Utószó

   Regény ritkán fejeződik be utószó nélkül. Különösen akkor nehéz elkerülni ezt, amikor nem befejezett élmény, nem megoldott probléma tárgyalásának végére teszünk pontot, hanem a nyomasztó események sorozatát önkényesen megszakítjuk.
    Mert azt senki sem gondolhatja, hogy a dolgajai lágerből történt elutazás egy csapásra megoldott minden nehézséget, véget ért a megpróbáltatások láncolata. Még sok mindenen kellett keresztülmennem, míg 1953-ban hirtelen kiderült, hogy sem én, sem leventetársaim nem voltunk háborús bűnösök, és visszanyerve teljes állampolgári jogainkat, hazajöhettünk szép magyar Hazánkba!
    Hosszú-hosszú, gyötrelmes évek után került sor a boldog viszontlátásra a szülői házban, ahová szüntelenül vágyódtam. A sokszor megálmodott találkozás egyszer mégis valósággá vált, és nem volt utána sínverés, a keserű valóságra történő felébredés!
    Átléphettem kilenc kerek esztendő múltán újra az otthon küszöbét, átölelhettem édesanyámat, jó apámat, öcsémet. Itthon voltam.

   Sajnos a kisvasúton tett rövid utazásunknak nem volt egyelőre folytatása Szoljanka felé. Nem jutottunk el úti célunkig, hanem megrekedtünk Golovnaján, alig 12 kilométerre Dolgajától.
    A téli rossz útviszonyok megakadályozták, hogy továbbjuthassunk, így a következőkben Golovnaján, a szimszki lágerkerület központi táborában maradtam közel nyolc hónapig, de ez az időszak már nem jelen visszaemlékezésem tárgya.

   Szeretnék befejezésül néhány szót szólni elbeszélésem főbb szereplőinek további sorsáról!
    Sura nővérrel a mosovi rabklinikán találkoztam 1949-ben. Sura ott is ápolónővér volt, én pedig lábadozó beteg az V. korpuszon, nyolc havi folyamatos kórházi ápolás után. Többször beszélgettünk Surával. Tőle tudtam meg, hogy Duszja nővér akkor már régen hazatért, öt éves büntetésének letöltése után.
    Miért is nem kérdeztem meg Surától, hogy teljes nevén hogy hívták Duszja nővért? Hová valósi volt? Érthetetlen, felesleges szemérmesség. Nem kérdeztem semmit, csak hallgattam, amit Sura mesélt, vagy kérdéseire válaszoltam.
    Mind a mai napig végtelenül sajnálom, hogy Duszja nővér nevét, címét nem tudom. Csak beceneve maradt meg emlékezetemben, meg kedves alakja, barátságos fekete szemei, melyekből annyi szeretet, féltés áradt felém, amikor senki másnak nem voltam fontos.
    1949 tavaszán Sura öt esztendejéből is alig volt már vissza néhány hónap, de sajnos ő is politikai volt, s így szabadulása után nem mehetett haza özvegy édesanyjához, Odesszába. Sztálin életében akit politikai paragrafussal ítéltek el, bármily kevés időre, az nem térhetett vissza európai kerületekbe. Otthonába semmiképpen, csak az Uralon túli tájakon telepedhetett le, az előre kijelölt lakóhelyen, örökös száműzetésben.
    Paulov doktorral hamarosan találkoztam Golovnaján. A központi láger fiatal orvosa hirtelen meghalt, és odahelyezték Dolgajáról, az én nagy szerencsémre. Sokszor segített még rajtam. 1947 októberében ő sorolt be abba a szállítmányba, amely végülis tényleg eljutott Szoljankára. Őszinte hálával emlékezem vissza Paulov doktora.
    Ruga Feri, szegény Ruga Feri! Vele nem találkozhattam már soha többé! Kétszer is közel voltam hozzá a tavasz folyamán, hogy Szoljankiba kerüljek. Mind a kétszer meghiúsult a dolog.
    Őszre, amikor végre eljutottam a vágyva-vágyott feljavító lágerbe, Ferit már régen visszavitték egy balsorsú etáppal - megint Dolgajára! Ott halt meg 1947 decemberében, tüdőgyulladásban. Abban a kórteremben, ahol én is élet-halál között feküdtem annak idején.
    Dodek Dezső is meghalt még abban az évben, tragikus körülmények között. Szoljanka után az azlaszi lágerkerületbe került. Megőrült a szerencsétlen, és az volt a rögeszméje, hogy nem akar többet éhes lenni! Lopni akart minden áron, csakhogy jóllakhasson. A rabtársai megunták, hogy mindenkinek a kenyere után kapkod, mindenkitől el akarja venni az ételt, és a szokott módon végeztek vele, két priccs között.
    Az akkor még Dolgaján maradt bajtársak közül Boza Pista, Rácz Dezső, Piff Béla és Tipold Jóska megérte a szabadulás napját. Velem együtt jöttek haza Magyarországra l953 decemberében.
    Agut két hónap múlva, májusban elvitték Szoljankira, amikor helyettem a narjádcsik egy Juzik nevű ukrán fiút sorolt be az utolsó pillanatban a szállítmányba, mivel hazulról kapott csomagját teljes egészében neki adta. Ez a turpisság az indulás percében derült ki, s én még el sem búcsúztam Agutól, hisz mellette ácsorogtam a tárt kapu előtt, indulásra készen. Kétségbeesetten visszapillantott rám kintről, de még integetni sem volt idő, összezárult a kapu két nagy szárnya közöttünk. Örökre, mert többet nem hallottam róla sohasem.

   Az elbeszélésemben szereplő többi szovjet barátommal, jóakaróimmal többet sohasem találkoztam. Verbickij, Revorjuk, Szalter, Kozlov, Vodolaga, Jasa Persuta sorsa ismeretlen előttem. Semmit sem hallottam róluk azután.
    Ezzel be is fejezem életem legsötétebb fél esztendejéről szóló önéletrajzi visszaemlékezésemet. Ahogy a kézirat utolsó oldala fölé hajolva görnyedek, ujjaim tétován futkosnak az írógép csillogó billentyűin. Elmerengek.
    Vajon milyen befejezéssel búcsúzzak a türelmes olvasótól, aki velem együtt fázott, éhezett, rettegett hosszú oldalakon keresztül, percnyi enyhülés és megnyugvás nélkül? Az események sodrában igyekeztem minél kevesebbet filozofálni, kizárólag a tényekre szorítkozni, hadd sommázzam mondanivalómat a következő megállapítással:
    Az ember sok mindent kibír, az éhséget, hideget, az erőn felüli munkát. Kibírja a megalázást, a testi fenyítést, a bizonytalanságot, de ha sohasem kap egy jó szót sem, ha soha nem mosolyog rá senki, ha soha sem kérdik meg tőle, mi baja, mi a bánata, ha a szeretetnek még a visszfénye sem vetődik rá - elhervad, megsemmisül, meghasonlik és belepusztul a szeretetlenségbe!
    Ott tapasztaltam meg, hogy mit jelent hívő lélekkel elfogadni sorsunkat, megnyugodni Isten akaratában, értelmet találni a szenvedésben is. Aki elvesztette hitét, nem tudott remélni, és feladta a küzdelmet, az összeomlott a megpróbáltatások súlya alatt. Az is meghalhatott, aki tíz körömmel kapaszkodott az életéért, de mégis nagyobb esélye volt a túlélésre, mint annak, aki elcsüggedt, és nem tudott hinni sorsunk jobbra fordulásában.

(1962-1968)