindegy volt! Nem jutott az el a mi álmos, éhségtől kótyagos értelmünkig úgysem. Csak a kezükben tartott bot végét figyeltük a szemünk sarkából, menekülésre készen.
    Eltűntek a fák között, de Goncsarov még visszakiáltott:
    – A sorakozónál el ne késsetek, mert a bőrötöket húzom le, nyavalyás dögök!…
    Hm… Hagytuk volna, hogy így szidjanak bennünket, vártuk volna a verést, ha bírjuk a munkát? Mi voltunk a kizárólagos okai annak, hogy a hideg vízre valót sem termeltük meg egész nap?
    Így ment nap nap után. Később már arra sem vettünk fáradtságot, hogy álló fát fűrészeljünk el. Az előző nap ellenőrzött, átvett rönköcskék végéről vékony karikában lefűrészeltük a rábélyegzést, és az egyik helyről a másikra gurítottuk át az egészet, míg csak a szánok el nem szállították a kezünk ügyéből.
    A lefűrészelt „gurigákat” beledugtuk a tűzbe, és amikor elégtek, szétpiszkáltuk, hogy nyoma se legyen az egész manipulációnak.
    Este aztán rámutattunk az új helyre gurgatott rönkökre, mint a napi teljesítményre, az érintetlen fenyők csoportja pedig árulkodóan, hivalkodóan meredt az égnek körös-körül.
    A brigádvezető és Kucenko pár nap alatt rájött a turpisságra. Megvertek volna mindhármunkat, ha már jó előre „lőtávolon” kívülre nem kotródunk az átvételre ismételten felkínált rönkök közeléből.
    – Megálljatok, átkozottak! Sötétzárkába kerültök a csalásért! Ma este nem kaptok kenyeret!… - süvöltött felénk az ijesztő fenyegetés.
    Nagyon megszeppentünk. Ennek fele sem volt tréfa: kenyér! Egyébként ezt a csalást nem magunktól találtuk ki. Már sokan „termeltek” így brigádunkban is, a másikaknál is, ha sikerült túljárni a brigádvezetők éberségén.
    Mivel komolyan vettük a kenyérmegvonásra vonatkozó ijesztgetést, este az ebédlőben igyekeztünk úgy ülni, hogy amíg Goncsarov elmegy a levesért, Kucenko pedig kenyeret oszt, - elsőnek kapjuk meg a fejadagot.
    „Amire Goncsarov ész bekap, már ne vehesse el tőlünk” - okoskodtunk feszült izgalommal.
    Azonban Goncsarovnak, bármilyen szőrösszívű volt is az erdőben, úgy látszik esze ágában sem volt tőlünk elvenni a kenyeret, vagy akkor a brigádban sokaktól el kellett volna vennie, - mert nem szólt semmit. Azaz, amikor a levesestányérat a kezembe nyomta, nem állta meg szó nélkül. Mérgeset villant a szeme, és csak ennyit szólt:
    – Fogd meg, te undok féreg!
    Reszkető kézzel nyúltam az ételért. Fel sem néztem, csak kettőzött buzgalommal szürcsöltem a levest.
    Lassacskán mindenütt meglassúbbodott a munkatempó. Egyelőre Goncsarovéknak még akadt ugyan mit felmérni esténként, de mind több irányból szűrődött el hozzánk a dühös ordítozás hangja, jeléül, hogy másutt is többet ücsörögtek a tűz mellett a megengedhetőnél, s mind kevesebben markolászták a fejsze nyelét napközben. Hiába járt munkacsapattól munkacsapatig a sok felügyelő, mester és egyéb munkára serkentő rém.
    Az általános látszat még mindig ütemes munkát mutatott, de jócskán alábbhagyott már a kezdeti lendület.
    A gyantától kérgessé vált gimnasztyorka alatt a fehérneműnk hamarosan foszlányokban lógott rajtunk. Herszonban a mosodában erősen szódázták az inget, gatyát, s való igaz, hogy a fehérneműnk soha sehol sem volt olyan szép hófehér, mint ott, de az erős lúgozás tönkretette. És éppen ott fent, Északon, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá, utánpótlás nem volt, darabokra töredeztek, szakadoztak az alsóneműk. Nemsokára már csak az ing gallérja, s az alsónadrág derékszegélye volt ép, a többi részének csak az emléke lengedezett ápolatlan, izzadt testünkön, az enyhén irtott tetvek lakóhelye gyanánt.

   A tábor rövid idő múltán megvadult, „éhes-láger” lett, s fellépett az eddig csak gyűjtőtáborokban ismert anarchia, az „aki bírja, marja” szemlélet.
    Pótolhatatlan kincs lett a létfenntartást alig-alig biztosító lágeri silány élelem. Hazai csomagok híján erre éheztek rá a zsiványok, és napirenden volt a kenyér- és leveslopás, sőt a mindenki szeme láttára történő erőszakos elrablása a szűkös fejadagnak!
    A szép számmal közénk, politikai elítéltek közé keveredett rablók és zsebmetszők egyike sem akart dolgozni, mind a gyengék kenyerén, a munkások fejadagján akart jóllakni.
    A tekintélyesebb rablók a szakácsokat félemlítették meg, a kisebb kaliberű zsiványok pedig körömmel-foggal elégítették ki korgó gyomruk igényeit.
    Az ebédlőben reggel és este állandó tolongás és zűrzavar uralkodott. Nem volt, aki rendet tartson, és a brigádok folyamatos étkeztetését megszervezze, a dolgavégzett csellengőket kitessékelje az ebédlőből, az éppen étkező brigádok nyugalmát biztosítsa. Ezt a kavarodást használták ki a csibészek, hogy megkárosítsák rabtársaikat.
    Bizony, nem lehetett a szánkat eltátani, mert a remegve várt kenyér vagy leves nyomtalanul eltűnt a rablók piszkos kezei között az ebédlői nyüzsgésben.
    A herszoni lágerrel ellentétben itt nem az élelemszerzés volt a célunk, hanem az, hogy ami nekünk járt, és amit számunkra a kisablakon kiadtak, - azt magunk együk meg, és ne a rablók!
    Furcsa volt látni, hogy azok, akik valamikor az ebédlőben méla undorral tolták el maguk elől a tányérat, vagy fitymálóan kavargatták a levest monogramos kanalukkal, és fanyalogva beleszagoltak, majd sorsára hagyták az asztalon gőzölgő tányérat (miközben gondosan szárazra törölték a kanalukat, speciálisan erre a célra tartogatott csipkés szélű szalvétával) és kilejtettek a helyiség ajtaján, - most azok voltak a legéhesebbek, a legmohóbbak és a legtürelmetlenebbek a fokozott nélkülözésben.
    Annak idején kéjelegve élvezték - fél szemmel visszasandítva, - hogy az éhesebbjei hogyan kapnak a prédára hagyott levesen, hogyan marakodnak a gusztustalan löttyön, amit ők ajkbiggyesztve, tüntetően otthagytak.
    Jobb lett volna, ha valamelyik nélkülöző brigádtársának, vagy a közelben őgyelgő éhes szemű rabtársának odanyújtja, és ezzel a gesztussal vitathatatlan jogot ad neki a leves háborítatlan kikanalazására. Ezzel jót is tett volna, azonkívül egy - egyáltalán nem épületes és felemelő - ebédlői civakodásnak elejét vehette volna. Ekkor azonban már fent a szobában a vajasbögréjét ürítgette, és szárított gyümölcs levével pótolta a silány levest a gőgös „kulák”, ahogy mi magunk közt neveztük az ilyen hazain hízott hólyagot.
    Szívből haragudtam az ilyen lágeri „sznobokra”. Annál is inkább, mert magától értetődően jómagam is a potyaleves halászok közé tartoztam.
    Mivel az erőszakosabbak között rendszeresen alulmaradtam, a gazdátlan leves megszerzésében nagyon gyenge eséllyel vettem részt, - vérig sértett, mélyen megalázott egy ilyen hazulról támogatott, nyegle alak gunyoros pillantása…
    Bezzeg most ezek a hajdani hetyke legények is éhes szemmel kaptak a tányér után! Sírva fakadtak, ha valamelyik zsivány elvette tőlük az üres bablevest, melynek az alján alig néhány kifőtt babszemnek a héja úszkált.
    Most már ők is kímélet nélkül könyököltek, ha ételről volt szó, s nem átallották a telibb tányért maguk elé rántani, s két karjukkal védelmezni, ha sorrendben nem is nekik járt volna.
    Ezek a volt „lágeri arisztokraták”, akik nem a valamikori társadalmi állásuk alapján különültek el külön kaszttá, hanem a hazulról kapott csomag gyakorisága és értéke szerint, - jobban elvesztették azt a bizonyos „betyárbecsületet”, amit pedig illik minden körülmény között megőrizni. Csak magukkal törődtek, s még az ütés-verés sem tudta fékezni eszelős mohóságukat.

   Levél egyelőre nem jött senkinek. Azt sem tudom, hogy akkoriban írt-e már valaki haza és hogyan? Talán az irodából szereztek az írnokok útján - a szájuktól megvont kenyér árán - annyi papírt, hogy életjelt adhassanak magukról.
    Csomagot említeni sem lehetett, mert a régi táborokba küldött hazait nem továbbították sohasem az elszállított rab után. Sem a leveleket. Levelezés nélkül pedig nincs új cím, nincs csomag!
    Nagyon kétségbeejtő volt a helyzet, és elkeseredett a hangulat.
    Az emberek végtelenül gorombák, durvák és türelmetlenek voltak egymáshoz. Nem volt mosoly, nem volt nevetés, élcelődés vagy nótaszó. Elhallgattak a daloskedvű ukránok és oroszok. A krohobórok csipogtak néha valami vagány nótát, de éretlen hangjuk inkább iszonyatot, mint hangulatot keltett.
    Bizalmatlan félelem és kétségbeesett gyűlölet tükröződött a beesett arcokon. Mindenki elvadult. Nem érdekelte semmi az embereket, csak a meleg, a meleg és az alvás. Az étel az olyan elérhetetlen volt, hogy gorombán lehurrogták, ha valaki mukkanni mert a kenyérről vagy más egyébről.
    Valami fagyos lidérc ült nemcsak az örökös félhomályba derengő tájon, hanem még az emberek lelkén is. Hamar, nagyon hamar, pár hét leforgása alatt állott be ez a változás. Rövid idő alatt meg lehet törni az embereket az életkörülmények megváltoztatásával!
    Újság, könyv, rádió nem volt. A nagyvilágból nem szüremlett be semmi hír sem. Elzártak minket mindentől. Igaz, nem is nagyon érdekelt senkit sem a világ folyása. A hajnaltól késő estig tartó hajsza nem hagyott senkit gondolkodni, töprengeni kívülálló dolgokon.
    Halványan emlékszem rá, hogy egyszer a munkára való kimenetel előtt, amikor a kapu előtt gyülekeztünk, azt a valószerűtlen hírt mondogatták, hogy Törökország hadat üzent a Szovjetuniónak.
    Hittük is, nem is ezt az álhírt, melyet ki tudja milyen ferdítés után kapott fel valaki közöttünk? Alapjában véve nem is nagyon törődtünk vele, nem mozgatta meg túlságosan elhalványult fantáziánkat a hír.
    Egy fiatalember felsóhajtott mellettem:
    – Bárcsak vinnének a frontra! Inkább a pergőtűz, mint ez a lassú kínhalál!
    Ennyi volt az egész, és már többet szóba sem került a „török háború”.
    Ha jól emlékszem, szintén még októberben történt, mikor a kivonulás előtt felolvasták előttünk, hogy Nürnbergben elítélték a fasiszta háborús bűnösöket, Gőringet és társait, de már nem emlékszem rá pontosan, hogy kiket.
    Kicsit meglepődtem. Nem is tudtam, hogy elfogták őket, és eljárás indult ellenük. De aztán nem érdekelt a dolog engem sem, mást sem. Volt nekünk bajunk Gőringen és Himmleren kívül épp elég. Életkörülményeink bőven gondoskodtak arról, hogy ne nagyon törjük a fejünket távoli dolgokon.
    Cinikus képmutatás, a becsületes munka megcsúfolása volt az, amilyen nagy ellentét volt az életkörülményeink és a kifüggesztett táblákon virító jelszavak között.
    A kapuhoz közel hatalmas vörös táblákon, öles fehér betűk hirdették:
    „TÖBB FÁT A HAZÁNAK!”
    „AZ ORSZÁGNAK A HÁBORÚS KÁROK HELYREÁLLÍTÁSÁHOZ ÉPÜLET- ÉS BÚTORFÁRA VAN SZÜKSÉGE!”
    „DOLGOZZ MA JOBBAN, MINT TEGNAP - HOLNAP JOBBAN, MINT MA!”
    „A SZOCIALIZMUSBAN A MUNKA BECSÜLET ÉS DICSŐSÉG DOLGA!”
    „Adnánk mi több fát a Hazának, ha volna erőnk!” - mondogattuk egymás között. - „Nagyobb volna a teljesítmény, ha volna, aki termeli…” „A rokkantak és a halottak nem termelnek…”
    Mert bizony már halottak is voltak. Eleinte szórványosan, később egyre többen. Főleg az idősebbek soraiból kerültek ki az első halottak. Tüdőgyulladás, hasmenés, - és aztán a Szalter által megjósolt „fabuslát”…
    Miért nem bántak velünk úgy, mint emberekkel, ha tőlünk termelést várt a Haza? Miért nem becsülték meg a dolgozókat, még ha a Haza ellenségeinek tekintették is őket? Az államilag megállapított élelmiszernormákat, ami úgy nagyjából elégséges lett volna, - kézen-közön alaposan megapasztották. Akinek a kezén keresztülment, az mind hozzányúlt.
    De még azt a darab kenyeret, merésnyi levest, ami elénk került, felénk nyújtottak, - azt sem ehettük meg mindig. Azért is állandóan idegfeszültségben éltünk, vajon nem ragadják-e el tőlünk.
    Üres hassal kimenni a messzi erdőbe, - nem valami nagy termeléssel kecsegtet.
    A láger parancsnoksága, a magukról megfeledkezett tisztek, felelőtlenül azt hajtogatták: a fasisztáknak nincs joguk az élethez! Bűnhődjenek a bűnösök!
    Ilyen hazafiasnak, sőt - a háború szenvedéseit tekintve - jogosnak tűnő jelszó hangoztatása mellett nyugodt lelkiismerettel nézték vergődésünket, s nem gondoltak arra, hogy a Haza nem halottakat, hanem rönköket vár az urali erdőségekből!…
    A mostoha bánásmóddal ők szabotálták a munkát, nem pedig mi, az elmaradt termelési eredményekért nem a fasisztának nevezett rabok, hanem kizárólag parancsnokaink voltak a felelősök! A rablókból verbuválódott lágeri vezetőség szabad kezet kapott, és élt is a lehetőségekkel. Biztosította a maga jóllakását, a henyélést a többiek rovására, a parancsnokság hallgatólagos beleegyezésével.
    Mennyivel ésszerűbb lett volna a jobb bánásmód, a lelkiismeretes ellátás! A kitermelt köbméter sem apadt volna napról napra kisebbre, s idők múltán több emberre virradt volna fel a szabadulás napja. Többen érhették volna meg az akkor még nem is álmodott rehabilitáció napját is!…

   Egy komor reggelen kihirdette a parancsnokság, hogy a munkavezetőknek, brigádvezetőknek jogában áll testi fenyítést alkalmazni a rossz munkát végzőkkel, a munkakerülőkkel szemben.
    Ez a jog aztán fokozatosan, önkényesen ki lett terjesztve. A fejesek már másképpen nem is jártak sem az erdőben, sem a láger területén, csak bottal a kezükben.
    Bottal járt a láger területén a narjádcsik, a komendáns, a ruharaktáros, a kultúrparancsnok (nem az, akiről már szó volt, az eltűnt nyomtalanul közülünk, még az elején), a szakácsok, a kenyérvágó, de még a nadzirátelek is, a tisztekkel az élükön.
    Nem sokat teketóriáztak a botosok. Nem magyaráztak, hanem sűrű ütlegeléssel adták tudtul nemtetszésüket, nyilvánították ki szeszélyes kedvüket, rossz hangulatukat.
    Saját nyomorúságukat a kezük közé került szerencsétlen áldozatok fején, hátán bosszulták meg.
    Nem volt kihez segítségért, oltalomért folyamodni, mert a parancsnokság - bottal a kezében - mindig az erősebbnek adott igazat.
    Kint az erdőben bottal vert a brigádvezető, a művezető, a munkavezető, az erdészek, és mindenféle vezetők, s azonkívül irgalom nélkül csépelte az erősebb a gyengébbeket.
    Bottal verték szét az erdőben a tűz mellett kucorgó nyomorultakat. Nem nézték soha, hogy hova ütnek. Főleg fejre szerettek ütni. A legkönnyebb és leggyorsabb mozdulat, amit a vastag bottal tehettek.

   Reggelenként ahogy kiértünk a két erdő közötti völgybe, máris azon járt az eszünk, hogyan illanjunk el a brigádvezető közeléből, és hol találunk majd könnyen feléleszthető tábortüzeket.
    Miután az őrség leszámolta a brigádot, és beengedte az irtás területére, azon igyekeztünk, hogy a brigádvezető szeme elől minél előbb eltűnjünk, és a brigádunk számára kijelölt erdőrészlettől minél távolabbra eső tüzet találva, biztonságban melegedhessünk napestig…
    Mert már egyáltalán nem gondolhattunk munkára, csak arra, hogy a vételezett szerszámot megőrizzük erdei bolyongásaink során, egész napon át…
    Goncsarov tudta szándékunkat, és járt a szeme, mint az egerésző macskáé. Ahogy a kitaposott csapásról egy-egy hóbucka vagy farakás mögé el akart valaki tűnni, rögtön ordított:
    – Nem szöksz meg, szuka! Kihajtom ma belőled a lelket! Úgy fogsz nekem dolgozni, hogy öröm lesz nézni!
    Mire azonban a munkahelyre ért a brigád, bizony apránként elfogyott a kis csapat, alig kullogott mögötte tíz-tizenkét ember.
    Izgatottan kémleltünk minden kis szökési lehetőséget, és nesztelenül besurrantunk az erdőbe, ha Goncsarov másfelé nézett, vagy mást szidott, ráncigált.
    Egy-egy terebélyes fenyőfa mellé lapulva vártuk meg, amíg elhalt a brigád lépteinek nesze, és aztán elindultunk a füstszag vagy az ismert mellékösvények nyomán be a rengetegbe.
    Este a sorakozónál tajtékozva káromkodott Goncsarov az egész napi lógás miatt, de ez nem változtatott a helyzeten.
    Így ment napról napra. Néhány ember dolgozott, a zöme pedig tűztől tűzig menekülve, vándorolva melegedett, bágyadozott napestig… Mígcsak a völgyben meg nem szólalt a sínvas messzire hangzó érces kongása…