Havas utak, falapátos emberek…

   Arra ébredtem, hogy nagyon fázom, és minden tagom fáj. Hiába görnyedtem össze, hiába igyekeztem a fejemet a buslát gallérja mögé húzni. Nem sikerült a leheletemmel meleget varázsolni az ócska vattáskabát alá. Görcsös fájdalom állt állig húzott térdeimbe a kemény deszkán, a rövid kabát alatt.
    Mindenki aludt körülöttem. Szuszogás, horkolás hallatszott az alsó és felső fekhelyekről. Ahogy körbejárt a tekintetem, megint belém sajdult a tegnapi megállapítás: egyáltalán nem valami bizalomgerjesztő gárda ez a pillanatnyilag békésen szendergő krohobór-csapat!
    A szívbemarkoló ébresztő, az új brigádban felvételezett változatlanul silány reggeli és a szokásos ebédlői közelharc után hamarosan megverték a vasat a kivonulásra.
    A mai nap két változást hozott.
    Mikor a kapun kívül felvételeztük a szerszámokat, hiába nézegettünk körül, hogy hol vannak az őrök - egyetlen katonát sem láttunk a közelben.
    A parancsnokság rájött arra, hogy teljesen felesleges a szuronyt szegező katonákat a brigádok nyomába küldeni. A hófedte, úttalan utakon, erdőrengetegeken át amúgy sem szökne meg senki. No meg jártányi erőnk sem volt már az efféle kalandokra.
    Ezentúl az őrszemélyzet a rabok munkahelyre való indítása előtt kiment az erdőséget körbevevő őrtornyokba, elfoglalta a helyét.
    A brigádvezetők a kapuőrség furnérdeszkáján aláírásukkal igazolták, hogy hány embert visznek ki munkára. A fejszék, fűrészek kézbevétele után indulhatott a kis csapat a többiek után.
    A fagy és a hó szilárd kérget vont a hegyek közti mocsarakra. Ettől a naptól kezdve nem kellett a talpfákon bukdácsolnunk, hanem toronyiránt, hegynek fel, völgynek le mentünk az irtás színhelyére.
    Már az első napon keskeny ösvényt taposott az ezernyi szőrcsizmás láb a hasig érő hóban. Ezt az utat aztán sem hózivatar, sem szélvihar nem temette be tavaszig. Zsinórként vágott bele a fehéren derengő, érintetlen hómezőbe, amelyen reggel és este hosszú fekete füzérként vonult végig, egymás nyomába lépkedve a láger minden mozogni képes lakója.
    Az új brigád, az őrök hiánya, a lerövidített út kissé felvillanyozta a kedélyeket, és éberebben, várakozástelibben meneteltünk a komor erdőségek felé.
    Akik ideérkezésünk óta Kozlov keze alatt dolgoztak, otthonosan mozogtak az épülőfélben lévő útszakasz mentén. A másik útépítő brigád elől gondosan álcázott hóbuckából előkaparták a nyírfából faragott, hosszú nyelű hólapátokat.
    Nekünk, tétova újoncoknak a kezünkbe nyomták, a szekerce vagy fűrész mellé, az utászok eme jellegzetes felszerelését. A hólapát volt az útépítők legfőbb szerszáma, és egyben ismertetőjele is. Ha az erdőben, a sötét fák között tovasurranó, munka elől menekülő sovány alaknak a hóna alatt lapát volt, - tévedés nélkül meg lehetett állapítani, hogy valamelyik útépítő brigádnak az elkódorgott tagja.
    A korábban jól kiépített főútvonalról kellett egy keskeny, körülbelül két méter széles mellékutat elágaztatni abba az irányba, ahol éppen az egyik favágó brigád döntött.
    A hevenyészett erdei utakat az oroszok volok-nak nevezték, s csak olyan szélesek voltak, hogy a rönköket vontató szán és a gyeplőt fogó hajtó elmehessen rajta.
    A magam keserves tapasztalatából tudtam, hogy milyen nehéz a rönköket a tuskókon keresztül egy rakásra gurgatni. Hát egészen a rönkökig kellett utat csinálnunk, hogy a favágóknak ne legyen már több dolguk a kitermelt fával.
    Az „út” fogalmával nehezen lehetett azonosítani az általunk épített, többé-kevésbé járható csapásokat. Rövid életű útvonalak voltak, melyek azonnal megszűntek létezni, mihelyt a termelés továbbhaladt az erdőben. Csak a komolyabb és szélesebbre megépített főútvonalak készültek kellő gonddal.
    Sok-sok havat lapátoltunk félre, míg végre az út nyomvonala kirajzolódott előttünk. Csak ezután láthattunk hozzá a bokrok, tuskók és az elhalt, egymásra borult fatörzsek eltávolításához.
    A kisebb fákat, bokrokat, amelyekhez a döntők nem nyúltak, tövig kivagdostuk. A kitermelt fák tönkjeit, melyek a megtisztított útvonalba estek, a föld színéig le kellett fűrészelni, a szekercével a maradékot lefaragni. Ezután havat szórtunk a feltúrt részre, s úgy-ahogy letapostuk.
    Jöhettek már szegény gebék, hogy kivonszolják terhüket az erdő belsejéből a főútvonalra, a kanyargós utakon le a völgybe.
    Ahol gödrös volt a talaj, ott ágakkal, hóval feltöltöttük. Ha sehogy sem akart a süppedős hó összekeményedni, és attól tartottunk, hogy az igavonó jószág lába alatt beroskad, vagy megfeneklik a rakott szán, egymás mellé fektettünk legallyazott vékonyabb fákat. A közeiket kitöltöttük hóval, ledöngöltük. Ha aztán még ez sem látszott kielégítőnek, akkor a közeli forrásból vizet hordtunk rá. Lelocsoltuk, és ezután már biztosan rá lehetett engedni az erre igyekvő szánok sorát.
    Ha egy-egy korhadt fa keresztül feküdt a kijelölt útvonalon, nem vesződtünk a kiásásával. Az építendő út két szélén átfűrészeltük, és a levált középső részét félrehengergettük.
    A szüntelen hóesésben az új utak építésével egy időben naponta megszámlálhatatlan köbméter havat kellett brigádunknak a szánutakról letisztogatni.
    Kívülről nézve az útépítő munka érdekes és változatos volt. Sok leleményességet, ügyességet, sőt nem utolsósorban szakértelmet kívánt a kisebb-nagyobb természetes akadályokon keresztül vezető bonyolult úthálózat kiépítése, karbantartása.
    Hiába volt érdekes, és a fadöntéshez képest lényegesen könnyebb munkánk! A vadregényes, fenséges téli őserdő, a tajga nekünk a pokol gyötrelmeit nyújtotta a jól végzett munka öröme helyett. Az új munkaviszonyok között is csak fáztunk, éheztünk.
    Az első munkanap reggelén eltökéltem magamban, hogy ebben a brigádban igyekezni fogok rendesebben dolgozni, a brigádvezetőmet nem haragítom magamra.
    A nagy elhatározásból aztán jóformán semmi sem vált valóra. De az nem rajtam múlott…
    Az első órák nekilendülését a bőrömig ható hideg hamarosan lelohasztotta. Egyre csak azon törtem a fejemet, hogy az erdőnek ezen a szakaszán vajon hol lehetne valami jó nagy tűzrakásra akadni?
    Ferivel együtt egy középvastagságú, korhadt fenyőfa törzsét fűrészeltük át egészen a földig. Két térdre ereszkedve rángattuk a fűrészt. A nadrágom térde átnedvesedett, a kesztyűmbe belehullott a hó, a szél a buslát alá fújt, fázott a derekam.
    Vágyakozva szagoltam bele a levegőbe. Füstszagot éreztem valahonnan.
    Megállt a szerszám a kezünkben. Ferivel egymásra néztünk. Óvatosan körülkémleltünk, kerestük a szökési lehetőséget. Kozlov ugyan a közelben ácsorgott, de hátat fordítva magyarázott valamit. A felügyeletünkkel megbízott helyettese, Tyimka egy fiatal nyírfát vágott ki sűrű fejszecsapásokkal.
    A fűrészt a fában hagytuk, a fejszét és a hólapátot a hónunk alá kaptuk, és beiszkoltunk a sűrűbe. Némi keresgélés után ledöntött fatörzsek, szanaszét heverő ágak és forgács közepette megpillantottuk a keresett máglyát.
    A tűzrakás körül gubbasztók zöme brigádunk tagjai közül került ki. A haszontalan kölykek már Isten tudja mikor elpárologtak, szétszivárogtak az utakról.
    Ahogy ott toporogtunk, kerestük a helyet, ahol a tűzhöz férkőzhetnénk, az egyik maszatosképű suhanc felismert bennünket, és nekünk támadt:
    – Miért hagytátok ott a munkát? Eridjetek innen a pokolba!…
    – Azért, amiért ti már korábban megszöktetek onnan! - morogtam dühösen.
    – Menjetek, rühes dögök, - sipákolt egy hosszú képű, dülledt szemű fiú. Idejön Kozlov és szétzavar mindannyiunkat, ha a brigádból ennyi embert talál egy rakáson!
    – Hát éppen mi vagyunk a feleslegesek? - próbált helyet szorítani magának Feri a már annyira áhított tűz közelében.
    – Takarodj, te undok pofájú, mert kiszúrom a szemedet! - emelkedett fel egy kis görhes alak.
    No, ettől a kis kölyök-banditától azért nem ijedtünk volna meg! De mivel minden szempár ádáz gyűlöletet sugárzott felénk, ami még a fagynál is dermesztőbb volt, békésebb vagy legalábbis közömbösebb társak reményében tovább gázoltunk a hóban.
    Nem is mentünk vissza a félbehagyott munkához. Ránk esteledett anélkül, hogy egy tapodtat is elléptünk volna a füstokádó, szikrázó lángok mellől.
    Egyre újabb és újabb vendégekkel szélesedett a kör a tűz körül. A fatörzseket, amelyeken ültünk, egyre hátrébb kellett tolni, mert oly égetően lángolt a hatalmas máglya. A jövevények szorgalmasan szórták a tűzrevalót, hogy joguk legyen letelepedni.
    Íratlan törvény volt, hogy csak az ülhet le melegedni, aki tűzrevalót hoz magával. Aztán ha egyszer letelepedtünk, és az utolsó vendég által hozott fenyőág is leégett, már senki sem akart felemelkedni, hogy tűzrevalót keressen.
    Ez alkalommal nem volt gond a tüzelőre. Jólesően nyújtózkodtunk, szinte fürödtünk a melegben, mint a tyúk a porban. No, a hátunk ettől függetlenül fázott. Azon nem segített, hogy a térdünk majdnem tüzet fogott.
    – Le kéne már menni a sorakozóhelyre, - szólalt meg valaki.
    – Még van idő, - nézett a háta mögé a másik, a fák között honoló sötétségből tájékozódva.
    Mivel a tűz mellett jó volt, természetesen a másodiknak lett igaza. Maradtunk. Vágyakozva nyújtogattuk kezünket a lángok felé, hogy minél több meleget kaparintsunk meg vértelen, fagyos végtagjaink számára.
    – Hát ti itt akartok megvirradni? - hangzott a fejünk felett egy kellemetlen, éles hang.
    Hátrasandítva, kissé megszeppenve vettük észre, hogy Tyimka áll mögöttünk.
    – Na, ki van itt a Kozlov-brigádból? Mars, vissza! Találtok ott vágottfát, aztán indíts a sorakozóhelyre! Vagy talán utolsónak akartok hazamenni?
    Kelletlenül feltápászkodtunk, káprázó szemekkel léptünk hátra a tűztől.
    – Csengettek már sorakozóra? - kérdezte valaki.
    – Még nem, de nem sok van hátra. Na, mozogjatok, tetvesek! - tette hozzá Tyimka, noha Ferivel együtt már rátértünk a visszafelé vezető útra.
    A nap folyamán elkészült útszakasz végén magasra csapott a tűz lángja, ahol Kozlov üldögélt a brigád közelben maradt tagjaival, és a Tyimka által felkutatott szökevényekkel.
    Eldugtuk lapátjainkat a hóban, jelet tettünk föléje, hogy másnap bizton megtaláljuk. Magunkhoz vettük az odakészített hasábfát, és félénken a tűzhöz húzódtunk.
    Kozlov futólag ránk pillantott, de nem szólt semmit. Igyekeztem kerülni a tekintetét, és fontoskodva bíbelődtem nedves kesztyűimmel.
    Alig telepedtünk le, máris éles füttyszó és elnyújtott kiáltások foszlányai hallatszottak a távolból. Kozlov felfigyelt a hangokra, s haladéktalanul kiadta a parancsot:
    – Gyerünk a völgybe!
    Lomhán engedelmeskedtünk a szűkszavú utasításnak, és megindultunk Kozlov után. Az erdőség távolabbi részeiből is fel-feltünedeztek különböző csoportok. Az elhagyott tűzhelyek mellett elhaladva ismét belevesztek a sötétségbe.
    A főutakon minden oldalról a völgy felé húzódtak a megsokasodó sötét árnyak. Szótlanul bandukoltak, csak a brigádvezetők szitkozódása hangzott messzire. Úgy látszik a reggel óta keresett „munkásaikat” kapták el futólag egy pördülőre, még hazatérés előtt.
    Ez a prézsmitálás vélhetőleg még a barakkban is folytatódott. Ismertem ezt a jó szokást! Goncsarovnál megszoktam a szünet nélküli veszekedést, szidalmakat.
    Vártam, hogy Kozlov mikor kezdi a számonkérést, de csak hallgatott. Szótlanul taposta előttünk a ropogó havat.
    A lágerbe is őr nélkül mentünk be. A völgy bejáratánál leszámolták a kettesével felsorakozott brigádot. Teljes volt a létszám, és megindulhattunk a keskeny ösvényen. Mögöttünk hagytuk a hiányzókat hívó, kereső brigádok zsivalyát, és ahogy erőnkből tellett, szedtük a lábunkat.
    Mikor az őrparancsnok az utolsó brigád után megverte a sínvasat, az őrök is elhagyhatták magas, szellős tornyaikat. Gondolom, a nap folyamán a szenvedésből nekik is jócskán kijutott, ha nem is kergették őket tűztől tűzig, mint a magunkfajta éhenkórászokat.
    Odértünk az erősen kivilágított kapu elé, a síkosra taposott térségre. A fagy érezhetően erősödött az est beálltával. Már szinte lélegezni is alig mertem, úgy hasított a jeges levegő.
    A kapu előtti mozgolódás zajára sem dugta ki az orrát az ügyeletes altiszt.
    – Nacsalnik, végy át bennünket! - lépett a jégvirágos ablakhoz Kozlov.
    – A szerszámokat leadtátok? - hallatszott a kérdés az ablakon át. A 35-40 fokos hidegben a kapuőrség sem akart potyára kijönni a vörösre hevített vaskályha mellől.
    – Minden rendben van! Siess, mert a fagy erős! - toldotta meg Kozlov magabiztos hangon.
    Kozlov majdnem egyenrangú félként tárgyalt az őrséggel. Kapitány volt a hadseregben, a kapuőr pedig legfeljebb őrmester. Igaz, őt megfosztották rangjától, s végső fokon éppoly kiszolgáltatott rab volt, mint bármelyik didergő legényke ott a hátulsó sorban. Dehát a parancsolgatáshoz szokott embertől a katonák akarva-akaratlan elviselték az adott körülmények között furcsa hanghordozást.
    – Megvagytok mind? - kérdezte a kapus, amint a deszkalappal a kezében kilépett a bódéból.
    – Mind szem előtt vagyunk! - mondta katonásan Kozlov.
    Kattant a nagy lakat. A katona sietősen lerántotta a kapocsról. A kapu két nagy szárnya magától szétnyílt befelé, mintha integetett volna: beljebb, beljebb!
    – Davaj!… - sürgetett a kapus. Anélkül, hogy újból leállította volna a kapuhoz közeledő brigádot, a deszkalappal lengetve beszámolta kettesével a társaságot a lágerbe.
    Utolsónak Kozlov lépett be utánunk. A katona kihúzta a nevét, s ezzel erre a napra a brigádvezető felelőssége megint az őrtornyokban toporgó katonákra szállt át.
    Az őrmester belépett a kapu két szárnyáért. Az egyiket meglendítette, a másikat utána. Elkapta kívülről mind a kettőt, gyorsan ráakasztotta a lakatot a vaspántra, és összekattintotta.
    A másik brigád is közeledett a kapuhoz, de azt kívánta a regula, hogy minden brigádot külön kell beengedni, nem lehet sem előttük, sem utánuk nyitva hagyni a bejáratot. Mindezt persze már nem láttuk, de tapasztalatból tudtuk.
    A bőrünkön éreztük a lágeri élet minden megnyilvánulását, szabályzatainak beidegződött ritmusát.

   Emlékezetemben megint összeolvadtak a napok egy sötét, napsugártalan, ködös időszakra.
    A nappalok már olyan rövidek voltak november vége felé, hogy alig világosodott ki egy kicsit, máris bealkonyult, és ráborult az éjszaka a tajgára. A fagy nap mint nap 30 fok körül mozgott, inkább lejjebb, mint felette.
    Sok kínlódás, küszködés közepette épültek az utak. Neki-nekirugaszkodtunk, aztán megint ellanyhult a munka irama. Ha sikerült az erdőnek egy távoli zugában nyugalmas tüzet találni, képesek voltunk egy egész napot elkuksolni mellette, feltéve, ha volt, aki rakta és táplálta helyettünk.
    Kozlovra igaz megbecsüléssel és hálával emlékezem vissza hosszú évek múltán is. Nagyon emberséges ember volt. Erős, érdes hangja mögött nem volt semmi durvaság vagy gorombaság.
    Az a sok árva kölyök, aki összesereglett a brigádjában, jobb mostohaapát nem is kaphatott volna. Megértette, hogy mindenki élni akar. Nem lustaságból kerüli a munkát, hanem azért szökik az erőn felüli feladat elől, hogy a puszta életét megmentse.
    A lógásaink felett szemet húnyt. A tűztől soha nem kergetett el senkit. Szűkszavú, mondhatnám barátságtalan volt, eleinte óvakodtunk is tőle. Bizonyára megvolt a saját tragédiája, amely zárkózottá tette.
    Amikor sürgős volt valamelyik útszakasz, át kellett volna már adni a forgalomnak, és ennek dacára vontatottan készült, este a barakkban vacsora után egy kis hegyi beszédet tartott:
    – Ide figyeljetek ebadta kölykei! Annak az útnak ott a partoldalon holnap el kell készülni, mert megáll a kiszállítás. Reggel nekem senki el ne párologjon az úton! Fogjátok meg a munkát! Amint kész lesz az út, mehettek, amerre láttok, nem bánom, melegedhettek, amennyit csak jólesik, de holnap nincs lógás!
    És csodák csodájára, másnap mindegyik ott maradt Kozlov körül. Még a zsebmetsző zsengék is utasításra várva toporogtak közöttünk.
    Mint a szorgos hangyák, úgy nyüzsögtünk a kijelölt útszakaszon. Kozlov és Tyimka utasításait szó nélkül megfogadta a társaság. Egyik lábunkról a másikra ugrálva melegedtünk egy keveset, aztán újra a fejsze nyele után nyúltunk.
    Mire alkonyodott, kész volt az út. Sietve ledöngöltük a rászórt havat, és gyorsan szétszivárogtunk a közeli tüzekhez.
    Nem emlékszem, hogy Kozlov egyszer is megütött volna valakit. Igaz, hogy a brigád nem is nagyon kapott ráadás kenyeret, bár 30 dekás büntető fejadag sem lapult soha a kenyeresláda sarkában!
    Bezzeg Tyimkáról nem mondhatok el ennyi jót. Ütni ő sem ütött, Kozlov nem is engedte volna, de sok nyugalmat nem hagyott, ha a keze alatt dolgoztunk.
    Tyimka moszkvai egyetemista volt. Nemrég került a lágerbe, valami köztörvényes üggyel, bagatell négy vagy öt évre ítélve. Még több ereje volt, mint a veteránoknak. Nem is értette meg, hogy az erőtlenség veszi ki az ember kezéből a szerszámot, és kergeti tűz mellé.
    Mivel nem „politikai bűntény” miatt volt lecsukva, így a „háborús bűnösöket” különös hévvel kergette munkára:
    – Dolgozzatok fasiszták! Tönkretettétek az országot, tegyétek jóvá bűneiteket!
    Jobban is féltünk tőle, mint Kozlovtól. Éles, kellemetlen orrhangja volt, és senki sem szerette a brigádból.

   A brigádok már leszoktak arról, hogy az ebédlői kavarodásban osszák ki a kenyeret. Biztonságosabb volt, ha a brigádvezető, kellő kísérettel és óvatossággal a barakkba vitte a drága kincset, és ott osztotta ki emberei között, tekintélyével biztosítva, hogy a kenyeresládához illetéktelenül senki se kapkodjon.
    Egyik este a kenyérosztás után, ahogy felkuporodtam a helyemre, s az imént kézbevett kenyérfejadagot kezdtem falatozni, a priccsre terített busláton kisimított, szalvétának becézett foltdarab felett, hirtelen kialudt a villany!
    Azt éreztem, hogy alulról odakap egy kéz, s a szalvétán ünnepélyesen kettétört kenyeremet elragadja.
    Pár pillanat után ismét kigyúlt a fény, de az alig megkezdett kenyeremnek csak a morzsái voltak előttem. A zsivány kölykek alaposan túljártak az eszemen. Míg én élvezettel tördeltem a kenyeret, lakomához készülődtem, kiszemeltek engem, rövidzárlatot csináltak, - és most valamelyik sötét sarokban megosztoztak a zsákmányon az összeesküvők.
    Többet ilyesmi nem fordult elő velem! Ezentúl, ha megkaptam a kenyeret, nem tartogattam egy percig sem, s főleg nem tettem le magam elé. Beletettem szalvétástól a buslát hajtókája alá, és onnan tördeltem belőle nagy falatokat.
    Fogságom éveiben ritkán loptak el tőlem kenyeret. Tanultam a saját káromon, tudtam, hogy nagyon kell vigyáznom rá, s a lehető leggyorsabban meg kell ennem.
    Az luxus csupán, hogy az ember dédelgeti, rakosgatja, eszegeti a drága kenyeret apró falatonkint, hogy tovább tartson. Leküldeni minél előbb a gyomorba, ott van biztos helyen!
    Egy önkényes intézkedéssel a fejadagban járó cukrot, vagy jobban mondva annak meghatározhatatlan töredékét ezentúl nem havonkénti kiosztással, hanem a jó munkáért járó jutalom fejében adták ki a raboknak.
    Aki a többletmunkáért esténként 10-20, ritkább esetben (főleg a rekorder rakodóbrigádoknál) 30 deka kenyér ráadást kapott, annak minden tíz dekához adtak egy „zapikánkának” nevezett kásadarabot is. A megfőtt kását vagy esetleg babot tálcákba kiöntötték, s mikor kihűlt, megkeményedett, mint a prósza, szelni lehetett. Annak a tetejére tették kanálszám a cukrot. Így a mindenkinek egyformán járó cukorfejadagból csak az részesült kisebb-nagyobb mértékben, akinek a magas százalékért a brigádvezető nagyobb fejadagot ítélt meg saját belátása, szeszélye szerint, persze magáról sem feledkezvén meg.
    A többiek a cukornak az ízét is elfelejtették, csak az élmunkások kezében láthatták, tudván, hogy saját morzsáik is ott vannak.
    A mi brigádunk is kapott néhanapján néhány darab zapikánkát. Kozlov megfelezte a szeleteket, és így osztotta ki, hogy minél többen részesüljenek belőle, akik a nap folyamán valamennyire is kitűntek az utakon.
    Én is kaptam néha, s egy szájnyitással eltűntettem azt az édes-hideg kulimászt.

   Tovább ritkultak a sorok a reggeli sorakozónál. A harmincas létszámú brigádok általában kétharmadukra olvadtak le. Sok volt a beteg és a - halott…
    Sokan eltűntek az ismerősök közül, akik híresek voltak erejükről, nagy munkateljesítményeikről, és az első hetekben nagy lendülettel láttak munkához. Ki tudja milyen körülmények között, hol és mely napon roppantak össze, tűntek el nyomtalanul az élet drámai színpadáról?
    Éjszakáról éjszakára szántalpakra szerelt nagy ládában fuvarozta ki egy sovány gebe a halottakat a láger területéről, a morg-nak nevezett halottasveremből.
    Az egymásra halmozott, csonttá fagyott hullák előtt csikorogva csapódtak szét a kapu szárnyai, hogy mögöttük örökre bezáruljanak…
    Nem volt más betegségük, csak fáztak, a végkimerülésig dolgoztak, de jól egyszer sem laktak.
    A halottakkal nem sokat ceremóniáztak. Lehúztak róluk mindent. Ócska, mosatlan rongyaik mentek a ruharaktárba, az életben maradottakról leszakadozó ruha pótlására.
    A hulla bal lábának nagyujjára kis furnérdeszkát erősítettek. Tintaceruzával ráírták a halotti anyakönyv sorszámát.
    Abban az időben koporsó nélkül, anyaszült mezítelenül temettek. Csak a következő tavaszon jött a rendelet, hogy fehérneműben, és koporsóban kell mindenkit eltemetni, külön sírba.
    Rendelet szabályozta azt is, hogy a kapun kívül a ládába szórt hullák fejét be kell törni. Ez biztonsági intézkedés volt, nehogy valaki hullának álcázva megszökjön(!) a táborból. Feszítővassal lékelték meg a koponyáját minden halottnak, csak így mehetett tovább szomorú terhével a kívül-belül deres faláda.
    Nem tudom ez utóbbi ceremóniára miért volt szükség? Ki választotta volna a szökésnek ezt a módját abban a dermesztő fagyban? S egyáltalán, kinek lett volna ereje, módja anyaszült meztelenül megszökni a tomboló hóviharos éjszakában?
    Ott Északon a föld örökösen, mélyen át van fagyva. Télen sírt ásni képtelenség. A kirendelt munkások csupán a hóba vájt gödörbe ásták el a halottakat, hogy majd tavasszal végleg elássák őket egy közös gödörbe, amikor nyárra vagy egy méternyire felolvad a talaj, hogy ősszel újra átfagyjon.
    A farkasok rászoktak erre a temetkezési helyre. Kikaparták a frissen kivitt hullákat, és szétmarcangolták őket.
    Ettől függetlenül a másnapi szállítmány éppúgy felületesen lett elkaparva. Volt mit széthuzigálni a farkasoknak a havon. Még abban a ködös, kábult időszakban is borzasztó volt az a gondolat, hogy rám is ez a sors várhat hamarosan. Minden idegszálam, minden akaraterőm megfeszítésével élni akartam. Bármíly keserves volt is, ragaszkodtam a puszta életemhez, nem akartam csonttá fagyott hulla lenni, farkaseledel!…
    A kenyeremre, levesemre éberen vigyáztam. Úgyis csak az a néhány falat tolta ki napról napra a halálom óráját.
    A nélkülözés, az örökös fáradtság bódító kábulata lepelként borult öntudatomra. Ködbe veszett előttem minden: az otthon, a múlt, mind-mind valószerűtlen, káprázatos vízió volt előttem. Elfelejtettem összefüggően gondolkozni. Csak azt észleltem, ahhoz alkalmazkodtam, amit tompa érzékszerveim vérszegény agyamhoz továbbítottak a körülöttem zajló életből, - más minden megszűnt számomra a kerek világon.
    Imádkozni sem tudtam. A Miatyánk, az Üdvözlégy első mondatai után megszakadt a gondolatsor, és csak annyit tudtam mondani: Istenem! Istenem!
    Álmomban akkor is mindig otthon jártam, azonban álombéli élményeim is ködösek, lidércnyomásosak voltak. Semmi enyhülést, vigaszt nem hoztak számomra.
    Feri is, én is alig dolgoztunk valamit. Akárcsak a többi kölykek, mi is azzal töltöttük napjainkat, hogy tüztől tűzig bolyongtunk, és eszelősen kerestük a meleget!
    Annyira gyengék voltunk, hogy ha egy gallyért lehajoltunk, majdnem orra buktunk. Nem voltunk képesek egy ágat sem átlépni. Inkább megkerültük, ha rajta keresztül vitt volna az utunk.
    Elég munka volt nekünk tétova bolyongásainkban naphosszat cipelni a fejszét meg a lapátot, este meg a hasábfát a lágerig.
    Előfordult, hogy az őrség szobájának fűtésére a kapusok elszedték a brigádtól a hazacipelt hasábokat. Leszóratták velünk a kapu mellé az utolsó darabig. Azon az éjszakán a szoba fűtetlen maradt, és álmatlanul dideregtük át a deres falu barakk csupasz deszkáin a pihenés röpke óráit.
    Hiába zúgolódtunk, a katonákkal szemben nem volt apelláta. Így maradt a lágerben minden éjjel egy-egy brigád tüzelő nélkül.
    Egyik november végi estén már éppen felmásztunk a fekhelyünkre, amikor jött a komendáns, egy Packmann nevű volgai német, és minden teketóriázás nélkül a fürdőbe zavarta a társaságot.
    Hiába igyekeztek egyesek meglógni e ritka tünemény: a tisztálkodási lehetőség elől, mindenkit a fürdőbe terelt Kozlov és Tyimka közreműködésével a nagyhangú komendáns. A szervezetileg leromlott ember egyik fő jellegzetessége, hogy pánikszerűen fél a hideg víztől. A világból ki lehetett volna kergetni akárkit közülünk a fürdetésre, tisztálkodásra való kényszerítéssel.
    Ha akartunk volna, a ritka fűrdési lehetőségen kívül, módunkban lett volna mosakodni. A barakkokban minden lakóhelyiségben két hordó víz állt állandóan. Az egyikbe meleg vizet, a másikba pedig hideg vizet hordott naponta az öreg dnyeválnij.
    Abban a nagy hidegben, teljes elesettségünkben senki sem törődött testének ápolásával, külsejének rendben tartásával.
    Egyébként is ijesztően elhanyagoltak voltunk. Az Ukrajnában ránk adott fehérnemű ronggyá foszlott a testünkön. Mosása szóba sem jöhetett. A felismerhetetlenségig koszos volt rajtunk az itt-ott épen maradt ingujj vagy gallérja.
    A víz az különben nagy kincs volt a lágerben. Ökörhúzta lajton hordták egy közeli forrásból. Takarékosan bántak vele nagyon. A fürdőzéshez is félsajtár vizet adtak csupán. Kellemes meglepetésként ért bennünket az, hogy a szolikamszki fürdővel ellentétben itt jó meleg volt, meleg vizet kaptunk teljesen ép fasajtárokban.
    Nos, ha már a fürdőben voltunk, és locsoltuk magunkra a gőzölgő vizet, az már jólesett. Csak az a fárasztó vetkőzés, jövés-menés ne lett volna egyúttal. S ha fűrdés után nyomban ott lerogyhattunk volna a jó melegben, s levetkőzve kinyújtózkodhattunk, alhattunk volna kényelmesen…
    Ahogy ott pancsolgattunk a félsajtár vízben, a vetkőzőből szokatlanul harsány beszélgetés, nevetgélés hallatszott át.
    Brigádunk után egy újonnan érkezett rabszállítmány fűrdetésére került sor. Lehettek vagy ötvenen. Mind jó erőben lévő fiatalemberek, töretlen hangulattal. Lerítt róluk, hogy nem csak a tajga örömeivel nem ismerkedtek még meg, de lágerben sem ettek meg egy kiló sót!
    – A ruhák az öltözőben vannak! - szólt be a fürdőmester. Mintegy vezényszóra, kiki magára öntötte a maradék, langyosra hűlt vizet, és egyenként kicammogtunk a szappansíkos padlójú helyiségből.
    A másik ajtón egymást tuszkolva özönlöttek befelé az újak:
    – No, mozgás! Mit tétováztok? Tisztítsátok meg a helyiséget! Micsoda pipogya népség! Taknyuk-nyáluk egybefolyik!
    Nem szóltunk vissza semmit. Lehorgasztott fővel kotródtunk kifelé.
    – Majd ezek is lejjebb adják, ha a fűrész az üres hasukat ráncigálja… - szólalt meg Vodolaga, egy csontos arcú ukrán legény mellettem.
    Most legfőbb gondunk az volt, hogy a karikákra fűzött ruhacsomagokat hogyan válogassuk szét. Minél gyorsabban igyekeztünk magunkra ráncigálni a meleg holmit, közben pedig vigyáztunk, nehogy eltűnjön valami a fürge ujjú kis krohobórok kezén a nagy osztozkodásban.
    A fagyot lehelő udvaron a hideg egyből megtalálta az utat nyirkos testünkhöz.
    A komendáns az úton várt ránk. A barakk végén lévő kis szobába már nem eresztette be brigádunkat. A középső bejárattól bal kézre nyíló szekcijába költöztette népes csapatunkat.
    A hatvan férőhelyes hodályba másik útépítő brigádot telepített be velünk együtt, Vakaljuk brigádját. Azok között is fölös számmal voltak fiatal suhancok, kebelbarátai a mi sunyi tekintetű krohobórjainknak.
    Ferivel egymás mellett foglaltunk itt is helyet a felső polcon, sajnos messze a kályhától, a szoba sötét mélyében, ahol a fal, a szoba sarka dértől csillogott.
    Megszeppenve vettük észre, hogy milyen huzatos, hideg helyiségbe kerültünk. A bejáratnál terpeszkedő ormótlan kályha nem adta ki a meleget, hiába rakták a fát parázzsal teli bendőjébe. Nehezen aludtunk el. A rablókölykök késő estig zajongtak afeletti örömükben, hogy egy szobába kerültek a haverokkal.

   Minden lágernek elmaradhatatlan tartozéka a forróvíz-tároló, - a kipityilka. Dolgaján ez az ebédlőépület és a fürdő közti félúton volt, egy kis házikóban. Rokkantnak nyilvánított öreg rab kezelésében egy irdatlan nagy katlanban reggeltől estig forrt a víz. Ha valakinek szüksége volt rá, a nap minden szakában vihetett onnan. Estefelé a denyválnyik onnan hordták meg a barakkok meleg vizes hordóit.
    Tapasztaltabb társaink már ősszel figyelmeztettek bennünket, hogy itt Északon nem tanácsos hideg vizet inni. Ritkán fordult elő, de ha valami túlsózott leves után megszomjaztunk, akkor csak meleg vizet ittunk.
    A hideg vizet mosdásra készítették be, de abból a hordóból hetekszámra nem fogyott ki a víz a hatvan személyes szekcijában.
    Aki hideg vizet ivott, az menthetetlenül vérhast kapott vagy olyan hidegrázást, hogy belegebedt. Azonkívül a mocsári eredetű víz kólibacillussal fertőzött volt, s emiatt sem volt ajánlatos forralatlanul való fogyasztása.
    A hideg vizes hordóra nyugodtan rá lehetett volna tenni a halálfejet és a feliratot: „Vigyázat, méreg!”
    A fertőzött víz, a gyenge gyomor, azonkívül a minusz 30, minusz 40 fokos hideg - hamar végzett az emberekkel, ha nem vigyáztak! De ha valaki igyekezett magára vigyázni, akkor is isteni szerencse kellett, hogy túlélje a megpróbáltatásokat…

   Elmúlt a november hónap, beköszöntött december. A hónapfordulót, ha napra nem is, de körülbelül tudom. Azokban a december eleji napokban olyan kétségbeejtően hideg volt, hogy majdnem belezavarodtunk a fázásba, didergésbe.
    Az erdőben kékesfehér köd terjengett a fagytól repedező fák között. Egyébként a természet halálos csendbe dermedt, a szél megállt, nem mozdult egyetlen ág sem.
    Amint elözönlöttük az erdő tekervényes útjait, ösvényeit, mindannyian félőrülten szaladgáltunk össze-vissza. Kerestük a meleget a bénító fagy ellen. Reszketve kutattuk az előző nap otthagyott tüzek maradványait. Kézzel turkáltunk a vastag hamurétegben, hogy egy kis meleg áradjon felénk a pernye alatt izzó parazsakból.
    A lélegzetelállító fagy pánikszerűen hatott ránk. Nem volt annyi higgadtság bennünk, hogy apró gallyakkal apránként felélesszük a tüzet.
    A széttúrt parázs a levegőn gyorsan megfeketedett és kialudt. A felkavart hamu és korom vörhenyes felhőként terjengett a kimúlt tűzhely felett, ahogy egymást lökdösve gázoltunk benne.
    Ha felébredt valakiben a józan ész, ellökdöste a hamuban térdeplőket, s lobogó máglyává szította fel az alig pislákoló üszköket.
    A többiek reménykedve toporogtak, s amint felcsapott a láng, körülguggolták az egyre erősödő tüzet. A gomolygó, orrfacsaróan keserű füst sem tudta hátrálásra bírni a fájdalmasan hunyorgató embereket.
    A munkára nem is gondoltunk. Nem volt lelkierőnk elszakadni a tűztől.
    Ingerülten noszogattuk egymást, hogy a másik kerítsen valami ágat a tűz táplálására. Rendszerint hiába. Egyik sem tudta rászánni magát, hogy akár egy rövid időre is elszakadjon a bűvöletes meleget árasztó tűzrakástól, és a vastag hótakaró alól előkotorjon egy nyaláb fenyőágat.
    A tűz lassacskán lelohadt. Nemcsak a derekunk, hanem már a térdünk is fázott. Egyenként felkerekedtünk, és ki-ki a maga ösztöne után nekivágott a rengetegnek, új tüzet, új meleget keresni.
    Előfordult, hogy a legutóbbi etáppal érkezettek közül valamelyiknek arra vitt az útja, s megesett a szíve a tehetetlenül, ügyefogyottan dermedező csoporton.
    Összeszidta őket magatehetelenségük miatt. Gyorsan összekapkodott egy ölre való ágat, s az összehajló fejek közé dobta, ahol a leégett tűz maradékát tételezte fel. Újra kitágult a kör, megenyhültek az arcvonások, s jólesően pislogtak a kékrevált emberek a szikrázva, sercegve lángoló ágakra.
    A jótevő már messze járt. Senki sem pillantott vissza rá. Fél szemmel látták, hogy bot nem volt a kezében, tehát nem érdekes, hogy ki lehetett.
    Egy-két hónapon belül majd talán neki is szór valaki gallyat a hamvadó tűzrakásra, ahol akkoriban már ő fog dermedezni… Ha megéri egyáltalán…
    A folytonos tűz melletti tanyázástól a térdemen kitörött a nadrág. A vatta kihullt, és jóformán meztelen térdekkel jártam. A buslátom bal vállánál az ujjbevarrás félig felfeslett, a hideg átjárta a vállamat. Ezenfelül mint a holdkráterek, egymást érték a tűz égette, ág tépte lyukak rajta.
    Nem volt tűm, nem volt cérnám, se testi, se lelkierőm, s főként nem volt időm rendbehozni a ruhámat. Nem ríttam ki a tömegből. Rongyos volt velem együtt mindenki tetőtől talpig. Egy mezei madárijesztő szalonképes ficsúr lehetett volna mellettünk.
    A tűz melletti üldögélés miatt nemcsak a brigádvezetők háborgattak minket, hanem időnként megjelent a láthatáron valamelyik erdőmester vagy technikus is, az elmaradhatatlan csiharral a kezében.
    Amint észrevettük, hogy felénk törtet, rögtön felcihelődtünk, és - ki merre látott! - igyekeztünk a veszélyeztetett helyről minél messzebbre jutni.
    Jaj volt annak, akit a mester kiszemelt magának a szanaszét bukdácsoló ember közül. Akárhogy jajgatott a pórul járt munkakerülő, leverte rajta a haragját az egész társaság miatt.
    Ilyen kaland után - ami nélkül ritkán múlt el nap -, addig bolyongtunk, kóvályogtunk, míg újabb, biztonságosabbnak ígérkező tűzre nem akadtunk.
    Így ment ez naphosszat, végtelennek tűnő napokon át… Mikor teljesen besötétedett, és megszűnt a kopácsolás, a tüzek lángja rőtszínűvé vált, megnyugodtunk. A munka általános befejezésével mindenki jogosan melegedett, nem kellett a botos munkavezetőktől rettegni.
    Ahogy a tűzbe meredt tekintetünk, gondolataink már a lágerben, a priccs kemény, de száraz deszkáin jártak. Az erdőben, ahová csak pillantásunk esett a máglya lobogó lángján túl, nem láttunk mást csak havat, havat, havat…
    A tűz melletti megnyugvás csak rövid ideig tartott. Utána már azon kezdtünk töprengeni, hogy a bágyadt bóbiskolás közben nem szaladt-e el nagyon az idő. Nincs-e már itt a sorakozás ideje?
    Mintha már keresnének is bennünket? Messzire elvetődtünk brigádunktól… Ki tudja, nem üvöltöznek-e már utánunk lent a völgyben?
    Mivel olyan sorrendben engedték haza a brigádokat, amilyen gyorsan sikerült teljes létszámmal összeszedelőzködni, a késedelmeskedőkön töltötték ki a brigádtársak a haragjukat a meddő ácsorgásért.
    A hazatérés sohasem ment simán. Minden nap hol egyik brigádból, hol a másikból maradoztak el valamely erdőzúgban olyanok, akik nem hallották meg a sorakozóra szólító sínverést.
    A brigád tagjai nem mehettek leszámolásra, s a hiányzók személyazonosságának felderítése után szétszéledtek a közeli rejtekhelyek felé, nem gubbasztanak-e ott a hiányzók.
    Gyötrelmes várakozás után kerültek elő a gyulladt szemű, megszeppent emberek, rendszerint a brigádvezető vagy helyettese által lökve, rúgva a sorakozóhelyig. Ott pedig az ingerült brigádtársak fogadták a bűnösöket élénk rikácsolással. Az esti sorakozónál csak úgy zengett a völgy, ahogy az egyes brigádok tagjai szólították, hívták egymást a tolongó sokaságban, a sínek mentén.
    – Kozlov-brigád - a kijárathoz!
    – Vakaljuk-brigád! Indu-u-u-lunk!
    – Zajcev-brigád! Sorakozóóó!!!
    – Guszev-brigád! Davaj! Davaj!
    – Goncsarov brigádja…! Ide-e-e!!
    – Ide! Ide gyertek, itt vagyunk!
    – Ne üvölts, te barom, hisz mind együtt vagyunk már!
    Egyik nap megesett a nagy eset: a mi brigádunkból is elmaradtak ketten.
    Az első futólagos számolásra úgy nézett ki, hogy teljes a létszám. Odafurakodtunk, a szedelőzködő brigádokon keresztültörtetve, az őrség parancsnokához létszámellenőrzésre, hazabocsátásra.
    A parancsnok dühösen zavarta vissza csonka csapatunkat, a mögöttünk felzárkózott brigádok pedig a hóba lökdöstek minket az útról, mint a rühes kutyákat.
    – Ki hiányzik? Ki az a dög, aki még nem tolta ide a pofáját? Hogy az anyja…! - háborogtunk az általános kavarodásban, egyre hátrébb sodródva a hazaindulók között. A két csavargó pedig csak nem került elő.
    – Biztosan megint az a lusta Kiszelev maradt el valahol! - vélekedett Ponomarjov, egy vastag szemöldökű, alacsony homlokú orosz fiú.
    – Beverem a szádat, te nyavalyás! Nem látod, hogy itt vagyok? Magadra vigyázz, szuka, ne rám! - lobbant fel dühösen Kiszelev.
    – Dehát akkor kik hiányoznak? - nézegettünk egymás arcába.
    „Jaj, de fázik a lábam! Leszakad a karom a fejsze alatt!” - kapkodtam nedves szőrcsizmáimat a csikorgó hóban.
    Múltak a percek. Fájó szívvel néztük, hogyan néptelenedik el a táj, s kúszik felfelé az emberekből képződött fekete gyöngyfűzér a fehér partoldalba bevágódott ösvényen, az áhított láger, a káposztaleves, a darab kenyér felé.
    – Tyimka! - szólalt meg türelmetlenül Kozlov, mikor a közeli búvóhelyekről nem sikerült kizörgetni a hiányzókat. Nézz utána, ki hiányzik?
    – A magyarok itt vannak? - kérdezte elsőnek Tyimka.
    – Itt vagyunk! - sóhajtottuk egyszerre Ferivel.
    – Hát ki az az átkozott?… Kotov! Kotov! Hát persze! Ó, meg az a nyavalyás Vorobijev! - s ezzel Tyimka bevetette magát ismét a farakások közé.
    Nem mehetett messzire, máris meghallottuk éles hangját, ahogy rikácsolt a kölykökre: megtalálta őket!
   
    Azok időközben már jöttek lefelé a parton, és észrevették, hogy nagyot késtek. Azon tanakodtak, hogy jöhetnének közénk észrevétlenül, mikor Tyimka rájuk csapott.
    Mindenki igyekezett ütni rajtuk, odébblökni, vagy legalább a sapkájuk zsinórját megcibálni. A gyerekek komoran, zokszó nélkül tűrték a huzavonát. Nagyot ütni úgysem tudott senki, nem volt erő hozzá, csak a hirtelen támadt vak gyűlölet emelte fel a vékony, csontos kezeket.
    – Ne háborogjatok! Sorakozó! - hangzott Kozlov érces hangja a szűnni nem akaró hangzavaron keresztül.
    Észbe kapott a brigád, és gyorsan kettes sorba rendeződtünk. Végre útnak bocsájtottak bennünket, s szedhettük érzéketlenné merevedett lábainkat a sápadt hold fénye által megvilágított hótorlaszok között.
    Az őrség parancsnoka megverte a sínvasat. Az őrök is elhagyhatták a szellős tornyokat. Aznap a mi brigádunk indult haza utolsónak a tajgából.
    Annyi előnyünk volt a késedelmes hazaérkezés révén, hogy a kapusok már előzőleg biztosították az éjszakai tüzelőt más brigádoktól. Nagy halomban hevertek a hasábok a bejárat mellett.
    Kiszelov bemenet el akart emelni belőle egyet a sajátja mellé. A barakkig csak elbírta volna. Az őr észrevette szándékát, és az erdőből cipelt fát is eldobatta vele, így lett a kettőből semmi. Üres kézzel bandukolt befelé a többiek után.
    Kórusban szidtuk kapzsiságáért, pedig bármelyikünk megtette volna ugyanazt, ha éppen módjában lett volna. Nagy bűn az ügyetlenség, még ha jóakaratú kísérlet hiúsul is meg miatta.
    A szerszám, de különösen a szekerce rendkívül nagy érték volt. A szerszámutánpótlás nehézségein kívül a szekerce más szempontból is szigorú számadás tárgyát képezte: egy elkeseredett ember kezében fegyver is lehetett parancsolóival szemben!
    E kettős okból kifolyólag nagy súlyt helyezett a parancsnokság arra, hogy a reggelente kiadott szekercék este hiánytalanul visszakerüljenek a szerszámraktárba, még mielőtt a brigád belül kerül a nagy kapun.
    Amelyik brigád kevesebb szekercét hozott haza, mint amennyit reggel aláírt, azt a láger kapujától visszafordították a tajgába: keresse meg az elveszett szerszámot, s csak azután lehetett bebocsátani a táborba!
    Szörnyű büntetés! Visszafordulni a kaputól, ahová a káposztaleves szaga áthatol a kerítésen, ahonnan a priccsek sora már csak pár lépés… Szívdobogva keresni zuhogó hóesésben vagy a hold fakó fényénél mindenütt, ahol csak megfordulhatott valaki a brigádból.
    A kaputól elzavart brigád tagjai útközben szenvedélyesen vitáztak, keresték a bűnbakot, a mulasztót.
    Akit megvádoltak, az kétségbeesetten védekezett, az ég erőit, brigádtársait hívta tanúul ártatlanságának bizonyítására. Általános dulakodás, kiabálás közepette lökdöste a brigádvezető a kétségbeesetten hátráló csapatot az erdőbe visszafelé vezető útra.
    Leggyakrabban úgy fordult elő baleset, hogy hárman-négyen vételeztek egy fejszét: a munkacsapat. Mindegyik a másikra számított, hogy az majd gondot visel egész nap a szerszámra, s nem ügyeltek kellő figyelemmel, hol hányódik az értékes holmi?
    Megesett, hogy egy másik brigádbeli emelte el az óvatlanul letett fejszét, saját elhagyott szerszáma helyett.
    Az ilyen kellemetlen esetek után minden brigád féltően zavart el idegeneket a saját munkaterületéről. Hiába mutatta akárki, hogy neki megvan a fejszéje, nem kell a másé, - még a tűzhöz sem engedték közel.
    Így kényszerültünk később az elhagyott munkahelyek hamvadófélben lévő tüzeit felkeresni, mert onnan nem zavart el más, csak valamelyik arra tévedt munkahajcsár…

   Ez a nap az általános eltompultság ellenére is emlékezetessé vált számomra, egy megrázó élményem nyomán.
    Még a herszoni lágerből volt egy ukrán ismerősöm, aki velünk, magyarokkal rendkívül szimpatizált. Bizonyára a háború alatt, a megszálló magyar katonák révén alakult ki kedvező véleménye rólunk. Ilyesmit más ukránoknál is tapasztaltunk. (Igaz, sajnos negatív élményre is akadt példa…)
    Körülbelül velem egyidős lehetett, Pétya volt a neve. Csendes, jóindulatú fiú volt. Egy brigádban sohasem dolgoztunk, de ha találkoztunk, mindig váltottunk néhány szót.
    Itt fent az Uralban ritkán láttam. Szintén útépítő brigádban dolgozott, az erdő másik felében. Legfeljebb a reggeli sorakozónál vettem néha észre, de nem volt mondanivalónk egymásnak. Fel-felcsillant fáradt szemében az öröm egy kis szikrája: „Mind a ketten életben vagyunk még!”…
    Ezzel aztán elvegyültünk a szürke embertömegben a legközelebbi véletlen viszontlátásig.
    Ezen a decemberi reggelen váratlanul felbukkant Pétya a brigádunk munkahelyén. Ferivel kettesben szórtuk a havat valamelyik bekötőúton, amikor odagázolt hozzánk, de milyen állapotban!
    Szegény fiú megzavarodott a nyomasztó körülmények következtében. Első pillantásra nem vettem észre, csak lázban csillogó szemei voltak furcsák, ahogy nyugtalanul kalandoztak jobbra-balra.
    – Levelet kaptam a nővéremtől… Levelet írt… Csomagot küld… Levelet kaptam… - hadarta gyorsan, és beesett arcán grimaszként ható, kifejezéstelen mosoly vonult végig.
    Megdöbbenten pillantottunk egymásra Ferivel, mikor felderengett bennünk a szomorú sejtelem. Nem Pétya volt az első, aki lelkileg összeomlott köztünk. Főleg az öregek törtek össze nagyon hamar. Most pedig ez a fiatal kortársunk, jóbarátunk tébolyodott meg, távolodott el tőlünk még életében - örökre…
    – Menjünk, melegedjünk meg egy kicsit! - szólt Feri és lapátját a hóba bökte.
    – Gyere, Pétya! - hívtam a szünet nélkül magyarázó, értelmetlenül motyogó fiút.
    Hármasban mentünk oda a legközelebbi tűzhöz. Ferivel össze-összenéztünk Pétya háta mögött útközben. Nem tudtuk, mit mondjunk neki, csak hümmögettünk, válasz nélkül hagytuk zavaros kérdéseit.
    A tűz körül ülők is észrevették, hogy Pétyánál felborult az egyensúly, és kíméletlenül elkergették!
    Hiába vettük védelmünkbe, hiába akartunk kettőnk között helyet szorítani számára, nem engedték a tűz közelébe. Az egyik vagány felkelt a tűztől, és nagyot lökött rajta, amikor még goromba fenyegetésre sem akart tágítani a közelből, szinte nem értve, mit akarnak tőle.
    Vérző szívvel néztem ezt a jelenetet, csak szegény Pétya nem fogta fel a történteket. Csodálkozó arccal, meghunyászkodva oldalgott el a fák között.
    Én nem tudom a nyitját, miért irtóztak úgy az őrültektől a magukat még épeszűnek érzők. Miért bántak el velük olyan kegyetlenül?
    Ha valakin kitört az elmebaj - s ez nem tartozott a ritka események közé -, azt kiverték maguk közül a többiek. Magányosan bolyonghatott az erdőben naphosszat, s csak egy teljesen elhagyott tűz mellé ülhetett le, ha véletlen ráakadt.
    Pétyát még egy-két napon át láttam. Ha közelebb jött, szóltam hozzá, de már nem ismert meg, és tőlem is félt. Hol sírt, hol nevetett. Kesztyűje nem volt meg. Bizonyára elvették tőle. Ilyen esetekben nem sokat teketóriáztak a szívtelen rablók.
    Aztán eltűnt Pétya… Elszállították valahová? Meghalt? Nem tudom.

   Az erős fagy egy kissé enyhült, de olyan fergeteges havazás kezdődött, amely napokra lassította az amúgy is vontatott munka iramát.
    Reggelenként Kozlov teljes szigorral tartotta egyben a brigádot, nem engedett senkit meglógni a hószórás elől.
    Az útépítés szünetelt, reggeltől estig szórtuk a havat a főútvonalakról. A sürgető munka ellenére is be-belopakodtunk az erdő mélyébe melegedni, de Tyimka tűztől tűzig járt, s visszazavart mindenkit az utakra.
    Délután Kozlov megkönyörült rajtunk, és egy egész órai melegedést engedélyezett mindenkinek. A havazás nem hagyott alább, de a kiszállítás szünetelt, s így lélegzethez jutottunk mi is.
    Megkönnyebbült szívvel ültünk a hatalmas máglya mellé, olyan szorosan, hogy a tüzet tápláló munkás alig tudta a levagdosott fenyőágakat középre dobálni.
    – Rakd, csak rakd! - szólt a zsémbesen morgolódó emberhez az egyik kis krohobór. Ne félj, nem verjük össze a pofádat, ha véletlenül ránk dobod az ágat. Legfeljebb az anyádat szidjuk.
    Senki sem szólt bele ebbe az enyelgésbe, szipákolva hallgatott a társaság. Különösen jó érzés volt, hogy most jogosan, háboríthatatlanul ülhetünk a tűz mellett. Vodolaga lehúzta egyik nemezcsizmáját, és a tűz felé tartva szárogatta letekert kapcáit. Mezítlábas lábfejét a hóra fektetett csizmaszárára tette.
    Lyukas volt a csizma, és átázott benne a vékony kapca, kékre-zöldre fagyott benne a lába. Gőzölögve száradt a kapca. Büdös, égett szagot árasztott, ami még a mi eltompult orrunknak is sok volt.
    – Fuj! Tekerd föl a kapcákat rögtön, vagy a tűzbe vágom! - mordult fel Tyimka parancsoló hangon a tűz másik oldaláról.
    – Átázott a csizmám, mit csináljak? Úgy fázik a lábam… - védekezett bocsánatkérő hangon Vodolaga.
    – Szárogasd akkor, amikor egyedül ülsz a tűz mellett! Szagolgasd magad! - torkolta le ellentmondást nem tűrő hangon Tyimka.
    Vodolaga nem vitatkozott tovább. Szótlanul lábára tekerte a pörzsölt szélű kapcákat, és a repedt talpú csizmába dugta a lábát.
    Még nem valószínű, hogy letelt az egedélyezett egy óra, de Tyimka már kergette vissza a népet az útra.
    Kényszeredetten kászálódtunk fel mindannyian. A kesztyűnket nyílásával lefelé fordítva a tűz fölé tartottuk. Úgy próbáltuk felhúzni, hogy a beleszorult meleg levegő átjárja fázós ujjainkat.
    Meddig tartott a magunkba szedett kis meleg? Amíg el nem léptünk a tűz mellől. Mire egymás nyomában lépkedve visszaballagtunk a néptelen útra, úgy fáztunk, mintha tüzet sem láttunk volna soha.
    Kozlov még nem jött vissza a brigád másik felével. Morogtak a kölykök, hogy Tyimkának sürgősebb volt a dolog, mint a brigádvezetőnek.
    – Dolgozzatok, barmok, ne filozofáljatok! Nem kellett volna vétkezni, most nem bűnhődnétek! - sipítozott hisztérikusan Tyimka. Nem válaszolt senki. Kihúzogattuk a hóból a lapátokat és nekikeseredtünk a munkának.
    Lassan besötétedett. Érezhetően megerősödött a fagy. A hó le-lecsúszott a lapátról, alig tudtuk már emelgetni a durván ácsolt szerszámot.
    – Én abbahagyom. Elég volt! - szólt mögöttem Feri.
    – Igen ám, de a fejszémet elvitte Kiszelev! Vissza kellene szerezni, mert én felelek érte - szóltam, körülkémlelve a homályba borult környéken.
    Míg én alkudoztam magammal, addig Feri el is indult a fejsze keresésére. Beleállítottam a lapátomat a hóba a Ferié mellé, és le-fel járkáltam mellette, kezeimet a buslát ujjába dugva.
    Feri visszahozta a kormos nyelű fejszét. Valaki egyszer a tűzbe tarthatta, amikor kézbe kellett venni, hogy ne legyen olyan hideg. Vagy más brigádtól lopta el, és megégette, hogy volt őrzője ne ismerhessen rá.
    Átvettem Feritől a szótlanul odanyújtott, sok „vihart” látott szekercét. Hónunk alá vettük a lapátokat, és elindultunk a völgy felé. Úgy igyekeztünk, hogy olyan tüzet találjunk, ahová biztosan odahallatszik a sorakozóra hívó sínverés.
    Néhány fenyőágat vettünk kézbe, és odaültünk a tűz mellé, ahol még kevesen voltak. Bedobtuk középre a „belépőjegyet”, és hallgattuk a vontatott társalgást.
    Krohobór nem volt a közelben, mind idősebb emberek melegedtek a magasan lobogó lángok körül. A társalgás témájáról ítélve mind politikaiak lehettek.
    – Én mondom nektek, Moszkvába kellene írni! Ott biztosan nem tudják, hogy bánnak itt velünk?
    – Belepusztulsz, amíg Moszkvából válasz érkezik, ha egyáltalán érkezik!
    – Talán egy fasisztáért, hazaárulóért nagy felhajtást fognak rendezni, gondolod?
    – Hihetetlen, hogy Moszkvában ne tudnák, hogy ártatlanok vagyunk… Meg nem is érdeke az országnak az ilyen munka, az emberek sírba kergetése!
    – Ugyan, ne légy gyerek! Annyi mindent kentek rád, hogy az ártatlanságodnak a nyoma sem látszik az irataidon… Azért, mert te hangoztatod, elhiszi neked valaki?
    – Azt hiszed a panaszodat továbbítanák? Melyik az a bolond nacsalnik, aki terhelő papírt küldene maga ellen a fővárosba? Ezeknek a szép jelszavak csak arra jók, hogy alkalomadtán hivatkozzanak rájuk!
    – Így aztán mire kitavaszodik, alig marad közülünk hírmondónak valaki!
    – Hát, ha meggondolom, hogy ősz óta hányan tüntek már eddig el, végigfut a hátamon a hideg…
    – No, és mit tehetsz ellene? Mikor még a közülünk való brigádvezető sincs az emberei pártján. Azért a dupla tányér levesért úgy vernek bennünket, hogy csak úgy döng az oldalunk!
    – Eh, kár minden szóért, nincs mentség! Itt pusztulunk mindannyian!…
    Riadtan hallgattuk a lemondóan odavetett szavakat. Az öregek is elhallgattak, kifogytak az érvekből, biztosan régen vitáztak már egymással. Mindenki mereven bámult a tűzbe, s kezük görcsösen szorongatta a fejsze nyelét, melyet reggel óta őriztek.
    Újabbak is jöttek a tűzhöz, szorosan kucorogtunk a rönkön. Szó sem esett többet semmiről. Lelohadt a máglya lángja, de már senki sem tett a tűzre. Közel volt a sorakozó ideje.

   A völgy feletti partoldalon, a depóhoz vezető úton, a legforgalmasabb részen ketten szórtuk a havat Kotovval, egy tizenhat év körüli kis krohobórral. Csak egy szakadozott ing és ringy-rongy buslát volt minden felső öltözéke. Ki-kisárgállott görhes melle a nyitott ingből. Fogalmam sincs, hogy-hogy nem vette meg az Isten hidege ezt a nyomorult kölyköt.
    Egész nap csiripelt mellettem, mint egy kis veréb. Unalomig ismételgetett egy kis együgyű kuplét, hogy kénytelen voltam a melódiáját, és szövegét is megtanulni mellette:

   Valamikor a polgárháború idején volt ez sláger, nem tudom hogyan maradt fenn az alvilág berkeiben a negyvenes évek közepéig.
    Közben igyekezettel szórtuk a havat a keskeny úton. Ha észrevettük, hogy rönkökkel terhelt szán tűnt fel a kanyarban, félrehúzódtunk, térdig gázolva a puha hóban, hogy a sűrű párát fújó kis bozontos lovacska elkocoghasson mellettünk.
    Feri valahol máshol lapátolt ezen a napon. Szokatlan volt, hogy nem vagyunk együtt. Sokszor gondoltam rá, hiányzott.
    Mikor már a lapátnyél sehogy sem melegített bennünket, meg kifáradtunk a sűrűn hulló hóval való viaskodásban (alig szórtuk el, már megint bokáig ért!), meg-megléptünk a depó mellett rakott tüzekhez.
    A vagonrakodók gorombán elzavartak a közelből, de mint a gazdátlan kutyák, csak visszaoldalogtunk, míg azok meg nem unták a zavarást, és eltűrték, hogy szótlanul meghúzódjunk a tűznek azon az oldalán, amerre a füstöt vitte a lengedező szél, és közülük amúgy sem ült volna oda senki.
    Amikor már sejtettük, hogy térdig érhet a hó, egymást biztatgatva vissszamentünk az útra.
    Tyimka egyszer-kétszer odanézett a nap folyamán, de nem szólt semmit, csak eltűnt valamere.
    Szóba elegyedtünk Kotovval. Kiderült, hogy egy jóeszű és meleg szívű gyereket takar a szánalmas, gyanús külső. Habár magam is osztoztam kilátástalan sorsában, mégis őszinte sajnálattal hallgattam rövid életének sok-sok hányattatását. Istenem! Úgy féltünk tőlük, és olyan megvetően ítélkeztünk a krohobórok felett… Sohasem gondoltunk arra, hogy mi mindenen mentek keresztül, amíg eljutottak a mélypontig, a kiérdemelt börtönbűntetésig.
    Szüleik a homályos harmincas évek elején eltűntek, s ezeknek az elvadult, szeretet nélkül felnőtt gyerekeknek az otthona kétes hírű házak zugaiban volt, iskolájuk pedig a farkastörvényre épült alvilág… mely az elhagyott, veszendőbe került gyermekek közül felkarolta azokat, akik életképesek voltak…
    Döbbenten hallgattam Kotov szavait, mikor azt emlegette, hogy homályosan emlékszik arra, miszerint egy szép házban volt kisgyerek, de már nem emlékszik arra, hogyan került az utcára, nevelőotthonba, …

   A brigád lapátszükségletét két, magát ácsnak nevező brigádtársunk fedezte. Naphosszat faragták az ormótlan lapátokat szekercével. Persze az „ácsok” munkája is olyan tempóban folyt, mint a mi útépítésünk, ugyanazért a káposztalevesért.
    Ha fogytán volt a lapát, eltörött vagy elhányódott, Tyimka a nyakukra ült, és reggeltől estig sürgette őket.
    Egyik nap úgy jött ki a lépés, hogy Ferivel az ácsok közelében szórtuk a havat.
    Tyimka ott ült a tűz mellett, a brigád többi tagja pedig a látóhatáron kívül dolgozott valahol Kozlovval együtt, s leginkább talán rejtett tüzek körül lapultak.
    Gondoltunk egyet, s odamerészkedtünk az ácsok tüzéhez. Tyimkán jó ing volt, mert nem szólt semmit, átsiklott rajtunk a tekintete.
    Tyimka arról mesélt az ácsoknak, akik hozzánk hasonlóan öreg lágerlakók voltak, hogy a börtönök jelenleg is zsúfoltak. Különösen a volt hadifoglyok közül kerültek a rács mögé sokan, akik háború után szállingóztak haza, a német koncentrációs táborok felszabadítása után.
    Az a törvény uralkodik, hogy aki a háború folyamán, bármilyen körülmények között, német fogságba esett, háborús bűnösnek minősül, és menthetetlenül lágerbe kerül. Függetlenül attól, hogy hány kitüntetést is szerzett előzőleg a fronton, vagy esetleg sebesülten, eszméletlen állapotban jutott az ellenség karmai közé.
    A börtönben együtt volt egy páncélos századossal, akinek egyik karja és fél szeme hiányzott. Annak idején három súlyos sebből vérezve, eszméletlenül került a németek fogságába, katonai kórházba. A mostoha bánásmód ellenére, csodával határos módon felépült, életben maradt. Miután csonkán, bénán hazajött, itthon bíróság elé állították. A bíróság előtt csonkaságával, sebhelyeivel bizonyította, hogy tudta és akarata ellenére került fogságba. Erre az egyik bíró azt mondta neki:
    – Amikor eszméletre tért, tépte volna fel a kötéseket magán, vérzett volna el, de akkor sem lett volna szabad az ellenség fogságában maradnia!
    Ezt mondta egy többszörösan kitüntetett hősnek, akit végül tizenöt évre ítéltek el. Mert Sztálin elvtárs kiadta a parancsot a háború elején: aki élve az ellenség kezébe kerül az hazaáruló. Harcolni kell az utolsó golyóig!
    Ezt a parancsot szegték meg azok a szovjet katonák, akik fogságba estek. Ezért lakolnak most súlyos börtönbüntetéssel, az embertelen német fogság után.
    A sokezer volt hadifoglyon kívül a kolhozokból verbuválták a börtön lakóinak jelentős hányadát. Kint a „szabadban” a legcsekélyebb lopást kérlelhetetlenül büntetik. Lopásnak számít az elhullatott mag fölszedése, útszélen talált fej káposzta eltulajdonítása is a kolhozokban. A kombájn után elhullott kalászok szedéséért öt-hat évet kapnak, mégha csak néhány dekáról van is szó. Aki pedig raktárból vagy veremből lop, az tíz évnél kevesebb büntetéssel nem ússza meg. Az éhező családra hivatkozni nem mentség.
    Tátott szájjal hallgattuk Tyimka elbeszéléseit. Minden nyomorúságunk ellenére bíztunk abban, hogy előbb-utóbb véget ér ez a lágeri kínlódás. Talán valahol Moszkvában rájönnek a tévedésre, és takarodót fújnak? És most mit kell hallanunk: tömegével jön az utánpótlás a táborokba! Amnesztiáról, hazatérésről szó sem lehet.
    Tyimka - legnagyobb csodálkozásunkra- megértően nyilatkozott az emberek kétségbeesett munkakerülésével kapcsolatban:
    – Most már kezdem megérteni, hogy ezen a koszton, ilyen bánásmód mellett nem lehet teljes értékű munkát végezni…
    Tyimka szórakozottan, és elgondolkozva kotorászott egy bottal a tűzrakás parazsában, miközben egy előttünk eddig ismeretlen börtöndalt dudorászott:

   Mielőtt Tyimka ráeszmélt volna, hogy talán a kelleténél többet időztünk a tűz mellett, visszasomfordáltunk a hosszúfűrészhez. Egy kiálló fatönköt kellett a föld színéig lefűrészelnünk, hogy a hószórást folytathassuk.
    Az imént elhangzottakhoz nem fűztünk Ferivel egy árva szót sem. Fájt a csalódás, mely vágyainkat, álmainkat rombolta szét, immár hányadszor! A lelkünk mélyén tiltakoztunk a hallottak ellen, nem hittük el Tyimka szavait. Elhinni annyit jelentett volna, mint reményt vesztve feladni a passzív küzdelmet életünk, létünk meghosszabbításáért. Mi pedig mindennek ellenére élni akartunk. Élni és még egyszer hazajutni. Haza. Hová? Hol az a haza? Nem fogtuk fel eltompult agyunkkal pontosan a fogalom értelmét. Oda, ahol minden jó, nincs fázás, nincs éhezés, nincsen davaj!…
    Hisz nem éltünk mindig itt. Volt egy másik életünk is. Vagy talán álom volt az egész, ez a valóságos élet, és a sírig így is lesz? Nem lesz feltámadás ebből a siralom völgyéből? Istenem, csak megérhetnénk a szabadulás napját!

   A havazás csillapodott. Folytattuk az útépítést. Megint egy új főútvonalat építettünk ki, ami nagyobb gondot, alaposabb munkát igényelt.
    Egy látszólag problémátlan részen, síma útszakaszon, a hóréteg alatt egy vízmosás húzódott meg. Sokat vesződtünk vele, hogy feltöltsük, mégis minduntalan térdig süppedtünk a borza hóban.
    Kivágtunk több kis fenyőfacsemetét. Legallyaztuk, s keresztbe fektettük a vízmosás felett. A vékony fatörzsek közeit hóval kevert fenyőágakkal döngöltük le. Sokáig vesződtünk, míg végre szánnal járható, biztonságos utat adhattunk át az erre irányított forgalomnak.
    Egészen kimerültünk a megfeszített munkában. Kozlov megelégelte a munkát, és elengedte a népet a közeli tüzekhez. Ferivel kettesben egy kisebb, elhagyott tüzet élesztettünk fel, és magunkban üldögéltünk mellette.
    Nagy ijedtségemre Feri egyszerre csak elhanyatlott a havon. Sápadt arca még vértelenebb lett. Elájult. Tanácstalanul néztem körül. Nem volt senki a közelben. Mellé térdeltem, reszkető kezekkel kigomboltam a buslát felső gombját, a derekára kötött spárgát megoldottam, hogy szabadabban lélegezzen. Óvatosan dörzsölgettem a halántékát hóval, míg végre megrezzent a szempillája, és fokozatosan magához tért.
    – Mi van veled? - kérdeztem aggódva, miközben feltámogattam fekvő helyzetéből a tűz mellé.
    – Nem tudom - szólt bágyadtan -, úgy káprázik a szemem…
    Magába roskadva ült, én pedig félve pislogtam rá. Nem nagyon mertem az arcába nézni. Attól tartottam, megint rám szól, ha merően figyelem mozdulatait. A világért sem akartam megbántani. Elege volt így is…
    Néhány vérszegény gallyacskát dobtam a tűzre, ami éppen a kezem ügyébe akadt. Csendben vártam, szól-e valamit Feri. Hallgatott. Kezeit ölébe ejtve, lesütött szemekkel nézte a tüzet. Máskor nehezen lettem volna rá kapható, de most elmentem a tűztől, hogy ágakat keressek a közelben. Hadd melegedjen fel szegény barátom a tűz mellett, ne kelljen ilyen állapotban az elhamvadt üszköktől tovább vándorolni a mély hóban!
    Erőlködve rángattam egy lombos fenyőágat a hó alól, az elhagyott irtás helyén. Arra lettem figyelmes, hogy Szabó Jóska haladt el a közelemben, hóna alatt az elmaradhatatlan fejszével.
    Ő is észrevett, megismert, és felém tartott. Régen láttam, és meglepődtem, amikor beesett arcát, fekete karikákkal keretezett, gyulladt szemeit megpillantottam. A vattáskabát úgy lötyögött rajta, mintha melle sem lett volna, csak a két széles, csontos válla.
    – Hogy vagy, Jóska? - kérdeztem tőle.
    – Nem jól - szólt komoran. Igen nehezemre esik a munka.
    – Most lógsz a munkahelyről?
    – Á - válaszolt kesernyés mosollyal. Goncsarov küldött, hogy szóljak a szállítóknak, jöhetnek a rönkökért…
    – No, és mit szól hozzá Goncsarov, hogy nem megy úgy, mint azelőtt?
    – Hajt és szid, mint annak idején titeket. Pedig már nem sokáig bírom… Még így sem…
    Köszönés nélkül továbbment az úton. A hó tempósan ropogott rogyadozó léptei alatt. Addig néztem utána, amíg csak bele nem veszett az erdő sűrűjébe, és buslátjának utolsó darabját is el nem takarta előlem egy hótól roskadozó fenyőág.
    Hát igen. Az erdei munka, különösen pedig a favágás olyan, hogy kettős vattáskabátban nem lehet csinálni. Kiskabátra kell vetkőzni, a 25-30-35 fokos hideg ellenére. Azonkívül, aki a három köbmétert ki akarja termelni, a tűz mellett pihenni, melegedni nincs ideje.
    Az izzadtság szinte ráfagy a testre, s így jönnek a sorozatos megfázások, ráfázások. Az a 90 deka kenyér, meg a három kása - sem erőt, sem edzettséget nem ád a szervezetből elvont energia pótlására….
    Néhány ágat magam után húzva visszamentem Ferihez. Fel sem nézett rám, amikor odaléptem melléje, csak ült tovább, mozdulatlanul.
    Rászórtam az ágakat a hamvadó parázsra, pillanatok alatt tüzet fogtak, sisteregve, gőzölögve lobbantak lángra, bíborfénybe borítva Feri vértelen arcát, aki jólesően hőkölt hátra, maga elé emelte mindkét kezét védelmezőül.
    Csakhogy megmozdult! A szemem sarkából lestem minden mozdulatát, aggódva figyeltem, kissé rendbejött-e már.
    – Találkoztam Szabó Jóskával… Igen rossz bőrben van… - kockáztattam meg a szót, miközben a máglya túlsó oldalán lévő fatönkre telepedtem.
    Feri nem válaszolt, csak figyelmesen az arcomba nézett, és utána megint a tűz felé fordult, lehorgasztott fővel.
    Rongyos, átázott vattáskesztyűmben elfagyott a jobb kezem hüvelykujja. Püffedten sárgállott az ujjam vége, és minden érintésre érzékeny volt. Valahogy eszembe sem jutott, hogy orvoshoz kellene, lehetne fordulni vele. Nem is tudom, mire néztem a napot, mire vártam. Nem is gondoltam arra, hogy bármilyen segítségre számíthatnék a pokolnak ebben a mélységes bugyrában.
    Szerencsémre Kozlov észrevette az ebédlőben, és szigorúan rám szólt:
    – Eridj az orvoshoz, mert lerohad az ujjad!
    Meghökkentem, és vacsora után elbotorkáltam az orvosi rendelőhöz. Amióta ebbe a lágerbe kerültünk, még egyszer sem voltam orvosnál. Másutt sem volt szokásom a rendelő előszobájában tanyázni derűre-borúra. Nem szerettem azokat a szimulánsokat, akik majdnem minden nap az orvos nyakára jártak, és szabadnapért könyörögtek akkor is, ha kutya bajuk sem volt. Ilyen alakok mellett aztán sokszor még az igazi betegek sem számíthattak kellő figyelemre, mert a sok szimuláns között a tényleges panaszokat sem vizsgálták az orvosok mindig kellő komolysággal.
    A rendelő kivilágítatlan, ajtó nélküli előszobájában, a fal mentén, a bejárati ajtónál, le a lépcsőkön a szélsöpörte udvarig hosszú sorban, egymás mögött ácsorogtak szótlanul rabtársaim.
    Mikor a szemem hozzászokott a sötétséghez, a várakozók között, jóval előttem, felfedeztem brigádom rendszeres szabadnaposait. Frissebbek voltak, mint én. Nem is tudom, hogyan értek előbb oda.
    Időközönként kinyílt az ajtó, és a rendelőből kiáradó világosság végigsiklott a behúzott nyakú, hallgatag embersoron.
    Hevesen dobogott a szívem, elfogódottan szorítottam a kezemet a mellemhez. Vajon mit csinálnak majd az ujjammal? Fájni fog, ha kezelésbe veszik?
    A legszívesebben visszafordultam volna, amíg nem késő, de tartottam Kozlovtól, hogy számonkéri, voltam-e az orvosnál. Aztán a lelkem mélyén nagyon vágyódtam egy kis szabadnapért, valami kis kétes értékű pihenőnapért ebben a vasárnaptalan, állandó robotban.
    Tűnődtem magamban: kiírnak-e ezzel az ujjammal egyáltalán? Lehet, hogy ki sem írnak. De, ha az orvos mégis kiírna, legalább egyszer már elismernék azt, hogy gyenge vagyok, elesett. Legalább egy napra, ha nem többre, mentesülnék az erdei bolyongás veszedelmeitől, az ütésre emelkedett botok árnyékától, a napi norma elérhetetlen követelményeitől!
    Lassan haladtam előre a sorban. Már a hátam mögött is hosszú sor állt. A lépcsőkön felfelé, fokonként az előszoba közepéig jutottam.
    A rendelőből mind érthetőbben szűrődtek ki a hangok. Olyan kellemetlen volt hallgatni, mint nyöszörögnek egyesek elváltoztatott hangon az orvos előtt.
    Gyengék, hát persze, gyengék voltak! Mindenki elcsigázott volt. Mégis minek így nyafogni, alázatoskodni, szemforgató sápítozással haragítani az orvost?
    Elfogott a viszolygás. Én bizony nem fogok nyöszörögni! Megmutatom a kezemet, aztán azt csinál vele a doktor, amit akar. Mégha nem is ad szabadnapot, akkor sem fogok könyörögni
    A bejutás előtti utolsó percekben is elfogott a kétség: talán vissza kellene fordulni. Én így nem tudok sopánkodni. Talán ügyet se vet rám, nemhogy felmentene a munka alól, elzavar az első szó után.
    Ha jobban odafüleltem, mintha női hangot hallottam volna átszűrődni a betett ajtón. Nőt nem láttam ősz óta. Szinte el is felejtettem, hogy azok is vannak a világon. Hogyan került idő nő? Vagy talán egy vékony hangú férfit hallok? A nélkülözéstől sokaknak úgy elváltozott a hangja, éretlenné vált, elvesztette férfias zengését.
    Mikor a végtelennek tűnő tipródás után átléphettem a küszöböt, első pillanatban nem láttam semmit a szokatlan erősségű fénytől. Megálltam az ajtóban, és vaksin pislogtam, merre menjek?
    – No, gyere közelebb, mi a panaszod? - hallottam Paulov doktor jellegzetes orrhangját a szoba belsejéből.
    Közelebb léptem és csak ennyit dadogtam:
    – Elfagyott a hüvelykujjam.
    Előrenyújtottam a kezemet, és várakozásteljesen néztem a fehér köpenyes orvosra.
    – Lépj közelebb! - szólt rám ismételten.
    Egészen odaléptem az asztalához. Paulov megtapogatta a félig rothadni kezdő ujjamat.
    – Miért nem jöttél előbb? - szólt feddő hangon, de feleletet sem várt, átszólt a vállam felett: Duszja kérem, kezelje le a beteget! Holnap nem mész munkára! - villant felém a tekintete.
    Ahogy hátranéztem, meglepetten vettem észre, hogy mögöttem áll egy alacsony, középkorú asszony. Fekete, simára fésült kontyos haja, fekete szemöldöke élesen elütött halvány pírba vont fehér arcszínétől.
    Figyelmes, nagy fekete szemeiből jóindulat sugárzott felém. Egy pillanatra mintha az édesanyám vonásait fedeztem volna fel az arcán. Termete szintén anyámra emlékeztetett. Úgy ráfeledkeztem, hogy észre sem vettem az előkészületeket a kezeléshez. Fél füllel hallottam, hogy Paulov doktor a következőt szólítja, nyílik az ajtó, s én gépiesen félreálltam az asztaltól.
    – Gyere ide, fiam! - szólt röviden Duszja nővér. A szoba sarkában, egy agyonmosott kórházi lepedővel letakart asztalka mellett állt, egy kis manikürollót tartott a kezében.
    Riadtan kerestem a szememmel az érzéstelenítőt, vattát, műszereket. De bizony sem injekcióstűt, sem másféle orvosi szerszámot sem láttam a szegényes kis asztalkán, csak a fekete leltári pecsétet a lepedő sarkán.
    – No, mutasd! - mondta Duszja nővér. Megfogta az odanyújtott kezemet, amit én a legszívesebben azonnal visszahúztam volna előle.
    A kisolló nagyon életlen volt. Nehezen sikerült a bőrt, az elhalt részeket levagdosni az ujjam hegyéről. Ahogy nyiszálta, húzogatta - óhatatlanul beletévedt az elevenbe is.
    Sziszeregtem, toporogtam, egyszer el is kaptam a kezemet.
    – Te, nekem ne mocorogj, mert félbehagyom az egészet, és mehetsz vissza a barakkba! - szólt rám szigorúan a nővér.
    A hangján éreztem, hogy nem komolyan gondolta, amit mondott, csak rám akart ijeszteni. Mégis átsuhant bennem a gondolat, hogy bármíly primitív is a helyzet adta lehetőség, segítenek rajtam, holott valójában el is zavarhatnának, ha rávinné őket a lelkiismeret.
    Nehezemre esett tűrni a fájdalmat, de megcsendesedtem, mint a gyerek, akit mumussal ijesztgetnek. Egy-egy feltörő, mély sóhajt nehezen nyomtam el, és nagyon kétségbeesett képet vághattam, mert a nővér váltig nyugtatott:
    – Türelem, türelem, fiam, mindjárt végzek vele… Hogy mégegyszer ne kapálódzhassak, a hóna alá szorította a kezemet, és rám szólt:
    – Fordulj el, ne nézd, annál rosszabb!…
    Az egész műveletet állva kellett végigtűrni. A helyiségben egyetlen szék volt csupán, amin Paulov doktor ült az asztala mögött.
    Mikor Duszja nővér lenyúzta az elhalt részeket, bedörzsölte jóddal a sebhelyet. Rettenetesen csípett, s legszívesebben körbe futkostam volna a szobában, a kezemet lóbálva, ahelyett, hogy engedelmesen odatartsam kötözésre.
    Nem vérzett a seb. Nem volt nekem annyi vérem, hogy még arra is jusson. Csak egy kis rózsaszínű váladék gyűlt össze a vágás szélén.
    Tisztára mosott, keskeny szalagokra tépett fehérnemű darabkákat tekert az ujjam végére a nővér. Bekötötte cérnával, és mivel látta, hogy nem vagyok orosz, hogy jól megértsem, tagoltan elismételte útravalóul:
    – Hol-nap itt-hon ma-radsz! No, eridj, Isten hírével!
    Fájó kezemet a buslát alá dugtam, és siettem haza a barakkba.
    Hát egyetlenegy napi felmentés a munka alól, lenyúzott ujjal, télvíz idején - nem valami nagy gyógyulási lehetőséget jelentett!
    „Ahogy lesz - úgy lesz!” - sóhajtottam lemondóan. Kozlov észrevette bebugyolált ujjamat, és a fejével biccentve megkérdezte:
    – Voltál az orvosnál?
    – Igen. Megoperáltak, és egy nap szabadnapot kaptam.
    – Hála Istennek! Legalább holnap eggyel kevesebb kölyökkel kell mérgelődnöm a tajgában! - nézett a mestergerendára elégedetten Kozlov.
    Másnap úgy hozta a sors, hogy Kozlovnak nem kellett mérgelődnie senkivel sem. A munkára induló brigádokat visszafordították a kaputól. A láger minden lakója otthon maradhatott. Minusz 53 fokot mutatott a borszeszhőmérő az őrség épületének falán.
    A szabályzat értelmében ilyen hidegben csak subában, szőrmekesztyűben lehetett az embereket munkára küldeni. A mi szélességi fokunk magasságában csak a vagonrakodók voltak subával ellátva. Azok hamarosan ki is mentek az erdőbe, de a többiek örömmel özönlöttek vissza a barakkokba. Előszedték a tartalék hasábokat a kályha mögül, és felélesztették a tüzet, a szobaőrnek pedig megtiltották, hogy aznap felmossa a padlót.
    Persze éjszakára már nem maradt tüzifa, s nyöszörögve sóhajtoztuk át a dermedt hidegben a nyugalom szűkre szabott óráit.
    A következő napra némileg engedett a fagy az erejéből, 42 fok fölé emelkedett a hőmérő mutatója, talán minusz 38-40 lehetett csupán. Irgalmatlanul kizavartak mindenkit. Nekem is mennem kellett.
    Az elfagyott, lenyúzott ujjam miatt a lapátot alig tudtam megfogni. A csuklómmal emeltem a nyelét, nagy ügyetlenül. Nem hószórás volt, amit én műveltem keserves kínomban, hanem csak értelmetlen piszkálódás, hogy meg ne fagyjak álló helyemben.

   A láger a kiadott termelési tervektől messze lemaradt. A teljesítmény fokozása érdekében az este 7 óráig tartó munkaidőt éjjel l2 óráig, éjfélig meghosszabbították. Hatalmas máglyákat rakattak az utak fordulóinál, hogy így biztosítsák a rönkök zavartalan kiszállítását az irtás területéről.
    Bent az erdőségben szintén nagy tüzek fényénél folyt a munka, már amilyen munkáról szó lehetett. Kopácsoltak, imbolyogtak ide-oda az álmos és fáradt emberek.
    Éjfélkor hazaengedtek bennünket, 3-4 órai alvás után ébresztőt csináltak. Reggelizés és kivonulás között még aludtunk egy keveset, aztán jött az újabb kimerítő munka, bolyongás késő éjszakáig.
    Ebben az időben vettem észre, hogy menet közben szabályosan elalszom… Arra tisztán emlékeztem, hogy a lágertől elindultunk, rátértünk a jólismert ösvényre, előttem és utánam hosszú-hosszú sor, csikorgó lépések monoton zaja a kitaposott úton… és aztán csak arra eszméltem fel, hogy megállt előttem valaki. Nekimentem, és megtorpantam, a mögöttem jövő pedig nekem ütközött. Az egyensúlyt keresve kinyitottam a szememet,- és a kivilágosodott völgyben találtam magamat! És így ment ez napról napra…
    Ismét rengeteget havazott. Lapátoltunk, lapátoltunk szüntelenül. Elfagyott kezemmel sután szorongattam a lapát nyelét és küszködve túrtam a havat félre az útról.
    A meghosszabbított munkaidő nem tartott sokáig. Egy hét múlva letettek róla a parancsnokok, mert a termelés még ijesztőbben zuhant, mint a megelőző időszakban. Nem szívesen, de rá kellett jönniük, hogy a hiányos ellátást nem lehetett a megnyújtott munkanappal kiegyenlíteni.
    Mind gyakrabban fordult elő, hogy egyesek nem voltak arra képesek, hogy élve bevánszorogjanak a lágerbe, s ott adják ki meggyötört lelküket. Az erdőben vagy útközben rogytak össze.
    Köztünk mindenki olyan gyenge volt, hogy nem akadt, aki fel bírta volna emelni, s az útbó félrelökni a felbukottat.
    Egyik a másik után kerülte ki a végvonaglásban lévő társát, mert még átlépni sem volt ereje. Csak a brigádvezetők tudtak vele mit kezdeni: feldobták egy utánunk jövő szánra. Így tért vissza a teljes létszám este az erdőből mindenhogyan, akárhogyan.
    Megesett, hogy a síkos úton valaki elvesztette az egyensúlyát, felbukott. A mögötte haladó nem tudott idejében megtorpanni, ereje sem volt az ilyesféle ficánkoláshoz, keresztülesett rajta.
    Nem tudtunk rajtuk segíteni, sem ők maguk feltápászkodni. A brigádvezető galléron ragadta elhasalt embereit, és talpraállította, hogy a brigád folytathassa útját a villanyégők fénykoszorújával övezett láger felé.
    Már nem emberek, imbolygó árnyak voltunk. Az orvosok a legjobb akarat mellett is tehetetlenek voltak ebben a szörnyű helyzetben. A gyér és tartalmatlan élelem, a hideg, az erőn felüli munkával szemben alig volt valami orvosság a ládikójukban, azok is a legközönségesebbek: jód, aszpirin, köhögés elleni tabletta, valami vitamintartalmú főzet fenyőlevelekből.
    Kötszer, vatta nem volt. A ruharaktárban kiselejtezett fehérneműk rongyait kapta meg az orvosi rendelő, a kórház, azt használták kötözéshez.
         

      Hiába voltak betegek, gyengék az emberek, akiket sorra mentesíteni kellett volna a munka alól. Szigoró utasításra csak harmincnyolc embert menthettek fel az orvosok egy-egy napra. Mi volt ez a szám, amikor a láger nagyobbik fele csak támolyogni tudott, és hullottak az emberek, mint ősszel a legyek? A brigádvezetők, a nacsalnikok kezében pedig lankadatlan erővel suhogott a bot: rúgták, lökték a tehetetlen embereket.
    A két kezemen több ujjam vége lefagyott. Duszja nővér leoperálta, bekötözte, s egy-két napi pihenő után mehettem ki nyúzott, sajgó ujjaimmal az erdőbe.
    Az egyik szőrcsizmám talpa kilyukadt. A jobb lábam nagyujja és a talpam egy része szintén elfagyott. A csizmámat Kozlov az éjszakai műszakban dolgozó csizmadiákkal megfoltoztatta, és fagyos lábammal sántikálhattam rendületlenül ki a munkára, haza az erdőből…
    Nyomorúságos emberroncs lettem, az élet halványan derengett bennem. Csak az élniakarás tartott talpon, az életösztön, hogy nem akartam feladni a szinte reménytelen küzdelmet az éhhalállal és a minden fájdalmat megszüntető fagyhalállal. Az eltompult, vértelen agyammal már imádkozni nem tudtam, csak fohászkodni: Istenem, ne hagyj el!…

   Meghalt Szabó Jóska. Este már egész testében remegve jött haza a munkából. A szemei lázban égtek, nem ment el vacsorázni az ebédlőbe, hanem rögtön a pokróc alá bújt.
    Egész éjszaka remegett és nyöszörgött. A reggeli ébresztőkor mozdulatlanul feküdt a fejére húzott takaró alatt. Goncsarov lehúzta róla a pokrócot, és ez a lelketlen hajcsár Jóskának semmibe bámuló, üveges szemeibe nézhetett csupán…
    A reggeli sorakozónál megkeresett bennünket Dodek Dezső, és szomorúan újságolta a fájdalmas hírt. Lehorgasztott fővel hallgattunk. Úgy megdöbbentett a váratlan tudósítás, hogy azt sem vettük észre, hogy Dezső mikor tűnt el mellőlünk az emberforgatagban…
    A halál fagyos lehelete megcsapta maroknyi kis magyar családunkat, elvitte egyik kedves honfitásunkat. Ki tudja, melyikünkre keríti hamarosan a sort a nagy kaszás, vagy talán mind elpusztulunk egy szálig?…
    Feri maga elé meredt, és hallgatott. Én sem fűztem egy szót sem a megdöbbentő értesüléshez.
    Egész nap nem ejtettünk egy árva szót sem, de egymás közeléből nem tágítottunk egy percre sem. Féltünk, hogy elveszítjük a másikat, féltünk elveszni a másik mellől. Riadtan kerestük a menedéket egymásban a rémítő jövendő elől…