Alkalmi írások az Evangélikus Életben 1994-2003

“A rád bízott drága kincset őrizd meg!”
   
   Gondolatok a Kőszegi Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium Volt Növendékei Egyesületének közgyűléséről.
   Kevesen vagyunk már, egykori kőszegi diákok. De elhoztuk a ránk bízott drága kincset: a hit és a szeretet örök érvényű erejét. Eljöttünk, anyák és nagyanyák, akik még élünk, és őrizzük a lángot, amit egykori iskolánktól kaptunk. Itt voltak a még életben maradt tanáraink. Hozták a szellem fényét. Az értelem sugarát. S mikor megszólaltak, legszívesebben felálltunk volna a tisztelet jeleként.
   Honnan az erő ebben az elidegenedett, megvadult világban, annyi megszégyenítés és gyűlölet után?
   Kőszegre emlékeztünk.
   Mit jelent nekünk Kőszeg? Nem tudja mindenki olyan szépen megfogalmazni egy városhoz, egy helyhez való kötődését, mint ahogy azt Hemingway tette. Azért idézem őt, aki ifjúságát Párizsban töltötte, és élete alkonyán így emlékezett meg szelleme bölcsőjéről:

       “Ha szerencséd volt
        és ifjan Párizsban élhettél,
        bárhova vetődj életed során,
       Párizs veled marad mindig,
       mert Párizs vándorünnep”.

   Szeretném behelyettesíteni a helynevet Kőszegre, mert így zártuk szívünkbe mi is a tíz középiskolát befogadó, hajdani kisvárost. Melynek takaros házai között felnövekedve, az Alpok nyúlványainak tiszta, friss levegőjével együtt beszívhattuk Európa szellemiségét is. A kétezer éves keresztény kultúrát. S a régebbieket, melyekre felépült az új.
   Jelkép gyanánt is felfoghatjuk a szeptemberi összejövetelt. Hiszen ez a hónap szólított bennünket egykoron az Árpád téri kétemeletes iskolába, melynek falán ott tündökölt a felirat: Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium és Leánynevelő Intézet. Magasban, az épület tetején ragyogott az írás, hogy láthassa a látni vágyó. Nyolc osztály diákjait fogadták be a kedves falak. Nyolc évfolyam bentlakóit érlelte felnőtté az együttélés melege. Felekezetre való különbség nélkül, az ország minden részéből gyűltünk ide. Amikor elsősként bevonultunk az addig ismeretlen világba, felettünk hét osztály tanulói járták a már megszokott lépcsőket. Befogadtak maguk közé a szeretet nevében. S amint az évek lepergették az idő rostáján a gyermekkorunkat, és mi lettünk nyolcadikosok, már alattunk járt hét osztály. Mi adtuk nekik a fészek melegét. Így fogta össze, így ölelte át iskolánk tizenhat év gyermekhadát.
   Amint a Deák téri evangélikus egyház gyülekezeti termében az elnöki asztalon meggyulladtak az emlékezés gyertyái – azokért, akik már eltávoztak körünkből –, eszembe jutottak az egykori ádventi koszorúk a nagy ebédlőben, az asztalok felett. A rajtuk elhelyezett gyertyák halvány pislogása, a kanócból áradó gyenge füst illata. Eszembe jutott az iskolai írószerraktár furcsa papírszaga. A kékborítós füzetek látványa a díszterem zöld asztalain.
   A havonként megrendezett házi hangversenyekre gondoltam. Az őszi kirándulásokra a hegyek között. S mindenekfelett a szaktantermekben felhalmozott kincsekre. A gazdag szertárakra. A magasított fizikai előadóteremre. Felidéztem lelkemben a tanárainkat. Az iskolai diákkönyvtár agyonolvasott köteteit. Általuk nemcsak a tudást szereztük meg a nyolc év alatt. Megtanultuk azt is, hogyan lehet örülni a jónak és a szépnek. A zenének, a könyvnek. Egymás közelségének. Megtanultuk Thomas Mann szavainak értelmét: “A műveltség nem más, mint élvezőképesség.”
   Még valamit kaptunk Kőszegtől. A büszke emberi tartást. Nem a gőgöt, csak a tartást. Annak az emberi méltóságnak a tudatát, mely az üldözések idején magától is, önként is az üldözöttek táborát választaná, és nem az üldözők látszólag könnyebb szerepét. Tanulóéveinkben erősödött meg bennünk az otthonainkból magunkkal hozott hazaszeretet. A népünk iránti katartikus kötelességérzés, amit Pesti (Mizsér) Gábor oly szépen fogalmazott meg már a XVI. században: “A hazának minden ember mindörökre adósa.”
   Miért írom le mindezeket?
   Szeretném elmondani, miért jöttünk össze. Miért vállaltuk mi, nagymamák, hogy egyesületet hozunk létre életünk alkonyán?
   Szeretnénk átadni a “drága kincset”, volt iskolánk szellemiségét. Szeretnénk kapcsolatot létesíteni a mai fiatalokkal. Az iskolákkal. Elsősorban evangélikus iskolákkal. Hívunk igazgatókat és tanárokat! Hívjuk a tanulókat! Szeretnénk, ha majd eljönnének közénk, hogy rajtunk keresztül is megismerjék a keresztény szellemiség erejét, mely 50-60 év után is ennyire össze tudja tartani a lelkeket.
   Segíteni is szeretnénk, amennyire gyarló lehetőségeink engedik. Pályázatokat írunk ki különböző témák feldolgozására. A legjobbakat díjazni kívánjuk. Szeretnénk megértetni mások gyermekeivel is azt, amit a sajátjaink már megtanultak tőlünk: a gyarló anyagi javak felett létezik egy magasabb szféra: a szellem birodalma. Melyben együtt van a hit és a szeretet, a jóság és a tudás.
   E kis írás mottójául dr. Fabiny Tibor teológiai professzor a közgyűlést megnyitó rövid áhítatán felolvasott igéjét választottam. Ezzel is fejezem be gondolatmenetemet.
   “A rád bízott drága kincset őrizd meg!” (2Tim 1,14) De hozzáteszem: és add tovább! Szeretnénk átadni a lángot a mostani diákoknak. Remélem, lesz, aki elfogadja. Pályázati felhívásunkat kísérjék majd figyelemmel.
   

1994. október 30. Lenhardtné Bertalan Emma

egykori kőszegi diák

Adventi gyertyák
   
   Vannak szomorú gyertyák. Ravatalok fekete lepleit bevilágítók. Temetők sírjait megszentelők. Elhunyt szeretteink emlékére szobánkban csonkig égők.
   És vannak örömöt hozók. Ilyenek az ádventi gyertyák. Ezek a karácsonyi megváltás hírnökei. Jelképek.
   Világítottak már az őskeresztyén katakombák mélyén, égő szemű, elszánt Krisztus-hívőknek. Az üldöztetést, kínhalált vállalók, a Megváltóért halni készek vigasztalójaként. Lobogtak az évszázadok során pusztító háborúk keserveiben föld alá búvók, a pincékben rettegők bátorítójaként.
   Égnek ma is, a béke napjaiban. Szeretetet és jóságot esdekelve. Kiáltva a költővel: “Adj emberséget az embernek!”
   Az adventi gyertyák többfélék. Vannak hosszúak, fehérek, szép oltárokon ragyogók. Csodálatos oltárképeket megvilágítók. Remekművű, ősi gyertyatartókban díszlők. Ég felé törők, áhítatot sugárzók.
   Vannak az otthonokban is. Asztalok fölé függesztett, fenyőágakból font adventi koszorúkon büszkélkedők. Sárgák, pirosak, lilák. Vagy fehérek. Talán tarkák. Mind a négy vasárnapon más színben égők. Vannak magányos öregek éjjeliszekrényein erőtlen fénnyel pislogók. Idős, fáradt szemek szomorúságát befogadók. S vannak gyermekszemekben visszatükröző, derűt adók. Apró lángnyelvekkel csillogók.
   Adventi gyertyák! Mindannyian! Lobogjatok! “Készítsétek meg az Úrnak útját!” Segítsetek tisztán várni az Adventus Domini-t, az Úr érkezését. Meghitt fényetekkel irányítsátok felénk Hóseás próféta kérdését: “Mit cselekesztek majd az ünnepek napján?”
   Adventi gyertyák! Lobogjatok! Világítsatok be a lelkek mélyébe! Halk sercegéstek tompítsa le a gépek vad zaját! Gyér világotok homályosítsa el tanácstalan, ijedt tekintetünk elöl a képernyőről gyakran ránk zúduló embertelenséget! Irányítsátok el gyermekeink szemét róluk! Állítsátok meg a gonoszt, a durvaságot! Hacsak egy percre, egy pillanatra is. Csak addig, amíg megérint bennünket a szeretet!
   Adventi gyertyák! Lobogjatok! Töltsétek be fényetekkel a templomok csarnokait! Illatotokkal az emberi szíveket!
   Hozzatok örömöt az otthonokba. Hozzatok meleget mindenkinek! Készítsétek elő a Világ Világosságának útját!
   Ragyogjatok, ti embergyújtotta, földi csillagok!
   Lobogjatok!
   

Lenhardtné Bertalan Emma

egykori kőszegi diák

1994. december 4.
   
    

Ünnepek után
   
   Ünnepek után mintha egy kicsit szomorúbb lenne a szívünk. Elmúlt a karácsonyi varázs. Kialudtak a gyertyafények a megszáradt fenyőkön, s a csillagszórók kormos maradványai feketén éktelenkednek a csupasz ágakon. Oda a tűlevelek üde zöldje. Elszállt a gyertyaillat, s vele illant el lelkünkből az ünnepi áhítat. A meleg hangulatot igéző, csillogó papírokba rejtett ajándékok jó része használati tárggyá alakult, s életünk újra a megszokott mederben folyik tovább.
   Mert az ünnepek évszázadok óta mindig elmúlnak. Majd visszajönnek megint. Újra és újra. Örök körforgásban születnek és halnak meg, mint az emberek. Vasárnapok és hétköznapok, örömök és bánatok kergetik egymást az idő zárt kerekében. Gyertyák gyúlnak és kialszanak. Fenyők nőnek, majd kivágják őket.
   Most éppen elmúltak az ünnepek.
   Eltűnt a betlehemi csillag is a napkeleti bölcsek szeme elől. Csak addig vezette őket, “amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt afölött a hely fölött, ahol a gyermek volt”. Aztán átsuhant a látóhatáron, és ember nem láthatta többé. De az üstökösök még nem semmisülnek meg, amikor kilépnek a gyarló földiek tekintetéből. Titkosan tovább bolyongnak valahol az ég állócsillagai között.
   A napkeleti bölcsek is hazaindultak a jászol mellől, miután ajándékaikat elhelyezték a Kisded lábainál. Visszatértek hazájukba, ahol munka várta őket. Ahol feladataik voltak. De más utat választottak maguknak, mivel “kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez”.
   Az Úr angyala Józsefnek is megjelent álomban, és figyelmeztette őt: “Vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba..., mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket.”
   Üres maradt a születési jászol. De megmaradt az isteni gyermek. Elmenekült a családjával, és csak később, nyugodtabb időben tért vissza Izrael földjére.
   “És amikor odaért, abban a városban telepedett le, amelyet Názáretnek neveznek, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak: názáretinek fogják őt nevezni.”
   Elmúlt karácsony varázslatos, szent ünnepe. Elmúlt vízkereszt is. Tovasuhant, s vele röpke életünk évenként visszatérő, örömet hozó boldogsága is elszállt. Leszedtük a karácsonyfát. Dobozokba kerültek az üvegdíszek, az ezüstdiók. Az angyalhajak villogó fehérségét eltakarják a szekrények zeg-zugai. S a fák, a hajdan büszke fenyők, tűleveleiket elhullatva, megcsúfoltan hevernek az utcán, a szeméttárolók mellett. Némelyiken még rajta van a szaloncukor tépett burka. S néhol – a nagyvárosok lakótelepi emeleteinek arctalan ablakain áthajítva érnek földet. Összetörve és meggyalázva. S eltűnik, tovarebben a karácsonyi fény.
   Az évezredek kavalkádjában összemosódván az idő arra int bennünket, hogy álljunk meg egy kicsit az új esztendő küszöbén. Gondolkodjunk, hogyan tovább? Valahogy más úton kellene nekünk is visszatérnünk régi, megszokott életünkbe. Új utat kellene választanunk, hogy elkerüljük a gonoszt. Ahogy a napkeleti bölcsek tették.
   Hiszen mi is meginttettünk.
   Meginttettünk álomban, varázsban, a karácsonyi ragyogásban. Szeretteink ölelésében. Jóságban és áhítatban. Gyermekeink csillogó szembogarában. Öregeink fáradt, meleg tekintetében.
   Amikor eltüntetjük a karácsony fényeit; amikor újra szétválik a szeretet által összefogott család; amikor kiújulnak és újra fájnak a sebek; amikor ismét bizonytalanná válunk életünk célja felől; akkor gondoljunk arra a Keresztelő Jánosra, aki “teveszőr ruhát és dereka körül bőrövet viselt, tápláléka pedig sáska és erdei méz volt”.
   Ez az ember kiment a Jordán vizéhez, és prédikálni kezdett.
   “Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.”
   És keresztelvén a népeket, hirdette, hogy megérkezett közéjük a Megváltó. Így szólt a Messiásról:
   “Aki utánam jön, erősebb nálam.” A sokaság pedig nem értette őt. Nem tudta, mit kell cselekednie. Megkérdezték ezért:
   “Akkor hát mit tegyünk?”
   “János így válaszolt nékik: Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs; és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék.”
   Mit tegyünk tehát ? – kérdezzük mi is a hétköznapok nehézségeiben. Mi, bizonytalan, célt tévesztett emberek. Valahogy így kellene cselekednünk nekünk is!
   Ilyen egyszerűen.
   Feltöltődve a karácsonyi szeretet melegével.
   

Lenhardtné Bertalan Emma

egykori kőszegi diák

1995. január 29.
   
    

Nyílt levél egy falfirkálóhoz
   
   Olvastam ákom-bákom betűidet a Margit-híd budai hídfőjénél, az aluljáróban. Azt írtad a falra: “se isten (!) se haza szabadság”.
   Csúnyán írtál és rossz helyesírással. Persze, akik szépen tudnak írni, azok nem a falat választják közölnivalójuk eszközéül.
   Nem tudom, ki vagy. Talán tizenéves? Mindenesetre én kamasznak képzellek. Lelki szemeim előtt elgondolom, milyen lehetsz. Nyurga, mint a legtöbb fiatal. Természetesen sportosan öltözöl, és a válladon hatalmas Budmil-táskát cipelsz, amit hol a földre csapsz le, hol az utastársaidat ütögeted vele a villamoson. Nem szándékosan teszed, csak úgy. Mert túl nagy és nehéz. S nem is figyelsz a külvilágra, ami körülvesz. Nem veszed észre a másikat.
   Úgy szeretnélek megismerni! Szeretném megsimogatni dacos fejedet, és boldog lennék, ha elbeszélgethetnék Veled. Ha egyáltalán szóba állnál velem. Ha megtennéd azt a szívességet, hogy leereszkedsz hozzám.
   Elmondanám Neked, hogy féltelek. És sajnállak, mert “írásodból” arra következtetek, hogy kiégtél. Vagy talán nem is gyúlt ki még lelkedben a láng? Hogyan nevelt az édesanyád? Nem adott valami magasabb eszmét a szülői ház? Vagy az iskola?
   Természetesen szíved joga, hogy mit hiszel és mit nem. De nem világos a szöveged! “Se isten se haza”. – Hogyan gondolod? Azt akarod állítani, hogy egyik sincs, vagy azt, hogy Neked egyik sem kell? De ha elutasítod az első kettőt, mit vársz a harmadiktól? Mit értesz szabadság alatt? Mit tudsz kezdeni ezzel a drága kinccsel, ha nincs Benned semmi olyan érzés, ami felemel?
   Mi, idősebb emberek megtanultuk a múltban, mit jelent szabadnak lenni. A rabságban tanítottak meg rá bennünket. Ezért tudjuk értékelni. Te valóban szabadságban élsz. Felírhatod az aluljáróban, hogy “se isten se haza”. Látod, amikor mi fiatalok voltunk, nem írhattuk ki az ellenkezőjét. De hittünk, és a hit megtartott bennünket az emberségünkben.
   Mire való az a kincs, amelyik nem használ másoknak? Mert az szabadság, ha hangoskodsz az utcán. Ha kineveted az öregeket. Ha esetleg leütöd a hajlott hátú néni szeméről a szemüveget. Neked ez is szabadság! De csak Neked. Neki nem! Vagy egyszerűen csak firkálsz a falon. Majd valaki letakarítja utánad, előbb-utóbb. Az is szabadság, ha felvágod az autóbuszok vagy a vonatok üléseinek a huzatát. Majd megjavítja valaki. Neked szabad! De a másik, aki nem így akar élni, annak nem lehet választani?
   Ha olvasnál néha, akkor tudnád, hogy a világirodalom tele van istenhittel és hazaszeretettel. Ez a kettő viszi tovább az életet. Azt is megtanulhatnád a könyvekből, hogy a két fogalom összetartozik. Hogy elválaszthatatlan. Sőt, mind a három!
   Kit idézzek Neked? Homérosz eposzát, az Odüsszeiát? Melynek hőse, hányódván a tengeren és idegen országokban, jó és balsorsában egyaránt csak Ithakára gondolt, a szeretett hazára? Idézzem Neked az Ószövetséget? Mózest, a kőtábláival és viaskodásaival a népe ellen a népéért, hogy megőrizze őket az igaz istenhitben?
   Hallottál István királyról? Ma már lehet úgy hívni: Szent István. Vagy Nagy Lajosról, akinek az ereiben Anjou-vér folydogált? De uralkodása alatt olyan erős lett az országunk, hogy “magyar tenger vizében hunyt el észak, kelet, dél hulló csillaga”.
   Tudod, hogy Rákóczi zászlóin milyen felirat ragyogott? “Cum Deo pro Patria et Libertate.” Istennel a hazáért és a szabadságért. Ez a jelszó tündökölt Kossuth Lajos seregeinek a lobogóin is, 1848–49-ben. A Te őseid voltak ezek a hős katonák! Ők cipelték a háromszínű zászlót a csaták fergetegében. S ha elhullt egy a zászlótartók közül, helyébe lépett azonnal a másik. Mikor a túlerő miatt elbukott a szabadságharc, Világosnál letették a fegyvert. De a nemzeti lobogót nem dobták a sárba. Szétszaggatták apró foszlányokra, és ki-ki tett belőle egy darabot a szíve fölé, a kabátja alá. Hazavitték ezt a szent ereklyét, és őrizték vele az utódokban is a lángot.
   Talán éppen a Te egyik ősapád is köztük volt!
   Ha még meglenne az ősi fészek, családod régi otthona, meglehet, a padláson megtalálnád még ezt a szép emléket.
   De háborúk dúltak azóta is ezen a földön, ahol most mindent megtagadva élni akarsz. Hogy akarsz élni? Hit nélkül? Eszmék nélkül? Példakép nélkül? Más országok fiai ragaszkodnak a hazájukhoz. Te mire neveled majd a fiaidat?
   Sok helyen jártam a világban. Láttam népeket nemzeti ünnepeiken. Láttam amerikaiakat, amint a himnuszuk hallatára a szívükre tették a kezüket, és láttam franciákat, akik éneklés közben sírtak. De láttam magyarokat is. Láttam fiatalokat 1956 őszén, amikor hazájukért és szabadságukért küzdöttek. Láttam felvonulni sok ezer embert 1989. március 15-én. Köztük voltam. S ha akkor Te is ott vagy a szüleiddel, mint gyermek, most nem firkálsz ilyen butaságokat a falra!
   Azt kívánom Neked, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer érintsen meg a hit és a szeretet lángja. Akkor megérzed majd, mit jelent egy nemzet közösségében élni. Akkor talán megsejtenéd, hogy együvé tartozunk mindnyájan. Hogy jó egymásért imádkozni és egymáshoz ragaszkodni. Mert egy nép fiai vagyunk.
   Nem a Te bűnöd, hogy nem hiszel.
   Ha találkoznék Veled, elmesélném, hogy régen a falusi otthonokban, a tűzhely fölött mindenütt falvédő volt. Ropogósra keményített hófehér ruha. Ráhímezve a “Házi áldás”.
   Ez védte a tűz melegét.
   Lehet, hogy a dédanyád hímezte az egyiket?
   Leírom Neked a szövegét:
      “Hol hit,
       Ott szeretet,
       Hol szeretet, ott béke,
       Hol béke, ott áldás,
       Hol áldás, ott Isten,
       Hol Isten, ott szükség nincsen.”
   Gondolkodj el rajta!
   

1995. március 12.
   
    

Áprilisi könyörgés
   
   Uram, add, hogy felejteni tudjunk!
   Add, hogy megbocsátani tudjunk!
   Add, hogy emlékezni is tudjunk!
   Add, hogy ne felejtsük el 1945 tavaszát!
   A szörnyűségek tavaszát! Amikor az emberek az óvóhelyekre menekültek, és a gyermekek a pincékben jöttek a világra. Amikor sztálinorgonák világították be az eget, csillagok fényét pótolva, és a felhők ütközésének mennydörgései helyett bombával súlyos amerikai és orosz repülőgépek zúgtak felettünk.
   Amikor rommá vált egy ország.
   Add, hogy emlékezzünk a németek által felrobbantott hídjainkra, Illyés Gyulával:
   “A legszomorúbb látvány
   ez volt: a betörött
   gerincű néma hidak
   a két város között,
   ahogy feküdtek sorban,
   mint leölt állatok
   a bűnben és mocsokban,
   ők, az ártatlanok.”
   Add, hogy emlékezni tudjunk a letarolt hazára. Az eltiport falvainkra. A rombadőlt városainkra. A megrongált templomokra, melyek “mint gólyák aszályban, komolyan lépegettek – lelkekre vadászva”. (Váci Mihály)
   Uram, add, hogy ne felejtsük el szétrombolt iskoláinkat. Elhurcolt papjainkat. Szétdúlt egyházi közösségeinket. Add, hogy ne felejtsük el azokat a napokat, amikor a hűvös böjti szelek halálszagot hoztak. Amikor a harangok zúgása helyett fegyverek ropogtak. Add, hogy sose felejtsük el meggyalázott asszonyainkat. Megbecstelenített, tiszta leányaink hiábavaló jajkiáltásait a megszállás első éjszakáin!
   Add, hogy ne hulljon ki emlékezetkihagyásos agyunkból szétszórt otthonaink egykori látványa! Sem a német haláltáborok áldozatai, sem az országutakon nyugatra vonuló menekülők sora, sem a megszállás után keletre hajtott ártatlan hadifoglyok testüket vonszoló, néma menete. Add, hogy emlékezni tudjunk rájuk. Azokra, akik hazajöttek a pokolból, és azokra, akik idegen földben porladtak el. A jeltelen sírokban, pihenést találó esztelenül feláldozott katonáinkra.
   Adj örök nyugodalmat nekik!
   Adj nyugalmat nekünk, túlélőknek.
   Uram, add, hogy emlékezzünk az azután történtekre! Az ártatlanul elítéltekre. Az elhurcoltakra és a kitelepítettekre. A sorsuk kettészakadásában ártatlan fiatalokra! Add, hogy ne tudjuk felejteni Hortobágyot, Recsket! A börtönöket és internálótáborokat! Add meg nekünk, Uram, az emlékezés képességét, hogy cselekvéseinkben bölcsek lehessünk!
   Add vissza megölt lelkeinket! Szellemünk elvesztett tisztaságát!
   Add a felejtés kegyelmét!
   Add a megbocsátás békéjét!
   Add, Uram, nekünk és gyermekeinknek a béke reménységét!
   Add nekünk, Uram, az egymás iránti szeretet gyűlöletet oldó erejét! Ámen.
   

1995. április 9.

Pieták
   
   A Pieta Krisztus siratásának képzőművészeti alkotása. A szó olasz eredetű. Magyarul azt jelenti: együttérzés, részvét, kegyelet.
   Krisztus nagypénteki megváltó halálának azt a jelenetét örökíti meg, amikor fia halott testét a keresztről való levétel után a fájdalmas anya még utoljára a kezében tartja.
   A középkor elején a pieták Máriaarcán mély fájdalom ül. Hiszen a gyermek, akit egykor a világra hozott – halott. Keresztre feszítették, szégyenletes halállal. Mint a latrokat. Ezeken az ábrázolásokon az Istenanyák tehetetlenül ölelik a keresztről leemelt, élettelen testet. Lelkük vergődését tükrözi lesütött tekintetük. Merev fájdalmukat őrzi az anyag, amiből a mesterek megformálták őket. Fa, kő, elefántcsont, márvány.
   Az első ábrázolásokon Mária még többedmagával siratja Jézust. Bibliai személyek veszik körül. Néha még lebegő angyalok is.
   Később, a 14. században megjelennek a kétalakos pieták. Mária a fiával. Ez a kép kerül be a német női kolostorok esti áhítatainak a színhelyére. A szerzetesnők a nagypénteki áhítat, a vecsernye szertartásainak a részeként mélyülnek el Krisztus szenvedésének a misztériumában. Átéléssel elmélkednek a Megváltó sebein. Szívüket elönti a részvét, a kegyelet. Ezért hívják ezeket a képeket Vesperbildnek, magyarul vecsernyeképnek.
   A vecsernyeképeken azonban már kifejeződik a megváltás ajándékának az ígérete. Az üdvösség reménye. A halál feletti győzelem, a halál pillanatában. Mária arcán feloldódik a fájdalom. A gyász kínjait a letisztult, csendes bánat váltja fel. A bibliai biztatás: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Ilyen csodálatos, letisztult szobor Michelangelo Pietája a római SzentPéter-bazilikában. Számomra ez a szobor jelenti a legszebb pietát!
   Amikor 1496-ban Rómába érkezett Michelangelo, mindössze 21 éves volt. Öt évig tartózkodott ott, és ebben az időben alkotta meg ezt a szépséget. Honnan tudhat egy huszonéves fiatalember ennyit az anyai fájdalomról? Márvány Máriája nem sír, nem hullat könnyeket. Merev, mint maga a halál. Finom arcvonásaiban fiatal, gyönyörű nő rejtőzik. Szinte hihetetlen, hogy az ölében fekvő férfi a fia. Jobban szeretném, ha a betlehemi jászolra hajolna, az újszülött fölé. Jobban illene hozzá.
   Nézi az ölében fekvő élettelen testet. Nyugodt lemondást látok az arcán. Letisztult fájdalmat. Bevégeztetett. A fiú testén a felfeszítés nyomait éppen csak jelzi a művész. Miért nem sír ez a márvány? Miért nem ül nagyobb fájdalom az anyai arcon? Kérdezgetem magamtól, és választ is találok rá. Számomra elfogadható feleletet.
   A gyermek, ha halott is, az ölében van. Magához szoríthatja. Csókolgathatja. Ma még az övé. Hogy holnap mi lesz? Nem gondol rá. Csak öleli a fiát.
   Ha szobrász lennék – én sok-sok pietát készítenék a világ anyáiról. Azokról, akiknek nem adatott meg, hogy utoljára átkarolhassák, ölükbe vehessék meghalt gyermeküket. Azokat, akiknek a fiai idegen földön “feszültek keresztre”. Akiknek a fiait erőszakkal hurcolták el a háborúkba. Gázkamrákba, aknamezőkre, harcterekre.
   Anyák a világháborúkban! Anyák Boszniában és Csecsenföldön! Moszkvában és Afrikában! Hol vannak a fiaitok?
   Miből keletkeznek a vizek? Nem az anyák könnyeiből?
   Anyák! Az emberiség történelmének legnagyobb vesztesei. Múltban és jelenben. Anyák, akik nem tarthatják ölükben meghalt fiaikat.
   Pietát készítenék róluk, ha művész lennék. De nem tudnám az ölükbe helyezni meghalt gyermekeiket. Mert nincsenek.
   Csak távolba meredő, fátyolos szemüket tudnám rögzíteni.
   Fába, kőbe, márványba.
   Csonka pieták lennének. Egyszemélyes pieták.
   A Szent-Péter bazilikában áll Michelangelo csodája: a Pieta. Mária feje lehajtva. Nézi meghalt gyermekét. S ölében tartja a világ anyáinak összes, meggyilkolt, keresztrefeszített egyszülöttjét.
   Finom arcában azonban benne rejtőzik a feltámadás ígérete!
   A megváltás ígérete!
   

1995. április 16.

Pünkösdi fohász
   
   Jöjj el, Szentlélek Úristen!
   Jöjj el hozzánk pünkösdnek szent napján!
   Szálld meg lelkeinket! Mint egykor tetted azt az apostolokkal. A megárvult tanítványokkal. Az itthagyottakkal.
   Jöjj el “sebesen zúgó szélnek zendülésében”, “kettős tüzes nyelvek” alakjában szállj le ránk! Hogy beszélni tudjunk más népekkel, hogy megértsük egymást a saját nyelvünkön, a saját hazánkban és a nagyvilágban!
   Mert szétszórt bennünket is az idő, mint egykor Bábel népét. Mely magasra tört, s egészen az égig akarta emelni hatalmának jelképét, a tornyot.
   Az Úr azonban szétrombolta a hiúság építményét, és szétkergette az öntelt építőket. S a nép, amelynek addig “egy nyelve és egyféle beszéde volt”, összezavarodott.
   “És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére” – mondja az Írás –, és nevezék annak nevét Bábelnek, mert ott zavarta össze az Úr az egész Föld nyelvét.” (1Móz 11).
   Attól kezdve nem értették egymást az emberek. Népek születtek és haltak ki a történelem zivataraiban. S mert nem beszéltek közös nyelven, nem tudhatták, mit akar a másik. Meggyűlölték egymást. Háborúk robbantak ki közöttük. Ölték egymás asszonyait és gyermekeit. Feldúlták egymás házait. Amerre jártak, füstölgő városokat és égő otthonokat hagytak maguk után.
   Ez történik ma is, mindenfelé a világban.
   A mi bábeltornyaink is sorra leomlottak az évszázadok földrengéseiben. Ránk is vonatkozik az idézet: “És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére.” Hányszor indult meg alattunk a föld? Hányszor kényszerültek menekülésre legjobbjaink? Rákóczi és Kossuth száműzött kísérőinek, hatalmas háborúink miatt világgá futóinknak, eltiport forradalmaink, vérbefojtott szabadságharcaink elkergetett hőseinek mennyiféle nyelvet kellett megtanulniuk, hogy érthessék a befogadók beszédét? Trianon Bábele elszakított millióinak ősi házaikban, apáik apadó sírhalmai felett milyen élet-halál harcot kellett folytatniuk, hogy megőrizhessék anyáik nyelvét?
   És ma sincs másként.
   Az 1956-os szabadságharc világgá bujdosott magyarjai közül vajon hányan felejtették már el a hazai igét? Az egykor nemzetükért életüket kockáztatók unokái között vajon hány akad, aki még érti nagyszülei nyelvét?
   És mi, akik itt élünk, e hazában, hányan értjük egymást? Miféle nyelven szólunk egymáshoz, hogy nem fogjuk fel, mit mond a másikunk? Mennyi fajta szív dobog itt, és hányféle értelem munkálkodik? Mekkora lehet a szavak mögött az érzelem, és milyen indulatokat rejt? Milyen nyelv az, amelyből gyűlölet sziszeg és trágár szó hangoskodik? Miért lett bántó szándékú a beszéd? Istennek ez az ajándéka, amit csak mi kaptunk meg, emberek.
   Jöjj el, Szentlélek Úristen! Töltsd meg szíveinket! Beszélj hozzánk az egyetlen érthető nyelven: a szeretet nyelvén! Mint egykor a tanítványok közelében a sokajkú tömegben ki-ki a maga nyelvén hallhatta az “Úrnak nagyságos dolgait”, úgy érthessük mi is a szeretet és jóság szavát. Ahogy akkor párthusokat és médeket, elamitákat és zsidókat, rómaiakat és egyéb nemzetségbelieket összehozott a szeretet szent szava, hozzon össze minket is a megértés közös akarása!
   Jöjj el, Szentlélek Úristen! Add, hogy tudjuk elviselni egymás gyengeségeit! Add, hogy bántások nélkül folytathassuk kijelölt, rögös pályánkon, rövid határok közé szorított gyarló életünket. Segíts úgy élnünk, ahogy Pál apostol írja: “Elszenvedvén egymást szeretetben” (Ef 4,2). Jöjj el, Szentlélek Úristen!

1995. június 4.

Európai utazások
   
   Reims – gondolatok a katedrális előtt
   
   A “legszebb gótikus katedrális” – írják róla az útikönyvek. Legszebb? Mindegyik a legszebb. Porszem vagyok, amikor előttük állok, amikor a tekintetemet a magasba repítik a csúcsívek.
   Szép ez a gótikus csoda. Chartres-ban már félig készen állt a templom, amikor ugyanaz a mester hozzáfogott ehhez az újabb művéhez. Ott már látta, hogy amit alkot, az jó lesz. Mint az Úr a teremtésnél. Befejezvén munkáját, végignézett a világegyetemen. Az alkotásain. “És látá Isten, hogy jó.”
   Így lett a reimsi katedrális a chartres-inak tökéletesített mása. Állok előtte. Hármas kapuzata lenyűgöz. Eltölt a büszkeség! Ember teremtette! Úgy látszik, gyarlóságunk ellenére is van bennünk valami. Isten képmásai vagyunk. Alkotók!
   Amikor megépült a templom, és szépségével szédítette a napot, jött egy kőfaragó. Egy másik mester. Egy ismeretlen. Ha előbb él, lehetett volna Krisztus tanítványa is! De később született, és kifaraghatta a szobrait. A “Reimsi Angyalt” is.
   Állok a templom előtt. Nézem a három kaput. Átlépek a bal oldalihoz, és üdvözlöm őt, az angyalt. A mosolygót. Nézem széttárt szárnyait, könyökből felemelt jobb kezét. Nézem a mosolyát.
   “Most és halálom óráján” – mormolom magamban az imát, bár nem vagyok katolikus. Igen, eljön egyszer az a bizonyos óra. Nem tudni, mikor. Nem tudni, hogyan!
   Vajon tudok-e majd akkor szépre gondolni? Vajon Illyés Gyula látta-e a Canale Grande-t lelki szemeivel, mielőtt elindult volna vele – csak vele – Cháron ladikja?
   Játszom a gondolattal. Nagy fájdalmaim között – bizonyára lesznek, hacsak nem egyik pillanatról a másikra megyek el – tudok-e majd visszaidézni valamit abból a sok szépből, amit életemben láttam? Látom-e majd a Pietát, a San Miniato al Monte márványoszlopait, Siena tigriscsíkos templomát? Vagy a szelíd Notre Dame-ot királyi fenségében? Egyszerű gótikájának méltóságában? Vagy a reimsi katedrálist a mosolygó angyallal?
   Próbálom belevésni az agyamba a látványt. Jó lenne azon a bizonyos órán reá gondolni! Az egyszerű mester remekére! Jó lenne, ha az ő mosolya tessékelne át erről a gyötrő, kegyetlen csatamezőről a megváltás birodalmába!
   Vagy talán Orwellnek van igaza?
   “A csatatéren, a kínzókamrában, a süllyedő hajón az ember mindig elfelejti azokat a célokat, melyekért küzdött, mert a teste akkorára növekszik, hogy betölti a világegyetemet.”
   Az exitus is csatamező, kínzókamra, süllyedő hajó.
   Ezért kellenek a mosolyok!
   Az angyalok mosolya. Fra Angelico angyalának mosolya a firenzei San Marco kolostorban. Ahogy kiterjesztett szárnyaival köszönti a szűzanyát. Arcán ígéret: a megváltás beteljesedésének ígérete.
   A madonnák mosolya. Luca della Robbia színes, mázas terrakotta madonnájának mosolya: a megvalósulás mosolya. A “bölcs szüzek” egyikének mosolya a strasbourgi katedrális portálján: a várakozó virrasztás mosolya.
   Mona Lisa mosolya: a titok birtoklásának mosolya.
   Milyen mosoly a Reimsi Angyalé? Talán a hit és a szeretet mosolya. Az egyszerűség és a tisztaság mosolya. A derű mosolya.
   Szárnyát kitárva, jobb kezét könyökből felemelve int. Nekem int? Ha abban az órában rá tudnék gondolni! Titokzatos mosolyára. ígéretes mosolyára! Ahogy kezét felemelve int, hogy tessék, ez az a kapu, amely a mennyországba vezet.
   “Tessék átlépni rajta” – mondaná.
   És én átlépnék a kapun, és belépnék a mennyországba. Abba a mennyországba, amelyet modern korunk kiégett hite megtagad.
   

1995. július 19.
   
    

Az aranyborjú
   
   Az Ószövetség leírása szerint, amikor Isten megkötötte a sínai-hegyi szerződést a zsidó néppel, s a nép megkapta a tízparancsolat szövegét a két kőtáblán, Mózes volt a közvetítő a két fél között.
   Felment a Sínai-hegy tetejére, hogy átvegye az “Isten ujjával írt kőtáblákat”, melyek segítették volna a választott nemzet fiait és leányait abban, hogy Istennel és embertársaikkal szemben elfogadható magatartást alakítsanak ki magukban. De amíg Mózes fent tartózkodott, és a tömeg látta, hogy “késik a hegyről leszállni”, türelmetlen lett, és fellázadt. Árontól kért új isteneket. Áron pedig így szólt hozzájuk:
   “Szedjétek le az aranyfüggőket, amelyek feleségeitek, fiaitok és leányaitok fülein vannak, és hozzátok ide hozzám”. (2Móz 32) Ezekből a néptől zsákmányolt ékszerekből keletkezett az első aranyborjú, melyet a megbabonázott sokaság bálványként imádni kezdett.
   Mózes leindult a hegyről, kezében a “bizonyság két táblája”.
   “És mikor közeledett volna a táborhoz, látá a borjút és a táncolást, és felgerjede ... haragja, és elvété kezéből a táblákat, és összetöré azokat a hegy alatt.” Ezt a jelenetet örökítette meg Michelangelo hatalmas alkotása, a Mózes-szobor, melyet Rómában, a San Pietro in Vincoli-templomban láthatunk. A művész ebben a képzőművészeti csodában örökíti meg az Isten alkotta ember minden korban aktuális, megváltoztathatatlan és örök érvényű tiltakozását mindenfajta kataklizmával és aljassággal szemben. Művészettörténeti értékét a szakemberek sok írásban elemezték már.
   Én a két kőtábla sorsára utalnék, az első szövetségi kísérlet meghiúsulásának a jelképére, mely valaha Isten és az emberiség között létrejöhetett volna. Mert a szerződéskötési folyamat nem ért véget az elsőként szétzúzott törmelékkel. Új kőtáblák keletkeztek, és újabb aranyborjúk, melyeket mindig a kiszolgáltatott nép kincseiből öntöttek. Végig, az emberiség történelmének évezredein keresztül.
   Így nálunk is.
   Legújabb körtáncunkat éppen most ropjuk frissen öntött aranyborjúnk, a pénz körül. Ebből az eksztázisból azonban csak keveseknek származik hatalmas, és megkockáztatom, tisztességtelen anyagi haszna. Lelki és szellemi előnyeik azonban még nekik sem keletkeznek általa. Nem is beszélve az erkölcsi érték elvesztéséről.
   A nép pedig, melynek verejtékes munkájából származó vagyonkája vándorolt és vándorol be az új aranyborjú lélek nélküli testébe, egyre mélyebbre süllyedve, anyagilag és morális tekintetben egyaránt, mindinkább távolodó tekintettel kíséri a táncot. Múltját időnként hűtlenül megtagadva, retteg a jövőtől. Kicsit sejtve, talán egyelőre csak a tudat alatt elemezgetve a régi igazságot: amely nép nem becsüli a saját múltját, annak jövője sincs. Úgy fél a jövőjétől, mint Mózes népe akkor, a tízparancsolat kinyilatkoztatásának idején, amikor az Úr égi jelek kíséretében leszállt a Sínai-hegyre.
   “Az egész nép pedig látja vala a mennydörgéseket, a villámlásokat... és megrémüle és hátrább álla”.
   Izrael nem mert beszélni az Istenével. Mózest kérték a közvetítésre.
   “Te beszélj velünk, és mi hallgatunk; de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk.” (2Móz20).
   A történet tragikumát abban látom, hogy az “egész nép hátrább állt”. Valahogy úgy érzem, most nálunk is hasonló folyamat játszódik le. Az “egész nép hátrább állt”. Hátrább állunk és hallgatunk, miközben az aranyborjú körüli tánc egyre hevesebb ritmusba kezd. Elszédülünk tőle mindnyájan. Táncolók és nézők egyaránt. Az őrült kavalkádban pedig egyre pusztulunk. Ki a vagyonszerzés mámorában kénytelen megállni, menet közben és hirtelen, a nagy “kaszás” intésére, ki a szegénység és elnyomorodás, a tehetetlen kiszolgáltatottság ránehezedő súlya alatt.
   Miközben pattognak a kegyetlen szavak: leépítés, elbocsátás, létszámcsökkentés. Vajon hányan gondoltak a törvényhozók közül arra, mi lesz az érintettek sorsa? Mi lesz velük, az utcára kerültekkel? Az anyagi és lelki megrázkódtatások elviselőivel? Ki gyógyítja majd a stressz hatására csak fokozódó betegségeiket? Ki gondol rájuk a kórházaik megszűnése, az orvosi kezelések “ingyenes” elmaradása után?
   Mi lesz szellemi hagyatékainkkal? Őseink áldozatos munkájával felépített kulturális erődítményeinkkel? A könyvtárakkal és múzeumokkal? Mi lesz a könyvkiadásunkkal? A hangversenytermeinkkel? A színházainkkal? Milyen sorsot ígér a szellem hordozóinak a vak jövő?
   Mi lesz a megcsonkított iskolarendszerben hátrányba kerülő szegények gyermekeivel? Mi lesz a megszüntetett tantermek helyén? S a megmaradtakban lesz-e, születik-e még új nemzedék? Mi lesz a kistelepülésekkel, ahol bezáródnak a művelődés apró kapui? Hol marad a fény, a tudás bölcsője? A nyolcról hat osztályosra zsugorított iskolák mennyi világossággal tudják majd enyhíteni a nemzeti és európai kultúra embert formáló ereje helyett ismét csak idegen, lelket és értelmet ölő tv és videó sugározta adásokat? A szennyes termékek egyre fokozódó áradatát?
   Mi lesz, ha mindent feláldozunk az aranyborjú oltárán?
   “Te beszélj velünk” – kérte a mennydörgések és villámlások közepette megrémült tömeg Mózest. De a közvetítő késett a “hegyről leszállani”. S a nép nem bírta kivárni őt. Támaszt keresett, akármilyet. Félt egyedül. Így győzött az aranyborjú, és ezért törtek szét a kőtáblák. Az Istennel kötendő frigy biztosítékai, melyeken az “írás Isten írása vala”.
   Miért késett Mózes? Hol van a mi Mózesünk? Miért késik és miért hallgat? Pedig kiáltunk mi is. Halkan és egyre gyengülő hangon. Hol reménykedve, hol kétségek között gyötrődve.
   Kiáltunk, mint Goethe a halálos ágyán, amikor a hagyomány szerint így szólt: “Mehr Licht”! Több fényt!
   Agonizálással fenyegető fizikai és szellemi világunk egyre sűrűsödő sötétjéből kiáltjuk a költőóriással mi is!
   Több fényt!!!
   

1995. augusztus 20.
   
    
    

Európai utazások
   
   Szent Wolfgang legendája
   
   A salzkammerguti tavak egyik legkedveltebb üdülőhelye Szt. Wolfgang, mely a hasonló nevű tó partján fekszik. Templomát magas támfalak emelik a víz fölé. Masszívnak tűnő, kissé tömpe tornya szerényen integet a vele szemben magasodó Rettenkogel 1778 méter magas csúcsának. Háttérben a havasok elfogyhatatlan láncolata figyelmezteti az arra járó földi halandót gyarló kicsinységére.
   Nevét a templom Szt. Wolfgang regensburgi püspökről kapta, aki a helyi legenda szerint ezen a tájon élte remeteéletét, valamikor a 900-as években. A sváb arisztokrata családból származó ifjú Istennek akarta szentelni gyarló testét és halhatatlannak hitt lelkét. Tehetsége a regensburgi püspöki székbe emelte, ahol pompás körülmények között végezhette volna be földi pályafutását. De háború dúlt körülötte, Henrik, Bajorország hercege és a német–római császár között. Elmenekült a csaták zajából, és a zord Falkenstein sziklái között kereste és találta meg az imádkozáshoz óhajtott csendet. Útjára elkísérte egy világi híve is a szájhagyomány szerint, aki azonban hamarosan otthagyta őt, nem vállalva az embertelen körülményeket. Sokáig ő sem bírta a természet testet-lelket kínzó zord ölét, és valamivel lágyabb vidéket akart keresni magának, ahol majd egy kolostorcellát építhet.
   Istenbe vetett, középkori vak hite alázatában megragadta a mindennapok prózai létfenntartásához nélkülözhetetlen fejszéjét, és a Falkenstein tetejéről lehajította a völgybe. Ekként jelezvén az Úrnak a teljes megadás tényét: döntse el a Mindenható, hol leljen új hazát magának. Ott, ahol a fejsze az ég akaratából megáll a földön.
   A legenda legszebb részéhez érve, erről a rendíthetetlen hitről akaratlanul is az Újszövetség egyik történetére gondolok. Jézusnak arra a csodatételére, amellyel egy gyermeket mentett meg a holdkórosságtól, kiűzvén belőle az ördögöt. Nem is a csodatétel, hanem a hit erejének Krisztusi tolmácsolása ragadott meg ebben a részben. A történet szerint ugyanis előbb ezt a gyermeket az apja Jézus tanítványaihoz vitte. Azt remélve, hogy ők is tudnak gyógyítani, mivel tanítványok.
   “...Elvittem őt a te tanítványaidhoz, és nem tudták őt meggyógyítani” – mondta a kétségbeesett apa a Mesternek. (Mt 17,16)
   Amikor a csodatétel megtörtént, a tanítványok megkérdezték Jézust: “Mi miért nem tudtuk kiűzni?”
   Jézus így felelt: “A ti hitetlenségtek miatt. Bizony mondom nektek: ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: menj el innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen nektek.” (Mt 17,20)
   Ez a mustármagnál nagyobb hit adott erőt remeténknek ahhoz, hogy felkutassa az Isten által kijelölt helyet.
   Három napon keresztül kereste az eldobott baltát, míg végre megtalálta. S azon a helyen, ahol ráakadt, most templom áll.
   Szilárd hite erőt adott gyenge testének arra, hogy primitív szerszámaival összetákolja a vidék első, kicsinyke templomát és mellé egy kezdetleges kolostorcellát. Földi léte korlátozott lehetőségei miatt ennyi futotta az erejéből. Istentől kapott feladatát ilyen mértékben tudta csak elvégezni. Mivel rá is érvényes volt H. Broch gondolata: “Minden emberi élet és minden emberi mű együtt jár valami rejtve meghúzódó elvégezhetetlen maradékkal – ezt a sorsterhet valamennyiünknek viselni kell.” (Hermann Broch: Vergilius halála)
   Ez az igazság azonban csak az egyes személy számára lehet tragikus, az emberiség sorsában nem jelent törést. Mert nemzedékek váltják egymást, és minden kor megszüli a maga hívőit és szentjeit.
   Wolfgang kicsi Szent János kápolnáját is tovább alakítgatták, bővítgették. Gyönyörű, gótikus templom áll most a régi helyén. Belépve a boltozatos, lenyűgöző belső térbe, az üvegablakok engedte, szűrt fénynél áhítat száll ránk. Tekintetünk azonban hamarosan végigfut időn és téren át, és megáll Michael Pachernek, Dél-Tirol szülöttjének világhírű szárnyasoltárán, melyen tíz éven át dolgozott a művész. Ebben az alkotásban összefogta a német gótika és az olasz reneszánsz stílusjegyeit, bizonyítván ezzel a művészet folyamatosságát és egyetemességét.
   A barokk kor tovább díszítette még a templombelsőt. Ez azonban már művészettörténet. A templom ott, a Wolfgang-tó havasok csúcsait tükröző, kék vize fölött Szt. Wolfgangot dicséri. A remetét, aki hitével megrengette a hegyeket.
   Az írásos emlékek kicsit másként rögzítették a regensburgi főpap alakját. Valóban elhagyta püspöki székét, és Mondsee kolostorába vonult vissza.
   De a róla szóló legenda szebb!
   

1995. szeptember 10.
   
    

Főhajtás vértanúink emléke előtt
   Az aradi tizenhárom
   
   A címhez hozzá kell tennem: Arad, 1849. október 6. Mert évezredes történelmünk során megszámlálhatatlan volt azoknak a serege, akik a hazáért életükkel fizettek. Meghaltak a nemzet szent ügyéért. Háborúkban és forradalmakban. Szerencsétlen sorsunk áldozataiként. Nemhiába írja Váci Mihály az Édes hazám című versében:
   “Lássam patavert utadat a sztyeppéktől idáig,
   kirántott kardjaid, letarolt lobogóid,
   eltiport forradalmaid üszkös fekélyeit – édes!
   Sebekkel ékes! – kínnal koszorúzott.
   Hasztalan hullás mezeje, halál-homloka ország.”
   De mi most az 1848–49-es szabadságharc elbukott csatáinak, véres fegyverletételeinek elfogott és kivégzett hőseire emlékezünk. Az ismeretlenekre, és azokra, akiknek a neve fennmaradt az utókor számára.
   Hányan emlékeznek rájuk? Ki tudja már, kik voltak ők? Hány diák tanulta, tanulja meg az iskolában “szent neveiket”?
   Az aradi tizenháromra emlékezünk. És a tizennegyedikre. Az első független magyar kormány miniszterelnökére, gróf Batthyány Lajosra, akit szintén október 6-án végeztek ki. Nem ő volt az egyetlen magyar miniszterelnök, akit idegen hatalom ölt meg. Gáládul, aljas módon. Őt Haynau jóváhagyásával, a pesti Újépület udvarán lőtték agyon. Halála helyén ma örökmécses ég. Honfitársak, idősek és fiatalok! Hajtsatok fejet előtte, ha arra visz utatok!
   Az aradi tizenháromért mondok most fohászt. Akiknek életét az édes hazai földön oltották ki, s akiknek az emlékműve most idegen országban áll. Idegenné változtatta a huszadik század történelme.
   Arad 1849 augusztusában az utolsó magyar kormány székhelye volt. Várát a hős Damjanich védte, amíg lehetett. De, amikor a temesvári csata után, augusztus 9-én a kormány lemondott, s Görgeynek adta át a teljhatalmat, Görgey, hogy ne folyjon több magyar vér hiába, augusztus 13-án letette a fegyvert. Nem az osztrákok előtt, hanem Rüdiger orosz tábornoknak, Világosnál. A hírre Damjanich is feladta a reménytelen harcot augusztus 17-én.
   Szabadságharcuk szent igazában azonban, megverettetésük iszonyú perceiben is hűek maradtak elveikhez. A haza szabadságának Istentől adott jogához. Nem alázkodtak meg az elnyomó osztrákok előtt. Az orosz csapatoknak adták meg magukat, a túlerőnek, akiket a császár hívott segítségül a rebellis magyarok ellen. Egyedül nem bírt velük. Damjanich csak úgy volt hajlandó kapitulálni, azzal a föltétellel, hogy egyetlen osztrák katona sem lesz a feladás szemtanúja.
   Ezért a büszke tartásért még kegyetlenebb volt a megtorlás. Az orosz cár csupán Görgeynek szerzett kegyelmet. A többinek azonban pusztulni kellett.
   “A pesti, aradi vagy kolozsvári császári-királyi haditörvényszék napszámban gyártotta a súlyos ítéleteket. Aradon 475 perbe fogott tisztből 231-et ítéltek halálra, igaz, jóval kevesebbet végeztek ki.” (Erdély története, 1830-től napjainkig. 1986.)
   Halálos bosszú következett a honvéd tábornokokra. A cár hiába ajánlotta őket Haynau báró különös kegyelmébe, az ifjú császár maga felelte Paszkievics hercegnek: nincs kegyelem! Haynau pedig e sorokat írta K. v. Schönhals altábornagynak 1849. augusztus 24-én: “Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, fejemmel szavatolok érte, mert gyökeresen kiirtom a gazt.” (Erdély története. 1830-tól napjainkig. 1986.)
   Így pusztultak el a hősök. Kit golyó terített a földre, ki kötél általi halállal lakolt. Elmúlásuk nemes volt és fennkölt. Bátor, emberi tartással, emelkedett lélekkel várták sorsuk beteljesedését életük kioltásának perceiben is.
   Emlékezzünk rájuk! Mondjuk el “szent neveiket”! Az elmúlt évtizedek és a mostani évek úgyis tompítani akarták, akarják a haza szeretetét bennünk. Ezért fontos most, itt, az áhítat perceiben, október gyásznapján felsorolni a hősöket: az aradi tizenhármat.
   Aulich Lajos. Élt 56 évet. Damjanich János. Szerb származású. Élt 45 évet. Dessewffy Arisztid. Élt 47 évet. Kiss Ernő. Élt 50 évet. Knézich Károly, horvát származású. Élt 41 évet. Lahner György, volt császári tiszt. Élt 54 évet. Lázár Vilmos. Élt 34 évet. Leininger-Westerburg Károly, gróf, német származású. Élt 30 évet. Nagy-Sándor József, volt császári tiszt. Élt 45 évet. Poeltenberg Ernő, osztrák származású. Élt 36 évet. Schweidel József. Élt 53 évet. Török Ignác. Élt 54 évet. Vécsey Károly gróf. Élt 42 évet.
   Az Úr adjon nekik örök békességet!
   Nekünk, utódoknak pedig adjon a kiégett hitek helyett igaz hazaszeretetet. Adjon gyermekeinknek, unokáinknak bölcs szívet; hogy felismerjék Kölcsey szavainak valóságát!
   Lehet, hogy az aradi vértanúk nem olvashatták ezeket a sorokat. Hiszen katonaemberek voltak. De a lelkük mélyén, vérük minden cseppjében, önmaguktól is átérezték Kölcsey Ferenc: “Parainesis Kölcsey Kálmánhoz” című, unokaöccséhez írt intelmeit:
   “Szeresd a hazát! Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtőnél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házadnépét és saját életedet naponként és pillanatonként fel kell szentelned. Mert tudd meg: e szóban: haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által Istennek építve, ház, hol az élet első örömeit ízleled; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátaid, rokonaid és polgártársaid; egytől egyig csak egészítő részei annak.”
   Ezt vallották 1848–49 hősei. Ezért adták életüket a vértanúk.
   Emlékük áldott legyen!
   És mentsen meg bennünket az Úr a feledéstől!
   

1995. október 8.
   
    

Európai utazások
   
   Róma, a Domine, quo vadis?-templom
   
   Róma. A hét dombon épült örök város. A “Citta eterna”. Évezredek, évszázadok emlékeit őrző! Az egymást követő, ember alkotta és ember rombolta kultúrák különbözőségét egybehangoló történelem! Ahol megférnek egymás mellett az ókor romjai és a középkor vad, szelíd erőinek harcait megörökítő alkotások maradványai. A családi házakra, vértanúk sírjaira épült, imádkozásra szánt helyek. Néha csak egy altemplom, vagy egy gyönyörű torony maradt fenn belőlük. A modern kor elektromos vezetékei alatt megmaradtak a beszélő kövek, az ókor csodáinak omladékai. Emlékeztetvén az elmúlt idők dicsőségére és szégyeneire egyaránt.
   Emlékek gazdag menete. Az etruszk csodák a Villa Giulia Múzeumában. Mint a mindenkori elmúlást, a felejtető halált legyőző etruszk házaspár terrakotta síremléke. Tetején domborművük őrzi a földi pálya végességét bölcsen fogadó, derűt sugárzó arcukat. Az örök együttmaradás kegyelmének a nyugalmát. Vagy a Veji Apolló, melyet feltehetően ugyanaz a szobrász alkotott, akinek Róma egyik jelképét, a capitoliumi nőstényfarkas bronzszobrát köszönhetjük.
   Az örök város fogadja magába az etruszkokat felváltó római birodalom egykori hatalmát hirdető emlékeket is. Némelyik épségben áll, mint a Pantheon, másik csak romjaiban érzékelteti a tovatűnt idők elpusztult csodáit. Mint a Maxentius-bazilika, mely csonkán is fenségesen áll a Forum Romanum omladékai között. Olyan méltósággal, hogy a késői korok hatalmas művésze, Michelangelo is úgy képzelte el a Szent Péter-bazilika kupolájának a megoldását: “A Pantheont a Maxentius basilicára helyezem.”
   Árva oszlopok kiáltanak az itáliai kék égre. Diadalívek megmaradt pillérei. A Vesta-templom kövei s a szent tüzet vigyázó Vesta-szüzek idő csonkította szobrai. Isteneik a romok között nyugszanak. Nyugszanak, hiszen eltemette már őket az emberek hite.
   Eltűntek a régi csodák. Áll ugyan a Colosseum. Róma másik jelképe. Idejön először a legtöbb földi vándor. Keresvén a hajdani dicsőség nyomait. De a régi fényt szétszórta már az idő. És főleg az ember. Kövei lakóházakba, ősi keresztyén templomokba vándoroltak át. Kicsiszolt tömbjeit, márványlapjait szétszedték, beépítették reneszánsz és barokk paloták falaiba. Ki emlékszik már a keresztyének vadállatokkal széttépetett tetemeire? Így csúszott össze a történelem ebben az örök városban. Ahol a régi az újra mutogat, és az új a régit idézi.
   Aztán meghalt a római világ is. Míg a keresztyénség halálos küzdelmeit vívta, s a népvándorlás rohamai gyengítették a régi hatalmat, a nép maga is elvesztette emberi tartását. Eltűnt a régi erkölcs, s vele pusztult a birodalom is. Az épületek tönkrementek. Az utcákat ellepte a sár és a szenny. “A Capitoliumon kecskék, az egykor oly dicső Forum Romanumon tehenek legeltek” – írja egy útikönyv.
   “Így minden ország támasza, talpköve
   A tiszta erkölcs, mely ha megvész,
   Róma ledől s rabigába görbed.”
   (Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz)
   Engem Rómában legjobban a keresztyén emlékek ragadnak meg. A római kor agonizálásában született új hit, a veszélyek és üldözések viharában megalakult egyház.
   A katakombák, az első templomok, az első hívők. És elsősorban Péter, a “Szikla”. Péter, a Betszaidából származó egyszerű halászember, akit Simonnak hívtak. Akit Jézus szemelt ki tanítványának a Genezáreti-tó partján. Éppen akkor, amikor testvérével együtt kivetették a hálójukat.
   “Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.” (Mt 4,18–20.) “Azok pedig azonnal ott hagyván a hálókat, követték őt.” A kiválasztottak titkos látásával mentek az akkor még számukra ismeretlen Krisztus után.
   Később még nagyobb feladatot kapott Simon, a halász: “Te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat... és néked adom a mennyek országának kulcsait.” (Mt 16,18–19.)
   Péterre gondolok, amikor a Via Appia Antican járok. Keresem a régi, bazaltkövekkel kirakott utat. A katakombákba siető első keresztyének lábnyomait. A vadállatokkal széttépetett vértanúik útját járnám, ahol hitsorsosaik végigcipelték szétroncsolt tetemeiket, a Colosseumtól a katakombák mélységéig, hogy ott találjanak nekik örök nyughelyét. Látom előttem a római császárlány, Caecilia Metella kerek síremlékét. Távolról régi római őrtornyok maradványai intenek felém. De a bazaltutat nem találom. Aszfalt burkolja már a régi vérnyomokat, az üldözöttek egykori könnyeit. Megyek a rohanó járművek mellett. Szorosan a falhoz lapulva. Mellettem az őskeresztyén katakombák sora. A S. Callisto, a S. Sebastiano és a többi. Egyikbe bemegyek. Tekergős folyosóin mécses ég, mint egykor, az első hívek idején. Aztán megyek tovább.
   Péterre gondolok. Az ő lábnyomát keresem, a híres ostiai úton, ahol a halál elől menekülve, megállította őt az Úr.
   Nem futamodhatott meg, mert ő volt a “szikla”. Jézus nevezte annak. Vajon miért éppen őt? Pétert, a régi Simont, aki elvesztette hitét a tengeren járván, és rémületében merülni kezdett a hullámok láttán. Pétert, aki azon a bizonyos éjszakán, amikor Jézust elfogták, félelmében háromszor tagadta meg a mesterét. Miért bízott benne mégis az Úr? Feltámadása után miért őt bízta meg tanításának hirdetésével? Őt, az ingadozót? – “Legeltesd az én juhaimat.” (Jn 21,15–17)
   Ezekre gondolok, amikor elérkezem a Domine, quo vadis?-templomhoz. Kicsiny kápolna. Ahogy belépek, a padozatában két lábnyomot pillantok meg. Péter utolsó megtorpanásának emlékét. Az apokrif iratai szerint eddig jutott el az apostol, amikor Néró üldözése elől akart menekülni a városból. A biztos haláltól akart megszabadulni. Tudta, hogy keresztre fogják feszíteni, mint a Mesterét. Gyarló, emberi voltában elfogta a rettegés. Péter félt. Hiába volt apostol. De nem volt Isten fia. Ember volt, gyarló. Ki tudja vállalni önként a kínhalált? Ha van belőle kiút, ki ne keresné azt meg? Elfogta a rémület, és kifutott a városból. S ott, ahol most lábnyomának emléke található, találkozott az Úrral. – “Domine, quo vadis?” – kérdezte ijedten a feltámadottat, a szent üggyel őt megbízót. – “ Vado Romam, iterum crucifigi” – felelte Jézus. Megyek Rómába, hogy ismét megfeszíttessem magamat. Akkor Péter, az ingatag, a gyáva, elszégyellte magát. Ott, az ostiai úton vált véglegesen sziklává. Ott vállalta igazából a sorsát. A hagyomány szerint, amikor visszafordult, vállalva a kínhalált, így imádkozott: “Uram, te egyszer megtanítottál a hullámokon járni, vezess most biztos lábbal át ezen a kőrengetegen, amely felé közeledem.”
   Fejjel lefelé feszítették keresztre, a saját kérésére. Nem tartotta méltónak magát arra, hogy ugyanúgy haljon meg, mint Megváltója, Jézus.
   Ha megállsz egyszer, kedves vándor az ostiai úton, lépj be a Domine, quo vadis?-templomba. Szemléld meg azt a két lábnyomot. Simoné az, a halászé, akit Jézus sziklává jelölt ki. Aki Péterré vált. Mert Krisztus benne látta a kősziklát, amelyre építeni lehet.
   S ha meglátogatod a sírján emelt Szent Péter-bazilikát, ha megállsz a Bernini-kolonádokkal határolt hatalmas téren, és látod a szökőkutak felfelé szökellő és visszazuhanó vízáradatát; amikor a térről rávetődik tekinteted a csodálatos bazilikára, emlékezzél Simonra, a halászra.
   Aki Péter lett, a “Kőszikla”, Krisztus rendeléséből.

1995. november 19.

Halottak napja, november 2.
   
   “Nem vagyunk halhatatlanok.
   Röppenő életünk: ezüst sirály!
   Házaink nem örök otthonok,
   Légy koldus, költő vagy király”.

(D. Szabó József: Nem vagyunk halhatatlanok)
   
   Szomorú hónap nekem a november. Rögtön az elején két gyászos ünnep szorítja össze a szívemet. Az első a halottak napja. A minden halottak napja. Mindenkié, aki eddig megszületett ezen a földön, és meghalt, Isten törvényének rendelése szerint.
   “A mi esztendeink napjai hetven esztendő, vagy, ha feljebb, nyolcvan esztendő és nagyobb részök nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90,10)
   A föld tele van elporladt csontokkal. Ismeretlen, jeltelen sírok bújnak meg a volt csatamezők dús pázsitja alatt. A fasizmus krematóriumainak egykor felszálló füstje az ártatlan áldozatok tízezreinek emlékét rejti, valahol, a felhők magasában! Hova lettek vajon apró pernyéik? Merre vitte őket az öldöklés vad szele?
   A napjainkban dúló, szerteágazó csaták, gyilkolások áldozatai hol pihennek, érdemtelenül megrövidített, megszakított életüket felejtve?
   “Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak..., mivelhogy emlékezetük elfelejtetett.”(Préd 9,7)
   A másik gyászünnepem november 4-e. Ez az ünnep – mely örömmel kezdődött 1956. október 23-án – összeolvad emlékezetünkben november 2-ával. Összeolvasztotta az 56-os év halottak napjának ezernyi apró gyertyafénye a lakások ablakaiban. Akkor még csak az addig elesett hősökért égtek. Picinyke lángjaik azonban eggyéolvasztottak egy egész nemzetet. Most meggyújtom az utánuk elpusztultakért is a kegyelet mécsesét.
   Járjuk a temetőket, ilyenkor, halottak ünnepe körül. Több napon, több héten át sikerül csak befognunk időben és térben szeretteink sírjait. Mindnyájunknak van halottja. Léteznek jeltelen és fejfa nélküli nyughelyek. És vannak igazi temetők. Fakereszttel megjelölt apadó sírdombok és csodálatos márványalkotásokkal ellátott emlékművekkel díszítettek. Vannak zárt kolumbáriumokban, urnákban őrzött, könnyeket facsaró hamvak. Pici virágcsokrok férnek csak el mellettük.
   De gyertya, vagy mécses mindegyiken ég. Sercegő lángjukat élesztgetjük abban a néhány percben, amíg megállunk felettük. Aztán eloltja őket a temetőn átsuhanó érzéketlen novemberi szél. Fényük ellobban, kettészakad, mint halottaink élete. Jelképnek is felfoghatóan.
   De eltávozott szeretteink emléke tovább él bennünk. A mindennapok megszokott mozzanataiban kísérnek bennünket tovább. Itthagyott tárgyaikat simogatjuk. Örökre megállított óráikat. Kedvenc könyveiket. Bibliájukat. Miért maradtak volna meg másként ezek a családi ereklyék, melyekbe őseink olyan nagy gonddal írták bele a születések dátumát? Félig elhordott ruháikat, cipőiket őrizzük szekrényünk rejtekében. Egy-egy kedvelt csészét, egy meleg sálat. Vagy egy gyűrűt, amit éppen mi ajándékoztunk nekik fiatal éveinkben. Rejtegetjük őket legszentebb emlékeink között.
   Őrizzük arcuk emlékezetünkben egyre homályosodó vonásait. Egyre távolodó hangjuk elfojtott, lágy melegét. Többször ismételt mondataik, kedvenc szólásaik soha nem felejthető bölcsességét!
   Meghaltak. Eltávoztak. De bennünk, gyermekeinkben és unokáinkban tovább élnek. Szellemiségük, szeretetük tovább munkálkodik körülöttünk. Egy-egy barátban, vagy ismerősben. Talán egy volt szomszédban? Vagy egy ismeretlen útitársban, akit valamikor az egyik eltávozott emelt fel az utca kövén, amikor elesett?
   Az én kicsi falum temetőjében volt egy sírkő. Csodáltam gyermekkoromban, mert ott akkor többnyire csak fakereszt jelölte az elmentek nyughelyét. A sírkő egyszerű volt, és ez a felirat volt belevésve:
   “Csak az hal meg, akit elfelejtenek!”
   Kosztolányi Dezső versét idézem, búcsúzóul:
   “Halottak.
   Volt emberek.
   Ha nincsenek is, vannak még. Csodák!
   Nem téve semmit, nem akarva semmit,
   hatnak tovább...
   Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
   az áhítat, az ima ...”
   Béke poraikra!
   

1995. október 29.
   
    

Adventváró, sebzett hitünk
   
   Adventváró, áhítatittas novembervégek! Hová lettetek? Hová tűnt a szemekből az élet öröme, hová az arcokról a mosoly?
   Megyünk, motorzúgás és vad tülkölések, záporozó, tisztátalan kiabálások között. Nem gondolva másokra. Csak megyünk. Félrelépünk a kihívó vadság fenyegetőnek tűnő árnyéka elől.
   Hová lettek az adventváró lecsendesülések? A magunkba szállások? Vannak még egyáltalán?
   Igen, vannak!
   Vannak még hitek! Csak nem olyan láthatók. Mélyebbre húzódtak, mint ahogy a tulipánhagymák bújnak a föld szívébe. Egyre mélyebbre hatolva a fagyos téli zúzmara elől. Munkálkodnak bennünk, mint a Duna vizének mélyében a csendesség. Amit József Attila szemlélt egykor, hallgatva a csodát. Figyelve: “hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.”
   Advent van! Itt van az ajtónk előtt. Képletesen is itt van. Hiszen egyre jobban divatba jönnek a kapukra, bejáratokra szegezett, örömhírt jelző koszorúk. Ismerek olyan embereket, akik vallják, hogy nem hívők! Mégis, látom a kilincsük mellett az adventi csokrot! Valóban nem hisznek? Csak divatból teszik ki? Hiszen annyi csábító, egyéb feltűnő jelét találhatnák az életigenlésnek! Valóban nincs hitük? Vagy csak a mélyben rejtőzködik? Talán a gyermekkor sejtelmes világában? Nagyanyáik Bibliát lapozgató, ráncos kezeit felidéző – fellebbentő múlt árnyaiban?
   Advent van!
   Megfáradtál? Nyom az élet terhe? Elvesztetted, akit a legjobban szerettél? Nincs állásod? Betegen fekszel fűtetlen szobádban? Talán nincs is otthonod? Vagy a lelked lett üres?
   “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket!” (Mt 11,28.)
   Advent van!
   Oltsd el a villanyt néhány percre. Esténként, amikor bánat vesz körül. Ne nézz az izzó, szemet kápráztató fénybe! Elkábulsz tőle! Megfájdul a fejed!
   Gyertyát gyújts, vagy mécsest! Sercegő gyufával, mint egykor az őseid! Nézd a hosszúkás, libegő-lobbanó lángot. Táncol előtted, gyenge erejének lehetősége szerint. Hol magasabbra hág, hol eltompul. Egészen elhalványodik. Mintha el akarna aludni. Aztán magához tér, és újra szórja a picinyke fényt. Nézd a lángot, és tanulj tőle! Terjeszd te is magad körül a szeretet világosságát!
   Attól megnyugszol.
   Békességet találsz a szívedben. És hitet, amivel tovább tudsz élni! Ne feledd: “Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által: és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2,8)
   

1995. december 10.
   
    

“A rád bízott drága kincset őrizd meg!” (2Tim 1,14)
   
   A Kőszegi Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium Volt Növendékei Egyesületének közgyűlése
   
   A tavalyi közgyűlésünkről szóló beszámolóm címét választottam mottóul most is. Nem találtam szebbet, jobbat céljaink, hitünk, vágyaink és szent eltökéltségünk kifejezésére. Szeretném, ha a jövőben mindig ez lehetne a jelszavunk, amíg élünk, amíg volt iskolánkról emlékezni módunkban lesz.
   Mert összejöttünk újra. Régi diákok, egy évvel tovább öregedve s gyengülve testileg az idő fogaskerekeinek roncsoló hatása alatt.
   De a szellem, amely betöltötte a Deák téri Evangélikus Egyházközség nagytermét, töretlen volt. Mondhatnám, fiatal. Mint egykor, nagyon-nagyon régen, néhai “Alma materünk” áldott falai között.
   Eszembe jutott egy ünnepi beszéd. Széchenyi István születésének másfélszázados évfordulóján tartotta szeretett magyartanárunk, Faragó József, a művelt pedagógus, a volt Eötvös-kollégista. Ő méltatta a “legnagyobb magyar” pályafutását, munkásságát, érdemeit, melyet a haza felvirágoztatásáért egykor kifejtett. Moccanatlan figyelemmel hallgattuk a díszterem padsoraiban szorongva a csodálatos stílusban elmondott beszédet, befejező mondatait, melyek úgy vésődtek bele fiatal lelkünkbe, mint márványtömbbe a művész vésője.
   Évtizedek távlatából hadd idézzem most azokat a sorokat, amik annak az ünnepi megemlékezésnek el nem múló, örökké ható végszavai voltak.
   Tette ezt a tanár úr egy francia közmondás ajánlásaképpen: “A rosszat homokba írd, a jót márványba vésd!” Márvány volt a lelkünk, nekünk, akkori fiatal lányoknak. S belevésődtek márványlelkünkbe. Felfogtuk annak értelmét, magunkévá tettük a kijelölt feladatot, melyet Széchenyi rendelt egyik művének előszavában, nekünk, magyar nőknek.
   “Fogadjátok, hazám érdemes leányai, tiszteletem és szeretetem jeléül... Mert annyi nemes és szép, ami az emberiséget felemeli, a ti nemetek műve... Ti vagytok a polgári erény s nemzetiség védangyalai... Ti vontok minden körül: bájt és életet, ti emelitek egekbe a port s halhatatlanságra a halandót.”
   Az idézet után így fejezte be a tanár úr az előadását: “Tőle elfogadhatják és lehetnek rá büszkék, de legyenek rá méltók is!”
   Azóta eltelt egy élet. Nem akármilyen élet! Tele megpróbáltatásokkal és üldözésekkel. De élünk – akik itt vagyunk – és felépítettünk egy országot a háború okozta romokból. Megőriztük lelkünkben a tisztaság fényét, felneveltük gyermekeinket az erkölcs jegyében, és a hazaszeretet édes érzését adtuk nekik útravalóul.
   Méltók lettünk Széchenyi bizalmára. Hasznos felnőttekké váltunk. Orvosok és tanárok kerültek ki sorainkból. Lelkipásztorok, tudósok. Egyetemi oktatók és a szellemi munka más, ezernyi területén munkálkodók. Tartottuk 1956 fényes lobogóit. S váltak közülünk újabb földönfutók és újabb üldözöttek.
   “De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31).
   Ezt az igét olvasta fel egykori iskolatársunk, Keveháziné Czégényi Klára lelkész ünnepi megnyitó áhítatának bevezetőjeként.
   Szükségünk van az Isten által adott erőre! Mert nem kevesebbre vállalkoztunk, mint arra, hogy visszaszerezzük egykori iskolánkat.
   Ez a szellemi bölcső, hajdan, ott a nyugati határon az evangélikus egyházé volt. 1899-ben alapította a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület, Gyurátz Ferenc akkori püspök elévülhetetlen érdemei segítségével Ez az iskola nem egy volt a sok közül. “Primus inter pares” volt, első az egyenlők között. Szaktantermeivel, gazdag szertáraival. Az élő nyelvek magas szintű oktatásával. Kiemelkedő zenetanításával. Tornatermével és teniszpályáival. Egyetemet megszégyenítő fizikai előadótermével. Ma is megirigyelhetné bármelyik nyugati ország oktatási vezetése.
   A csodálatosan felszerelt szaktermekben oktattak, az internátusban pedig neveltek. Otthont pótló szeretettel. Nem csoda, ha ennyi év távlatából is együtt tudott tartani bennünket Kőszeg szelleme.
   Ez az iskola a miénk volt. Galád módon rabolták el tőlünk, egyetlen mozdulattal, mint a többi magyar egyházi tanintézetet. Más szellemű ifjúságot akartak nevelni. De ez csak részben sikerült! Mert “A szellemet nem lehet megölni!”
   Sok értelmes és okos gondolat fogalmazódott meg ezen a közgyűlésen. Sok hasznos terv, elgondolás. Mégis, most, ebben a rövid beszámolóban hadd legyen ez az erős, szent elhatározásunk az egyetlen téma, amiről írnom, úgy érzem, erkölcsi kötelességem. Vissza kell szereznünk az iskolát! Tönkretett és leromlott állapotában is. Majd megújítja, széppé varázsolja újra az emberi akarat. Ehhez segítséget kérünk egyházunk vezetőitől! Gyurátz Ferenc püspökünk utódaitól! Az ő önfeláldozó szelleme örököseitől! Akik, ha akarnak, Isten segítségével sokat tehetnek az ügyért! Sokféle megoldás lehetősége merült fel közöttünk. Hitek és kételyek fogalmazódtak meg sorainkban. Tudjuk, hogy az evangélikus egyház egymagában – anyagiak miatt – nem tehet sokat. Nem állíthatja fel újra és nem tarthatja fenn a régi csodát! De segítségül lehetne hívni más egyházakat, más, erősebb tanintézeteket. Gazdagabb, nagy múltú oktatórendeket. Egy Isten van! Egyetlen, egyetemes keresztyénség létezik. Össze kellene fogni az ökumenizmus szellemében! Lehetne belőle pl. egy mindnyájuk által igénybe vehető erdei, ún. szanatóriumi iskola!
   Segítsen az egyház ura abban, hogy ez az iskola, megalakulásának évszázados ünnepén, 1999-ben ismét fogadjon gyermekeket falai között. Olyan ifjúságot, amely Istenben bízva, szellemet, erkölcsöt és a haza szeretetét tűzi ki élete zászlajára!
   Higgyünk benne, hogy sikerül! Imádkozzunk érte!
   Mert ezt mondja az Írás:
   “Kérjetek és megadatik nektek,
   keressetek és találtok,
   zörgessetek és megnyittatik nektek!” (Lk 11,9)
   

1995. december 10.
   
    

Karácsonyi fenyők
   
   Gyertyafényben úszók. Csillogók. Apró mézeskalácsokkal és ezüstdióval ékesek! Vibráló színes papírba csomagolt cukorral megrakottak.
   Hozzátok el a karácsony misztériumát nekünk!
   Karácsonyi fenyők! Apró tűjű lucok és hosszú levelű feketefenyők. Kékes árnyalatban villogó ezüstfenyők. Hirdessétek az adventi ígéret beteljesülését! Hirdessétek Krisztus születésének boldogságát, hogy az angyalok karával együtt mi is mondhassuk fennhangon: “Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség, és az emberekben jóakarat.”
   De akkor, amikor a csillag megjelent az égen, tudtára adván a világnak az örömhírt, hogy megszületett a kis Jézus, nem minden emberben volt jóakarat. Legalábbis Heródesben nem volt. Mert meg akarta öletni az újszülöttet. S mivel nem tudhatta pontosan a hollétét, meggyilkoltatott Betlehemben és annak környékén minden fiúgyermeket, “kétesztendőstől és azon alul, az idő szerint”. Remélvén, hogy közöttük van a próféták által ígért Messiás. S akkor beteljesedett Jeremiás jövendölése:
   “Szó hallatszott Rámában: Sírás-rívás és sok keserves jajgatás. Rákhel siratta az ő fiait, és nem akart megvigasztaltatni, mert nincsenek.” (Mt 2,18)
   A fenyőfákat is kivágják a karácsonyfához. Ők az erdő meghalt kisdedei. Nem nőhetnek magasra. Nem kapaszkodhatnak meg a hegyek meredekjein. Törzseik nem nyúlnak bele szálegyenesen az égboltozatba. Csúcsaik nem terelgetik majd a felhőket, nem zabolázzák a vad viharokat, mint megmaradt társaik.
   Mert a karácsony fenyői rövid életűek. Meggyilkolt facsecsemők. De ők a szenteste misztériumának részei. Kiválasztottak, Angyalok hozzák őket, zárt erkélyeken, csukott ablakokon át. Mert csodaváró gyermekhitekben minden valóra válhat. Angyalok hozzák őket a hideg téli éjszakán, amikor fehér szárnyaikkal átrepülik a sötét hófelhőket. Hajuk rátapad az apró tűlevelekre, és összefonják a szétálló ágakat. Talán éppen ők a Heródes által meggyilkoltatott kisdedek lelkei?
   A keresztyénség közel kétezer éves történetében nem régi szokás a karácsonyfa-állítás. Először misztériumjátékokban szerepelt a fenyőfa, a tudás fájaként. Ádám és Éva történetében. Később, a feljegyzések szerint Strasbourg környékén kezdték díszíteni vele az otthonokat. Papírrózsák és piros almák csüngtek ágaikon. Onnan terjedt tovább ez a szép ünneplési mód Európa más tájaira. Hozzánk, az írásbeli emlékek szerint Ausztriából került át, s csak a múlt század eleje óta ismert.
   A karácsonyfák nem egyforma magasak. Vannak egészen nagyok. Padlótól mennyezetig érők. Vannak kisebbek, asztalokon állók. Apró polcokra, állványokra helyezettek. Vagy kicsi ágakból álló csokrok. Vannak gazdagon díszítettek, alattuk sok-sok ajándékkal. És vannak egyszerűbbek, melyeknek pompája csak a tűlevelek zöldje.
   De gyantaillatuk egyformán átjárja az otthonokat. Meleg csillogásuk egyaránt ébreszt szeretetet a lelkekben s megilletődést az arcokon. Örökzöld leveleikben megkapaszkodnak az üvegdíszek. S ha elkapjuk csillagszóróik szétpattanó szikráit, úgy érezzük: tenyerünkben tartjuk a csillagokat.
   Amikor az otthonokban felragyognak a karácsonyfa fényei, minta legszentebb családi ünnep jelképei, s a lakások megtelnek a fenyő illatával, elcsitulnak a kinti zajok. Vagy talán csak mi nem halljuk őket? Mert elcsendesülünk mi is. Megpihen a lelkünk, és ránk száll a szeretet. Ilyenkor talán meghal körülöttünk – ha csak néhány percre is – a gyűlölet.
   “Mennyből az angyal” – éneklik a gyerekek, s velük suttogják a szülők és a nagyszülők. Együtt a család. Összefogja tagjait a karácsony varázsa. Ilyenkor hazatérnek a távollevők is.
   Amikor meggyújtjuk a karácsonyfa gyertyáit, és a csillagszórók villogásában megérezzük a szeretet csodáját, emlékezzünk azokra is, akik elmentek tőlünk. S míg ujjainkkal a nekünk készített ajándékok színes szalagjait bontogatjuk, a gyantaillat bódulatában gondoljunk azokra is, akik egyedül maradtak. Mondjunk egy fohászt a testi vagy lelki nyomorban élőkért. A háborúkban gyilkos golyók elől menekülőkért.
   Karácsonyfává díszített fenyők! Meleg ragyogástok lágyítsa meg szíveinket, hogy másokra is gondolhassunk! Állítsatok meg bennünket féktelen, önpusztító rohanásainkban!
   Hozzatok szeretetet a gyűlölködőknek. Adjatok nyugalmat a zaklatottaknak, menedéket az üldözötteknek! Vigasztaljátok meg a magányosokat. A gyászolókat. Enyhítsétek a szenvedők kínjait.
   Ti, akik a karácsonyi öröm jelképei vagytok, melegítsétek fel apró fényeitekkel az ablakok üvegén át az utcák zord hangulatát. Ti, akik erre hívattatok röpke fenyőéletetekben – hozzátok el a szívekbe a szeretetet s a földre a békét!
   Segítsetek, hogy jobb legyen a világ!
   Jöjj el, áldott karácsony! S maradj velünk!
   

1995. december 24.
   
    

Ábrahám kész feláldozni fiát
   
   Gondolatok az újév kezdetén
   
   Ábrahám történetét az Ószövetségben mindig valami misztikum lengte át a szememben, mely már gyermekkoromban, nagyanyám bibliaolvasásai alatt kezdődött. Ez, a számomra ijesztőnek tűnő elbeszélés később sem nyugtatott meg, és felnőtt koromban is egyfajta pogány tagadást, az elfogadhatatlanság érzését váltotta ki belőlem.
   Élt egyszer egy pátriárka, akitől a Biblia a zsidó népet származtatja. Ábrámnak hívták. De az Úr Ábrahámnak nevezte el, miután kiválasztotta őt, hogy egy nép atyjává tegye, és szövetséget kötött vele.
   “Neked adom és utódaidnak a földet, hol jövevény vagy, Kánaán egész földét, birtokul örökre, és Istenük leszek.” (1Móz 17,8)
   Ábrahám ezen ígéret idején kilencvenkilenc éves volt, és felesége, Szárai pedig kilencven. És magtalanok voltak. Akkor megparancsolta az Úr Ábrahámnak, hogy a feleségét Sárának nevezze.
   “Megáldom őt, és fiút adok tőle néked, és megáldom, és népek támadnak belőle, népek királyai származnak tőle.” (1Móz 17,16)
   “Arcra borult Ábrahám, de nevetett, és azt mondta magában: Száz esztendős embernek lehet-é gyermeke? Vagy Sára kilencven esztendős létére szülhet-é?” (1Móz 17,17)
   De az Úr előtt semmi lehetetlen nincs, és megszületett Izsák. És Ábrahám boldogsága határtalan volt.
   A történet eddigi folyamát mindig is el tudtam fogadni. Csodának tekintettem. Egynek a sok közül, melyet az Ószövetség oly bőven osztogatott nekem, akár a szülői házban olvastam, akár a kőszegi iskolámban. Csodának éreztem, mint Nóé bárkáját, az égő csipkebokrot, vagy Jákób létráját. De Ábrahám további cselekedeteit, Izsáknak, “az egyetlenegynek” a felajánlását égő áldozat gyanánt nem tudtam megérteni, sőt meg sem tudtam bocsátani. Lelkemben háborogtam az Úr ellen Ábrahám helyett, amikor a szerintem legkegyetlenebb parancsot adta kiválasztottjának:
   “Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórija földjére, és áldozd fel ott égő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok néked.” (1Móz 22,2)
   Mit gondolhatott Ábrahám, amikor Isten parancsára megnyergelte szamarát, maga mellé vette két szolgáját, fát hasogatott az égő áldozathoz, és elindult Izsákkal, az “egyetleneggyel” a Mórija hegyére?
   Három napig mentek, amíg elérték a kijelölt helyet. Ott Ábrahám megállította a szolgáit, a szamarát, és otthagyta őket azzal az ígérettel, hogy hamarosan visszatérnek.
   Az égőáldozathoz hasogatott fákat Izsák hátára tette, ő maga pedig a tüzet vitte, és a kést. És így mentek ketten együtt. (1Móz 22,6)
   Lelki szemeimmel látom a jelenetet: az apja vezeti egyetlen fiát, az oltárnak kiszemelt helyre.
   A gyermeknek feltűnik a szertartás kellékeinek hiányossága. Megkérdezi ezért az apjától:
   “Itt van a tűz és a fa; de hol van az áldozatra való bárány? ” (1Móz 22,7). Ábrahám nem fedi fel terveit. Így válaszol:
   “Az Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam.”
   Így mentek tovább, ketten együtt. (1Móz 22,8).
   Amikor megérkeztek a kijelölt helyre, Ábrahám megépítette az oltárt. Rárakta a fát, és megkötözte Izsákot. Feltette az oltárra, a farakás tetejére. (1Móz 22,10). “És kinyújtotta kezét és már fogta a kést, hogy levágja a fiát.”
   De az Isten csak próbára akarta tenni kiválasztottja engedelmességét, mert amíg a kés Ábrahám kezében a levegőbe emelkedett, hogy elvégezze az áldozatot, megszólalt az Úr angyala és feloldotta őt a szörnyű cselekedet alól.
   “Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a te fiadat, a te egyetlenedet. ” (1Móz 22,12)
   Akkor Ábrahám körülnézett, és hirtelen egy kost pillantott meg, mely “szarvánál fogva megakadt a szövevényben”. Odament az állathoz, azt helyezte az oltárra és azt áldozta fel a fia helyett.
   Jól végződött tehát ez a történet. Az Úr gondoskodott az igazi áldozatról, ahogy azt Ábrahám eleve hitte. Bennem azonban a mai napig is kételyek merülnek fel. Miért cselekedte ezt Ábrahám? Annyira hitt Isten ígéretében, amely úgy szólt, hogy megsokasítja leszármazottjait a földön? Izsáknak nem lehet elpusztulni! Vagy olyan erős volt az Úrba vetett bizodalma, hogy lelke mélyén tudta: úgysem fogadhat el tőle ekkora áldozatot? Miért adott volna neki különben százesztendős korában gyermeket?
   Mit gondolhatott Izsák azokban a percekben, amikor tulajdon szerető és szeretett apja megkötözte őt, és a farakásra téve felemelte rá kést szorító kezét? A történet még képtelenebb lett előttem, amikor magam is szülővé váltam. Van-e apa, létezik-e anya, aki bármiféle vak hitből, vagy kényszerből saját kezével vállalja gyermeke meggyilkolását? Ha épeszű, vagy ép lelkű, akkor bizonyára nem! Ilyen helyzetben inkább a saját életét oltaná ki. Saját maga feküdne fel az oltár tetejére! Ahogy ez a történelem folyamán oly sokszor megtörtént.
   De amikor megnyugszom a szülők gyermekeik iránt érzett feltétel nélküli szeretetében, hirtelen ismét pogány gondolatok születnek bennem.
   Hát nem ezt tesszük mi is? Nem rakjuk fel gyermekeinket naponként az égő áldozat oltárára?
   Mit cselekszik ez a nemzedék a fiaival és lányaival? Gondoljunk az ózonlyukra, az őserdők kiirtására, az atomrobbantásokra! Az elöregedett atomerőművekre! A környezetszennyezésre! Erdők helyén paloták épülnek. Pázsit helyett betonjárdák, autóparkolók. Ha van kocsink, egy lépést sem teszünk meg gyalog. Gondolunk-e arra, hogy a kipufogógáz, az ólom gyermekeink vérében pusztít?
   Gondolunk-e a lelkeikre? Az értelmükre? Gondoskodunk-e számukra elég szeretetről? Próbáljuk-e fékezni durvaságukat? Eljut-e a tudatunkig az a tény, hogy nem feltétlenül az anyagi jóléttel biztosítjuk nekik a szebb jövőt? Mennyi kiégett, értelemtől és érzelemtől megfosztott gyermek ül az idegen, alacsony kultúrát sugárzó, lelket gyilkoló tv- és videojátékok előtt? Átérezzük-e, mennyi a veszélyeztetett fiatal? A kallódó, szipózó, narkózó kiskorú? A bandákba verődött kamasz? Mindannyi rombolásra ítéltetett áldozat!
   Bizony, áldozatok ők, az égő, vagy kigyulladásra kész oltárokon! Vannak helyek a nagyvilágban, ahol már égnek a tüzek!
   Mi lesz velük! Mi lesz a mi fiainkkal, unokáinkkal? A mai Izsákokkal? Amikor meghal körülöttük a szeretet, akkor kigyulladnak majd a gyűlölet lángjai. Ők már ott vannak az oltárok tetején. Megkötözve a mi közönyünkkel, a mi szegénységünkkel, vagy a mi gazdagságunkkal. Csak nem tudjuk. Ők sem sejtik.
   “És mennek vala ketten együtt” – mondja az írás Ábrahámról és Izsákról. Mi is megyünk. Vezetjük őket. De lesz-e helyettük, ott, az oltár közelében egy megváltó áldozati bárány?
   Mint keresztyén embernek, nekem hinnem kell benne, hogy lesz!
   De ehhez nem elég a hit! Cselekednünk kellene értük!
   Meg kellene mentenünk őket!
   

1996. február 4.
   
    

Megcsúfolt márciusaink
   
   Emlékezés az 1848-as forradalomra
   
   “De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
   Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
   Az élet szent okokból élni akar
   S ha Magyarországon dob ki valakit
   Annak százszorta inkább kell akarni!”

(Ady: A Tűz márciusa)
   
   Ezek a sokat idézett sorok örökérvényűek. Soha el nem múló igazságuk ma igazán illik közönyössé süllyedt, keserűséggel teli mindennapjainkhoz. Nekünk mindenképpen időszerűek, hiszen mi most élünk. Ma és itt. 1996-ban. Magyarországon.
   Március 15-ét ünnepeljük.
   Ünnepeljük???
   Szívünk belsejéből kiinduló, kiáradó szenvedéllyel? Az igaz hazafiság és emberség tisztaságával? A “Haza a magasban” Illyés Gyula által megfogalmazott érzésével?
   Átkos huszadik századunk örök gyötrelmeiben hányszor pezsdítette meg szívünket a márciusi ünnep felszabadult, őszinte öröme? Hányszor indult ki lelkünk mélyéből, önként az igazi megemlékezés utáni vágy? Lehetett-e örülni apáinknak Trianon nemzetgyilkos kényszerbékéje után? Lehetett-e örülni a nyilasok által kisajátított, eltorzított eszmeiségű nemzeti ünnepünknek a német megszállás alatt?
   Megcsúfolt március 15-éket éltünk át a szovjet megszállás nehéz évtizedeiben! Hamisak voltak ifjúkorunk lelkes felvonulásai. Hazugok a ránk kényszerített örömök, mert közben emberek sokaságát nyomorították meg! Parasztok százezrei, értelmiségiek, munkások, a hazához hű magyarok ünnepelhettek-e nyíltan, a szívük szerint, a szovjet himnusz hangjai mellett? Ünnepelhettek-e nyílt örömmel az egyházak, amíg vezetőiket gonosztevőként kezelve, börtönök mélyébe zárták? Ünnep volt-e március emlékezete, amikor gyermekeinket fogva tartották az iskolák önkényesen bezárt kapui? S a Petőfi-szobornál csak az óvodások helyezhették el az emlékezés koszorúit? A kicsik, akik elől még el lehetett titkolni az igazságot!
   Megcsúfolt forradalmak! Ezek jutottak nekünk. Leverték őket idegen hatalmak, és az őket kiszolgáló honfitársaink! Pedig azok a megmozdulások őszinték voltak és tiszták. A nép szívéből fakadtak fel, elementáris erővel. Mert a nép összetöri a béklyóit, ha nem bírja tovább az elnyomást!
   Most 1848 márciusára emlékezünk. A márciusi ifjúságra. Vasvári Pálra, Vajda Jánosra, Jókai Mórra és a többiekre. A Pilvax kávéház fiataljaira. Tíz körül lehetett a számuk, amikor megindultak azon a bizonyos március idusán, élükön a lánglelkű költővel, Petőfi Sándorral. Elindultak azon a borongós reggelen, s a szemerkélő esőben érkeztek az egyetem elé, ahol hozzájuk csatlakozott az egyetemi ifjúság. Vagy ezren mentek tovább a Landerer–Heckenast-nyomdába, ahol – cenzúra nélkül – kinyomtatták a Nemzeti dalt és a 12 pontot, melyben már az előző napokban összefoglalták a magyar nemzet kívánságait. A jobbágyfelszabadítást, a jogegyenlőséget, a cenzúra eltörlését, a közteherviselést és a többi, minden szabad nemzetet megillető jogot.
   Néhány óra alatt mozgósították az egész várost. Az itt lakókat és a József-napi vásárra felözönlő falusiakat. Örömmámorban úszott a pesti utca. Eggyé vált a nép. Mindenki egyet akart. Egyforma láng lobogott az emberek szívében!
   Példájukat követték a többi városok. Március 16-án Győr, 17-én Pápa, Székesfehérvár és Eger. 18-án Temesvár, Nagybecskerek, Pécs, Debrecen és Arad. És az egész ország.
   Nem ismerős a kép?
   1848 forradalmát dicsérem, én, a késői utód. Ma, 1996-ban. Amikor ismét megcsúfoltnak érzem március emlékét. Pedig most nincs idegen hatalom felettünk. Magunk hajtottuk, hajtjuk igába magyarságunktól megfosztott fejünket. Mivé süllyedt szép ünnepünk emlékezete? Külön, széthulló csoportokba tömörülve, különböző eszmék fogságában, ragaszkodunk saját, egyedül üdvözítőnek hitt elveinkhez. Gyűlölködve nézve a másikat. Minden párt külön ünnepet ül. Halotti tort talán? Mert, ha így folytatódik, valóban azzá válik nemzeti ünneplésünk.
   Hol vagyunk? A világ mely tájára sodort átkos sorstragédiánk, a széthúzás? Miért szégyen lassan ma magyarnak lenni? Itt, az István király alapította szép hazánkban?
   Mit felelnének sokan közülünk Veres Péter kérdésére: “Mit ér az ember, ha magyar?” Félek, legtöbbünk válasza az lenné: “semmit”.
   De mi, akikben él még a haza szeretete, ragaszkodunk nemzeti létünkhöz. A múltunkhoz. Őseink földjéhez, évszázadok alatt kialakult nemzeti kultúránkhoz. Nem akarjuk felcserélni újabb idegennel és sajnos, részben alantasabbal. Jelszavunk, mely egykor a szabadsághősök zászlaján lobogott, ma is a szívünkben él: “Istennel, a hazáért és a szabadságért!”
   Addig pedig, amíg elmúlik felettünk a magyartalanság fellege, őrizzük a lángot, melyet a márciusi ifjak gyújtottak meg. Ez a láng lassan 150 éve ég. Ne hagyjuk kialudni, mi, akik még magyarnak valljuk magunkat. Őrizzük a lángot! Vigyázzunk rá!
   Nekünk szól a költő üzenete:
   
   “S a csillagszóró éjszakák
   Ma sem engedik feledtetni
   Az ember Szépbe-szőtt hitét,
   S akik még vagytok, őrzőn, árván,
   Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)
   

1996. március 17.
   
    

Nagypénteki alázatunk
   
   Keresztek
   
   “Havas Krisztus-kereszt az erdőn
   Holdas, nagy, téli éjszakában:
   Régi emlék...”

(Ady: Krisztus-kereszt az erdőn.)
   
   Ki ne ismerné ezt a képet? Ki ne látott volna útszélen elhagyott, időrágta feszületet? Falvak határait őrző, áhítatra intő kereszteket? S előttük elhaladó, feketeruhás asszonyok keresztvetéseit, imára kulcsolt, ráncos kezeit? Arcukon a krisztusi megváltás szívükből fakadó, örök, tántoríthatatlan hitével?
   Keresztek.
   Mást jelentenek nekünk, evangélikusoknak!
   Mást jelentenek?
   Mint Ady apjának, aki, azon a – versben idézett szános, téli utazáson –
   “még vidám legény volt,
   Dalolt, hogyha keresztre nézett”.
   Vagy a költőnek, aki így ír magáról:
   
   “Én meg az apám fia voltam,
   Ki unta a faragott képet”.
   
   Nem, én nem fogadom el a “két nyakas, magyar kálvinista” magatartását. Nem vetek keresztet, mert nem ezt tanította nekem evangélikus családom és kőszegi iskolám.
   De a keresztet lelkem mélyéből tisztelem.
   A keresztnek története van. Az emberiség régóta ismeri. A két, egymást metsző vonal, vagy leggyakrabban derékszögben egymásra helyezett fa már az őskorban is szerepelt, valószínűleg valamilyen rejtett szimbólumként.
   Használták keresztre feszítésre már a régi népek. Föníciaiak, karthágóiak, egyiptomiak, rómaiak.
   Az ókorban a keresztre feszítés a halálnemek legalantasabb módja volt. Főleg a latrokat, gonosztevőket illették ilyen megtorlással bűneikért. Odakötözték őket, vagy rászögezték testüket a keresztre. Haláluk szívbénulás következtében állt be, néha két-három napi szenvedés után. Életük megszűnését gyakran végtagjaik eltörésével siettették. A keresztre feszítést megelőzte a korbácsolás.
   Ezt olvassuk a Bibliában Krisztus kínhalálának leírásaiban is. Mind a négy evangélista beszámol róla. Legrészletesebben János, akinek az elbeszélése a képzőművészeti alkotások legtöbbet használt forrása.
   Az őskeresztények az első századokban, az akkor még szokásban lévő szégyenletes halálbüntetést látták megfogalmazódni a keresztben. Ezért helyette titkos jeleket alkalmaztak. Például horgonyt, halat. Csak Constantinus császár e jelben aratott győzelme után tekintettek rá úgy, mint a megváltás szimbólumára. Mint Krisztus értünk elszenvedett, bűneink büntetését átvállaló cselekedetére. Majd a halált legyőző feltámadására. Isteni diadalára.
   Így lett a kereszt a kereszténység legfontosabb jelképe. Viselték a kereszteslovagok a ruháikon. Hordták papok körmenetek élén. Emelték magasba kétségbeesett hívők bajok és járványok idején. Szögezték templomkapukra. Tették oltárokra. Állították szeretteik sírhalmára. Függesztették otthonaik falára.
   Az V. századtól kezdték ábrázolni a keresztet Krisztus alakjával. Ezek a feszületek. Eleinte még mint élő személyt mutatták be rajtuk a Megváltót, és csak a XI. századtól vált szokássá a halott Krisztus ábrázolása. A kereszt közelében a képzőművészetben rendszerint látható Mária, Mária Magdolna és János, a szeretett tanítvány. A feszület tövében gyakran ott áll Ádám és Éva is, mint a megváltott emberiség jelképei.
   Sokféle keresztet ismerünk. Csak néhány közülük: van római kereszt, görög kereszt, András-kereszt, Szt. Antal-kereszt. Ismerjük a máltai keresztet. Láthatjuk napjaink háborúiban, nyomorúságaiban a segítés és a szeretet megnyilvánulásaként a világ minden táján.
   Vannak keresztek, melyek láthatatlanok. Amelyek bennünk vannak. A sorsunkban hordozzuk őket. Ezek a szemek elől elzárt, titkos terheink. Vonszoljuk őket, a mi külön keresztutunkon, a mi Via Dolorosánkon. Valamennyien. Hittel vagy hitetlenül. Emelt fővel vagy roskadozva a súlyuk alatt. Elfogadva vagy lázadozva ellenük. De meg nem szabadulva tőlük.
   Csak a hit által.
   Amikor cipeljük őket, görnyedt háttal és megtört lélekkel, testi és lelki fájdalmak között, nézzünk a keresztre!
   A nagypénteki keresztre!
   Mert végül is mindenki megtérhet. Előbb vagy utóbb. De a halála perceiben mindenképpen. Idővel ránk száll a keresztyéni alázat adománya!
   Mint Adyra, aki sok idő elmúltával a hetyke dalolás után így ír a Krisztus-keresztről:
   
   “Húsz éve elmúlt, s gondolatban
   Ott röpül a szánom az éjben
   S amit akkor elmulasztottam,
   Megemelem a kalapom mélyen.”
   

1996. március 31.

Anyák, az életet adók
   
   Anyák napi köszöntés
   
   Nem szeretem a társadalom által kijelölt ünnepeket. Nem hatnak meg a különböző “világnapok”. Sem az öregek világnapja, sem a vakok világnapja. De nem kedvelem a nemzetközi nőnapot, a gyermeknapot, a pedagógusnapot, és a többi, ezekhez hasonló – szerintem erőltetett – egynapos ünnepléseket. Mert az öregeket, a vakokat, a gyermekeket, a pedagógusokat és másokat, akik körülvesznek bennünket, munkájukkal vagy elesettségükkel, segítségünkre szorulásukkal vagy szeretetükkel, nem elég az esztendő 365 napja közül egyetlenegyen ünnepelni. Minden nap az övék. Életünk folyamatosságának részei, akiket az év minden napjában, és a nap minden órájában tisztelni, szeretni és támogatni kell.
   Kivételt jelent számomra az anyák napja. Talán azért is, mert ennek az ünneplése visszanyúlik gyermekkorom tovatűnt világába. Vagy talán azért, mert az anyaság mindennél fontosabb. Az anyaság maga a “Teremtés”. Az élet feltétele. Isten legnagyobb ajándéka. A nő legnagyobb felelőssége a földön. Életet adni annyi, mint teremteni.
   Rómában, a Sixtus-kápolna mennyezetfreskói között látható Michelangelo egyik legszebb festménye, az “Ádám teremtése”. A művész, aki a reneszánsz egyik legnagyobb képviselője, azt a bibliai történetet ábrázolja, amikor Isten megalkotja az embert.
   A kép átível a kápolna mennyezetén, s a többi, a világ teremtését, az első emberpár történetét illusztráló egyéb festmények között szinte megdöbbentő hatást vált ki a szemlélőben.
   Ebben a jelenetben Isten kinyújtott jobb kezének egyetlen ujján át életet sugároz a földön élettelenül fekvő ember bal karjának egyik ujjába. A két kar belenyúlik a hátteret kitöltő, szürkés ősködbe, mely kiemeli az egymáshoz közelítő két ujjat. Ezek egyike Istené, a másik a még élettelen Ádámé. A két kézfej nem érinti teljesen egymást. Mégis érzékelhető az isteni delej ereje, ami abból válik nyilvánvalóvá, hogy az eddig merev test egyszer csak életet kap, s látható, amint Ádám testének bal fele lassan mozgásba lendül. Bal lábát felhúzza, s a néző lelki szemeivel szinte követni tudja a jelenet folytatását. Vagyis elképzelhetőnek tűnik, hogy az isteni erő kisugárzása következtében, pillanatok alatt élet tölti be az első ember egész testét. Így ábrázolja a művész az élet születését, az emberi lét kezdetét.
   Ezért jut eszembe anyák napján ez a reneszánsz kori műalkotás. A különbség csupán annyi, hogy ott Isten az alkotó. Az anyaság ténye, a szülés által való teremtés pedig emberi. Illetve asszonyi. Hitem szerint közvetve ez az utóbbi is Istennel kapcsolatos. Az Ő ajándéka.
   Az anya az Isten parancsa szerint fájdalmak között hozza világra gyermekét. A bűnbeesés miatt az Úr büntetést szab rá: “igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked.” (1Móz 3,16)
   A szülés iszonyatos kínja azonban mintha maga is szülője lenne az anyai odaadásnak. A legnagyobb, az egyedül önzetlen szeretet talán éppen a fájdalom miatt válik felülmúlhatatlanná.
   Nem véletlen tehát, hogy az emberiség történelmében az anyáknak és a feléjük irányuló gyermeki szeretetnek nagy szerepe van. A világirodalomban, főleg a költészetben sokat írnak róluk. A magyar irodalom is tele van anyákról írt, szebbnél szebb versekkel. Róluk szólnak Szabó Lőrinc szép sorai is:
   “... Anyák.
   Szentek és ápolónők: a csodát,
   a jelenést láttam bennük. A nagy
   odaadást, az aggodalmakat,
   a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
   a nő szenved...
   a gondviselést.”...
   “a nők az eleve-elrendelés:
   ők a béke, a jóság, puhaság
   a földön, a föltétlen szeretet...”
   Utódaink fizikai létükben fenyegetettek az egész világon. Egészséges életvitelükben, testi fejlődésükben gátolják őket a környezetrombolások következményei. Lelki, erkölcsi gyarapodásukban pedig megfertőzi őket a lépten-nyomon eléjük táruló szellemi szenny. Ezért nagyobb ma az anyák felelőssége. Nekik kell őrizni gyermekeik tisztaságát. Nekik kell óvni, dédelgetni, melengetni szülötteik nyiladozó értelmét. Ezért ők a jövő alakítói.
   Ezért köszöntjük őket, ma, 1996. május első vasárnapján. Megköszönjük nekik az életet adást. Ezt a nemzetünk fennmaradásának egyedül tőlük függő zálogát. Hiszen egyre fogyunk. Egyre kevesebben vagyunk. Ma is elmondhatjuk Tompa Mihálynak a hosszú lábú vándormadárhoz írt bús sorait:
   “Repülj, repülj! És délen valahol
   A bujdosókkal ha találkozol:
   Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk
   Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...”

(Tompa Mihály: A gólyához)
   De már a gólyák is ritkábbak mifelénk!
   Köszöntjük az édesanyákat. A fiatal, gyönyörű kismamákat, és a már nagyobb gyermekeiket nevelő középkorúakat. A gazdasági nehézségekkel küszködőket. Az állásukból elbocsátottakat. Akik mégis megteremtik családjuk számára a mindennapi kenyeret. Köszöntjük a nagymamákat. Az öregeket, akiket körülvesznek szeretteik. És azokat, akik egyedül maradtak. Magányosak, bár valamikor részesültek az életetadás ajándékában.
   Bizonytalanná vált, szorongásokkal tűzdelt mindennapjainkban örök fénnyel ragyognak az édesanyák. Akiket ma köszöntünk a szeretet és a meghatottság meleg érzésével. Üdvözöljük őket Mécs László szép soraival, emlékezvén vele együtt ki-ki a saját édesanyjára:
   “Megvigasztal, felmagasztal
   illatos lesz lámpa, asztal,
   megtelünk a szent malaszttal
   és elalszunk édesen
   csoda, csoda-csendesen.”

(Mécs László: Anyánk)

1996. május 5.
   

Tamás, a hitetlen
   
   Amikor Jézus, feltámadása után először jelent meg az apostoloknak, Tamás nem volt a tanítványok között. így ő nem találkozhatott a Mesterrel. Csak társai elbeszéléseiből hallhatta meg a csodát. Ezt a történetet János evangéliuma örökítette meg:
   “Tamás pedig, egy a tizenkettő közül... éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: “Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: “Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” (Jn 20,24–25)
   Ezért kapta a “hitetlen Tamás” nevet. De Jézus megszégyenítette őt, amikor “nyolc nap múlva” ismét megjelent a tanítványok között. “Megállt középen és ezt mondta: Békesség nektek!” Majd Tamáshoz fordult:
   “Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.”
   Tamás ekkor döbbent rá gyarló voltára. – “Én Uram és én Istenem” – szólt, és ezzel a felkiáltással bizonyította utólag született hitét. Jézus erre a késői megtérésre felelte neki:
   “Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Jn 20,26–29)
   A bibliai történetet olvasva, két fogalom ragadott meg, amelyek keresztyén voltomban számomra is meghatározók. A békesség és a hit.
   “Békesség nektek!” – így köszönti a Mester a hívő tanítványokat. S ezzel az üdvözléssel máris összekapcsolóik előttem a kettő. Hit nélkül nincs békesség, és békesség nélkül nem tudok elképzelni hitet.
   A kételkedő embernek nem adatik meg a lelki nyugalom. Földi, halandó útját járva, élete nehéz pillanataiban erőt vesz rajta a kétségbeesés. Szabó Lőrinc fogalmazza meg ezt a békétlen, hitetlenségből fakadó lelkiállapotot:
   
   “De szeretném, ha volna isten,
   ha volna, s úgy volna, ahogy
   a fák vannak, s ha itt közöttünk
   röpködnének az angyalok.”...
   “Mert rettenetes, hogy az ember
   útja oly silány s oly rövid
   a földi portól a veszendő
   húson át vissza a porig.”
   
   Majd rájön a végső következtetésre. Arra, hogy hit nélkül nem lehet élni:
   
   “Nem szeretek már ember lenni:
   van különb, amit képzelek.
   De hit nélkül csak megaláz és
   megszégyenít a képzelet.”

(Szabó Lőrinc: A hitetlen büntetése)
   
   Nehéz ma hívőnek lenni! Az elmúlt évtizedek vallástalan és vallásellenes nevelése, a társadalom erkölcsi lezüllesztése súlyos terhet rótt az egyházukhoz hű emberekre. Ahogy az Úr mondta a tanítványainak: “És mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért.” (Mt 10,22)
   De próbáljuk feledni a múltat. A mára nézzünk és a jövőre. Hit nélkül most sem látnánk sok reményt. Zavaros társadalmunkban egysíkúvá silányodik az emberi szemlélet. A meggazdagodás utáni hajszában elvész a lelki kincs, az elszegényedés állapotában a gyengék feledni hagyják őseik hitét.
   Pedig a hit ajándék. A hit kegyelem. Nem látni és mégis hinni: ez a csoda! A templomrombolások, temetőgyalázások idején hinni a kegyeletben, a gonoszságok között hinni a jóságban, a gyász bánatában remélni a feltámadást, a gyűlölet fullánkjai ellen szétárasztani a szeretet melegét!
   Az önzések és bántások rideg világában keresni az emberséget!
   A gyengék felé kitárni segítő kezünket, az elesetteket felemelni magunk mellé!
   Szeretni! Békességben élni! Hinni!
   
   Ahogy a pap-költő írja:
   
   “Hinni, bűnbeesésben, melyből karácsony lesz, Krisztus és kereszt, ...
   Hinni a nagy Célban, mely magához húz, mágnesez mindeneket:
   bűnt, erényt, bánatot, örömet, éj, napot, folyót, embereket,
   millió hajszálgyökérrel élni a mérhetetlen Mindenben,
   millió köldökzsinórral élni a nagy teremtő Istenben:
   hinni!!”

(Mécs László: Hinni)
   
   Hogy ne váljunk hitetlen Tamásokká!
   

1996. május 19.
   
    

Varázslatos pünkösd
   
   Valamennyi egyházi ünnepünk közül a legtöbb derűt, életörömöt nekem a pünkösd jelenti. S ahogy a körülöttem élő embereket látom, úgy tapasztalom, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül.
   Az advent a várakozás, az áhítat; a karácsony az Isten és szeretet, a boldogságot adni akarás ünnepe. A böjt a magunkbaszállásé, a nagypéntek a gyászé, az alázaté. A húsvét pedig a feltámadásé, a bűneinket megváltó csodáé.
   Ennek az ünnepsornak méltó befejezése számomra a pünkösd. Ez a nap egyenes folytatása a húsvéti örömhírnek. Amikor a sírjából kiszálló Jézus először jelent meg a tanítványok előtt, már megjósolta nekik:
   “És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.” (Lk 24,49)
   Ez az ígéret teljesedett be pünkösdkor, a Szentlélek ünnepén, amikor az egybegyűlt apostolok előtt “valami lángnyelvek jelentek meg” és “mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (ApCsel 2,3-4)
   Ugyanarra az időre esett a zsidó pünkösd is, a Mózesi törvény ünnepe, melyet az Egyiptomból való szabadulás emlékére megtartott húsvét utáni ötvenedik napon rendeztek meg. Erre az ünnepre rengeteg zarándok érkezett Jeruzsálembe, akik – akarva-akaratlan – szemtanúi lehettek ennek a különös eseménynek. A városban összegyűlt soknyelvű tömeg döbbenten tapasztalta, hogy érti, amit az apostolok beszélnek. “Mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni.” (ApCsel 2,6)
   Némelyek álmélkodtak, mások zavarban voltak, és megdöbbenve kérdezték egymástól: “Mi akar ez lenni?” (ApCsel 2,12)
   De voltak olyanok is, akik kicsúfolták az apostolokat, és meggyanúsították őket: “Édes bortól részegedtek meg.” (ApCsel 2,13)
   Akkor szólt Péter a tömeghez. Beszédének hatására sokan megtértek, s belőlük alakult az első keresztény közösség.
   A pünkösdöt valószínűleg már az őskeresztények is az egyház születésének tekintették. Erről tanúskodnak az első évezred derekától fennmaradt szakrális jellegű képzőművészeti emlékek.
   Ha nem vesszük figyelembe a rosszindulatot azok részéről, akik az apostolokat részegséggel vádolták, szinte elgondolkodtató a megjegyzésük. Mert pünkösd valóban ad a léleknek egyfajta részegséget. Egyfajta varázst. Ünnepe egybeesik a természet megújulásával.
   
   “Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
   az éj meleg s már perzselő a reggel.
   Bolygunk az éjbe álmodó szemekkel
   s ritkán találunk hűvös árnyra már.”

(Kosztolányi Dezső: Pünkösd)
   
   A három kétnapos ünnep közül egyedül pünkösdkor nem várunk és nem kapunk ajándékot szeretteinktől. A karácsony fenyőfás, csillagszórós áhítatában kicsit benne rejtőzik a várakozás a saját személyünk számára külön örömöt jelentő, kézzel fogható kedvességre. Húsvétkor a piros tojások, csokoládényuszik, barkaágak hangulatában ünnepelünk.
   Pünkösd napjának nincsen semmiféle tárgyi jellemzője. Szellemi, lelki ünnep ez! Hitvány csecsebecsék helyett a természet hatalmas birodalma nyújtja felénk az élet boldogságát. A piroslabdájú pünkösdirózsák édes illata, és az orgona már elnyílt, fehér – vagy a lila millió árnyalatában – tündöklő fürtjei még így, hervadtán is a vidámság himnuszát szórják felénk.
   Az ünnep környékén nyiladozó akác mámorító bódulatában nézzük és gyönyörködünk a fák sokszínű, finom menyasszonyfátylaiban. Fehér, rózsaszín, sárga, kék virágszirmaikat simogatja vágyó tekintetünk.
   Látjuk a csodát. A varázslatot. Isten erejét a teremtett világ felett. Az Ő hatalmát legtökéletesebb alkotása, az ember felett. Megtelünk áhítattal és hittel. Reménnyel, hogy a jó, a nemes végül mégis diadalmaskodik a rosszon, ahogy a zord szelek, fagyos viharok felett is győzedelmeskedik a napsugár. A természetben és az emberek között egyaránt elérkezhet, elérkezik a megújulás.
   Pünkösd ünneplését meghatóan tolmácsolja a tiszta szív érzésével a XVI. század második felében élt költőnk, Balassi Bálint. Ő a magyar lírai költészet megalkotója és európai szintre emelője. A reneszánsz képviselője hazánkban, aki a középkor zárt világából kitörve, az egyéni öröm, a földi boldogság első megfogalmazója és hirdetője irodalmunkban:
   
   “Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
   Minden egészséggel látogató ege,
   Hosszú utakon járókat megkönnyítő szele.
   Te nyitod rózsákat meg illatozásra,
   Néma fülemile torkát kiáltásra,
   Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhába.”
   
   A legkedvesebbek a vers utolsó sorai. Az egymás iránti szeretetre és az életörömre való buzdítás:
   “Ily jó időt élvén Isten kegyelmébűl
   Dicsérjük szent nevét fejenként jó szívbűl
   Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetbűl.”

(Balassi Bálint: Borivóknak való)
   
   A városlakó ember, ha csak ki nem szabadul hétvégeken a zöldbe, nem sokat érez a természet megújulásából. A szűk utcák, a betonházak zárt tömbjei elrejtik előle a sok színben pompázó, dús lombú fákat. A virágok illatát elnyomja a kipufogógáz kellemetlen, fojtó bűze. A csendet megöli a zaj. A robbanásszerű, gyors fejlődés átváltoztatja a természetet. Ózonlyuk, savas eső, levegőszennyeződés veszélyezteti utódaink életét.
   Talán a lelkek is ezért csukódnak össze? Mint sötétben a tulipánok piros kelyhei? Vigyázzunk pünkösd ünnepének szívet gyönyörködtető varázsára! Ne hagyjuk elveszni! Hiszen mi lennénk szegényebbek nélküle!
   
   “Ne nézz, ne nézz vissza,
   hagyd, ficánkoljon
   szíved fent előre
   mint fád csúcsán fénylő
   csókok közt a levél
   Hagyd, két kéznél fogva
   vezessen karcsú
   illat, – ha másnak nem:
   magadnak a földet
   tán még megválthatod.”

(Illyés Gyula: Pünkösd)
   

1996. május 26.
   
    

Sóbálvánnyá válva
   
   Néha szeretném itthagyni ezt a várost. Ezt az országot. Szeretném elvinni belőle a családomat, a barátaimat, és itthagyni minden gyengeségével és bűnével együtt. Mert nem érzem jól magamat benne, és mindenki, akit szeretek és tisztelek, rosszul érzi magát itt.
   El kellene menekülni innen, valahova, ahol több a szeretet és kevesebb a gyűlölet. Ahol több a becsület, és nem fordul elő annyi becstelenség, mint nálunk. El kellene menni innen, mint Lót tette annak idején, amikor az Úr lecsapott Sodomára és Gomorára, és tüzes esővel pusztította el a két várost. Lót azonban tisztának bizonyult az Egek Ura előtt, aki kimenekítette őt angyalai által a halál elől.
   Pedig Lót nagyon kedvelte azt a vidéket, ahol lakott. Csak közel volt a két bűnös városhoz, és – ha ott marad – ő is elpusztul a kénköves esőben.
   Valamikor egy másik területen legeltették együtt a nyájukat nagybátyjával, Ábrámmal, aki Isten embere volt. Akit az Úr szeretett és kiválasztott arra a feladatra, hogy nagy nép atyjává legyen.
   Amikor Ábrám Egyiptom földjéről elvándorolt, új helyet keresett magának. Sőt egy régebbi szálláshelyét vette birtokba ismét, mely Bétel és Aj között terült el. Abban az időben még együtt volt a két rokon. Ábrám és Lót. De kicsinek bizonyult a hely kettejük számára. Ábrámnak óriási vagyona volt. Hatalmas nyájai. De Lót sem volt sokkal szegényebb. Neki is sok juha, marhája és sátra volt. Pásztoraik között állandó vita támadt, és a szentéletű férfiú, Ábrám, a kiválasztott, nem bírta elviselni a viszályt. De, mert tiszta ember volt, és kedves az Úr előtt, nem használta ki idősebb és tekintélyesebb voltából eredő előnyét, és Lótnak, a fiatal unokaöccsnek ajánlotta fel a választás lehetőségét:
   “Ne legyen viszály köztem és közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk! Hát nincs előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek.” (1Móz 13,8–9).
   Lót elfogadta a tanácsot, és körülnézett a vidéken. És talált a Jordán folyó mentén alkalmas helyet, mely megtetszett neki. Mert “olyan volt az, mint az Úr kertje.” (1Móz 13,10).
   Így vált el egymástól a család két tagja, békességben. Ábrám Kánaán földjén lakott, Lót pedig a Jordán környékén telepedett le, egészen Sodoma határáig.
   De Sodoma és Gomora lakói bűnösek voltak, és megharagudott rájuk az Úr. Ezért – Ábrám könyörgése ellenére – elpusztította a két várost és környékét tüzes esővel. Csak Lótnak és családjának kegyelmezett meg. Elküldte hozzá angyalait férfiak alakjában, akik sürgették őt az isteni ítélet előtt:
   “Kelj föl, fogd a feleségedet és itt levő két leányodat, hogy el ne pusztulj a város bűne miatt.” (1Móz 19,15).
   Lót tétovázott. Akkor, azok a férfiak, akik angyalok voltak, megragadták Lót kezét és a családja tagjainak a kezét, és kivonszolták őket a városból. Egy Coár nevű helységbe vezették őket, amelyet az Úr csupán őmiattuk nem rombolt le.
   Egyetlen feltételt szabott Lótnak Isten: “Ne nézz hátra és ne állj meg sehol a környéken!” (1Móz 19,17). Akkor következett be a tragédia. Mert Lót felesége megszegte az isteni parancsot. Szerette azt a vidéket, mely “olyan volt, mint az Úr kertje”. Jól érezte magát ott, és sajnálta a pusztulását. Amint férje után lépkedett, és hallotta a pusztítás moraját, a kénköves tüzes eső lezúdulásának dübörgő hangjait, összeszorult a szíve. Sajnálta a várost, annak lakóit. A környékét s annak növényzetét, mely dús volt és zöld, és legeltetésre alkalmas. Fájt a szíve az otthona után. És hátranézett.
   S mivel megszegte a parancsot, sóbálvánnyá változott.
   Elmenekülnék innen, családommal és barátaimmal együtt. Valahova, ahol még jók az emberek. Ahol nyugodtan lehetne élni, szorongások és bántódások nélkül. Ahol nem venne körül a közöny kegyetlen részvétlensége bennünket. Ahol emberi méltóságban tudnánk élni. Ahonnan nem vándorolna el – lehetőségek híján – a “szürkeállomány”. Ahol elfogadható öregséget érnének meg a munkában megrokkantak. Ahol a családok gond nélkül nevelhetnék egészséges gyermekeiket. S minden fiatalba emberi tartást nevelnének.
   Szeretnék olyan várost, ahol tiszták az utcák. Nem omlik a vakolat a házak faláról. Szeretnék olyan vidéket, ahol gazdag a föld, s azé, aki érdemes annak birtoklására. Ahol nem pusztulnak az erdők. Nem halnának meg idő előtt az emberek, és nem irtanák ki a fiatal fákat.
   Szeretném, ha hozzám is jönnének angyalok, és kézenfogva menekítenének el innen, ahol rosszul érzem magamat. Jó lenne, ha vezetnének családommal és barátaimmal együtt, ki, erről a szeretet nélküli, gyarlóságokkal és vétkekkel terhes helyről.
   “Hát nincs előtted az egész ország?” – kérdezte Ábrám Lótot.
   “Hát nincs előttünk az egész világ?” – kérdezhetnénk egymástól.
   De nem tudnék elmenni innen. Mert szeretem ezt az országot, ártatlan és szorongó népével együtt. Szeretem megváltozott állapotában is. S ha mégis átlépném a határát, örök érvényű búcsúzással, biztosan nem tudnám megállni, hogy vissza ne nézzek rá.
   És akkor sóbálvánnyá válnék, mint Lót felesége. Maradok tehát itt, ahol nem érzem jól magamat. De ez az én hazám. Ez az én országom. Tenni akarok érte valamit. Erőm szerint, amit tudok. Akkor sem hagynám el, ha pusztító tüzes eső szállna alá. Mint ahogy maradtam akkor is, amikor az öldöklés gyilkos ereje nem az égből sújtott le ránk. Mert számomra és barátaim számára ez a hely most is olyan, mint “az Úr kertje”. Ezért összefogunk érte, az én családom és barátaim, sok más magyar családdal és azok barátaival együtt, hogy megmentsük.
   Maradok tehát. És várok. Aggódva és szorongva, hogy mi lesz velünk. Figyelve a jövőt. Dermedten.
   Majdnem sóbálvánnyá válva.

1996. augusztus 11.

Torlódó ünnepek
   
   A Reformáció emlékére és halottak napjára
   
   “A távozók
   elvitték a lelkem darabjait,
   csak én maradtam itt.”

(Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek)
   
   Itt maradtunk. Még egy ideig. Ki tudja, meddig? Az ismeretlen jövő ködfátylán át csak a titok dereng felénk.
   Sokan elmentek már közülünk. Nagy hírességek és névtelen, szürke emberek. De mindnyájan az élet katonái voltak. Valamit mindegyik tett az emberiségért. Ki jót, ki rosszat.
   Mindig szerettem volna írni néhány megemlékező sort a Reformáció ünnepére. Október 31-ére. De a dátum közel van a halottak napjához. S oly sok a halottunk. Mindig “elvitték a lelkem darabjait”.
   De most meg kell emlékeznem Luther Mártonról. A magam laikus módján. Mert 1996 februárjában múlt 450 éve, hogy meghalt. Így ebben az évben a halottak napi siratóm neki is szól.
   Mit jelent nekem Luther? Nekem, az átlagos hívőnek? Az evangélikus egyház tanait vallónak?
   Gyermekkorom családi vallásos szellemiségét. A falusi istentiszteletek áhítatát. A gyönyörű énekek tiszta szárnyalását, fel, a középkori kistemplom magas boltozatáig, ahonnan visszaverődve a lelkek mélyéig hatolt! A bekötött fejű parasztasszonyok és a csizmás parasztférfiak zengő hangjának emlékét. A kőszegi evangélikus iskola reggeli és esti áhítatait.
   Luther Mártonra gondoltam akkor, amikor a római zarándoktemplomokban jártam. Rá gondoltam, az egykori ágostonrendi szerzetesre. Aki annak idején gyalog tette meg az utat Wittenbergből az Alpokon át a “Szent városig”. Én a csodát kerestem, az emberi alkotás remekét a katedrálisokban. Ő a hit tisztaságát.
   Mit köszönök neki leginkább?
   A Bibliát. Amit ő adott a kezembe. Ami a lelkem részévé vált. Az enyém. Nem mástól hallom csak az Igét. Nem szorítkozom csupán a vasárnapi istentiszteleteken belőle felolvasott sorokra. Kezemben tartom a Könyvek Könyvét. Azt a részt választom ki belőle, amire éppen a szívem vágyik. Ugyanazt a Bibliát szorongatom, amiből az őseim merítettek erőt nehéz pillanataikban. A dédszüleim, a nagyanyám, az anyám. Megörököltem tőlük. S vele együtt a hitüket is. Ezt adta nekem a Reformátor.
   450 éve halott. Ő a nagyok között foglalja el a helyet az utódok emlékezetében. A halottak napja mindig szomorú. És mindig magasztos. Mert ezen a napon felülemelkedünk mindennapjaink tisztátalanságokkal terhes fenyegetettségein. Csak rájuk gondolunk. Állunk a sírjaik felett és emlékezünk.
   Gyertyát gyújtunk, és magunkba szállunk.
   Béke rájuk. A halottakra, akik egykor hősök lehettek. Vértanúk. Áldozatok valamilyen cél érdekében.
   Vagy csak egyszerű, szürke emberek. Akik születtek, éltek. Utódokat neveltek. Aztán elmentek. Meghaltak, mert emberek voltak. Halandók. Ahogy mi is azok vagyunk. S egyszer mi is elmegyünk. Mert:
   
   “Életünk ideje hetven esztendő,
   vagy ha több, nyolcvan esztendő,
   és nagyobb részük hiábavaló fáradság,
   olyan gyorsan eltűnik,
   mintha repülnénk.”
   Taníts úgy számlálni napjainkat,
   hogy bölcs szívhez jussunk.”

(Zsolt 90,10–12)
   

1996. október 27 .
   
    

Ki vagy?
   
   Gondolatok a millecentenárium évében
   
   Ki vagy? Honnan jöttél? Merre tartasz?
   Kik voltak az őseid? Akiket nem te választhattál? S irányíthatod-e a jövőt? A ködben bujkálót? Terelgetheted-e az utódaid sorsát?
   Ki volt az ükapád, a szépanyád? És azok ősei? Ismered-e a messzeség homályából előderengő, az évezredek tengerében hánykódó, összevissza keveredő családok, nemzetségek, törzsek vonulatát?
   Honnan cseppentél ide, a Kárpátok övezte földkaréjba, mely ma lecsonkítva áll a síkság közepén?
   Hol az őshazád? Keresed, mint Julianus barát a régi gyökereket. Te már nem találsz nyomot. Ő is csak a tatár hordák érkezésének hírét hozta annak idején. Meg az ottmaradt rokonok csendes üdvözletét.
   Tudod-e, tudhatod-e, kik voltak az őseid? Keresed a könyvekben a tudást, az ismeretek bizonytalan tárházát.
   Talán a Volga menti őshazában éldegéltek finnugor elődeid, csendesen halászgatva, gyűjtögetve a mindennapravalót? Szellemek és démonok erejében bízva, sámánok jövendölését várva? Reménykedve, vagy éppen megriadva a túlvilág rejtelmeitől? Vagy vándorlásuk közben, amikor találkoztak a török népekkel, egyesült egyik kék szemű, szőke ősanyád egy fekete hajú, barna szemű legénnyel? S úgy folytatódott őscsaládod élete?
   Mindig szerelemben fogant az utód? Vagy vad erőszak teremtett új életet, ott, a messze Ázsiában?
   Állattenyésztő volt az egyik ősöd? Vagy mesterséget űzött? Ötvös volt? Fegyverkovács? S hol jött be a nemzetséged ebbe a hazába ? Melyik hágó vezette át a Kárpátok vad láncain, élni akaró, erős tagjait? Kiket talált itt az ősöd? Kit választott élete társául? Ittrekedt rómait? Csendes szláv földművelőt? A népvándorlás viharaiban legázolt egyéb népek túlélő utódainak egyikét?
   Hol állt az ősöd? Melyik oldalon? István király keresztényei között? Netán Gyula vagy Koppány lázadó, régi hitet védő seregeiben? Talán II. Endre király csapatában indult el a keresztes háborúba? S vak hite kereszttel a kezében ölt?
   Szekértáborának börtönében elpusztult magyar harcosok egyike lehetett a muhi csatában? Barlangokba menekült testvérei között reszketett a tatár hordák gyilkos fegyvereitől? Netán áruló volt, és éppen ő buzdította a rejtőzőket menedékük elhagyására? Kiszolgáltatva véreit az ellenség öldöklésének?
   Várépítő volt IV. Béla korában? Új hazát teremtő? Nem volt sok békés esztendeje ősi családodnak! Az Anjou királyok dicső évtizedeiben erősödött nemzetednek Hunyadi János korában már ismét viaskodnia kellett. Akkor a vad törökkel. Nándorfehérvárnál biztosan harcolt valamelyik elődöd! Érte is szól a harang!
   Úr volt-e az ősöd? Vagy jobbágy? A Tiborcok közül egy? Netán Dózsa népéből való? Mit csinált a nagy reneszánsz király, Mátyás uralkodása alatt? Földet művelt, vagy harcos volt a híres fekete seregben? Talán könyvet másolt egyik rokonod? Verset írt? Vagy Beatrix királynővel költözött át a napfényes Itáliából?
   A mohácsi csatatéren hány rokonod veszítette el drága életét? Vagy Zápolya seregében akkor még átvészelte a halált? Hány ősöd hagyta el rabláncon az édes hazát? Kikkel keveredett a véred? Kunokkal, törökökkel? Vagy a később betelepített szászokkal? Egyéb népekkel?
   Katolikus maradt a családod? Vagy áttért a protestánsok új hitére? Gályarabságra is elhurcolták valamelyik régi rokonodat?
   Rákóczi idejében melyik táborban álltak elődeid? Kurucok voltak vagy labancok? Netán az egyik testvér itt, a másik ott harcolt? Egymás szemébe ellenségként nézve?
   Széchenyi híve volt a szépapád? Vagy Kossuthé? 1848 márciusában hallgatta-e Petőfi szavalatát? 1849-ben ott volt-e Világosnál?
   Az áldozatok vére folyik az ereidben? Vagy keveredett a Haynauk utódaiéval? Az utolsó századok viharait hogyan vészelték át elődeid? Kivándoroltak, messze idegenbe? Vagy a háborúkban pusztultak el? Elhurcolták őket a harcterekre? Gázkamrákban ölték meg őket? Börtönökben sínylődtek? Üldözöttek lehettek, vagy üldözők???
   Ki vagy?
   Kik voltak az őseid? Akikért nem terhel felelősség! Nem vagy bűnös tetteikért! Nem felelsz értük! Előtted voltak. Előtted meneteltek az emberiség végeláthatatlan országúján.
   De magadért felelsz!!!
   Ki vagy? Honnan jöttél? Merre tartasz? Hol állsz, melyik oldalán kusza világunknak? Miben hiszel? Hívő vagy egyáltalán? Keresztény? Netán ateista? Akkor is hiszel! Csak akkor a semmibe mész! A pénzben leled egyedüli örömöd? Gondolj a középkori halálhimnuszok bölcs szövegeire: “Elmegyek meghalni” – írták, szavalták a régiek. S itthagytak mindent. Trónt, vagyont, értéket. Csupasz testüket fogadta csak be a föld.
   Hogyan élsz? Hogyan neveled a gyermekeidet? Mit adsz nekik? Szerteágazó jövőképünk labirintusában meglátod-e a kivezető utat? Hogy tudod kiválasztani a zűrzavarból a jót?
   Mit mondott a kis herceg?
   “Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg.)
   A szívedre hallgass! A belső hangra! Mely már lehalkul bennünk. Túl harsány körülöttünk a bűn zaja.
   “Az Isten országa tibennetek van” – mondja az Írás. (Lk 17,21)
   Ha olvasod, megtalálod benne az iránymutatást is: “Őrizzétek meg magatokat!” (Lk 17,3)
   

1996. augusztus 16.
   
    

Vértanúk emlékezete
   
   Az aradi tizenhárom
   
   Vértanúk. A hitükért életüket áldozók. A halállal szembenézők. A hazáért meghalók.
   Hol van a régi fényük? Hol az emlékezetük? Elmosta nevüket a közel százötven év vihara? Vagy az utóbbi évtizedek nemzeti érzéseket elfojtó akarata?
   Az utcák táblái még őrzik a neveiket. Még tanúskodnak róla, hogy voltak. De az arrajárók közül vajon hányan tudják ma már, kik voltak ők? A gyerekeink közül hányan hallottak róluk az otthonaikban?
   Kik voltak az aradi vértanúk? Akik nem folytathatták egyszeri, megismételhetetlen életüket? Akik a haza szabadságába vetett hitükért vállalták a halált? Piros vérük barna földre hullott. Cseppjeit beitta az anyaföld. Elfogadta, mint egy felajánlást. De ma már nem anyaföld az a hely, ahol az emlékművük áll!
   Lelkünkből azonban ne hagyjuk kitörölni őket! A tizenhárom férfit. Akik között voltak fiatalok és középkorúak. Arisztokraták és polgárok. Származásukra nézve volt köztük magyar, osztrák, német, hazai örmény, szerb és horvát. De mindnyájan egyet akartak: a haza szabadságát. Egyet szerettek: a nemzetüket. Egy zászló alatt harcoltak, melyen egy volt a felirat: “Istennel, a hazáért és a szabadságért!”
   Meghaltak. Ki golyó általi halállal. Ki a bitófán. Vállalták a sorsot. Olyan is volt közöttük, aki önfeláldozó vértanúságra a menedéket nyújtó határról tért vissza.
   Mi, akik itt élünk ebben a hazában, ne feledjük őket! Mindennapi harcaink közepette, pénzért, megélhetésért, kenyérért folytatott, zaklatott futásaink perceiben, gondoljunk rájuk! Legalább ma, október 6-án. Életünk, létünk, megmaradásunk zálogai ők! A rájuk való emlékezés minket éltet tovább. Minket gazdagít. És az utódainkat, akiknek mi adunk gyökereket. Mélyen betáplálva hazaszeretetüket a múltunkba.
   Ezzel biztosítjuk nekik a szabadságot. És lelküknek a szabadság igényét! Hogy ne váljunk soha szolganéppé!
   A szabadság nagy dolog. Élni benne jó!
   A nagy amerikai költő írja róla: “...nem olyan fából faragták azt, hogy megfojthatná egy-két kudarc, vagy akárhány kudarc is, vagy a nép közönye vagy hálátlansága vagy bármiféle hűtlenség...”
   Vigyázzunk! Figyelmeztet a költő: “Ha a szabadság távozik valahonnan, nem elsőül távozik, nem is másodikul, nem is harmadikul, megvárja, míg mindenki más elmegy, s ő lesz az utolsó.
   Csak ha már emléke is elillant a hősöknek és mártíroknak, ha már a férfiak és nők élete-lelke mindenestül eltűnt a föld valamely pontjáról, csak akkor távozik a szabadság vagy a szabadság eszméje onnan...” (Walt Whitman: Egy elbukott európai forradalmárnak. Kardos László fordítása.)
   

1996. október 6.
   
    

“Ezerkilencszázötvenhat, te csillag”
   
   “Ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
   a nehéz út oly könnyű volt veled!
   Oly régesrégen sütsz fehér hajamra,
   ragyogj sokáig még sírom felett.”

(Faludy György)
   
   Áldott legyen az év: 1956! Áldott a nap: október 23.!
   Egy nemzet kelt fel akkor. Spontán. Magától indult az utcára, nem parancsra. Maga választott magának vezért.
   Milyen fénnyel lobbant lángra ez a szikra! Az elnyomás éveiben hamu alatt parázsló! Milyen elementáris erővel tört fel! Jött, mint az orkán. Mint a pusztító ár. Terjedt, mint a szélben a tűz. És tiszta volt, mint a láng lobogása.
   Ritkán van ilyen csoda. A történelem ajándéka azok számára, akik átélhették. Áldottak ők! Áldottak a harcban elhullottak! S áldottak a túlélők, mert részesei lehettek egy nép ébredésének. Láthatták egy nemzet lelkének kinyílását. Érezhették egy porig alázott nép bátor szárnyalását.
   “Ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, és ötvenhat: egyszer minden száz évben talpra állunk kínzóink ellen” – írja Faludy György fent idézett versében. Mert megindultak a hegyek. “Piros a vér a pesti utcán” – írta egy korabeli költő. De piros vér folyt a többi városban is. Mint 1848-ban, úgy forrott össze most is az egész ország. Győr, Veszprém, Szeged, Miskolc, Salgótarján, Zalaegerszeg, Mosonmagyaróvár és a többi.
   Áldottak a halottjaink! Az utcai harcok gyermekáldozatai. A pincékbe menekült öregek. A megrettent kisgyermekek. A csecsemőiket féltő szülők. Áldottak a munkások. Akik kenyeret sütöttek a harcok alatt. Áldottak a szállítók, akik kihordták az üzletekbe a mindennapi betevőt. Áldottak mindazok, akik – családjuktól távol – biztosították a lakosságnak a villanyt, a gázt, a vizet. Áldottak a mentők, akik golyózáporban szállították a sebesülteket a kórházakba, gyakran életükkel fizetve helytállásukért. És áldottak az orvosok, akik gyógyították a sebeket.
   Áldottak legyenek az imádkozók! Akiknek ez volt a fegyvere. Égbe szállt vajon a könyörgésük? Hiszen letarolták az érésbe szökkenő kalászt!!!
   Elhulltak a szabadság hősei. Ki a csatákban, ki az önkény halálosztó börtöneiben. Hiába haltak volna meg? S a túlélők hiába menekültek volna el a féltett hazából? Nem, az nem lehet. Mert
   
   “A test: összetörhető, porig égethető,
   mésszel leönthető, végleges-végkép
   eltüntethető – ha nincsen fejfája,
   megáll azonban szava, mint búvó-
   patak magos Hegyekben mohos
   sziklák, porladó ág-csonkok,
   tépett gyökerek... alatt szomjas toroknak megmarad
   el-nem-földelhető
   El-nem-emészthető, ami történt,
   mint vulkán kitörése, lávafolyója,
   építő tűz torka.
   el-nem-FELEDHETŐ.”

(Siklós István: Csönd Erdeje előtt)
   
   Negyven éve történt. Negyven éves a lyukas zászló.
   Mi történt velünk! Mi lett belőlünk? Megöl a közöny! A fojtogató semmi, ami körülvesz. Nem idegen tankok felejtetik a múlt dicsőségét! Az elmúlt évtizedek butító szelleme sötétlik!
   Hálátlan nép vagyunk, mint annyiszor életünk során? Biztosan nem. Csak alszunk. Az álomból pedig van felébredés. Nem úgy, mint a halálból.
   1956 szelleme éltessen bennünket tovább! Mert tőle jött a mi szabadságunk! 1956 tépte fel a határok zárait. Hőseik szaggatták szét a vasfüggöny drótjait. Emlékezzünk rájuk e sorokkal:
   
   “Áldott légy Budapest,
   lerombolt falaiddal és megcsonkított szobraiddal,
   széttört hidjaiddal és földre sújtott tornyaiddal.
   Áldott légy Budapest,
   gyászodban, megkinzatásodban, szivárgó sebeidben,
   mert csörgő véred lemossa földünk gyalázatát
   és halottaid nyomában biztos lábaddal indul a szabadság.”

(Ernesto Pinto: Dal azokról, akiket a holnap

megkoszorúz. Lökkös Antal fordítása.)

1996. október 20 .

“Készítsétek az Úr útját!”
   
   Advent csendje
   
   “Az egyetlen tér, ahol a lélek
   kiterjesztheti szárnyait, a csend.”

(Antoine de Saint-Exupéry)
   
   Zaklatott volt ez az év. Elfáradtunk. Kimerített bennünket a sok ünneplés. És az ünneplések módja. Az évfordulók felkavarták a lelkünk mélyén szunnyadó emlékeket. Melyek között van felemelő és szomorú. A szomorú is felemelő. Így, utólag.
   Itt állunk ádvent küszöbén. Karácsonyra készülünk. És várjuk, hogy ránk boruljon a csend. A lélek csendje. Várjuk az öröm ünnepét. Az ígéret beteljesülését.
   De nincs csend körülöttünk. Zaj van és viharok. Bánat, gond, betegség. És halál. De ahogy a természet örök körforgásában minden tavaszra nyár jön, és minden ősz után tél következik, úgy váltakozik életünkben is a megújulás és az elmúlás. Gyermekek születnek, nevelkednek. Betöltik az életünket. Aztán felnőtté válnak, és átveszik tőlünk az élet gyakorlását.
   Advent van újra! Advent csodájára várunk. A csendjére, melyben kitárulkozik a lélek. Magára a várakozásra várunk. Hogy elhozza nekünk a hit és a reménység ajándékát. Vigaszt szomorúságainkra, alázatot örömeinkre. Mert minden múlandó.
   “A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által” – írja Pál apostol. (Róm 15,13)
   Gyújtsuk meg újra az adventi gyertyákat! Aggassuk fel az adventi koszorút! Ünnepeljünk! Köszöntsük azokat, akik a tavalyi advent óta születtek. Imádkozzunk kicsi életükért!
   És emlékezzünk azokra, akik ebben az évben hagytak itt bennünket. Mondjunk imát ittmaradt szeretteikért!
   Az adventi gyertyák bizonytalan, gyenge lángjai a jelképei életünk erőtlen reményeinek.
   De ha leszállunk lelkünk legmélyebb rejtekeibe, akkor megtaláljuk a csendet. A belső csendet. Mely független a külvilágtól. A külső zajoktól. A szívünk mélyén őrizzük. Az álmainkkal, az emlékeinkkel. A jövőbe vetett hitünkkel. Egymás iránti szeretetünkkel. Isten békéjével, melyet, ha keresünk, megtalálunk.
   “De az öröm zarándok ezen a földön” – olvasható egy firenzei sírkövön. A jó zarándok pedig gyakran visszatér a szent helyre.
   Örüljünk advent reménységet kínáló csendjének. Hiszen annyira gyarlók vagyunk!
   “Húnyt szemmel bérceken futunk
   s mindig csodára vágy szívünk:
   a legjobb, amit nem tudunk
   a legszebb, amit nem hiszünk.
   
   Az álmok síkos gyöngyeit
   szorítsd, ki unod a valót:
   hímezz belőlük
   fázó lelkedre gyöngyös takarót.”

(Babits Mihály: Hunyt szemmel...)
   

1996. december 8.
   
    

Mennyből az angyal...
   
   Emlékezés 1956 karácsonyára
   
   Isten kegyelme által lassan befejezzük ezt az évfordulókban oly gazdag esztendőt. Örömeinkkel és bánatainkkal. Új életek köszöntésével és eltávozott halottaink utáni fájdalmainkkal.
   Mindenképpen szabadon. Hitünk gyakorlásában korlátok nélkül élve, reménységeink ígéreteibe kapaszkodva várjuk a szeretet legnagyobb ünnepét.
   Úgy érzem, méltó – egyházunkhoz és hazánkhoz való ragaszkodásunk zálogaként – még egyszer emlékezni 1956 forradalmára. Az évforduló végén. Most már nem a lázas napokra, hanem az elbukás nehéz heteire, hónapjaira és éveire.
   Szeretném még egyszer felidézni 1956 karácsonyát.
   “Egy nép kiáltott. Aztán csend lett” – írta Márai Amerikában, ahol örök, sírig tartó számkivetésében siratta el a magyar szabadság elfojtott lángját.
   
   “Mennyből az angyal,
   menj sietve
   Az üszkös, fagyos Budapestre.
   Oda, ahol az orosz tankok
   Között hallgatnak a harangok.
   Ahol nem csillog a karácsony.
   Nincsen aranydió a fákon,
   Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
   Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
   Szólj hangosan az éjszakából:
   Angyal, vigyél hírt a csodáról.
   ...
   Mondd el, mert ez világ csodája:
   Egy szegény nép karácsonyfája
   A Csendes Éjben égni kezdett –
   És sokan vetnek most keresztet...”
   
   Akkor, abban a némaságban, Jézus születésének ünnepén nem az adventi várakozás lelket simogató csendje szállt ránk. Félelem hatolt be sejtjeinkbe és rettegés.
   A fenyőfa nélküli szentestén gyertyáink kanócával együtt elégett a reménységünk is.
   “Európa csendes, újra csendes” – illettek Petőfi szavai annak az évnek a karácsonyára is. Ma szabadok vagyunk. Hősök, áldozatok, megkínzottak és elvándorlók hosszú sora váltott meg bennünket a rabságból. Igaz, csak később sikerült. Mi lett volna, mi lehetett volna, ha akkor győz a nép? Akkor, amikor még tiszta volt a szívünk? Érték volt a becsület? És szerettük egymást! Amikor igaz szívből jött még a kérdésünk a társunk felé: “Hogy vagy?”
   Reménységgel és hittel kell lezárnunk ezt az évet. A negyvenedik karácsonyt. Befejezni az emlékezést. De megtartani az emléket! Továbbadni az utódoknak a hazaszeretet, a hit és a becsület fáklyáját. Hiszen a jó soha nem cselekszik hiábavaló dolgokat!
   
   “Angyal, vidd meg a hírt az égből,
   Mindig új élet lesz a vérből.
   Találkoztak ők már néhányszor
   – a gyermek, a szamár, a pásztor –
   Az alomban, a jászol mellett.
   Ha az Élet elevent ellett,
   A Csodát most is ők vigyázzák,
   Leheletükkel állnak strázsát,
   Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
   Mondd meg nekik –
   mennyből az angyal.”

(Részletek Márai Sándor: Mennyből

az angyal... c. verséből)
   
   Áldott karácsonyt!

1996. december 22.

“Adj emberséget az embernek!”
   
   Gondolatok az új év elején
   
   “Adj emberséget az embernek,
   adj magyarságot a magyarnak!”
   – írta József Attila Hazám című versében, 1937-ben, a nagy világégés előtt.
   Soha nem voltak ennyire időszerűek ezek a sorok, mint most, 1997 elején. Amikor összekeverednek az eddig megbecsült és elfogadott értékek valami profán, embertől idegen, sőt gyakran az emberi méltóságot meggyalázó életszemlélettel. Torz karácsonyi ünneplések kapcsolták össze a krisztusi hit meleg áhítatát a Szt. Miklós emlékére szokássá vált Mikulás-járások fehérszakállas, pirosköpenyes bohóckodásaival.
   A magunk jóságába vetett hitünk jócselekedetekben igyekezett eleget tenni a szeretet kívánalmainak. Mert abban mindenki egyetértett, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Megajándékoztuk egymást. Ki-ki tehetsége szerint. A szegények, nyugdíjasok és öregek garasaiból jutott a hajléktalanoknak is. Meleg ebédet kaptak, két-három napig.
   Mi lesz velük ezután?
   Nem hallottam sokat a gazdagokról a szeretet ünnepén. A nép nyomorgásai közben palotákat építők ajándékairól! Adtak ők is egy-egy konzervet talán? Vagy zártkörű rendezvényeik védett fedezékeiben nem kellett találkozniuk a nyomorral?
   Miért van annyi földönfutó szegény?
   “Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
   hogy melegednének az emberek”
   – írta egykor József Attila. Aztán tűz keletkezett az egész világon. De az emberek nem melegedtek a parazsánál, hanem elégtek benne.
   Ma is égnek. Vagy éheznek és fáznak. Ölik egymást kontinensünk déli részén, sőt a Megváltó szülőföldjén is. És mindenütt a nagyvilágban. Néha nálunk is.
   Rossz ígéretű év elé nézünk. És csak nézünk. Tűrünk és aggódunk. Miközben megszűnnek az eddig gyógyulásunkat elősegítő kórházi ágyak. Becsukódnak az iskolák kapui. Azok, amelyek eddig a mi gyermekeinket engedték be a falaik közé! Hol az esélyegyenlőség a szegények és a gazdagok utódai között? Egyáltalán, hol vannak a gyermekek? Alig látni terhes nőt az utcákon!
   Sötét jóslatok hangzanak el mostanában a nemzethalálról! Valóban, nem lenne jövőnk?
   Az nem lehet. Voltunk már az évszázadok viharaiban nehéz helyzetekben. Mindig meg tudtuk találni a kivezető utat. Most ne tudnánk? De hogyan?
   “Ha új tatárhad, ha kufárhad
   özönli el a tiszta tájat,
   ha utaink megcsavarodnak,
   mint giliszta, ha rátapodnak:
   te mondd magadban, behunyt szemmel,
   csak mondd a szókat, miktől egyszer
   futó homokok, népek, házak
   Magyarországgá összeálltak.”

(Illyés Gyula: Haza a magasban)
   “Csak mondd a szókat!” – A tiszta szókat. Az igaz szókat. A szeretet szavait. A hit szavait. Nem a semmitmondás üres szavait várjuk egymástól! A segélykérés szavait fogadjuk, és a segítés felajánlásának a szavaira vágyunk! Ha szét tudnánk feszíteni a közöny sziklafalát, melyet felállított körénk a félelem! A bűnözés félelme. A munkanélküliség félelme! Ha egymásra találhatnánk! Ha megfognánk egymás kezét! Új év köszöntött ránk. Tele aggódásokkal várjuk a holnapok ködben bujkáló történéseit. Ha egyet akarnánk? Ha közösen cselekednénk a jót!
   “Mert hitben járunk, nem látásban” – írta Pál apostol a korinthoszi gyülekezetnek. Ma is időszerű az üzenete ezeknek a szavaknak! (2Kor 5,7) Hitben kellene élnünk! Jót kellene cselekednünk. Együtt! Mert
   
   “Nem elég a jóra vágyni:
   a jót akarni kell!
   És nem elég akarni:
   de tenni, tenni kell!
   A jószándék kevés!
   Több kell: az értelem!
   Mit ér a hűvös ész?!
   Több kell: – az érzelem!”

(Váci Mihály: Még nem elég)
   Kissé szomorú, de mindenképpen meghatódott szívvel fogadjuk az új esztendőt. Az új tavaszt várjuk, az új nyarat. A ráköszönő új őszi verőfényt és majd az újabb telet.
   “A te hited megtartott téged” – mondta Jézus a betegségéből meggyógyított asszonynak. (Mt 9,22)
   Mi is betegek vagyunk. Gyógyulásra várunk. Ahhoz pedig hit kell! Reménység! És öröm. Igazi, szívből jövő öröm. Hogy el tudjuk mondani igaz belsőnkből:
   “Nem siránkozom, hogy a rózsának is vannak tövisei, örülök inkább, hogy rózsa van a tövis felett, s hogy a bokor tele van rózsával.” (Joseph Joubert: Gondolatok)
   
   Áldott új évet mindenkinek!
   

1997. január 26.
   
    

Emelkedő vagy süllyedő nemzet?
   
   Emlékezés az 1848–49-es forradalomra és szabadságharcra
   
   Németh László: Az emelkedő nemzet című híres cikkében, mely 1956. november 2-án az Irodalmi Újságban jelent meg, emelkedő nemzetnek tartja a magyarságot. Nemcsak azokra a valóban felemelő napokra értette ezt a jelzőt, hanem egy régebbi korra is, a második világháború előtti évtizedekre.
   Újra olvasva a cikket – hatására –, felvonul előttem nemzetünk egész történelme. S elgondolom: vajon mikor és hányszor voltunk méltók az “emelkedő” jelzőre; és hányszor illett ránk a “süllyedő nemzet” kifejezés?
   Anélkül, hogy történelmi kérdésekbe bonyolódnék – illetéktelenül –, azokra a sorsdöntő eseményekre gondolok, amikor a süllyedés állapotában voltunk, amikor eladtuk jövőnk lehetőségeit. Mindig egyetlen ok volt örökös bukásaink mögött: a széthúzás. Ezért következett be Mohács, miatta harcolt egymás ellen magyar a magyarral, s állt szemben egymással kuruc és labanc. Néha egy anya két gyermeke által személyesítve meg a két tábort.
   Éppen ezért volt fényes csillag 1848. március 15. Mert abban a rövid időszakban egyet tudott érteni a nemzet. Nem volt széthúzás. Nem csúfította el a szívüket önös érdek. Nem ébredt senkiben haszonszerzési vágy. Csak a haza ügye hevítette a szíveket, a nemzet féltése és szeretete ragyogott az utcán összegyűlt emberek szemében.
   Nem tartott sokáig ez az időszak. Úgy tűnik, a fellobbanások mindig rövid életűek nálunk. Mint a görögtűz. Ellobban a magasztos érzés, s marad a gyarló, egyéni szempont. A pártoskodás. S akkor az emelkedő nemzet süllyedni kezd. Elsősorban erkölcsileg. A szellemi, lelki romlás pedig magával hozza a többi bajt.
   Jókai a naplójában csodálatos történeteket ír le az 1848–49-es szabadságharcról. Hősiességgel és egyben emberi gyarlósággal megáldott és megátkozott vezetőkről. És a népről. Életüket feláldozni kész egyszerű katonákról. Kisemberekről, akik a maguk szerény lehetőségeikben is nagy dolgokat cselekedtek.
   “Nem a vezetők voltak nagyok; a nép volt óriás, mely őket felemelte” – írja Jókai. Számos történetet olvashatunk tőle az egyszerű emberekről, akik a legnagyobb áldozatot hozták a hazáért: feldúlt falvaikat, elégett házaikat, elesett fiaikat.
   A Magyarok krónikája című összeállításban ez olvasható a szabadságharc összegezéséről: “A szabadságharc emberáldozatainak számát nem ismerjük. Az orosz hadsereg összvesztesége 13554 fő volt. A császári hadsereg a harctereken 10143 főt veszített... A magyar fél veszteségéről az adatok 24–54 ezer fő között ingadoznak. A magyar polgári lakosság veszteségét 10 ezer főre becsülik.”
   Ez a nép – 1848–49 magyar népe emelkedő nemzet volt. Bukásában is. Jókai így ír róla: “Évek múlva, századok múlva lesz mit beszélni az unokáknak apáik tetteiről, s akárminő sorsra lesz hivatva a jövő nemzedék, tán meglehet, hogy megátkozandja apáit, de szégyenelni nem fogja őket.”
   Ünnepléseink közepette felmerül a kérdés: mit teszünk mi a hazáért? Most, amikor béke van, és szabadok vagyunk. Jól használjuk ki a szabadságunkat? Felmérjük felelősségünk súlyosságát? Mai tetteink következményeit?
   Úgy érzem, nem vagyunk az emelkedés stádiumában. Nem követjük 1848 hőseit. Széthúzás van közöttünk. Önös érdekek. Pártoskodás. Erősödik a gyűlölet. Az erőszak. Erkölcsi és anyagi romlás vesz körül bennünket. És mi ülünk a közöny kényelmes és csalóka menedékében. Csendben. Egyre jobban összehúzva magunkat. Pedig szólni kellene. Kiáltani! Felemelni szavunkat a rossz ellen!
   “Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál vagy még az sem adhat” – írta Németh László.
   Mit beszélnek majd rólunk a késő unokák – ha lesznek?
   Minek tartanak majd bennünket, ha visszaemlékeznek 1997-re? Emelkedő vagy süllyedő nemzetnek?
   

1997. március 16.
   
    

Húsvéti harangzúgás
   
   A harangok hozzátartoztak az életünkhöz. S tartoznak ma is. Ha a hangjuk eljuthat hozzánk. Ma már a nagyvárosokban élők nem hallják őket. Csak akik templomközelben laknak. Vagy templomba mennek. A harangok szavát ma elnyomja a motorzaj és a járművek dübörgése.
   Pedig a harangoknak rendeltetésük van. Kísérnek bennünket földi utunkon. Keltenek reggel, imádkoznak értünk, vagy helyettünk az új napért, kísérnek esti nyugovóra, békét esedezve körénk és a lelkünkbe.
   “Alvó csillagok s baglyok alatt szólnak a harangok, bongva, rengve tengelyükön” – írja Nagy László.
   Miért vannak a harangok? A költő szerint azért, “Hogy a toronynak legyen hangja. Kongnak a harangok, bongnak, tagolják az idő határtalan versét, nehogy megőrüljünk vad folyamától. Fölemelnek a sárból, házasítják a rongyos képzeletet azúr menyasszonyhoz, a végtelenséghez. Siratnak a harangok, vigasztalnak. Mennek a vihar elé, vitézien ütnek a jégverés fehér szívébe... Átbeszélik a harangok a tengert.” (Nagy László: Jönnek a harangok értem)
   A legenda szerint az első harangot a pogány vallású konzulból kereszténnyé lett nolai püspök, Paulinus készíttette a nolai templom számára 394-ben. Egyházi célú használatukat a feljegyzések szerint Sabinianus pápa rendelte el 604-ben. Első történelmi nevezetességű harangok pedig az orleansi Szt. István-templom tornyában voltak. Azért váltak híressé, mert amikor Chlotar frank király megtámadta a várost, a püspök meghúzatta őket. Hangjaiktól, az ismeretlen furcsa zúgástól a frank sereg megijedt, és elfutott. Németországban Nagy Károly idejéből van tudomásunk harangok használatáról, és a VIII. sz.-tól kezdve terjedtek el a harangszentelések Európa-szerte. A harangöntés a XV–XVI. sz.-ban érte el fénykorát.
   Vannak nagy harangok. Hatalmas átmérőjű, mély hangúak. És kisebb átmérőjűek, amelyek magasabban szólnak. Ha egymás mellett kondulnak, egyetlen toronyba zárva, hangjuk összecseng, mint versben a rímek, s minden halandó megtalálja benne a lelkéhez szólót. A hozzá legközelebb álló figyelmeztetést: “Vigyázz!”.
   És vannak egészen kicsi harangok is. Pici, falusi templomok tornyában függők. Temetőkápolnák mellett, haranglábakon állók. Apró lélekharangok. Búcsúztatók. Melyek “eljönnek értünk”.
   De ma ünnep van. Húsvét ünnepe. A feltámadás ünnepe.
   Örömünnep!
   A húsvéti harangok vidáman zúgnak. Dacolva életünk siralmas keserveivel. Gondjainkkal és gyászainkkal. Dacolva búval és bánattal. Hitetlenséggel és gonoszsággal. Zúgnak a húsvéti harangok. A templomba hívók. A fejeket felemelők. A szíveket kitárók.
   Zúgnak a húsvéti harangok. Éveken át, évtizedeken át bongnak, biztatnak bennünket a vigasztalás, a boldogságérzés elfogadására. Évszázadokon át kísérnek bennünket, tavaszi barkák között, friss zöld füvek rejtekét kutató, húsvéti piros tojásokat kereső, csillagszemű gyermekek között.
   Felejtetve napi gondjainkat. Hangjuk elővarázsolja a tavaszt.
   Simon István gyönyörű versében, a Húsvéti körmenetben érzékelteti a magyar népnek a középkorból eredő, évszázadok óta fennmaradó, soha el nem múló hitét. Örök hitvallását. A húsvéti csodát. A feltámadás katarzisát.
   Evangélikus vagyok. Annak vallom magamat. Mégis meghat ez a vers: a Húsvéti körmenet. Ha olvasom, őseimet látom. Az évszázadok elsüllyedt mélységeiben eltűnőket. Ezért idézem a vers néhány részletét.
   
   “A fű zöldbe, s fehérbe
   őltöztek a fák.
   a meggyvirágszagú égre
   parabolát, száz karikát
   rajzolsz, pogány duhajunk,
   szél, szél, áprilisi,
   míg a baldahin lengő
   aranysátrát dalárda, gyertya, csengő
   kiséri
   s négy ember a magasba tartva viszi.
   ...
   s végül árad a görbe-útu
   kék hegyek alatti tiszta falu
   megfáradt, áhítatos kimosdott népe.
   
   Áldott szombati este!
   A harangszó aranyos felhőkig evezve
   duhaj nótát csap a térés világnak.
   Mennek, mennek, fölcsap a por.
   ...
   Énekelnek istállók, pajták
   s fészerek közt, a hosszú uton.
   Fehér ingük alatt az ér
   kötélként kidagad nyakukon.
   Törtek sok századon át,
   pestisen át,
   háborún át,
   de évenként egyszer csak vigan kidalolják
   teli torokból,
   világgá szórják a tavaszi porból
   a nagy himnuszt, az álleluját.
   ...
   A menet utolsót kanyarul
   állelujázva,
   mert itt a tavasz,
   s egy verejtékes nyár jön a virágsugaras,
   minden évben halottaiból
   feltámadó, ős mezei világra...”
   
   Alleluja!
   Áldott húsvéti ünnepeket!
   

1997. március 30.
   
    

“Ti vontok minden körül bájt és életet”
   
   Gondolatok anyák napjára
   
   Egy anakronizmusnak tűnő idézet jutott az eszembe a közeledő anyák napja alkalmából, mely a legnagyobb magyartól származik. Gróf Széchenyi Istvántól, aki a reformkor hajnalán hazánk gazdasági fellendülésének előmozdítása érdekében megírta a Hitel című könyvét. 1830-ban. A közgazdasági tárgyú művet az akkori magyar nőknek ajánlotta. Abban a korban, amikor még gyenge nemünknek nem volt szerepe a közéletben és nem nagyon értett a tudományokhoz. Széchenyi látnoki szemmel mégis megérezte, tudta, hogy a nők, csakis a nők, az anyák azok, akiken a nemzet sorsa áll vagy bukik. Nekik írta a mű elején olvasható ajánlást, mely így szól:
   “Honunk szebblelkű asszonyainak,
   Fogadjátok hazám érdemes leányai! Tiszteletem s szeretetem jeléül ezen kis munkám ajánlását. Vegyétek, bár férfiakhoz illendőbbnek mondják azt sokan, nyájas kegyességgel pártfogástok alá. A hitelről szólok, s a mi belőle foly, a becsületről, az adott szó szentségéről, a cselekedetek egyenességéről, s így előttek sem lehet a tárgy idegenebb, mint előttünk, mert annyi nemes és szép, a mi az emberiséget felemelte, a ti nemetek műve. Ti viszitek karjaitokon életbe a kisded nevendéket, a ti tekintetetekből szí a férfi lelki erőt s elszánt bátorságot... Ti vagytok a polgári erény s nemzetiség védangyalai, mely nélkületek, higyjétek soha nem fejlik, vagy nem sokára elhervad, mert ti vontok minden körül bájt és életet. Ti emelitek egekbe a port s halhatatlanságra a halandót, Üdvözlet és hála Néktek.”
   Anakronizmus ma, 1997-ben ilyen anyákról álmodni?
   Hiszem, hogy nem!
   Megváltozott viszonyainkban természetesen az anyai ideál mára másképpen formálódott. Ma a nők, emancipálódásuk révén, bekapcsolódhatnak a közéletbe, a tudományok világában fontos szerepet tölthetnek be. Vezetői feladatokat látnak el, tökéletesen, s a munka egyes területein férfitársaikkal egyenrangúakká váltak.
   Ami mégis felemeli őket az erősebb nem képviselői fölé, az az Istentől kapott hivatásuk: az anyaság.
   Az anyaság felemelő érzésével együtt azonban mérhetetlen feladat is hárul a nőkre. Az otthon, a családi fészek kialakítása és őrzése. Hiszen a család jövőjének alakulásától függ nemzetünk fennmaradása.
   A család sorsa azonban ma ijesztő módon veszélybe került. Az elmúlt évtizedek szellemi és erkölcsi rombolása az agyakban és a lelkekben a ma gyermekeket nevelő szülők között érezteti legjobban a hatását. Azok a középkorú anyák, akiknek most az új nemzedék erkölcsi és hazafias nevelése lenne a feladata, sok esetben képtelenek ezt a szerepet vállalni. Egyszerűen azért, mert nem ismerik az európai, keresztyén etika normáit. Itt kellene jobban segíteni gyermekeink nevelésében mindenfajta iskolának.
   Ijesztő híreket hallunk naponta a fiatalkori bűnözésről. A kábítószerek egyre vészesebb terjedéséről. Ha odafigyelnének az anyák az e téren fenyegető veszélyre, rádöbbennének, hogy a drogok fogyasztása ugyanúgy a halálba kergeti szülötteiket, mintha háborúba küldenek őket!
   Félelmesen igazak József Attila sorai korunk társadalmára is:
   
   “Bűn, öngyilkosság, lelki restség,
   mely hitetlen, csodára vár,
   nem elegendő hogy kitessék,
   föl kéne szabadulni már.”

(József Attila: Hazám)
   
   A másik, még megdöbbentőbb veszély a népesség rohamos csökkenése országunkban.
   Úgy érzem, ebben a nők nem, vagy csak nagyon kis mértékben felelősek. A társadalom két pólusúvá válása a legnagyobb kiváltó ok. Kialakul, vagy már kialakult egy félelmesen gazdag kicsi réteg, szemben egy egyre mélyebbre süllyedő, hatalmas tömeggel. A gazdasági viszonyok egyre fokozottabb romlása, a szegénység, a munkanélküliség rossz irányban befolyásolják a születések számát. A család elvesztette megtartó erejét. A társadalom, a felelős vezetők pedig tovább rontják az amúgy is széteső szegényebb rétegek helyzetét. Az egészségügyi, az oktatási rendelkezések szinte predesztinálják a nemzetet a fogyatkozásra.
   Az anyák szülnének, ha el tudnák tartani a gyermekeiket! Hiszen ez a hivatásuk. Ez az életük célja és értelme. A feltételek megteremtése azonban a vezetőink feladata! Az ő felelősségük a családok megmentése. A nemzet fennmaradása!
   Visszatérve Széchenyi István egykori ajánló soraira, most anyák napján köszöntöm az édesanyákat. Azokat, akik felelősségük tudatában adnak új életet. Akik ma is a “polgári erény és a nemzet védangyalai”. Azokat, akik lemondások árán teremtenek új családot, s őrzik, továbbadják a szeretet lángját. Meleg otthonokat varázsolnak a szegénységből is, értelmes és tiszta légkört tudnak teremteni gyermekeik számára. Hogy a fiatalok ne kívánkozzanak el a serdülőkorukat megrontó bűnös, egészségüket károsító veszedelmes helyekre.
   Akik meleg anyai szóval vonnak védőhálót gyermekeik fölé, és tanítanak arról, amit Széchenyi 167 évvel ezelőtt írt, s ma is igaz: “a becsületről, az adott szó szentségéről, a cselekedetek egyenességéről”.
   Nekik szól a legnagyobb magyar köszöntése, ma, 1997-ben is: “Üdvözlet és hála Néktek.”
   

1997. május 4.
   
    

Ünnepvárás
   
   “Áldassál, Uram, amiért
   a múlandó örömök
   s harcok hétköznapjai után
   megteremtetted az ünnepet,
   a megnyugvást...”

(Szabó Lőrinc: Ünnep)
   
   Sajnálom azokat az embereket, akik nem tudnak ünnepelni. Nem azokról szólok, akik hivatásuknál fogva szolgálatot teljesítenek karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor vagy egyéb jeles napokon. Mert ezek az emberek munkájuk közben is tudatában lehetnek az ünnep jelentőségének. Szívük otthon van. Családjukra gondolnak. Az ünneplésre, mely bekövetkezik abban a percben, amikor otthonukba térhetnek. Vallásosságuk és hitük ünneppé varázsolja számukra a kötelező munkanapokat is.
   Azokat az embereket sajnálom, akik nem tudnak ünnepelni. Nem képesek rá. Akik számára a piros betűs naptári jelek csak egyfajta lehetőséget jelentenek életük egyre fokozódó rohanásaiban. Az ünnepnap számukra csupán munkaszünetet jelent. Lehetőséget arra, hogy még jobban gyötörjék magukat vagyonuk gyarapításában. A pénzszerzés gyönyörében nincs igényük az ünneplésre. Az áhítatra.
   Talán nem is tudják, mi az. Ezért sajnálom őket. Mert vagy elfelejtették már gyermekkoruk templomi áhítatát, a családi együttlétek meghitt hangulatát, a terített asztal fehérségének melegét, vagy eleve nem is ismerték ezek varázsát. Nem ilyen légkörben nőttek fel.
   Rohanó, egyre durvuló világunkban az ünnepekre való készülődés elveszítette igazi jelentését. Ma az emberek nagy részének érdeklődése egyházi jeles napjaink iránt inkább egyfajta ajándékozást, sőt szórakozást nyújtó alkalmat jelent csupán. Minden belső tartalom nélkül.
   Pedig az ünnep több ennél!
   Anyagiaktól független. Az ünnep a lélek napja. A hit teremtette öröm, a megnyugvás, a magunkba szállás ideje.
   Minden ünnep egy csoda. Ádvent csendje, karácsony ragyogása, a nagypénteki gyász, a húsvéti feltámadás és a pünkösdi beteljesülés mind egy-egy tanúságtétel arról, hogy Krisztus megszületett. Emberi alakot öltött. Meghalt és feltámadott.
   És eljött a pünkösd, amikor megvalósult a Szentlélek csodája. Megszületett az egyház, melynek tagjai vagyunk. A keresztyén közösség, melyben élünk, munkálkodunk. Melyben majd egyszer meghalunk. De amíg élünk, Krisztus tanításában élünk. A szeretet kegyelmében munkálkodunk, és a hit ajándékában segítjük egymást.
   Az ünnep: A tanúságtétel Krisztusról.
   Ahogy a költő írja:
   
   “Szent elgondolás: volt egy Jézus.
   Ki Krisztus volt és lehetett
   És szerette az embereket.
   ...
   Pedig ma is élhet. Föltámadt
   Ki Krisztus és nagyon nagy úr,
   De él másképpen és igazul.
   
   Járj köztünk, drága Isten-ember,
   Tavasz van, nőnek a gazok
   S kevesek az igaz igazok.
   
   Úgy látlak, ahogy kigondoltak
   Egy kicsit véres a szíved,
   De én-szívem egészen tied.”

(Ady Endre: Volt egy Jézus)

1997. május 18.

A hegyi beszéd
   
   “Amikor (Jézus) meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai. Ő pedig megszólalt, és így tanította őket: Boldogok... akik...” (Mt 5,1–12)
   És következik a boldogság elnyerésének csodálatos feltételcsokra. Az útmutatás, erkölcsi és lelki normáink ma is időszerű meghatározása. Irányjelzés mindennapi életünk folyamán kialakított magatartásunkhoz.
   Sok költőt, művészt ihletett meg a hegyi beszéd. Köztük Juhász Gyulát, aki így képzelte el lelki szemeivel a jelenetet:
   
   “Ragyog a hegy ezüstös glóriában,
   A ciprus bűvös illatot lehel,
   A hold az ég tetőin vesztegel,
   Köröskörül tavaszi újulás van.
   
   A földre ráborul egy mély igézet,
   Jézus lehunyja nagy, sötét szemét:
    Halkan fölcsendül a hegyi beszéd.”

(Juhász Gyula: A hegyi beszéd)
   
   Ferenczy Károlyt is megigézte ez a bibliai rész. Az első nagybányai korszakában született egyik leghíresebb festménye, a Hegyi beszéd, 1896-ban. (Majd a következő évben ismét megfesti a témát.)
   A képen a nagybányai táj bontakozik ki előttünk. Ahogy nézem, a Lukács által leírt hegyi beszédre gondolok, arra a jelenetre, mely az evangélista szerint nem hegyen, hanem síkságon játszódik le. Ferenczy a nagybányai minoriták szőlője mellett elterülő völgy szélét választotta ki helyszínül. A 19 alakot ábrázoló kép hátteréül.
   A völgy fáinak dús lombkoronái szinte ráborulnak a kis csoportra, óvón, védelmezőn. Az ember és a természet örök egységének jelképeként. Jézus és egy reá figyelő pásztorfiú alakja kiemelkedik a képből. Jézust féloldalt látjuk, ahogy a vele szemben elhelyezkedő, többnyire ülő vagy fekvő hallgatóságnak beszél. Az emberek modern ruhában vannak. Nők, férfiak, gyerekek. Román parasztok is láthatók köztük nagy kalappal a fejükön. A csoport Jézust hallgatja. Minden arc felé fordul. Ferenczy ebben a festményben összekapcsolja korát, kortársait a régmúlt újszövetségi jelenettel. S így fonódik benne harmonikus egésszé a hegyi beszéd időtől független, örök érvényű mondanivalója és a mindenkori érdeklődők figyelme.
   “Boldogok... akik...” – szinte halljuk a feltételeket életünk elviselhető volta és boldogságot, nyugalmat adó biztonsága eléréséhez.
   Már nem is érezzük a hegy hiányát, mely a kép címében szerepel. A hegy, a magasság, a csúcs itt már nem földi értelmezésű, hanem égi, magasztos. A lélek hegye. A szellem fensége.
   Aki hegyen járt valaha, hatalmas hegycsúcson, az örök hó és jég birodalmában, az tudja – mert érezte – a magasság varázsát.
   “Mint a Monblanc csúcsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél” – írja a költő. S amikor a szerencsés halandó áll a csúcson, előtte a gleccserek kápráztató fehérsége a ragyogó napsütésben, akkor érzi a hegy hatalmát. A megközelíthetetlenség igézetét. S a kegyelem érzését, hogy feljutott a csúcsra. Oda, ahol nincs zaj, csak a szél vágtat vadul az ormok között. Nincs por, piszok, csak örök fehérség, melyet az ismétlődő havazások őriznek meg fehérnek és érintetlennek.
   A hegy az ember magasba törésének jelképe. Hegyre ment Ábrahám, Izsákot feláldozni kész istenhitével, hegyre ment Mózes a kőtáblák ígéretével. De hegyen éltek az olümposzi istenek is az ókori görögök hitvilágában.
   A hegy az emelkedő emberi szellem és vágy jelképe.
   A hegyi beszéd pedig a keresztyén lélek, a jóra vágyó szív, az istenhit és emberszeretet örök szimbóluma. Mindennapjaink láncaiból való meneküléseink ígérete. Útmutatás. Irányjelzés. A halandó, gyarló pályánkat bearanyozó csoda keresésének titka. A csoda megtalálásának titka, amit úgy hívunk, hogy boldogság.
   

1997. június 22.

Sirató
   
   “Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek,
   Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!”

(Kisfaludy Károly: Mohács)
   
   Lassan elfelejtjük őket. A mohácsi csatatéren elesett hőseinket. Mert annyi már a halottunk azóta! Az évszázadok viharaiban oly sok vitéz fiatal életét oltotta ki a háború vak tüze. Csak siratunk és gyászolunk, valahányszor a múltba nézünk.
   Nehéz a jelenünk is, és ködbe burkolózik előttünk a jövő. S szorongásainkban inkább előre tekintünk, nem hátrafelé. Pedig ünnepünk volt néhány nappal ezelőtt: augusztus 20. Keresztyén államunk alapításának évfordulója. Ezer év egy nemzet életében felemelő érzés! Még akkor is, ha több volt benne a jajszó és a könny, mint a vígasság.
   Most szeretnék megemlékezni egy szomorú évfordulóról, mely augusztus 29-ére esik. A mohácsi csatavesztés napjáról. Arról az 1526-os nyárvégi tragikus délutánról, amelyen másfél-két óra alatt elveszett az ország színe-java. 15 ezer férfi. S az ország feldúlása következtében még sok-sok tízezer ember.
   Siratót szeretnék írni róluk. Gyertyát gyújtani emlékezetükre. Imát mondani elporladt hamvaik felett, és a késői utókor alkotta kopjafáik alatt.
   Hamvaikat elemésztette már az idő. Emlékezetüket eltörölte bennünk az újabb veszteségeink feletti gyász. Elhomályosította Mohács tragédiáját a rákövetkező századok vesztett csatái, letiport forradalmai feletti fájdalmunk. Nem mindig gondolunk rá, pedig igaz: ez a nap vetett véget annak a reménységnek, hogy az egykori erős, középkori Magyarország valaha is visszaszerezhesse régi fényét és erejét. Igaz az idézet:
   “Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!”
   Ha belegondolunk abba a szomorú ténybe, hogy történelmünk ezer évének közel egyharmadát, mintegy 300 évet ölel fel a török elleni küzdelmünk, megborzadunk. Pedig így történt. 150 évet hadakoztunk vele Mohács előtt, ugyanannyit utána. Mennyi kiontott vér! Mennyi áldozat!
   Hol kezdődött? Mikor jelentek meg az első vészjósló felhők hazánk felett? Talán akkor már, amikor a szultán megvetette lábát a Balkánon? Az 1300-as évek közepén?
   Hol és mikor lehetett volna megállítani az országunkat célbavevő moszlim erőket? Bizonyára csak az európai hatalmak összefogott segítségével és a magyar urak elszánt, harcra kész védekezésével.
   De az európai uralkodók magukkal és egymással voltak elfoglalva. Messze volt tőlük a török. Nem érezték, vagy nem akarták érezni a veszélyt. A magyar urak pedig – mint mindig, történelmünk során – a maguk rövidlátó belső harcaikat vívták a hatalomért.
   A pápák többször is hirdettek kereszteshadjáratot a közeledő ellenség ellen, de ezek kudarcba fulladtak. Vesztes csaták sora kísérte a magyarok próbálkozásait. Nikápoly, Várna, Rigómező. Csillagként fénylik közöttük Hunyadi János nándorfehérvári diadala. Amiért a harang szól delenként. Mátyás király még megvédte volna a hazát erős hadseregével, és a déli határokon kiépített védőváraival. De Mátyás meghalt. És vele az utolsó remény is szertefoszlott. Széthúzás, pártoskodás, önös érdekek harca várta az egyre közeledő törököt. Hiába jöttek a hírek a szultán terveiről, hogy meg akarja hódítani Magyarországot. Nem volt foganatjuk. A Bakócz által meghirdetett kereszteshadjárat parasztfelkelésbe torkollt, s a Dózsa-féle harc tovább gyengítette védelmi erőinket. Magyar a magyarra támadt. Egymást ölte úr és paraszt.
   Ilyen legyengült állapotában érte hazánkat az a végzetes nap, melynek kimenetelét világosan látta a pápai nuncius, Burgio, a pápának 1526. január 18-án írt levelében:
   “Ez az ország nem képes magát megvédeni, hanem ki van szolgáltatva az ellenség kegyelmének, úgy fog kikerülni a háborúból, ahogy az az ellenségnek tetszik... Azt megtehetik, hogy egyszer megütköznek, de akkor is vereséget fognak szenvedni.” (Magyarország hadtörténete. Bp. 1985.)
   A jóslat bevált.
   Tomori, a “büszke vezér” parancsnoksága alatt harcoló kicsiny magyar sereg másfél-két óra alatt megsemmisült.
   II. Lajos, a szerencsétlen sorsú, 20 éves király a Csele-patakban lelte halálát. Harc közben esett el 7 püspök, köztük a hős Tomori Pál érsek és Alsó-Magyarország kapitánya. Elesett 28 főúr és 15 ezer harcos katona.
   A szultán a győzelem után feljött Budára. Csapatai felégették a várost. Lángba és vérbe borították az országot, amerre csak jártak. Rabláncra fűzve vitték el a lakosságot. Elpusztult minden addigi értékünk. Egyházi és királyi kincseinket elrabolták. Templomainkat, várainkat felégették. Lángok martaléka lett Mátyás Európa-hírű Budája. Elpusztult, szétszóródott a híres könyvtár, a Bibliotheca Corviniana.
   Szarajevóból még két évvel később is azt jelentette Velence követe, hogy ott “töméntelen magyar rabszolga és Magyarországon zsákmányolt arany- és ezüstedény kapható”. (Magyarország hadtörténete)
   A mohácsi csatavesztés után két harckészültségben álló sereg maradt az ország területén. Frangepán Kristóf Zágrábban, Szapolyai János, mintegy 10-15 000 főnyi hada pedig Szeged térségében vesztegelt.
   Miért?
   Ez a mohácsi csatavesztés rövid története.
   Sorstragédia? Elszalasztott lehetőség? Bűnös közöny? A történészek dolga ennek eldöntése.
   Én csak megállok egy röpke percre a mohácsi csatamezőn. Behunyom a szememet és régi térképeket idézve fel emlékezetemben, magam elé varázsolom azt a régi délutánt. A csapatokat, ahogy rendben állva szembenéznek a halállal. Látom Tomori elszánt alakját. A fővezérét, aki háromszor próbálta visszaadni súlyos méltóságát, amit a vállaira tettek. De hazája féltése miatt mégis vállalta a feladatát. Tudván tudva, hogy a győzelemre kevés a remény.
   Magam előtt látom a halottak tömegét. A megmerevült fiatal testeket egymás fölött. Ha nem Tomori seregébe mennek, talán megmarad az életük valamelyik veszteglő csapatban! De ők elmentek a hívó szóra. A haza védelmére a reménytelenségben. Ők, a halál kiszemelt jegyesei. Emlékük legyen kegyes a szíveinkben. Mert ők a legnagyobbat adták a hazáért: az életüket.
   Egyik budapesti templom homlokzatán olvastam, egy első világháborús emléktáblán. De ráillik a mohácsi hősökre is. Így hangzik:
   “Jobb nekünk meghalni harcban, mint nemzetünk vesztét látni.” (Makk.I.k. III.59.)
   

1997. augusztus 31.

Október 6-ra emlékezünk!
   Örökmécses
   
   1926 óta áll a Báthori–Aulich és Hold utca kereszteződésében. A tér, ahol áll, autókkal van tele. Embert nem látok. Hétköznap délelőtt van.
   A mécses egy egyszerű mészkőtalapzaton világol. Klasszicista stílusú bronzlámpában őrzött vörös színű üvegkehelyben. Piros fénye halvány világot ad. Annyit, ami még az emlékezésre elég.
   A talapzat mind a négy oldalán felirat olvasható. Sorban: “Itt szenvedett vértanúhalált Magyarország első felelős miniszterelnöke.” “Gróf Batthyány Lajos emlékének.” “Emelte Budapest Székesfőváros közönsége 1926.” “1849. október 6.”
   Állok az örökmécses előtt egymagam. Ezen a szokványos budapesti hétköznapon. És emlékezem.
   Emlékezem Magyarország első alkotmányos miniszterelnökére, gróf Batthyány Lajosra. Aki itt szenvedett vértanúhalált 1849. október 6-án. Nem messze innen egy későbbi mártír miniszterelnök szobra áll: Nagy Imréé. Időben és térben közel egymáshoz. A szíveinkben is egy helyen. Messze, kilométerek százain át, Aradon áll egy másik emlékmű, az ott kivégzett tizenhárom honvédtisztet siratva. Mennyi a vértanú a mi történelmünkben!
   Gróf Batthyány Lajosra emlékezem. Ki volt ő? A magyar szabadság és önállóság harcosa. Aki már fiatalon feltűnt az 1839–40. évi országgyűlésen. Aki akkor kezdte maga köré gyűjteni az ellenzéki magyar főurakat, majd az 1843–44. évi diétán már a vezérük lett. Az 1848. március 15-iki forradalom után lett Magyarország miniszterelnöke. Március 17-én nevezték ki az első magyar felelős kormányt, melynek a vezetője lett, és amely a pozsonyi országgyűlés feloszlatása után 1848. április 11-én lépett hivatalába.
   Nehéz feladatot vállalt Batthyány. Az udvar nem kedvelte őt. Gyűlölte azért az elképzeléséért, hogy Magyarországnak Ausztriától független, önálló kormány kell. Gyűlölte, mert miniszterelnöksége alatt felállította a magyar honvédség első tíz zászlóalját, mely később a dicsőséges honvédhadsereg magja lett. Gyűlölte benne az önálló magyar had- és pénzügy védelmezőjét.
   Nehéz dolga volt saját kabinetjében is. Hiszen szerette volna megőrizni hazája számára a forradalom által kivívott eredményeket és a békét, a nyugodt fejlődést egyaránt. Nem sikerült, nem sikerülhetett neki. Két pólus között egyengette gyenge önállóságunk törékeny kormányát. A bécsi udvar elutasító magatartása és Kossuthék radikalizmusa között hánykódó tevékenysége szinte predesztinálta a tragikus végkifejletre. Többször mondott le tisztségéről, többször beszélték rá annak folytatására.
   Amikor azonban a feldühödött pesti nép megölte Lamberget, a magyarországi haderők parancsnokává kinevezett császári tisztet, sietve Bécsbe utazott, és végleg lemondott.
   Magánemberként még részt vett a szabadságharcban. Majd amikor a sárvári kerület képviselővé választotta abba a pesti országgyűlésbe, melyet a császár már nem fogadott el törvényesnek, indítványozta, hogy a csapataival Pestre tartó Windischgrätz elé fegyverszüneti tárgyalásokra alkalmas delegációt küldjenek. Ő is részt vett a küldöttségben, de Windischgrätz nem fogadta Batthyányt. Sőt 1849. január 8-án a Károlyi-palotában elfogatta. Hosszas procedúra után június végén Olmützbe vitték, ahol az osztrák haditörvényszék halálra ítélte.
   Szeptemberben Pestre, az Újépületbe szállították, és a bosszú művének végrehajtását Haynaura bízták. Komárom kapitulálása után a “bresciai hiéna” megerősítette a halálos ítéletet. Kötél általi halált írt elő.
   Batthyány a kivégzése előtti éjszakán egy titokban szerzett tőrrel olyan súlyosan megsebesítette magát, hogy az akasztása lehetetlenné vált. Sortűz végzett értékes életével. Testileg a maga ejtette sebtől megtörve, lélekben megerősödve állt a kivégző vadászok sortüze elé. A vezényszót maga is kiadta:“Éljen a haza! Allez, Jäger!” (Gyerünk, vadászok) volt utolsó szava.
   Így halt meg Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke 1849. október 6-án.
   Az örökmécses érte világít. És értünk, utódokért. Akik nem kis veszéllyel, olykor rendőri önkénnyel szemben látogathattuk az elmúlt évtizedekben az emlékhelyet.
   Most szabad az út a halvány, vérszínű fényhez. Nem őrzik elnyomó hatalmasságok.
   Áll a tér közepén oltalmazva a hazaszeretet pislákoló fényét. Ott és a szívünkben. Mehetnénk hozzá erőt meríteni.
   De egyedül állok a téren. Körülöttem a gépkocsik színes kavalkádja. Fent azonban, az üvegkehelyben kiolthatatlanul ég a pici piros fény.
   Az örökmécses.
   

1997. október 3.

1956. október 23.
   
   Kezek szorítása
   
   Néha úgy érzem, ma több fényévnyi távolságban van tőlünk, mint a csillagok. S láthatatlan, mint borús égen az égitestek, melyeket eltakarnak a felhők, ragyogásukat elhomályosítják a füstből és koromból összeálló, fölénk szálló gomolyagok.
   De a csillagok azért ott vannak az égen. S bár a tudománynak mást jelentenek, nekünk, halandóságra ítélt teremtményeknek valami megmagyarázhatatlan, misztikus értelmezést sugallnak ma is.
   A csillagok tiszták. Érinthetetlen fénnyel ragyognak. S éjjel láthatók, sötétben.
   Azért írok róluk, mert ilyen csillagnak látom 1956. október 23-át. Én láttam. Tanúja voltam a történteknek, a kezdetnek. Ott álltam a budapesti Baross téren, a Rottenbiller utca sarkán. Kezem a gyermekkocsit szorongatta. Menni akartam. De megtorpantak lépteim, ahogy a téren átvonuló tömeget megláttam. Fiatalokból állt a végtelen sor, s ahogy haladtak a Rákóczi út felé ragyogó arccal, szabadságra vágyó lánggal a szemükben. Csak a kezüket néztem. Az egymásba hurkolódó karok vonalát figyeltem, az összetartozás, az egyetlen tiszta akarat jelképét: a kezek szorítását.
   Az egységet, a közös akaratot láttam ugyanannak a napnak az estéjén is, amikor a teherkocsikon állók kiáltása töltötte be a pesti utcát, és “aki magyar velünk tart, ruszkik haza” – ismétlődő ritmusára a járókelők fel-felugráltak közéjük. A kocsin állók keze a felszállni óhajtók felé nyúlt le – sok kéz egyszerre –, míg a földről elrugaszkodni akarók karjai a magasba emelkedtek. Aztán összekapcsolódtak a markok, a kézfejek, és szorították egymást.
   Hosszú évtizedek távlatából is megmaradt bennem ez a kép: a kezek szorítása. Ma úgy érzem, 1956 októberét nem az idegen erők zúzták szét. A testet, az életeket igen, de a lelkeket nem. A lelkekben tovább élt mindaz, amiért olyan sokan életüket adták.
   Jó a meghaltaknak! Tiszták maradtak, mint fent a csillagok! Most sötét felhőket látok felettünk és a lelkeinkben is. Hova lettek a tiszta elképzelések? Hol szunnyadnak az egykor olyan heves lánggal égő nemzeti érzéseink? Hol az egység, a közös akarat? Hol az egymást elviselni és megtűrni erőt adó, egymást segítő szeretet?
   1956. október 23-ára emlékezem, a csillagra, melyet ma sűrű felhő takar. De a szíveinkben ott él, eltakarva, és nem idegen hatalomtól, hanem saját magunk alkotta szellemi, értelmi és erkölcsi béklyóink által elhomályosítva.
   Csillagok ragyogása, kezek szorítása. Ez volt 1956. október 23.
   Egy verset ajánlok, elgondolkodásra is alkalmasat:
   
   András Sándor: Nagy Imre
   
   Utolsó kívánsága az akasztás előtt
   hogy fenntarthassa szemüvegét.
   Amikor összerándult a teste
   és előreszökkent a halálba,
   a fémkeretes könnyű üveg
   betonra hullott és megrepedt.
   Ha látni akarsz, vedd föl,
   tedd föl és tekints
   a repedt világba.
   

1997. október 19.
   
    

Halottak napja
   
   Minden halottunk emlékére
   
   “Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Móz 3,19)
   Ezzel az átokkal sújtotta Isten az embert a paradicsomból való kiűzetésekor.
   Azóta az ember szó alatt azt értjük: halandó.
   Babits Mihály az “Ősz és tavasz között” című gyönyörű versében erről, a halállal szembeni tehetetlenségünkről ír. A verssorok végén ismétlődő felkiáltással fejezi ki az elmúlás fájdalmát:
   “Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni.”
   Pilinszky János halál-elfogadása a mélyen vallásos ember hitének erejéből fakad:

“Így éltem. Hogy halok meg?

Milyen lesz pusztulásom?

A föld elárul. Magához ölel.

A többi kegyelem.”

(Pilinszky János: A többi kegyelem)
   
   Halottak napja van. A minden halottakra való emlékezés ideje. A kegyelet lerovásának alkalma. A mécses mindenkiért ég. Minden eltávozottért. Időben és térben változó, az utolsó perceket más-másképpen átélők emlékére egyformán. A gyász, amit értük érzünk, mindenkinek szól, minden halottnak. Ágyban meghaltaknak és ismeretlen helyen elföldelteknek. Harcban elesetteknek és erőszakos halállal meggyilkoltaknak. Fiatalon elmenteknek és öregen eltávozottaknak egyaránt.
   De a fájdalom mértéke különböző. Élesen vág a szívünkbe a nemrég távozók utáni űr. Akiknek arca, mosolya, járása még elevenen él bennünk. Eltávozott édesanyák és édesapák, nagyszülők, házastársak, gyermekek és testvérek, régi barátok és ismerősök után sírunk az éjszaka némaságában. Üres az ágyuk, terítetlen az asztaluk. Hiábavaló kiáltással hívnánk őket vissza. Őket, akik már átlépték azt a félelmes határt, ahonnan nincs visszatérés, ahova majd mi is eljutunk egyszer. S ha átlépjük, mi sem tudunk majd hírt adni róla.
   Vannak régi halottaink. Az ő arcukat éppúgy befonta már az idő fátyla, mint ahogyan a megsárgult régi fényképeken elhomályosodtak a róluk készült felvételek.
   Csak a szívünkben él a kegyelet és a rájuk való emlékezés. Arcvonásaikat őrzik a gyermekeik, az unokáik. Meg-megújuló, egymást váltó nemzedékek tagjaiban visszatér egy-egy mozdulatuk. Génjeiket továbbhordozzák az utódok.
   Ha el tudunk menni a sírjaikhoz, akkor letehetjük rájuk szívünk melegének jelképeit, a virágot és a mécsest. S amikor megérintjük a hideg sírkövet, úgy érezzük, mintha őket simogatnánk az idő sűrű ködén át.
   Ha nem tudunk elmenni a nyughelyeikhez, akkor otthon, “ajtónkat bezárva”, a kegyelet és az emlékezés gyertyafényénél mondunk értük imát a keresztyén ember hitével, vigaszával, mely istenhitből fakad. Ezt Pál apostol fogalmazott meg egyik levelében, amelyet mi is vallunk:
   “Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,7–8)
   

1997. november 2.
   
    

Advent
   
   A várakozás misztériuma
   
   Várakozni csak örömmel teli szívvel lehet. Várni csak a jót, a nemeset szoktuk. A rosszat nem. Attól félünk. Attól rettegünk.
   A várakozásnak misztériuma van. Titka. Az ismeretlen jövőre való készülés, amit nem ismerünk még. De sejtünk. Ígéretünk van rá valamilyen módon. Lelkünk redőiben vesztegel. Várunk valamire, ami a szívünket a boldogság ígéretével tölti el.
   A várakozásnak biztos alapja van. Egyfajta ígéret. Kilátás valami jóra, egyfajta örömre, ami megvalósulhat, aminek meg kell történnie majd. A semmire nem lehet várni!
   Advent is egyfajta várakozás. A legnemesebb. Hittel párosul. Azért olyan nemes. Azért olyan szívhez szóló. Isteni ígéret rejlik mögötte. Ezért hisszük, sőt, szinte tudjuk, hogy valóra válik.
   Várjuk a csodát, az Isten Fiának születését, az érkezést, az “Adventus Domini”-t.
   Tiszta szívvel várjuk a beteljesülés ünnepét. Tudjuk, hogy el fog jönni, s amíg megérkezik, várakozunk. Csendben, magunkba szállva.
   Boldog, aki ünneppé tudja varázsolni magának ádvent heteit, aki hittel tud belenézni az ádventi gyertya meghitt fényébe, aki megtalálja szívében a csendet, a megnyugvást, a szeretet hangjait.
   A várakozásnak mindig van alapja. Ezt fejezik ki a képzőművészet középkori és reneszánsz festményei is. Az Angyali üdvözletek, a Vizitációk hosszú sora, melyeket a hívő keresztyén művészek áhítata tett maradandóvá. Az angyali híradások arról, hogy elérkezett a próféták üzenetének valóra válása. Itt az idő: Isten Fia emberi testet fog ölteni, és közénk jön. Várakozásunknak biztos talaja van.
   Két festmény különösen kedves nekem. Ezekről szeretnék néhány sort írni.
   Az egyik a firenzei San Marco kolostorban található. Ahogy felmegyünk a középkor szellemét sugárzó épület lépcsőjén az emeletre, hirtelen tárul elénk a kép. Fra Angelico: Angyali üdvözlete. Azt a bibliai jelenetet idézi fel, amikor angyal adja tudtára Máriának, hogy ő lesz az Isten Fiának kiszemelt anyja. A festmény a quattrocento derűs színeivel varázsolja elénk a történetet. A művész még a középkori egyházi felfogás merev szellemétől áthatva formálja meg alakjait, figyelmen kívül hagyva a kortársai által már ismert térmélységek alkalmazását, hangulatában azonban átveszi a kora reneszánsz vidámabb, emberközelibb ábrázolásmódját. A kiterjesztett szárnyú angyal már egy nyitott, árkádos helyiségben köszönti a megilletődött Máriát, és a képen, az oszlopok között – az új szellem jelenlétének bizonyítékaként – virágos kertet láthatunk. Mária arca a hír boldog elfogadásáról tanúskodik, s rajta a lélek nemességének kisugárzása a női szépség reneszánsz ábrázolásával párosul.
   A Lukács evangéliumában olvasható (Lk 1,26-33) angyali híradással kezdődik a keresztyén ember számára a karácsonyi ünnepkör legáhítatosabb, számomra legmeghittebb örömérzése. Ettől kezdve igazolt a várakozásunk. Innentől válik biztossá az ígéret beteljesülése, a próféták által megjósolt csoda: Krisztus születése.
   A másik kép magyar festő műve. A valószínűleg selmecbányai Sebestyén mester, a művészettörténetben M. S. mesterként ismert művész alkotása: a Vizitáció, Mária látogatása Erzsébetnél.
   Szintén bibliai jelenetet örökít meg.
   Amikor az angyal hírül adja Máriának anyaságát, azt is közli vele, hogy közeli rokona, Erzsébet, Zakariás pap felesége is gyermeket vár öregsége ellenére. Tudjuk, hogy ő az eljövendő Keresztelő Jánost hordja a szíve alatt. Amikor Mária meghallja ezt a hírt, “útra kelt, és sietve elment a hegyvidékre, Juda városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet.” (Lk 1,39-40)
   Ahogy a két várandós anya találkozik, Erzsébet szíve alatt megmozdul a magzat. Ebből válik világossá előtte, hogy Mária az isteni gyermek hordozója.
   “Hogyan is lehetséges ez, hogy az Uram anyja jön énhozzám?” – kérdi a látogatót.
   M. S. mester a – XV–XVI. század fordulóján működő – “dunai iskola” néven ismert festőcsoportnak a tagja lehetett. Ők voltak azok, akik a középkor befele forduló, merev látásmódjával szemben felfedezik és ábrázolják a természet szépségeit is. Ez a törekvés látható M. S. mester Vizitációján. A képen megtalálható minden, amit a kora reneszánsz ember maga körül észrevesz, sőt, ami neki boldogságot jelent: a természet varázslatos szépségét. A képen megtalálható a kanyargós folyó, az emelkedő hegy rajta várral. Sziklák kőcsipkéi követik a folyó csíkját. Van rajta gyalogút, amelyen járni lehet. És látható rajta virágokkal teli mező, melyben a két várandós nő találkozik. A középkori szemlélet hatásaként Erzsébet felemeli Máriának, a jövendő istenanyának a kezét, és megcsókolja. A két kéz összefonódása a kép középpontja. Tisztelet, alázat, szeretet nyilvánul meg ebben a jelenetben. Az egyszerűség olyan művészi fokán, amire csak nagy mesterek jutnak el. A két, új életet hordozó nő boldogságot sugárzó alakját látjuk a képen: a várakozás biztos alapját, a beteljesülés ígéretének biztos zálogát: a domborodó női testet.
   Ami ezekben a képekben engem megragad, az a mindenek fölé emelkedő hit, és az emberi létet annak alávető alázat. Hit nélkül nincs alázat. Alázat nélkül nincs hit.
   Ismét advent van. Elérkezett újra a várakozás ideje, melyben mindig van valami titkos, misztikus. A gyermekkor varázslatos készülődése a karácsony fogadására, a hívő ember alázata, a magunkbaszállás könnyítő ereje.
   Jó lenne átélni a középkori emberek mély hitét! A lélek tiszta felkészülését a szeretetre, a hit boldogságára.
   Ma, a gőgösen törtetők és a dölyfös erőszak világában, a gyűlölködés és durvaság közegében élve fogadjuk el vigaszként és erőgyűjtésként a jóra való akarásban advent misztériumát, hogy általunk, a hitünk és tiszta életünk által is szebb legyen az élet.
   “Vadócba rózsát öltök, hogy szebb legyen a föld” – írja Mécs László. Tegyük ezt vele együtt!
   Áldott adventi várakozást!
   

1997. november 30.
   
    

Karácsony 1997
   
   Jászolban született
   

“Most karácsony lesz, karácsony

lesz,

Az apró, piszkos vakkantó dühök

És apró, vigyorgó perverzitások

Itt is, ott is belehalkulnak egy

percre

A színes gyertyák lángjával

melengető

És ezüstpapírok kétnapos fényével

ragyogó

Szeretet ünnepébe:

Ez az egész.”

(Bálint György: Karácsony előtti vers)
   
   Most karácsony van, karácsony. És értelem nélküli vak dühök és gyűlöletek híre jön a félelembe zárt kontinensek felől. Primitív, állati sorsban élő emberek kezében öldöklő fegyverek állnak készenlétben a rettegés óráit, napjait vagy hónapjait átélő kiszolgáltatott ártatlanok között. És az “okosabb, fejlettebb” országok egyre gyártják az emberpusztító, újabb “csodákat”.
   Most karácsony van, karácsony. És a születés szent helyén kövek repülnek fiatal, éretlen gyermekek kezéből sebezni vágyó akarattal, és a kövek visszhangra találnak a feléjük irányzott golyók záporában. Az óceánok által elhatárolt földrészeket összefogja az ég boltozata és a fenyegetett, éhező tömegek jaja. Lázas gyermekszemek néznek riadtan a rémült világba. És a segíteni akaró jókat gúzsba köti a gonosz.

“Most karácsony lesz, karácsony

lesz,

Püffednek a megrakott, ezer

színben rikító

Kirakatok mindenfelé, szemtelenül

vihognak

A sarki hordárra és az utcaseprőre

És a vánszorgó és loholó sok-sok

kopott életre.”

(Bálint György: Karácsony előtti vers)
   
   Most karácsony van, karácsony. És “sok-sok kopott élet” vánszorog nálunk is városainkban és falvainkban. És sok gyermeknek nem lesz karácsonyfája, és sok öregnek, betegnek és hontalannak nem ég majd a gyertya lángja. Mert nincs gyertya, amit meggyújthatnának. És nincs szaloncukor, amit felaggatnának a csak vágyaikban létező fenyőágakra. És sokaknak lakása sincs.
   Most karácsony van, karácsony. Szegények ünnepe. Mert jászolban született a Megváltó is. Rongyokba burkolt testét állati lehelet melege éltette. Jászolban született, szegényen, hogy átérezze a nyomorúság lélek felé irányító, szeretetet igénylő, sóvárgó kiszolgáltatottságát.
   Most karácsony van, karácsony. A palotákban égig érő fenyőfák és káprázatos ajándékok köszöntik a szeretet nagy ünnepét. Szívvel és hittel talán. Vagy anélkül, csak “a színes gyertyák és ezüstpapírok kétnapos fényét” kölcsönözve, hogy aztán újra kezdődhessen a hajsza a kincsek után, fel nem fogva azt az emberi sorsrendelést, hogy magával a sírba csak romlandó testét viheti a halandó. És nem gondolva arra, hogy az ő pompájuk és a tömegek nyomorúsága valahol összefügg.
   Most karácsony van, karácsony. Megszületett a szeretet királya. Aki Úr minden gazdagság és minden szegénység felett. Úr a szíveink felett. Úr a hiteink felett. Reményeinket Ő támogatja. A lelkeinket Ő fordítja mások felé. A karok Ő általa nyúlnak ki ölelésre. Ő általa leszünk nemesebbek.
   Most karácsony van, karácsony.
   Jöjj közénk, szeretet királya! Enyhítsd gyászainkat! Segíts bajainkban! Sokszorozd meg örömeinket!
   Adj jóságot nekünk és hitet! Adj erőt megmaradnunk magunknak, embernek!

“Jézuska, Isten báránykája! Csinálj,

csinálj csodát nekünk,

Az égből dobd le a kicifrált sok

csalfa csillagot!

Csillag legyen kéklő szemecskéd,

szíved szórjon ránk illatot

S az angyalajkról ellesett dal legyen

testvéri énekünk!”

(Mécs László: Karácsony, 1921)
   
   Áldott karácsonyt!

1997. december 28.
   
    

Érintés
   
   “Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik.” (1Kor 2,11)
   Megyek a 17-es villamoson. Délidő van. Nincsen sok utas. De azért az ülőhelyek foglaltak. Főleg idősebbek közlekednek ilyenkor. Akad azonban néhány fiatal is köztük. Megállok az egyik ülőhely mellett, a kapaszkodót markolom. Mindjárt jön a kanyar.
   Mellettem fiatal lány ül, vele szemben egy középkorú férfi. Nem nézek rájuk, nehogy azt higgyék, a helyükre pályázom. Nézem Óbuda lepusztult házait. A szemetet a falak mentén. Nem okoz örömet a látvány. Az egyik megállónál leszáll a középkorú úr. Megüresedett helye csábít a leülésre. A fiatal lány rámnéz. Hosszú lábait kinyújtja a felszabadult ülés alá, megnehezítve ezzel helyfoglalási szándékomat. Leülök. Lábaimat kitekeredett derékkal oldalt fordítom. A kislány kihívóan néz rám, csaknem ellenségesen. Szemeink között megindul a néma párbeszéd:
   “Mit keres ez az öregasszony a villamoson, ahelyett, hogy otthon ülne” – olvasom ki a tekintetéből. – “Nem szeretem ezt a sok idős embert. Tele van velük a város.” – mondja a két gyönyörű kék szem.
   Állom a tekintetét.
   “Haszontalan kölyök. Neked nincs nagyanyád? Nem ringatott, nem mesélt neked csodaszép történeteket jóságról és szeretetről? Mit szólnál hozzá, ha az én unokám viselkedne így a te nagyiddal?” – válaszol a szemem. Aztán nézem a szép, fiatal arcot, a pici, fitos orrocskát, a hosszú hajat, mely félig belelóg a ragyogó szemekbe. A fiatal bőr bársonyos simaságát, ahogyan ki-kibukkan az előrebomló sörényből. “Az én unokám is lehetne ez a lány” – dobban meg a szívem hirtelen. Nézem-nézem a durcás kis arcot. Enyhe érintést érzek a szívem táján. Elmosolyodom. Milyen helyes kislány! Vajon ki lehet? Mit csinálhat? Kik a szülei? Miért morcos, ha idős embert lát? Oka lehet ellenséges érzéseinek? Bántotta valaki egyszer közülünk? Talán éppen a nagymama tegnapi dorgálása juthatott az eszébe rólam? Szeretet fog el. Nézem, meleg tekintettel, simogatom mosolygó szemekkel. A kislány néz mereven. Aztán elmosolyodik. A hosszú lábak lassan visszahúzódnak természetes helyzetükbe. Én is kiegyenesedem. A villamos tovasiklik a Bécsi úton. Mi ülünk egymással szemben, megbékélve. Mosolygó arccal engesztelődünk az egymás ellen el nem követett vétkeinkért. A kislány leszálláshoz készülődik. Táskája hanyagul lapul mellette a padon. Hosszú szíja lelóg a földre. Ahogy felemeli, a csat beleakad az ülés szélébe. Hirtelen mozdulattal odanyúlok, kiszabadítom. A lány megköszöni. “Mindig beakad” – mondja. “Hát bizony, a táskák már csak ilyenek.” – felelem én. “Kezét csókolom” – köszön és leszáll. A járdaszigeten megáll. Felnéz rám, és integet. Visszaintegetek. Szememet elönti a könny. Hiába, már öreg vagyok.
   

1998. január 18.
   
    

1998.
   
   Töprengéseim az újév elején
   

“Csak azt tudom, hogy fújnak a szelek,

Órák peregnek, erdők zengenek,

Csak azt tudom, hogy, mint a gondolat,

Vágtatnak az örök kerékfogak.

Csak azt tudom, hogy búsak az utak,

És mély az élet, mélyek a kutak.”

(Kosztolányi Dezső: Mélyek a kutak)
   
   Kosztolányi Dezső írta ezeket a sorokat, melyek örökérvényűségét érezzük mi is. És érezni fogják az utódaink is.
   Új évet kezdtünk. Új reményeket dédelgetünk. Új hitek fakadnak a szívünkben. Hisszük, hogy jobb lesz az életünk. Hisszük, vagy csak reméljük talán, hogy egyszer eljön közénk is a szeretet. Mert most gyűlölködéssel zárta az emberiség a múlt esztendőt. Kevés a hír a jóról.
   “Csak azt tudom, hogy búsak az utak” – írta Kosztolányi. Én hiszem, hogy vannak vidám utak is.
   Sokféle útban válogathatunk. Tétován állunk előttük, s nem tudjuk, melyik hová vezet. Melyiket válasszuk?
   Elindulhatunk a damaszkuszi úton, amelyen egykor Saul járt üldözve embertársait, a keresztyéneket. –“Saul, Saul, miért üldözöl engem?” – hallotta a hangot és visszafordult. Megtért, és hívő lett. A pálfordulást általában elítélő hangsúllyal értelmezzük. Pedig a megtérés nem szégyenletes, ha nem gyakoriak a forgások.
   Van másik út is. A Via Appia Antica. Ahol Péter menekült vértanúhalála elől, s ahol elé állt a Mester. És Pétert megalázta a bűntudat. “Quo vadis Domine” – hebegte gyengeségének szégyenében.
   “Quo vadis Domine” – kérdezhetnénk mi is, amikor menekülnénk terheink elől, amikor szeretnénk elkerülni az élet súlyát. Megalkuvásainkból merítenénk megoldást, bármi áron. Futnánk, de elénk áll Jézus. És megszégyenülünk.
   Megszámlálhatatlanok az árulások útjai. Mint volt a Via Dolorosa is a keresztet cipelés és megaláztatás útja, ahol a tömeg “feszítsd meg”-et kiáltott Jézusra. Ugyanaz a tömeg, amely röviddel előtte, virágvasárnapon “Hozsánnát” kiáltott rá.
   “Áldott, aki az Úr nevében jön,
   az Izrael Királya!” (Jn 12,13)
   Aztán Barabbást választotta felmentésre a kínhalál alól Jézus helyett. De ez a keresztút nekünk, keresztyéneknek a megváltás útja lett! Új évet kezdtünk. Hogyan tovább? Vakon, mint az elmúlt esztendőkben, mint a hangya, amint cipeli a mindennapi életéhez szükséges, testénél nagyobb zsákmányát. Aztán jön egy láb, és eltapossa. “Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14)
   Az eljövendőt keressük, amiről semmit nem tudunk. Bizonytalanságban élünk, mint egykor a Prédikátor:
   “Távol van, ami van, és nagyon mélyen: ki tudná megtalálni?” (Préd 7,24)
   Az élethez hit kell, és remény, főképpen szeretet. Mindezek belülről jönnek. Nem időszakosak. Nem kapcsolódnak ünnepekhez. A szívünk mélyéből fakadnak. Nem hangoskodók. Nem harsányak. Csendesen munkálkodnak bennünk, másokért. Nem hivalkodók és nem szűnnek meg soha!
   Szeretnék boldog új évet kívánni mindenkinek. Annak is, aki jó, és annak is, aki rossz. De ki a jó, és ki a hamis? És sorsa fordultával nem lehet-e a rosszból jó és a jóból gonosz?
   Szeretnék boldog új évet kívánni a gyermekeknek. Azoknak, akik éheznek, és azoknak, akik jóllakottak. Azoknak, akiknek a lelke még tiszta, és értelme ígéretes, és azoknak is, akiket megfertőztek a modern korunk naponként rájuk zúduló, pusztító bűnei. Kívánom, hogy rátaláljanak az életet jelentő, megmentő útra.
   Boldog új évet szeretnék kívánni az elesetteknek, a munka nélkül maradtaknak, a volt bányászoknak, az egykor volt gyárak elbocsátott munkásainak, az állásukat vesztett értelmiségieknek. A földjükért egykor üldözést szenvedő parasztoknak, akik még élnek, akik most visszakapták a földjeiket. És azoknak, akik még ma is harcolnak az ősi jussukért. Szeretnék sok jót kívánni azoknak az öregeknek, akiknek reszkető kezéből kihullott már a megélhetést jelentő munkaeszköz.
   Boldog új évet szeretnék kívánni a csendes többségnek, a némán tűrőknek. Az éhezés szélén vergődőknek. És a kis nyugdíjból élő, dolgos életük méltatlan jutalmát, – a szegénységet tűrőknek, akik némán, hangos jajszó nélkül élik meg utolsó éveik megaláztatásait.
   Boldog új évet kívánok mindenkinek. A hitetleneknek hitet, a reményvesztetteknek reményt. A gyűlölködőknek szeretetet. Az örülőknek még több derűs napot. A búslakodóknak több vigaszt. A betegeknek gyógyulást! Kívánok mindnyájunknak erőt adó, segíteni tudó szeretetet, hogy együtt tudjunk élni a jövőben is.
   

“Szeretet,

Szeretet

Talán még megmaradt

sértetlen megmaradt

szívünkből kihajtó

újra is

azért is kihajtó

elpusztíthatatlan

gyökered

Szeretet

Szeretet.”

(Pákolitz István: Gyökér)
   

1998. február 1.
   
    

Zarándoklás a budapesti Petőfi-szobornál
   
   1848. március 15. emlékére
   
   A címet Csontváry Kosztka Tivadar: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban c. híres festménye alapján választottam. Ez a kép azért ragadott meg különösképpen, mert az emberiség ősi, kultikus vágyát örökíti meg. Azt a lelki kényszert, hogy elmenjünk olyan helyekre, melyeknek a látása elindíthat bennünk valamilyen belső tisztulási folyamatot. Csontváry a maga külön és nehezen érthető világában, a zsenialitás és az őrültség közös burkában élve elénk varázsolja a mitikus fa, a cédrus – a képen cédrusok – ünneplését. Felvonultatja “Libanon népeinek alázatos zarándokait” – ahogy Németh Lajos írja. Öszvéren ülő arabokat, lovakon vágtató beduinokat. Az idő és tér végtelenjében, önkívületben táncoló piros ruhás, fehér leples asszonyokat. A zarándoklás célpontja a cédrus, az ősi fa, melynek mitikus erejétől várnak lelki feloldódást.
   De kegyeletes helyek kiválasztása és látogatása a nagyobb vallásoknál szinte mindenütt megtalálható. A zsidóknál, a mohamedánoknál, sőt a keresztyéneknél is. Tudjuk, hogy a Szentföldre már a II. században indultak zarándokok lelki feltöltődés reményében. Tulajdonképpen a keresztes háborúk gondolata is ilyen célból fakadt. Kegyeletes helyek a mindennapi ember életében is vannak. Ilyen a szülői ház, a régi iskola vagy a temetőben szeretteink sírja, ahova elzarándokolunk életünk nehezebb szakaszaiban lelki békét keresve, erőt merítve a továbbélésre. A nemzet életében is vannak zarándokhelyek. A magyarság életében túl sok is van belőlük. Mohi, Mohács, Majtényi sík, a márciusi ifjak Budapestje, Világos, és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc megannyi emlékezetes történésének színterei. Ilyenek az utolsó évszázad boldog és boldogtalan emlékeinek megközelíthető és nehezen elérhető helyei is. Hőseink és mártírjaink sírjai, – ezek mind a mi cédrusaink.
   Körüljárjuk őket. Virtuálisan, vagy, ha tehetjük a valóságban is. Látogatjuk őket a rájuk való emlékezés kegyeletével, azzal a vággyal, hogy feltöltődjünk a lélek tisztaságával, a hazaszeretet gyengülő lángjának életben tartását segítő nemes akarattal.
   Ilyen kegyeleti hely a budapesti Petőfi-szobor. Most, 1998. március 15-én erre a szoborra gondolok. Ez a szobor ma zarándoklásom tárgya. Körbejárom, mint Csontváry rítustáncot járó asszonyai a cédrust. Mitikus erőt keresek benne, ahogy tették ezt az őseink immár több, mint száz éve remélve tőle magyarságtudatunk megőrzését.
   A szobor a Petőfi téren áll. S ahogy a leleplezésénél, 1882-ben Jókai mondta ünnepi beszédében:
   “Ez a szobor lát, érez és gondolkodik... Láthatja ez az érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme a földet elhagyta.” Jókainak ez a mondata is utal arra a mély gyászra, melyet az egész ország érzett az 1848–49-es forradalom és szabadságharc lánglelkű költőjének, a márciusi ifjak vezérlő csillagának a halála felett. Az üstökös – ahogy a költők nevezték őt –, aki fényével beragyogta a magyar szabadság egét, eltűnt, és hirtelen visszafordíthatatlan gyászt és fájdalmat zúdítva a nemzetre. Nem is akarták elhinni, hogy meghalt. Ál-Petőfik csaló vigaszában próbálták kiélni csalfa örömüket, hogy nem esett el a költő. Hogy ott bujkál valahol, faluról falura, városról városra járva, igaz hazafiak őrző, védelmező otthonaiban rejtőzve. Aztán egyszer el kellet hinni a valót. S akkor felmerült a vágy a népben, hogy kell róla egy szobor. Valami emlék, melyet látni lehet, melyet körül lehet járni. Ahova el lehet zarándokolni, ősi, vak hittel, pogány, ösztönös, emberi megnyilvánulásokkal kiélni magunkból mindent, ami fáj. Megtalálni benne a nemzet többszöri letiprásából még megmaradt, még fenntartható és újraéleszthető hitet.
   És megszületett a szobor. Nemzeti adakozásból, Izsó Miklós tervei szerint akarták felállítani. De a szobrász meghalt. Halott költő halott szobrásza lett. Végül Huszár Adolf öntötte bronzba a költő alakját. 1882. október 15-én volt az ünnepélyes leleplezés. Azóta ott áll a szobor az Ybl Miklós tervezte szürke gránit talpazaton. Néz ránk. Jobb lábával kicsit előre lép. Jobb karját a magasba emeli, esküre. A Talpra magyart szavalja időt álló bronzalakja. Azt, hogy “rabok tovább nem leszünk.” Ahogy Jókai mondta a díszbeszédében: “Láthatja Budapestet, s ítélhet felőle...” Mit ítél ma rólunk?
   
   Gyakran elzarándokolunk hozzá. Állunk a szobor körül – örömünkben, mely kevés, bánatunkban, mely sok. Kisajátíthatják rendszerek, elorozhatják tőlünk pártok. Ez a szobor a miénk, ahogy Petőfi is a miénk, a magyar népé.
   Eltilthatnak tőle időnként, a szelleme bennünk van. Bennünk és a gyermekeink lelkében, ha beléjük oltjuk. Elnyomásban reménységünk, fájdalmunkban erősségünk volt. Hozzá futottunk 1956-ban. Ide zarándokoltunk 1989-ben. Mindkét alkalommal teljes egységben. Egy hittel, egy akarattal. Miért adtuk fel a hitet, az egységet? 1989-ben ott álltam a szobornál. A tömeg betöltötte a teret. Énekeltük a Himnuszt. “Isten áldd meg a magyart.” Valaki elszavalta a Nemzeti dalt. Mellettem egy fa állt, csupaszon még a kora tavasz hűvösségében. Kisfiú mászott fel rá. Öt éves lehetett. Hallgatta a szavalatot, s gyermeki figyelmetlenségével rosszul értette a szöveget. Ahogy mászott lefelé az ágak tetejéről, ő is el akarta mondani a verset. Így mondta: “Esküszünk, hogy magyarok tovább nem leszünk.”
   Kilenc év telt el azóta. Az a torz esküt tevő kisfiú ma 14 éves lehet. Vajon ma, nyiladozó értelmével hogyan szavalja a költő sorait? Mire tesz ígéretet? Nem lesz rab, vagy nem lesz magyar? Szeretném megértetni vele, hogy ha nem lesz magyar itt, ebben a hazában, akkor rab lesz. Idegen kultúrák, egy embertelen gépi világ megkötözött rabja lesz. A bűn és a kábítószer biztos áldozatává válik, ha elveszti ősei hitét, megtagadja elődei szellemi örökségét, lélek nélkül éli le értelmetlenné váló életét. Eltorzult, vagy egészen elveszített magyarságtudatunk, elrontott, egykor gyönyörű magyar beszédünk, fiaink, unokáink megfertőzött szellemisége megmentéséért keresztyén hitemmel Istenhez imádkozom. Hazaszeretetem mélységével pedig Petőfi szobrához zarándokolok el, összeszorult, fájó szívvel, aggódó reménységgel a jövőnkért. Körüljárom a szobrot, mint Csontváry önkívületbe esett figurái a cédrust várva a csodát.
   Várom a csodát, a nemzet újjászületését, itt, a Petőfi-téren a szobor előtt állva, 1998 márciusában, Budapesten.

1998. március 15.
   
    

Jelünk, a kereszt
   
   Reményik Sándor egyik versében arról a fáról ír, amelyből Krisztus keresztje készült, a golgotai kereszt. A költő képzeletében ez így jelenik meg:
   “A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
   a Libanonra szállott.
   A Libanon csúcsán egy cédrusfa állott.”
   Ezt a cédrust választotta ki – a költő szerint – a Szentlélek arra a fennkölt szerepre, hogy Krisztus megváltói keresztjét ácsolják meg belőle. S ezzel jelképpé váljon örök időkre minden keresztyén ember szívében.

“Kidöntve majd magányod vadonából

Állítsanak a világ közepébe.

Ott állj majd minden árva faluvégen.

Ott függj a cellák kietlen falán,

Ős-fádnak ezer apró másaképpen.

Forgácsolódj szét millió darabra,

A Szabadító tekintsen le rólad

Millió megbilincselt életrabra”

(Reményik Sándor: A kereszt fogantatása)
   Gyönyörű gondolatot írt le a költő ebben a szép versben. S ha végiggondoljuk a húsvéti ünnepkör kiemelkedő napjait, a rájuk való készülődés örömét vagy a magunkbaszállás méltóságát, nemcsak tudjuk, de érezzük is a kereszt szimbolikus jelentését. A kereszt a megváltás földi eszköze.
   Kísérője életünknek, születésünktől halálunkig ott van mellettünk. Benne van a tavaszi ünnepcsokorban.
   Virágvasárnap virágos köszöntésében, Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékünnepében. Benne van nagypéntek gyászában. És ott van a húsvéti allelujában.
   “Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak,
   hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45)
   Ez a nagypéntek és a húsvét igazi jelentése számomra. Ezt érzem a húsvéti ünnepsor legszentebb üzenetének. Bár úgy látszik, ma egyre gyengül a hit a szívekben, hiszem, hogy sokan vagyunk még, akik vállaljuk keresztyén meggyőződésünket. Lehet, hogy lassan eltűnnek a költő által megénekelt keresztek a falvak határaiban, és lehet, hogy az otthonok falán is megfogyatkoznak a kicsi feszületek. Lehet, hogy más lett a világ, és megváltoztak a hitek, az életcélok. Lehet, hogy a mai embernek – tudása féktelen hatalmában bízva – nincs szüksége a krisztusi megváltásra. Azt hiszi! De ha nem hiszünk, eljön majd az idő – néha úgy érzem, már közeleg –, amikor nem lesz dicsőség a kereszt követése. Lehet. De ember még önmagában, önmagáért sikeres harcot nem vívott. S nem lépett át a halál küszöbén úgy, hogy onnan visszajött volna, egyedül Jézus, aki emberré lett értünk. Kereszthalált halt értünk, és feltámadott! A keresztfa pedig, amelyen kínhalált szenvedett, a költő képzelete szerint “szétforgácsolódott millió darabra.” Szerintem nemcsak a költő fantáziájában. Hiszen a kereszt emberöltők hosszú során át vezette őseinket. Millió apró, kicsi keresztre hullva szét, eljutott a világ minden tájára: templomokba és otthonokba. Kórházakba és börtönökbe. Apró falvak és nagyobb városok határain álltak őrt, őrizve az emberek “szépbe szőtt hitét.”
   A felfuvalkodottakat alázatra intve, a megalázottakat felemelve, a hit és reménység erejét sugározva ránk. Ahogy Reményik Sándor írta a kereszt hivatásáról:

,,Forgácsolódj szét millió darabra,

A Szabadító tekintsen le rólad,

Millió megbilincselt életrabra.”
   Áldott húsvéti ünnepeket!
   

1998. április 12.
   
    

Egy elfelejtett május elseje
   
   Emlékezés a Rákóczi-szabadságharc bukására
   
   1711. május 1-jén a majtényi síkon 12000 kuruc katona letette a zászlót a császári–királyi csapatok előtt, és miután az előző napokban felesküdtek a királyra – “fegyverüket megtartva szétoszoltak,” (Magyarország hadtörténete 1. kötet) a “Nagymajtényi síkon letörött a zászló.” Ezzel a kudarccal fejeződött be a nyolc évig tartó szabadságharc, melyet II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem vezetett, s melynek zászlóira – a “Cum Deo pro patria et libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért!) felirattal – a nemzet a mai napig mint szent ereklyére emlékezik. Ez a jelszó azt is bizonyítja, hogy a hit és a haza szeretete összetartozik.
   A zászlóletételt egy békekötés előzte meg, melynek szövegét Károlyi Sándor szatmári táborában készítették el. Károlyi, a kuruc csapatok fővezére Rákóczi akarata ellenére írta alá a békeszerződést. Az “udvart” gróf Pálffy János horvát bán képviselte, aki a történészek szerint “őszintén békét akart és nem használta ki a királyi haderők döntő fölényét.” (A magyarok krónikája).
   Ha a nemzet későbbi szabadságharcait, azok brutális letörését és az utánuk bekövetkezett népirtó megtorlásokat figyelembe vesszük, valóban, a szatmári béke és annak megtartása a király részéről emberségesnek látszik. A szabadságharc résztvevői, Rákóczi fejedelemtől kezdve a magas méltóságokon át egészen a jobbágykatonákig, kegyelemben részesültek. Vagyonukat visszakapták azzal a feltétellel, hogy leteszik a hűségesküt a királynak. Nekünk, evangélikusoknak különösen figyelemre méltó a békeszerződésnek az a része, melyben a protestánsok szabad vallásgyakorlását biztosítják. Ennek előzményeként már az 1709-es szécsényi országgyűlés törvénybe iktatta ezt a jogot. Ami azért is szükségszerű volt, mert a kuruc hadsereg túlnyomó többségben protestáns volt. Hosszú távon azonban nem érvényesült ez a vallásszabadság, és evangélikus őseinknek még sok nehézséget kellett elviselniük II. József 1781-ben kiadott türelmi rendeletéig. A békeszerződés azt is biztosította, hogy azoknak a jobbágyokból lett katonáknak, akiket érdemeikért a szabadságharc alatt felszabadítottak, nem kellett újra jobbágysorsba süllyedni. A harcokban részt vett kuruc tisztek pedig átállhattak a királyi seregbe, semminemű megtorlást nem alkalmaztak velük szemben. De Rákóczi nem lett volna vezérlő fejedelem, és nem élne a nemzet szívében örök fáklyaként mint a hazaszeretet szimbóluma, ha birtokai megtartásának a lehetőségéért megtagadja eddigi elveit, és meghódol ellensége előtt.
   Rákóczi nem adta fel célját, az önálló Erdély létrehozását, a magyar alkotmány betartását és a nép sorsának jobbra fordítását. Nemzetközi kapcsolatainak kiépítését már a zászlóbontása előtt megkezdte, és száműzetése éveiben is folytatta. Diplomáciai erőfeszítése azonban a szabadságharcának nyolc éve alatt a kudarcok sorozata volt. A szatmári békekötés híre Lengyelországban érte, ahova a szent ügy érdekében utazott el. Május 13-án nyílt levélben tiltakozott ellene. Hazájába soha többet nem térhetett vissza. Mivel a hűségesküt megtagadta a királytól, vagyonát elkobozták, hazaárulóvá nyilvánították. A külföldi államok, akiktől segítséget remélt, cserbenhagyták. Rákóczi a száműzetés keserű kenyerét választotta. Leghűségesebb embereivel Törökországban élte le életének hátralevő részét. Rodostó általa vált minden magyar számára jelképes zarándokhellyé. A Rákóczi-szabadságharc történetére, harcaira, sikereire és kudarcaira most nincs hely kitérni ebben a rövid írásban. Nem is ez a célom. Egyedül a kuruc katonákra szeretnék emlékezni. Azokra, akik azon az 1711. évi május elsején letették a zászlót, amit szerettek, amiért harcoltak. Az előtt a kuruc hadsereg előtt hajtom meg fejemet az utód néma tiszteletadásával a szívemben, akik megindították a szabadságharcot. Azokra a szegénylegényekre, akik nem tudták tovább elviselni nyomorúságos helyzetüket. És a vezéreikre, Esze Tamás volt jobbágyra és Kis Albert egykori kuruc hadnagyra, akik felkeresték Rákóczi Ferencet Lengyelországban, és felkérték a szabadságharcuk vezetésére. Az utódok tisztelete száll azokra a szabadságra vágyó köznemesekre, akik nem tűrhették tovább az abszolutizmus kegyetlen elnyomását. Ocskay László és Borbély Balázs 80 huszárára gondolok, akik a fejedelem hívó szavára a felkelőkhöz csatlakoztak. Bercsényi Miklós francia pénzen felfogadott zsoldosaira, akik így együtt alkották a kuruc hadsereg magját. 1703. június 14-én érkezett Rákóczi a magyar határra, ahol Esze Tamás 200 “talpasa” várta. De már május 21-én kibontották Rákóczi zászlóit. Akkor hangzott el híres kiáltványa: “Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungariae” (Ismét felszakadnak a nemes magyar nemzet sebei), melynek hallatára felsorakozott az ország lakosságának nagy része. A vármegyei vezető réteg, az arisztokrácia közül sokan, és hamarosan a szövetkezett rendek által fejedelemmé választott Rákóczi irányítása alá került az ország nagyobbik fele. Tömeghadsereggé akkor vált a kuruc sereg, amikor a vetési fejedelmi rendelet biztosította azoknak a jobbágyoknak a felszabadítását, akik fegyvert fognak a haza védelmére. Akkor a szegények óriási számban gyűltek a szabadságharcosok zászlói alá. De a számbeli fölény nem volt elég a jól felfegyverzett királyi csapatok ellen, melyekről Rákóczi maga írta, hogy “hadi mesterségben ügyes, gyakorlott, harcias, jól felszerelt és a háború minden kellékével ellátott hadak” voltak. Ellátásukról a haditanács gondoskodott.
   A kuruc sereg szervezetlen, kiképzetlen és gyakran fegyelmezetlen csapatokból állt,– gyenge gazdasági háttérrel, gyér ellátással. Megtizedelte őket az éhínség, a pestisjárvány is. A vesztés előrelátható volt. Károlyi érdeme a történészek szerint azért tagadhatatlan, mert a reménytelennek látszó harcból békeszerződéssel tudta kivezetni a háborút. Nem várta be a teljes katonai vereséget. A szabadságharc, a véráldozat azonban sosem hiábavaló, csak fájdalmas. Az új császár, III. Károly május 27-én így ír kancellárjának: “Az az akaratom... hogy ezzel a nemzettel nagyobb megértéssel kell bánni...”
   De a császárnak ezt a “szelíd” magatartását és a szatmári békét – mely a Habsburgok számára is kompromisszum volt – csak Rákóczi és a kuruc hadsereg hősies harcai kényszerítették ki. Az a hadsereg, mely a majtényi síkon feloszlott. A harcosok egy része hazatért. Nagy részük katona maradt és átállt a császáriakhoz. Károlyi maga is a császári hadsereg tábornoka lett. Sokan Európa különböző országainak a hadseregében szóródtak szét. Csak a szegénylegények maradtak árván, azok, akik hűek maradtak a magyar szabadság eszményéhez, azok, akik elkezdték a harcot, s akik nem tudtak beilleszkedni az új életbe. Üldöztetve a király embereitől, űzött vadként bujdostak a saját hazájukban. S a nép, mely vakon követte a vezérlő fejedelem parancsait, most vezető nélkül maradt. Erdők menedékeiben, nádasok búvóhelyeiben siratta elpusztult falvait, felégetett otthonait. A “rác dúlás”-ban vagy éhínségben, pestisjárványban elpusztult családtagjaikat gyászolva nézték a nyári eget. Megcsúfolt szabadságvágyaik elfojtott fájdalmában üzentek a csillagokkal messze Rodostóba, kérvén a fejedelmet, hogy jöjjön vissza hozzájuk. De a csillagok nem vállalták a közvetítést.
   

1998. május 3.
   
    

Rózsaszár
   
   Egy rózsaszárat kaptam anyák napjára. Virág nélkül.
   Egy szál piros rózsa megmaradt, csupasz szárát. Egy kislánytól kaptam. A “Kétéves”-től. Így hívjuk. Nem vagyok a nagymamája. Vér szerint a rokona sem vagyok. Csak a szeretet köteléke fog össze bennünket.
   A szomszéd utcában lakik a szüleivel és a bátyjával. Édesanyja egy rég meghalt barátnőm lánya.
   A kislány olyan, mint a nagyanyja volt. Szőke és kék szemű. Beszélni még nem tud. Csak szavakat mond kiforgatva a hangok megszokott menetét. Alig érteni. De virágot hoz nekem anyák napjára egy szál piros rózsát. Én helyettesítem kicsi életében a nagymamát, akit nem is ismert.
   Vasárnapi ebédhez készülődök, amikor megszólal a telefon. Kis barátnőm hív, a “Kétéves” anyja. Arra kér, figyeljem az utcát, mert elindult hozzánk a két gyerek. Kísérjem őket szemmel az ablakból. Úgy, hogy ne lássák az őrködést. Egyedül akarnak jönni önállóan, felnőtteket kizáró módon, ők ketten, a pici és a bátyja.
   A fiú hat éves. Most első osztályos. A közlekedést megszokta már az iskolába járás során. Tudja, hogy körül kell nézni, mielőtt az úttestre lép. Állok az ablakban, a függöny előtt. Várom őket. Jönnek.
   A kisfiú arcán mély komolyság. Látszik rajta: egyetlen, nagy feladata most az, hogy épségben átvezesse a húgát az úttesten. Az autókat figyeli, ahogy rohannak előtte fel a hegyre. Erősen szorítja a kislány bal kezét. A “Kétéves” apró lépteivel győzködi a métereket. Jobb kezében tartja a virágot.
   Jön az apróság a testvére mellett. Szaporán rakja előre kicsi lábait. Az egész teste mozog. Feje a lépések ritmusában biccen előre-hátra. Szőke, göndör hajfürtjei az ingó járástól ide-oda libbennek apró vállain. Cipőit delejes erő emelgeti. Az igyekezet segíti a lendületben. Arcára kiül az izgalom, hogy le ne maradjon a bátyja mellől.
   Ahogy a járdaszélre ér, megbotlik. Kicsi térde a földet érinti. Virágot tartó keze önkéntelen mozdulattal hajlik a térde után. A rózsa virága letörik. Gurul az utcán a piros pamacs. Gurul, le a meredek lejtőn eldobott szemét és papírfoszlányok között. Ott piroslik a szürke útburkolaton. Fénylik, mint az első csillag az alkonyi égen. Egy csokor öröm a bánatos világban. A kislányt felrántja a testvére. Feláll. Kezében a megmaradt szár. Azt markolja, mintha rajta lenne a sziromkehely. Óvatosan hozza. Így érnek a kapunkhoz. Megvárom, amíg jeleznek. Meg kell adnom nekik a csengetés boldogságát. Nyitom az ajtót. A két gyerek belép. A “Kétéves” felém nyújtja a “virágot”. Nagyon örülök neki. Megköszönöm. Puszit adok érte. Aztán vázát keresek a legszebbet. Vízbe rakom a drága ajándékot.
   Azóta itt áll a váza az asztal közepén. A rózsa szárával, mely olyan, mint egy kóró. A gyerekek rég hazamentek már. Talán észre sem vették, ami történt? Hiszen a jó szándék sérthetetlen és törhetetlen. Nem csonkítható.
   Erre gondolok, amikor nézem ezt az anyák napjára kapott furcsa ajándékot. A törött szárvéget. S ahogy nézem, melegség árad szét a lelkemben. Szememre hull a csoda varázsa. Látom a virágot!
   Ott ékeskedik a száron a váza közepében. Piros, mint a szív.
   Látom egymásba boruló lágy szirmait. Érzem az illatát.
   

1998. május 24.
   
    

Kőszegi kézfogások
   
   A kézfogás ősi emberi gesztus. Akkor érezzük örömnek, ha két, egymást szerető vagy tisztelő személy között jön létre. Haragosok ritkán gyakorolják.
   A kézfogásra nyúló kart a központi idegrendszer vezérli. Az agy. És a szív, melynek dobogása ritmusában mozdul a kéz. Ez a mozdulat két alkalommal jöhet létre. Találkozáskor és a búcsúzás pillanatában. Az elsőt többnyire az öröm motiválja, az utóbbit egy kis szomorúság. De mindenképpen a szeretet áll mögötte.
   Ilyen kézfogások sora zajlott le Kőszegen. Egykori iskolám mai utódjának, a Kőszegi Mezőgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskolának a tanárai és a Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium Volt Növendékeinek Egyesülete ott megjelent tagjai között május 28-án és 29-én.
   Hívásra mentem Kőszegre. A Chernel Kálmán Városi Könyvtár igazgatója, Simon Gizella hívott meg egy író-olvasó találkozóra. Az “Évtizedek sodrásában” című könyvem volt beszélgetésünk tárgya. Érdekesnek tűnt ez a találkozó. A könyvtárvezető két részletet olvastatott fel a regényből az utódiskola diákjaival. Két fiatal, szép kislány előadásában hallani a rég átélt gyermekkori élményeket, megható volt. Nem tartottam véletlennek, hogy a kiválasztott részek szomorú emlékeket idéztek. A kitaszítottság fájdalmát elevenítették fel bennem és idézték fel a hallgatóság soraiban, akik szép számban összejöttek: régi és új kőszegiek, egykori társaim és az új nemzedék.
   A kor, amelyben élünk, izgalmakat takar. Fájdalmakat és harcokat megpróbáltatásokat, néha kitaszítottságot. Kell, hogy tanúi legyünk régi bánatoknak, hogy általuk szülessenek bennünk új remények. Új hitek. Hogy lám, a régi szomorúságokból fakadnak az új sikerek. Régi bántásokból, bántódásokból új kézfogások, új összefonódások.
   Minden emberi kapcsolat rugója a szeretet, mely kipattan minden találkozásból, így ebből a városi könyvtárban lezajlott találkozóból is. Köszönet érte a kőszegi könyvtárosoknak!
   Kérésemre elkísértek társaim. Az egyesületem vezetősége és tagjai közül is sokan. Hiszen ez a találkozó nemcsak a könyvtárban zajlott, hanem a régi iskolámban is. Az élet folytonosságát sugallták az ősi falak, a több évtizede elrabolt, megszüntetett evangélikus gimnáziumunk egykori épülete. Nem a mi bűnünk, hogy elvették tőlünk. Nem is azoké, akik most benne tanítanak vagy tanulnak.
   Jó volt találkozni velük. Velük, akik szeretettel fogadtak bennünket. A régi szellem érintett meg, amikor egymás kezét szorongattuk. Rokonszenv áradt belőlük felénk.
   Az első találkozásunk a díszteremben zajlott le, ahol a tanárok fogadtak bennünket.
   Horváth Antal igazgató úr megható szavakkal emlékezett meg a régi gimnáziumról, annak tanárairól, arató igazgató úrról, akiket már nem ismerhetett. De szellemiségüket átvette, őrzi és őrizteti a megváltozott viszonyok között is. Boldogság töltött el, amikor könyvemről beszélt. Éreztem, hogy örömmel fogadta a régi iskolai történeteket. Szívesen olvasott a régi internátusi szokásokról, melyeket sikerült megörökítenem a regényemben.
   Ilyen, korlátok közé behatárolt írásban leírhatatlan az az élménycsokor, melynek részesei, átélői lehettünk. A tanárok szeretete, mely elárasztott, amíg a regényt dedikáltam, felemelt. Eltérített mindennapi gondjaimtól. Úgy éreztem, szinte álom az egész. A társaimra is átragadt ez a meghatottság. Elnökünk, dr. Fabiny Tiborné válaszával, melyet a lélek és az értelem segítségével rögtönzött – úgy éreztem – valahogy egy láthatatlan, szimbolikus kézfogásban megszületett a régi evangélikus és a mostani “világi” szellemi bölcső folytonossága. – “Nem iskolátlanok többé – mondta az igazgató – ez az önök iskolája is.” Ezt éreztük minden megnyilvánulásukban. Hogy újra van iskolánk! És jövőre együtt ünnepeljük fennállásának századik évfordulóját. És keresztyén hitünkkel azt szeretnénk, ha újra evangélikus oktatási intézmény lehetne a mostani tanárokkal, a mostani diákokkal. Hogy teljesülhet-e valaha ez az álmunk? Isten útjai kiszámíthatatlanok és gátat nem ismerők!
   Végigjártuk a termeket, amelyek már nem olyanok, mint a mi időnkben voltak. Mások a berendezések. Korszerűek. Mégis, otthon éreztük magunkat. A terített asztal, a vendégség, a házi sütemények, melyeket ők sütöttek, a kávé, tea – mind megannyi ősi jele a szeretetnek, az elfogadásnak. Ezt a városi könyvtárban is megkaptuk a könyvtárosok és a régi, Kőszegen lakó társaink kedvességéből.
   Az utolsó, de számomra legmeghatóbb élmény az a találkozó volt, amelyben a diákokkal ismerkedhettünk meg. A fiatalság mindig lenyűgöz bármilyenek legyenek is a mai gyerekek. Nevelésük a mi bűnünk vagy a mi erényünk. Azok a gyerekek, akik összejöttek a magyar teremben, hogy velünk találkozzanak, visszaadták a jövőbe vetett hitemet. Ezek a fiatalok érdeklődők. Éreznek, és tudnak szeretni. Van felelősségérzésük a jövő iránt. Úgy éreztem, a régi iskola hagyományát és a hazaszeretet tüzét ápolják. Ha egy ilyen, tizenévesekből álló csoportból egy kislány megkérdezi tőlem, hogy milyen érzés volt a regényemben felidézett “Trianon sokkja”, akkor ezek a gyerekek fogékonyak a haza sorsa iránt. És van remény arra, hogy jó kezekben lesz náluk a nemzet jövője.
   Távozóban a gyerekek egy szál virágot adtak nekünk. Ahogy ezek a szép fiatalok közeledtek hozzánk kezükben a múlt évi iskolai évkönyvükkel és egy szál rózsával, és felénk nyújtották, úgy éreztük, az ötven évvel ezelőtti múlt elevenedett meg hirtelen. Mintha mi sétálnánk üdén és fiatalon a magyar terem egykori most felújított freskói alatt.
   Az ajándékba kapott évkönyvet felnyitottam. Egy kis könyvjelzőt találtam benne, a következő felirattal: “A fontos vallási megkülönböztetés nem azok között van, akik imádkoznak és akik nem, hanem azok közt, akik szeretnek és akik nem.” (Anthony de Mello)
   Én is így hiszem. Meglátogattuk még a várost. Megnéztük az új református templomot, ahová a magyar tanár, Garisa Józsefné vezetett el bennünket. A csodálatos fatemplom nyitott kupolája úgy hatott rám, mint egykor a római Pantheon. Felülről sugároz a fény, Istentől. És lefele árad szét ránk, emberekre. És énekeltünk benne együtt, evangélikus énekeket.
   Ahogy elhaladtunk az egykori zárda épülete előtt, a kísérőnk bevezetett annak kápolnájába. Feszty Masa csodálatos, ember nagyságú Szent Margit-festményét mutatta meg. Gyönyörű kép! A volt zárda egy részét már visszakapta a katolikus egyház. Úgy tudom, egyelőre általános iskola működik benne a Domonkos-rend irányítása alatt. Ahogy kifelé indultunk az épületből, fehér köpenyes, mosolygós hölgy lépett elénk. Véletlenül jött ki az irodájából. Vagy felsőbb sugallat irányította felénk?
   Az igazgatónő volt. Amikor kísérőnktől megtudta, hogy én vagyok az Évtizedek sodrásában c. könyv írója, megragadta a kezemet. Sokáig tartott a kézfogásunk. Tisztaság és melegség áradt belém az igazgatónő kezéből. Sokáig köszönte őszinte szavakkal, hogy megírtam ezt a könyvet, melynek tartalmát, mondanivalóját vallja maga is. És szeretné megismertetni a diákjaival.
   Még hosszan szorítottuk egymás kezét. Ez a kézfogás olyan volt, mint egy pecsét, mely hitelessé teszi a szeretet íratlan szerződését, mely arról szól, hogy továbbadjuk az ifjúságnak a múltunk emlékeit. Ezt az “ökumenikus” kézfogást érzem a kétnapos, csodálatos kőszegi találkozások koronájának. Hála legyen érte közös Istenünknek!
   

1998. július 12.
   

“Mindennapi kenyerünket...”
   
   Szomorú látvány éhező embereket látni. Különösen éhező gyerekeket, pedig tele van velük a világ. Időnként látni lehet összeaszott kicsi testüket napilapok hasábjain vagy néha a TV képernyőjén. Aztán eltűnnek a szemünk elől. De megmaradnak az utcákon, a tereken, az aluljárókban. Lázas, égő szemű, kiszolgáltatott gyermekek. Éhesek.
   Nem kapják meg a mindennapi kenyerüket. Ki a felelős értük? Ha látom őket, összeszorul a szívem. Eszembe jut egy régi-régi történet, mely azt igazolja, hogy éhes gyerekek mindig voltak. Vannak és bizonyára a jövőben is lesznek. S a vészjósló jelekből ítélve félő, hogy számuk egyre növekedni fog.
   Kisiskolás voltam. Hat éves. Az otthon zárt világából kerültem a számomra többnyire ismeretlen gyerekek közé. Voltak közöttük rosszak is, meg jók is. A rosszak belenyúltak az iskolatáskámba, és ellopták a palavesszőmet. Otthon kikaptam érte. A szüleim azt hitték, elvesztettem. Én meg nem mertem megmondani a valóságot. Mert árulkodni nem szabad. De félni sem volt szabad. Semmivel nem tudtam úgy felbőszíteni apámat, mint a félelmeimmel. “Aki fél, az gyáva. Aki gyáva, az alattomos is. Nem azt cselekszi, amit akar. Nem engedem, hogy gyáva ember legyen belőled.” – Ilyeneket szokott mondani.
   De én akkor gyáva emberke voltam. Csak annyit tehettem, hogy eltitkoltam apám előtt a félelmeimet. Volt egy padtársam. Cselédgyerek volt. Valamelyik faluszéli grófi uradalomból járt be az iskolába. Szőke hajú, barna szemű kislány volt. Szerettem volna szeretni, de ő nem hagyta. Az első naptól kezdve ellenséges volt velem szemben. Biztosan megérezte a gyávaságomat. Nem bántott, csak ijesztgetett. “Megmondlak a tanító úrnak” – hajtogatta állandóan. Rajtam pedig úrrá lett valami tehetetlen rettegés. Nem értettem, mi lehet az oka viselkedésének, hiszen semmi rossz nem terheli a lelkemet. Miért teszi ezt? Éreztem, hogy semmi baj nem történne, ha beváltaná a fenyegetését, és szólna a tanító úrnak. Nincs mit mondania rólam. Mégis féltem. Rettegtem attól, hogy annyi gyerek előtt elhangozzék a nevem, hogy egyáltalán foglalkozzanak velem akárcsak egy percig is. Nehéz napokat, heteket éltem át. Pedig szerettem az iskolát. Vagyis szerettem volna, ha Ilonka nem keserítette volna meg az otttartózkodásom idejét.
   Legjobban a szünetektől féltem. Minden óra után biztosított számunkra a tanító úr tíz percnyi pihenőidőt. Ilyenkor elővettük a táskánkból a tízórait, amit otthon csomagoltak nekünk. Ha az idő engedte, kint fogyasztottuk el az iskolaudvaron. Padtársam ilyenkor volt a leggonoszabb. Kibírhatatlan volt. Jött a nyomomban, és fenyegetőzött. “Megmondlak a tanító úrnak.” Én menekültem előle egyik sarokból a másikba. Éhes voltam, mégsem tudtam enni. Csak szorongattam kezemben a lekváros kenyeret, amit anyám készített a számomra.
   Aztán hirtelen, váratlanul történt valami. Kint zuhogott az eső, bent kellett maradni a tanteremben. Elővettem a zizegő zsírpapírban rejtőző kenyeremet, és – hogy csináljak valamit – étvágy nélkül eszegetni kezdtem. A padtársam – Ilonkának hívták – tétlenül nézett. Ahogy rápillantottam, megdermedtem a látványtól. Arcán az éhségnek, az étel utáni vágyakozásnak valami olyan dermesztő kifejezése ült, hogy megijedtem tőle. Akkor nyilallt bele gyarló értelmembe a felfedezés. Akkor vettem észre, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Az, hogy Ilonka soha nem hoz tízórait. Hogy éhes. Ahogy hirtelen tudatosodott bennem az újonnan felbukkanó ismeret, Ilonka már elő is állt a fenyegetéssel: “Megmondlak a tanító úrnak, hogy még enni sem tudsz rendesen.” Akkor ott, az iskolapadban, félelmek és aggódások után hirtelen rám borult a megkönnyebbülés áldó feloldozása. Egyszerre úgy éreztem magamat, mint a nyári pásztorkodásaim idején oly sokszor amikor egyedül voltam a libáimmal a hatalmas legelőn. Egymagamban figyeltem a tornyosuló felhőket az ég alján. S ahogy tornyosultak – összegabalyodtak a fejem felett, egyre inkább ijesztőbbé vált előttem a világ. Féltem az égiháborútól, a villámtól, a mennydörgéstől. Aztán hirtelen szélvész csapott le rám, letépte vállamról a kendőt. Lefeküdtem a földre és szememmel szerettem volna kibogozni a haragos fellegeket. A szél süvöltött, nyargalt végig a mezőn. Belekapott a sötét égboltba, megragadta az ijesztő felhőket, és továbbdobta őket az égboltozaton. Lyuk keletkezett a sötétségen felettem, és azon a kicsi nyíláson át rám tekintett hirtelen a nap.
   Boldogító érzés volt! Ezt éreztem most, itt ebben a teremben. Az összefirkált, agyonfaragott kispadon. Ilonka nem gonosz! Ilonka éhes! Enni szeretne! A felfedezés pillanatában odanyújtottam neki a kenyeremet. Ő rám nézett. Megdöbbent arcán először a visszautasítás büszkesége ült, de csak egy pillanatig. Aztán kinyúlt felém a karja, mind a kettő, egyszerre. Átvette tőlem a kenyeret. Mohón enni kezdett. Falt.
   Néztem lekvártól maszatos arcát. Nem figyelt rám. Minden idegszála az egyre fogyatkozó kenyérszeletre irányult. Amikor végzett az evéssel, visszanyújtotta az üres papírt. Nem értettem, miért adja vissza. Arra gondoltam, talán azért, hogy összeérhessen a kezünk. Hogy ez a mozdulat a béke pecsétje legyen közöttünk? Hogy bőrünk érintésével átlüktessen belénk egymás szeretete elűzvén a harag felhőit közöttünk? “Ezután együtt esszük meg a tízórait” – súgtam halkan Ilonka fülébe. Ő meg csak hallgatott. Lehajtotta a fejét. Megérintettem a karját kímélő simogatással. Ahogy érezte a feléje irányuló szeretet boldogító ajándékát, felém tekintett. Szemében megláttam a könnycseppeket.
   Sokat töprengtem rajta, miért nem szólt, hogy éhes. Miért nem kért? Miért bántott inkább? Csak ezért, mert nekem van kenyerem? “Ami fáj, az belül fáj, nagyon-nagyon mélyen” – jutottak eszembe nagyanyám szavai. – Olyan, mint az ólom, nem tud feljönni a víz tetejére, mert súlyos. Attól kezdve sokáig zavarban voltam az esti imádkozással, a Miatyánkkal. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy “a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – megálltam. Ilonkára gondoltam. Akiről tudtam, hogy szintén imádkozik. Néha együtt mondjuk el ezt a mondatot a templomban. De hát akkor miért nem adatik meg neki a mindennapi tízórai? És miért jut nekem? Én jobb vagyok, mint ő? Sokáig nem tudtam belenyugodni abba az igazságtalanságba, hogy vannak gyerekek, akiknek jut kenyér, pedig tudom róluk, hogy nem imádkoznak. És vannak gyerekek, akikről tudom, hogy imádkoznak, és mégsem hoznak tízórait.
   Nem tudtam megfejteni a mindennapi kenyér titkát. Mi szükséges az elnyeréséhez? Hit, munka, tudás vagy kegyelem? A világ mostani éhezőire gondolok. És ma sem tudom a választ.
   

1998. augusztus 23.

Hazafiság
   
   Az aradi tizenhárom emlékére
   

“Ma szikratűz csak egy különc szívébe,

holnapra már nagy testvérérzelem,

mely a viharban is lobogva, égve

uralkodik büszkén százezreken.”

(Kosztolányi Dezső: Hazafiság.)
   
   Kosztolányi 1906-ban írta ezeket a sorokat. Bizonyságául annak, hogy nemcsak mi, most érezzük mindennapi életünk folyamán a nemzeti identitásunk érzésének a hiányát. Érezték ezt őseink is évezredes történelmünk különböző szakaszaiban. Akik ismeri a magyar irodalmat a középkor szerzőitől kezdve az újkori írók és költők munkáin át egészen napjainkig, nyomon követhetik a legjobbjaink írásaiban gyakran előforduló szomorúságot mindenkori kortársaik közönye miatt. Sok olyan korszak volt őseink életében is, amikor nem volt illő és divatos a hazafias szellemű gondolkodás vállalása vagy annak bevallása.
   Ezért ragyognak történelmünk kiemelkedő csillagai gyanánt azok a megmozdulások, melyeket az újra fellángoló, a szívekben újra parázsló nemzeti érzések váltottak ki. Természetesen ezeknek egyéb okai – az elviselhetetlen elnyomás, az anyagi terhelések kibírhatatlan volta – is hozzájárultak.
   Ilyen dicsőséges időszak volt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kirobbanása – csodálatos győzelmei és tragikus elbukása, a leveretés. A világosi fegyverletétel és az azt követő véres megtorlások azonban – bár a nemzet életében, fejlődésében óriási traumát okoztak – a szívekben szinte erősítették a nemzeti összetartozás érzését.
   Az aradi tizenháromnak a vértanúsága és gróf Batthyány Lajosnak, az első független magyar kormány miniszterelnökének a kivégzése a lelkek mélyén szította a hazához való ragaszkodás tüzét. Mélyen megbújva családi otthonok zárt ajtajai mögött a gyermekeikkel együtt imádkozó édesanyák megtartották és továbbadták a hazaszeretet lángját.
   “Ma szikra, holnap láng, majd egy tűzerdő,
   mely bíborával az égig lobog,
   hiába tiprod el, mindég növekvő,
   s ha szunnyad is, nem oltják el korok.”
   Úgy érzem, ma szunnyad a hazafias érzés közöttünk. Ha megkérdezném az utcán sétáló fiatalokat, hogy mit jelent nekik 1849. október 6-a – félek – meghökkentő válaszokat kapnék tőlük. S félek, hogy a szüleik legtöbbjétől is. Biztos vagyok benne, hogy nem sokan tudnának megnevezni az aradi vértanuk közül akár csak néhányat is.
   Ezért, úgy érzem, legyen ez a nap, ez az egyetlen nap az évi 365-ből, amikor az utókor megemlegeti “szent” neveiket. Hogy ne legyünk hálátlanok múltunk vértanúival szemben.
   Ők voltak: Aulich Lajos. Élt 56 évet. Damjanich János. Szerb származású. Élt 45 évet. Dessewffy Arisztid. Élt 47 évet. Kiss Ernő, örmény származású. Élt 50 évet. Knézich Károly, horvát származású. Élt 41 évet. Lahner György, volt császári tiszt. Élt 54 évet. Lázár Vilmos. Élt 34 évet. Leiningen Westerburg Károly gróf, német származású. Élt 30 évet. Nagy-Sándor József, volt császári tiszt. Élt 45 évet. Poeltenberg Ernő, osztrák származású. Élt 36 évet. Schweidel József. Élt 53 évet. Török Ignác. Élt 54 évet. Vécsey Károly gróf. Élt 42 évet.
   Közülük Leiningen Westerburg Károly és Dessewffy Arisztid evangélikus vallásúak voltak.
   Ők a mi 1849-es vértanúink. Mert más korok is bővelkedtek a halállal lakókkal. Mint láthatatlan kopjafák, tegyenek tanúságot nekünk ma és a jövőben, hogy a múlt alapozza meg a jövőt. Minden, amit önző módon csak magunkért teszünk, múlandó. Eliramlik és eltűnik velünk együtt. De megmaradnak ők, akik hazában gondolkodtak. A nemzet sorsáért álltak a vesztőhelyre.
   Ha egyik-másik nemzedék nem képes igaz szívvel emlékezni rájuk, nem baj. Majd születnek új korok, új emberek, akik méltányolni fogják majd az aradi vértanuk áldozatát. És ápolni fogják emléküket.
   
    
   Mert a kegyelet virágai nem hervadók! Ahogy Kosztolányi írta 1906-ban a fent idézett vers befejezéseként:

“A fáradott ük, haldokolva még

nagy honszerelme égő fáklyalángját

átadja, s minden az utódra száll át.

Meggyújtja ő, s a tűzár szerteárad,

átadja gyermekének, ez fiának,

aztán tovább, tovább ... S a fáklya ég!”
   

1998. október 4.
   
    

Gyurátz püspök szellemi öröksége
   
   Beszámoló a Kőszegi Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium Volt Növendékeinek Egyesülete 1998. szeptember 19-i közgyűléséről.
   
   “Mindenek előtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez.” (1Pt 4,8)
   Ötödször jöttünk össze mi, öreg diákok, az egykori kőszegi iskolánk szellemiségének örökösei. Ma is megtartói a hitnek és a szeretetnek, de a reménységnek is. Bár az imbolygó, bizonytalan gyermekkor és a lelkes diákévek messze futottak tőlünk az idő végtelenjében visszafelé, a gimnáziumban eltelt éveket soha nem felejtjük el. Ott töltődött fel a szívünk szeretettel egymás iránt. Ott fejlődött ki értelmünk a széleskörű tudás befogadásával. Az ott kapott erkölcsi tartás adott erőt életünk nehezebb szakaszaiban arra, hogy emelt fővel tudjuk elfogadni a rosszat, amit időnként ránk mért a sors.
   Az idő korlátlanságában számunkra mégis behatárolt rövid életünk szerény lehetőségei köteleznek bennünket a keresztyén normák betartására: “Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” (1Pt 4,10)
   Az elmúlt közel ötven év ideológiai áramlata következtében ezt a számunkra kimért feladatot nem teljesítettük maradéktalanul. Úgy érzem azonban, a mulasztás nem – vagy nemcsak – minket terhel. Az iskolánkat elrabolta tőlünk a többi egyházi intézménnyel együtt az akkori hatalom. Továbbtanulásunk – az ott szerzett érettségi bizonyítvánnyal – csak erőfeszítések árán valósulhatott meg, néha többszöri próbálkozással vagy úgy sem.
   Biztosan másképpen, hatékonyabban hintettük volna el és szélesebb körben az evangélikus iskolában szerzett értékeket, ha jobb korban élhettünk volna. Mégsem érhet bennünket szemrehányás. Amit tudtunk, azt megtettük. Gyermekeinket a keresztyén hitben neveltük fel. Környezetünkben tanúsított magatartásunkban pedig mindig az alma materből hozott emberség és szeretet vezérelt bennünket.
   Az idei találkozó majdnem olyan volt, mint az előző években bármelyik. Örültünk egymásnak, akik még élünk. Gyászoltuk azokat a társainkat, tanárainkat, akik eltávoztak közülünk. A lelkünk, a szellemünk Isten segítségével még mindig fiatal, tettrekész. De ez nem a mi érdemünk. Ez kegyelem.
   Ötven éve annak, hogy megszűnt az iskolánk. Helyébe más oktatási intézmény lépett. Más jellegű. Mezőgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola.
   Ötven év emelt magas választófalat a két oktatási intézmény közé. Inkább az egyik emléke és a másik mindennapjai közé. Nem tudtunk egymásról. Nem ismertük egymást. Az elmúlt évtizedekben nem nagyon gondolhattunk arra, hogy valaha még megláthatjuk a régi termeket, hogy sétálhatunk a régi falak között.
   Hirtelen jött, váratlanul Isten kegyelme. Egyszerre lehetővé vált a kézfogás a hajdani diákok és a mai iskola tanárai, diákjai között. Ezzel a kézfogással lett több a mostani közgyűlésünk. Meghívtuk a kőszegi utódiskola igazgatóját és tanári testületét a mi évenként ismétlődő ünnepünkre. Ők elfogadták a meghívást. Igaz szeretettel jöttek hozzánk. És mi igaz szeretettel fogadtuk őket. Úgy tekintünk rájuk, mint a “Gyurátz-szellem” továbbfolytatóira. Mert mik is a Gyurátz-szellem fő pillérei? A keresztyén szeretet egymásért, főleg a fiatalságért végzett szorgos munka, és a hazaszeretet ápolása. Nem tudhatjuk, mi lesz iskolánk további sorsa. Visszakapja-e az egyházunk? Visszakéri-e? De a szellem, ami a falakból az utódokra sugároz, úgy érzem, a régi hagyományokat vállaltatja velük. Ezt tapasztaltuk, amikor velük voltunk Kőszegen. Ez a kézfogás – úgy érzem – fontos mindnyájunk számára. Hiszen belőlünk, öreg diákokból előbb-utóbb elszáll az alkotás ereje. S ha nincs senki, akinek továbbadjuk a fáklyát, hiába munkálkodtunk eddig. Ők pedig nyerhetnek tőlünk erőt és a múlt ápolásához segítséget.
   A közgyűlés egyhangú szavazással választotta meg Egyesületünk tiszteletbeli tagjává Horváth Antal igazgató urat és a tanári kar több tagját. Elhatároztuk, hogy jövőre együtt ünnepeljük meg volt iskolánk születésének 100. évfordulóját. A történelem torz fintora, hogy utódiskolánk ugyanakkor még egy másik ünnepet is ül. Megalakulásának ötvenedik évét.
   Számunkra – ha nem lennénk keresztyének – az utóbbi gyászünnep lenne. Mert az ő születésük a mi iskolánk bezárásával jöhetett létre. Mégis együtt ünnepelünk, együtt, szeretetben! Hiszen nem ők a vétkesek, nem is mi. Így hozta a történelem. Vétkesek annak a vétkes kornak a vezetői, akik akkor bűnös módon államosították az egyházak tanintézményeit. A cél most is szent és nemes: becsületes embereket és igaz hazafiakat nevelni. Ehhez szeretnénk segédkezet nyújtani mi, öreg diákok a szeretetünkkel. “Mert a szeretet sok bűnt elfedez”. Azt is, amit ellenünk vétett egykor egy istentagadó világ.
   

1998. november 8.
   
    

Advent
   
   Fenyőágon négy szál gyertya
   
   Fenyőágakból összefont koszorú. Rajta négy szál fehér gyertya vagy színes, esetleg mindegyik más színű.
   Ádventkoszorú. Nekem kettő is van belőle. A nagyobbikat felfüggesztettem a lámpa mellé a mennyezetre. A kisebbiket az asztalra tettem, hogy jobban lássam. És nézem. Aztán meggyújtom rajta az első gyertyát. A kanóc kicsit füstöl. Nem fogadja el a tüzet. Nem akar elégni. Aztán megadja magát. Nagyra ugrik a láng. Majd lelohad. Aztán újra. Órákig eltart a tusája a tűzzel. Nézem a lángot, a perzselőt, az önemésztőt. Nézem bámuló szemekkel a fogyó gyertyát. Nem tudom eldönteni, mit érzek. Szomorúságot zúdít rám ez a gyertyaláng. Hiszen annyiszor láttam az év folyamán ravatalok mellett. Azokat juttatja eszembe, akik elmentek mellőlünk.
   
   “A távozók
   elvitték a lelkem darabjait,
   csak én maradtam itt.”

(Kosztolányi: Azokról, akik eltűntek)
   
   Hol vannak a szeretteink, a rokonaink, a barátaink? Akik itt hagytak bennünket. Miért mentek el? Aztán hirtelen arra gondolok, hogy újra itt az ádvent. Örülni kell! Itt a letisztulás ideje, a béke ideje, a csend varázslata! Nézem a lángot. Olyan gyenge. Kapkodja a levegőt. Abból él. Vibrál, mint csillag az égen. Hol vannak a csillagok? Budapesten nem látni csillagot! Csak felhő van az égen, meg korom, füst. És este nem látni a Göncölszekeret. Mert káprázik a szem az álságos utcai fényekben. Csak a lelkünkkel tapogatjuk a Tejutat.
   Hol vannak a csillagok, a fények, a régen még látható vibrálók? Hol vagyunk egyáltalán? Kik vagyunk? Kik lettünk? Emberek vagyunk még? Maradtunk jóknak, tisztáknak, ahogy megszülettünk? Vagy bemocskolt bennünket is a világ?
   Advent van! Karácsony közeledik! Jön a Szeretet felénk! Sercen a gyufa, amíg végiggyújtjuk a négy gyertyát. Enged a szívünk szorítása majd, amíg végigjárjuk a négy vasárnapot. Elcsendesül a bánat. Megszelídül bennünk a vihar. A szeretet lágy érintése megbékéltet a világgal. Csend van belül. És béke. Ez az ádvent! Közeledik a karácsony. Jön felénk a Szeretet!
   “Íme az ajtó előtt állok és zörgetek:
   ha valaki meghallja a hangomat,
   és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz.” (Jel 3,20)
   
   Halljuk a zörgetést!
   Uram, tárva az ajtónk! Lépj be hozzánk!
   

1998. november 29.
   
    

Karácsony, 1998.
   
   “Most karácsony lesz, karácsony lesz,
   halk és selymes színek és fűtő ragyogások között
   Az öröm és szeretet boldog ünnepet ül majd itt is, ott is,
   Dicsőülten ölelnek majd egymás felé
   Meleg és tiszta boldogságok, két napra
   Kitárul majd a puha csend és béke”.
   És lesznek majd:
   “Akiknek nincs karácsonyuk:
   Csak hangtalanul és szégyenkezve fognak ülni
   A föléjük roskadó fagyos és kemény sötétség alatt”.

(Bálint György: Karácsony előtti vers)
   Karácsony van. És kiterjeszti védő szárnyait ránk a szeretet. Talán elhalkul az egész évben ránk zúduló acsarkodás. A gyűlölet sziszegéseit – reményeink szerint – túlzúgják majd a karácsonyi harangok s elnémítják talán a csillogó fenyőfákhoz hívó apró csengettyűk.
   Megnyugszik a világ egyik fele. Behúzódnak szívük rejtekébe azok, akiknek van otthona, akinek ép háza befogadhatja az örömhírt hozó angyalokat. S a zárt ablakokon át bevarázsolhatják gyermekeik a csodát a meleg szobákba. S a veszendőbe induló hitek – egy röpke pillanatában a világmindenség óriásforgásának – megállnak a múlandó időben. Elhalkul az árvizek mély moraja. A fülünkben megmaradt segélykiáltások hangjai. A gátak hideg, csúszós homokzsákjain nyüzsgő hangyaemberek talán megtalálják végre a fenyegetettség alól való fellélegzésben az otthonaik megmentett melegét.
   De mi lesz azokkal, akik hontalanná váltak? Mi lesz a vad elemek áld-ozataival, az összedőlt házaikat nézőkkel? Van-e, lesz-e annyi emberség és jóakarat a földön, amennyire szükség lenne, hogy segítsünk rajtuk? “Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség és az emberekhez jóakarat.” (Lk 2,14)
   Lesz-e az emberek között jóakarat? Pontosan száz éve írta Ady ezeket a sorokat:

“Ma tán a béke ünnepelne,

A Messiásnak volna napja,

Ma mennyé kén’ a földnek válni,

Hogy megváltóját befogadja.

Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék

Szívükre mind az emberek, –

De nincs itt hála, nincs itt béke:

Beteg a világ, nagy beteg...”

(Ady Endre: Karácsony. 1899)
   
   Azóta sok karácsony múlt el vérben és gyászban. Könnyek árjától telítődtek a folyók és a tengerek. S az embermilliók nem tudják megadni magukat ma sem a szeretetnek. Átváltozik lassan az ünnepünk, mint ahogy december 25-e egykor a római “Sol invictus” ünnepe volt, s a keresztyénségben változott át Jézus születésének emlékezetévé, így változnak át a mai karácsonyok is.
   Félelmeim látszanak beigazolódni, amikor korunkra gondolok, amelyben az áhítat csendjét cifra mulatságok és maskarás vigasságok váltják fel. Az ajándékok tobzódásában élők nem a Krisztus születése feletti örömtől hangosak. A meghittség szívmelengető érzéseit felváltja a TV-nézés iszonyatokban bővelkedő élvezete. Hűlt hitek felett sóhajtva – mégis hiszem, hogy nem tűnhet el karácsony misztériuma. Félelmessé vált világunk egyre inkább a szebbre vágyik. A jót óhajtja. S az új nemzedék – bármilyen képtelenségnek tűnik – hiszem, hogy visszahozza majd az emberközeli életet. Amíg gyermekek születnek, és tiszta szívüket nem engedjük eltorzítani, addig lesz karácsonyuk.
   “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket” – mondta Jézus. Engedjük hát Hozzá őket! Ajándékozzuk meg őket a fenyőfa csillogó varázsának a meglepetésével. Ne fosszuk meg őket a karácsonyvárás misztériumától! Hiszen kell a fény! Kell a csoda, a varázs, az elámulás! Gépiessé vált világunkban töltsük fel őket a szeretet szelídségével! S a rideg, új világ felé vezető útjukon indítsuk el őket az érzelem szívet melengető ajándékával, hogy felnőtt korukban is legyen boldog karácsonyuk!
   Kétpólusúvá vált körülöttünk a világ. Hit és hitetlenség, szegénység és gazdagság, fény és árny néz farkasszemet egymással. Gyermekek tüntetnek az életüket fenyegető drog mellett. Esztelen erők torzítják a még hajlítható egyéniségüket. Hát nekünk mindig szövetkeznünk kell a halállal?
   “Beteg a világ, nagy beteg” – kiálthatnánk mi is a százéves Ady-verssel.
   De karácsony van! Azért van ez az ünnep, hogy meggyógyítsa a beteg világot!
   Mert Krisztus megszületett. Jászolban született, felöltve a szegénység rongyait, vállalva a megváltás hosszú, nehéz útját. Örüljünk! Fogadjuk el a szeretet örök érvényű hatalmát!
   Áldott karácsonyt mindenkinek!
   

1998. december 20–27 .
   
    

Búcsúzik a 20. század
   
   “Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt.” (Zsolt 90,4)
   
   A naptár 1999-et mutat. A 2000. évvel elrepül felettünk borzalmakkal terhes századunk. El az évezred is. A keresztyénségben a második, mely ugyancsak bővelkedik emberi nyomorúságokban.
   S mi változik?

“Ami volt, ugyanaz lesz majd,

és ami történt, ugyanaz fog történni,

mert nincs semmi új a nap alatt”. (Préd 1,9)
   Ezt írja a Prédikátor, és én nem találok szavai súlyosságára ellenérveket. Csak elgondolkodhatunk azon, milyen volt ez a keresztyénségben eltöltött második ezer év itt, Európában és Magyarországon. Milyen lehetett a születése annak az ezredévnek, aminek a búcsúztatására kell már készülődnünk?
   Ahhoz, hogy eljussunk ehhez a kérdéshez, fel kell elevenítenünk a keresztyénség első évezredének néhány lényegesebb mozzanatát a teljesség igénye nélkül. Akkor tudjuk csak igazán megérteni, milyen volt az ezer évvel ezelőtti Európa?
   “A keresztyének kis közössége háromszáz év alatt egyházzá szerveződött. Meghódította a Római Birodalmat és átlépett határain” – írja Jean Baptiste Duroselle: Európa népeinek története című könyvében. A keresztyénség elindul hódító útjára szerte Európában. Az új vallás túléli a római birodalom széthullását. Egyháza megerősödik. Plébániák és püspökségek fonják át a még kialakulatlan Európa belső határait. Az új eszmeáramlás átjut Írországba, és a VII. században megerősödik Angliában is. A VIII. században pedig megalakul a nagy frank birodalom. Nagy Károly hatalmas keresztyén császársága, melyben tovább erősödik, továbbfejlődik a művészet, a tudomány és kitágulnak az életlehetőségek keretei is. Akkor épül fel az aacheni palotakápolna, melyet a nagy császár emeltet, és a nagy pápa, III. Leó szentel fel. Majd a birodalom felbomlik, három részre osztva tovább örökíti a viszályokat. Az első évezred csíráiban hordja a belső és külső feszültségeket. Harcban állnak az egyház képviselői egymással és a világi hatalmasságokkal. Harcok és háborúk sora sötétlik a történelmen át. A nézetek ellentéte a keresztyénségen belül egyházszakadásokhoz vezetett.
   Mégis, ez az évezred indítja el a keresztyén civilizációt. A világi hatalmasságok és az egyre gazdagodó egyház – ha szűk területen is – létrehoz szellemi központokat. Egyre alakulnak a szerzetesrendek. Kolostoraik behálózzák Európát szellemi központokat alakítva ki falaik között. Az írásbeliség bástyáivá válnak. “Ha e korban szellemi és spirituális egység jöhetett létre Európában, az elsősorban a szerzetesek érdeme” – írja Duroselle.
   Már az évezred derekán – sőt előtt is – emelkednek a csodálatos bazilikák, bizánci hatásra. Rómában a Santa Sabina vagy a Santa Maria Maggiore, Milánóban a San Lorenzo Maggiore, de más városokban is. Ravennában és Velencében a fejlődés csúcsát éri el a mozaikdíszítés. Már a 4. században “virágkorát éli a liturgiába szorosan beleszövődő egyházi zene”. (A keresztyénség krónikája.) Majd a X. század legelején Clunyből elinduló reformszellem egész Európában megújító hatással lesz a szerzetesi életre.
   Az ezred utolsó két századában azonban a fiatal keresztyén kultúrát egyre veszélyesebb barbár inváziók fenyegetik. Szaracénok, normannok, – kelet felől szlávok és a magyarok. A pápaság ereje is megtörik a viszályok miatt, és csak a század utolsó éveiben, V. Gergely, majd II. Szilveszter alatt nyeri vissza régi fényét. Gyengül a császári hatalom is egy időre. Csak Ottó alatt erősödik meg, akit 962-ben koronáznak meg Rómában császárrá, “a Szent Római Birodalom császárává.”
   De milyen lehetett a 900-as évek átlagemberének sorsa? Az egyszerű földművesé, a kiszolgáltatott szegényeké?
   Georges Duby, a híres francia történész vezeti el képzeletünket abba a korba, a századforduló Európájába, melyről így ír:
   “Elvétve egy-egy ember – nyugat felé, észak felé, kelet felé húzódó, mindent elborító pusztaságok – ugar, ingoványok, csavargó kedvű folyók, cserjés síkságok... hellyel-közzel egy-egy irtás, ezúttal már meghódított, de csak félig-meddig megzabolázott föld; sovány, nevetséges barázdák, melyeket csenevész ökrök vonta faekék hasítottak a makrancos földbe... kőből, sárból vagy vesszőből összerótt... tüskés pagonyokból font sövénnyel és kertekkel övezett kunyhók”.
   “Nagy ritkán egy-egy település, nem több, mint egy római város maradványa... hevenyészetten kifoltozott városfalak, a császárság korában emelt, templommá, vagy erődítménnyé átalakított kőépületek; néhány tucat kunyhó a közelükben, szőlőművesek, takácsok, kovácsok élnek bennük, azok a házi kézművesek, akik hűbéruruk, a püspök és a helyőrség ékességeit és fegyvereit készítik... így fest Európa az ezredik esztendőben.” (Duby: A katedrálisok kora.)
   S hogyan él ezen a holdbéli tájon az ember? Duby szerint éhezik és fázik, mert a termelőeszközök primitívsége miatt a paraszt nem tudja megtermelni a szükségleteket. Jó, ha húsvétig kitart a gabona. “Utána aztán fűvel, gyökerekkel kell beérnie, azzal az alkalmi táplálékkal, amit az erdőben vagy a folyó meredek partján a földből tép ki magának... és a püspököknek fel kell oldaniuk az egyházi tilalmat... meg kell engedniük, hogy nagyböjt alatt húst egyenek az emberek”.
   A lakosságot járványok tizedelik, s a keresztyén hitet valló lakosokra barbár hordák támadnak. Elveszik tőle azt a keveset is, amit nehéz munkájával megteremt magának. Harcok, erőszakosságok. Halál, és éhség. Abban az időben – Duby szerint – “egész évben jóllakni mértéktelen kiváltságnak tetszett.”
   Ez a szenvedő embertömeg a 900-as évek végének Európájában azonban nem háborog. Nem is tudná megvédeni érdekeit, de nem is akarja. Úgy véli, a rászakadt nyomorúságok az emberi sors velejárói. Isten büntetése, mely Ádám bűnbeesése óta sújtja fajunkat.
   Aztán a század legvégén, a 990-es évek fordulóin javul a helyzet. Megszűnnek a barbár betörések. Letelepednek a kóborló normannok, a szaracénokat Arles grófja leveri. A kalandozó magyarokat pedig Géza fejedelem átvezeti a keresztyénség “békéjébe”.
   A X. század hozza meg Európa-szerte a fejlődést. Megszűnik a rabszolgaság. Magasabb fokú termelés indul meg. Fejlődik a technika, új módszerek alakulnak ki a földművelésben. De ez a fejlődés csak kevesek számára hoz gazdagodást, a tömeg továbbra is szegénységben és elnyomásban él.
   Valamit mégis ad az embereknek ez a század: a kereszt jelképét. “Csak a X. század, az európai történelemnek ez a megvetett és lenézett korszaka tette a keresztyén hit megindító jelképévé a Keresztrefeszítést... Ekkor találja meg az ember önmagát – emberi indíttatásokkal és félelmekkel, sőt emberi erkölcsi érzésekkel s egy felsőbb hatalomba vetett hittel”. (Kenneth Clark: Nézeteim a civilizációról.)
   S valóban, a X. század végére erősödik meg igazán az egyház Európában, “mely hatalmasabb minden királynál és császárnál. Ha megkérdeztük volna a kor átlagemberét, melyik országból való... csak azt tudta volna megmondani, melyik püspökséghez tartozik. ” (Clark)
   Milyen lehetett Magyarország ezer évvel ezelőtt? A gazdasági viszonyok tekintetében valószínű nálunk is hasonló volt a helyzet. Csak itt az ezredváltozáshoz egy új haza megteremtése és új hit felvétele is járult. Történészeink erről sokat írnak. Csak néhány szóval emlékezhetünk Géza fejedelemre, aki megteremtette az erős központi hatalmat, hogy úrrá legyen a káoszon, ami a vallás- és életformaváltás körül keletkezett. Államférfiúi képességét bizonyítja, hogy felismerte a történelem követelését: a keresztyénség felvételének szükségességét. Géza 972-ben követséget küldött Ottó német-római császárhoz, és hittérítő papokat kért tőle. Fontos volt a döntés, hiszen Magyarország akkor Bizánc és a német-római császárság uralmi tervei között, annak harapófogójában élt. Géza Európát választotta, ha már valamelyikhez – a fennmaradás érdekében – csatlakozni kellett. Ő maga is megkeresztelkedett, és fiát, Istvánt is megkereszteltette. Keresztyén feleséget választott számára. Uralkodása alatt kezdődött meg Pannonhalmán a Szent Mártonról elnevezett bencés kolostor építése. Megkezdett művét István folytatta, immár az új, a második évezredben.
   A keresztyénség terjesztésében nagy szerepet játszottak nálunk is a szerzetesek, akik az új hit megismertetése mellett megtanították a lakosságot a fejlettebb földművelésre és az új ipari tevékenységekre is. “Rendjeik, kolostoraik a nyugati életkeretek mintái, s egyben az írásbeliség műhelyei.” (Győrffy György: István király és műve)
   Az ősi hittől való elszakadás és egy idegen vallás elfogadása őseink számára nem lehetett könnyű. Anonymus említ krónikájában egy besenyő vezért: “a hitetlen Tonuzaba nem akart keresztyén lenni, tehát feleségével élve eltemettetett az abádi révbe” (Győrffy). Tonuzaba sorsa nem lehetett egyedi eset. Az ősi magyar hitvilág erősen élt honalapító őseinkben. Biztosan sok nyakas magyar vált áldozatává a történelem követelte változásnak.
   Rájuk szeretnék emlékezni, amikor nemzetünk sorsdöntő 900-as éveire gondolok. Az ő egyéni tragédiájuk is hozzájárulhatott a megmaradásunkat biztosító keresztyénség győzelméhez.
   A 900-as évek végén már kialakulóban volt hazánk új társadalmi rendje. Előtte állt az új évezred, melynek eseményei nem voltak láthatók az akkor élők számára. Az írásbeliség kezdetlegességében őseink talán a múltat, az első évezred eseményeit sem ismerhették. Múlt és jövő: egyformán titok volt számukra.
   Számunkra – a harmadik évezredet váró utolsó esztendőben – ismeretes a második évezred története. Visszagondolhatunk rá. Testvérháborúk, Mohi, Mohács, Rákóczi, 1848. és Trianon, melyet Európa mért ránk. Az az Európa, amelyhez első keresztyén királyaink oly nagyon vágyódtak csatlakozni. Mi, akik a múltat láthatjuk, de a jövő előttünk is mély titok, csak reménykedhetünk, hogy jelenlegi vágyódásaink Európához nem hoznak csalódást.
   “Ami volt, ugyanaz lesz majd,
   és ami történt, ugyanaz fog történni,
   mert nincs semmi új a nap alatt.”
   Amikor a Prédikátor ezeket a sorokat írta, még nem volt keresztyénség. Nem volt Születés és nem volt Kereszthalál, így Feltámadás sem. Krisztus még nem érkezett el hozzánk.
   S bár a jövő több szörnyűséget ígér, mint az ezer évvel ezelőtti évek, bizakodó keresztyén hittel mégis a jót várjuk. Hívő lélekkel nézünk évezredünk utolsó éve, a 2000. év elé. Bízván abban, hogy megosztott társadalmunkban, ahol gazdagok és szegények élnek, megvalósulhat egy emberibb, méltóságot adó világ.
   “Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Lk 19,10)
   

1999. január 24.
   
    

Emlékezés 1848. március 15-re
   
   151 évvel ezelőtt, 1848. március 15-én Petőfi néhány társával elindult a Pilvax kávéházból a pesti utcán. A fiatalok az egyetem felé tartottak, ahol a tanulóifjúság azonnal hozzájuk csatlakozott. Közösen haladtak tovább az esős tavaszi napon a Landerer–Heckenast nyomdához, ahol már óriási tömeg várta a frissen kinyomtatott Nemzeti dalt és a “12 pontot”, nemzeti függetlenségünk zálogát. Azután a sokaság Budára vonult, és kiszabadította Táncsics Mihályt a börtönből.
   Röviden így kezdődött a dicsőséges magyar forradalom, 1848. március 15-én. Híre hamarosan szétfutott az országban. Napokon belül átterjedt a vidék városaira, településeire is. A forradalom eredményeként már március 17-én az uralkodó szentesítette azokat a törvénycikkeket, amelyek a parlamentáris kormányzási rendet biztosították. Hivatalba lépett a Batthyány-kormány is. Úgy látszott, győzött a népakarat.
   A forradalom vívmányainak azonban nem sokáig örülhetett az ország, mert “feltámadott a tenger” ellenünk. A Habsburg császár és a nemzeti öntudatra ébredő nemzetiségiek szembefordultak velünk. Már 1848. szeptember 11-én Jelasič horvát bán – császári zászlók alatt – behatolt Magyarországra. A Batthyány-kormány lemondott. Az országgyűlés a végrehajtó hatalmat ideiglenesen Szemere belügyminiszterre és Kossuth Lajosra bízta. Majd október 8-án ezt a feladatot véglegesen az Országos Honvédelmi Bizottmányra ruházta.
   1848. december 31-én, az ellenség közeledte miatt az országgyűlés elhatározta, hogy Debrecenbe teszi át székhelyét. Pest-Buda Jelasič kezére került. S mivel a horvát bán visszautasította a vele tárgyalni akaró magyar küldöttség kérését, a “békés kiegyenlítést”, és helyette “feltétlen megadást” követelt, az ifjú újoncokból alakult magyar hadsereg felvette vele a harcot.
   Az 1849-es év, melynek most ünnepeljük százaötvenedikdik évfordulóját, dicsőséges győzelmek és fájdalmas vereségek sorozata volt hősiességgel és árulásokkal, sok véráldozattal és még több emberi szenvedéssel. A végkifejlet pedig a világosi kudarc lett. Amikor Görgey a Habsburg császár által segítségül hívott orosz túlerő előtt letette a fegyvert, a magyar szabadság ügye látszólag elbukott. Az országra iszonyú elnyomás, megtorlás várt.
   Mégis, ha az 1848–49-es forradalomra és szabadságharcra emlékezünk, elsősorban a büszkeség és az öröm érzése jár át bennünket. Szimbólum lett 1848 márciusa: a szabadság jelképe. Minden felvonulás, tömegtüntetés, amely nemzeti önállóságunkat követelte, 1848 eszméjéből indult ki. S mindegyik a szabadságvágyat megtestesítő Petőfi-szobornál kezdődött vagy oda igyekezett. Ide jöttek a fiatalok 1956-ban. Itt kezdődött az a felejthetetlen 1989-es március 15-i demonstráció is, melynek tizedik évfordulója éppen az idei évre esik. Akkor a felvonuláson óriási tömeg gyűlt össze. Először a Petőfi-szobornál, ahol a Talpra magyar lüktető szavai hallatán egyre lelkesebbek lettek az emberek. Majd a sokaság, mely egyre dagadt-duzzadt, elindult a TV épülete elé. A felvonulók meghatottan lépkedtek egymás mellett és néha fel-felnéztek a háztetőkre, nem lőnek-e rájuk valahonnan, mint 1956-ban.
   Ahol a tömeg hol némán, hol énekelve elvonult, az erkélyekről és az ablakokból emberek integettek. A rendre csodálatos módon vigyáztak a felvonulók maguk között. Csak nagy ritkán volt szükség arra, hogy a nem odavaló és zavart kelteni szándékozó embereket kivezessék a tömegből. Útközben énekelni lett volna kedve sokunknak szép magyar énekeket, indulókat. De sajnálattal állapítottuk meg, hogy az elmúlt negyven évben csak a szovjet eredetű vagy ihletésű mozgalmi dalokat ismertették meg a fiatalokkal, így inkább csak mi, idősebbek énekeltünk. A Parlament előtt már óriásivá duzzadt a tömeg. Időnként látni lehetett az amerikai nagykövet autóját az emberek között. Lassan haladva figyelte a tüntetőket, akik lelkesen integettek neki. A Kossuth-téren szónoklatok hangzottak el. Mellettem egy feketébe öltözött nő hirtelen hangos zokogásba tört ki. Önkéntelen mozdulattal fordultam felé. Rámnézett és csak annyit mondott: “Itt lőtték le a férjemet 56-ban.” Aztán átvonultunk a Margit-hídon. S úgy éreztem, 1956 elevenedett meg előttem. A híd teljes szélességében hömpölygött a nép. Ahogy átértünk a budai partra, s már a Bem-szobor felé tartottunk, a sokadalom a túloldalon még nem jutott fel a hídra. A Bem téren már éleződött a szónokok hangja. Már nyíltan hangoztatták az 56-os forradalom eltiprását és az utána elkövetett politikai gyilkosságokat. Többen a felvonulók közül el is hagyták a teret, mert még volt okunk a félelemre.
   Azért írtam le ezeket a visszaemlékezéseket, mert egy nagyon fontos mondanivalójuk van. Ha egy nép, bármilyen kicsi is, de összefog és egyet akar, akkor eléri a célját. 1989-ben együtt akartuk a szabadságot, a függetlenséget. Mindnyájan egyfelé mentünk.
   Visszagondolok a tíz évvel ezelőtti márciusi felvonulásra. És felteszem a kérdést: mi valósult meg a sok hitből és reményből, ami akkor az utcára hívott bennünket? Úgy érzem, sok minden valóra vált akkori álmainkból. Szabadok lettünk. Függetlenek vagyunk. Talán reménykedhetünk is a jövőnkben.
   De még sok a baj. Szegénység, bűnözés, kábítószer fogyasztás. S a legveszedelmesebb talán, az egymással szembenállás, a gyűlölködés. A széthúzás, mely megosztja társadalmunkat.
   1848 márciusa arra emlékeztessen bennünket, hogy ez a nemzet mindig akkor tudta megvalósítani az akaratát, amikor összefogott. Ezen a téren van mit tanulni őseinktől. Emlékezzünk rájuk tisztelettel és hálával. Emlékezzünk a régiekre, és érezzünk felelősséget tetteinkben a jövő nemzedék iránt.

1999. március 14.
   
    

Húsvét csodája
   
   Közel kétezer évvel ezelőtt, a nagypénteki keresztrefeszítés utáni harmadnapon asszonyok indultak el a megváltói halált halt Krisztus sírjához. Azok az asszonyok voltak, akik a Mestert Galileából Jeruzsálembe kísérték akik tanúi voltak Krisztus szenvedésének is. Illatos keneteket vittek magukkal, hogy az akkori szokások szerint megkenjék vele a holttestet.
   A sírhoz érkező asszonyok azonban csak az üres sírt találták. Angyal közölte velük a hírt: “Jézus feltámadott!” Tulajdonképpen innen, a Feltámadás csodájától kezdődik a mi keresztyén hitünk, mely a majdnem kétezer év alatt nemzedékről nemzedékre, népektől népekig terjedt, növekedett. Sok megaláztatással és szenvedéssel kellett szembenézniük az első hívőknek. Erről tanúskodnak Róma katakombái is. De a katakombák falain fennmaradt rajzok arról is bizonyságot tesznek, hogy ez az új hit erős volt. Legyőzhetetlen. Húsvét a keresztyénség egyik legnagyobb ünnepe lett. A nyugati egyházban már 325-ben, a niceai zsinaton meghatározták a pontos dátumát is: a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnapot jelölték ki a megemlékezés napjának. Húsvét ünneplése hamarosan látható volt a képzőművészetben is. Az őskeresztyén művészet ugyan nem ábrázolta sem a keresztrefeszítést, sem a feltámadást, később, a századok folyamán megjelentek a témát idéző alkotások. Először csak a sírhoz látogató asszonyok szerepeltek a kezdetleges képeken, mozaikokon. De később megjelent Krisztus alakja is az asszonyok között. Nyugaton főképp az a jelenet terjedt el, amikor Krisztus Mária Magdalénával találkozik, aki nem ismeri fel Őt kertésznek véli. Ezt a bibliai történetet elevenítik meg azok az ábrázolások, melyeken Krisztus, mint kertész, ásóval, gereblyével, kalapban látható (A keresztyén művészet Lexikona).
   A feltámadott Krisztus alakjával a középkori képzőművészetben inkább csak a XIII-ik században találkozunk. Gyakran római katonák között lép ki a nyitott vagy zárt sírból. Néha rá is lép az egyik katonára. Ez a megjelenítés Krisztusnak a gonoszság és a halál fölötti győzelmét szimbolizálja. Magyarországon Kolozsvári Tamás örökítette meg a zárt kőszarkofágból csodálatos módon feltámadó Krisztus alakját a garamszentbenedeki oltáron a XV. század elején.
   A kezdeti próbálkozások századai után tovább folytatódott, fejlődött a húsvéti ünnepkör művészeti ábrázolása, a kétezer éves keresztyén művészet diadalútja. Festmények és szobrok születtek. Katedrálisok épültek az Úr dicsőségére. Oltáraikon ragyogott Krisztus. A feltámadt, a mennybeszállt Krisztus. Születtek fenséges zeneművek. De nemcsak a művészetben élt húsvét varázsa. Beragyogta a hívők mindennapi életét is. Győzelmes húsvéti körmenetek indultak, évről-évre, hirdetve a Feltámadás hitét. S a keresztet követve az egymást váltó nemzedékek megnyugvást találtak mindennapi életük zaklatottságában.
   Voltak háborúk és katasztrófák. Elpusztultak a legjobbak, és a legrosszabbak is. De megmaradt húsvét csodája, fénye.
   Most itt állunk a második évezred végén. Hitünk apadóban. Reményünk megfogyatkozva. Nem látjuk tisztán a jövőt. Félelmeink vannak, amikor gyermekeink sorsára gondolunk. Sokan közülünk nem hisznek már a húsvéti csodában. Nem igénylik a megváltás ajándékát. Új Áronok öntetnek új aranyborjakat. S Mózes “késik lejönni a hegyről”. A fejlődés magas fokán nagynak képzeli magát az ember. Csak az árvizek és a sírgödrök előtt törik meg büszkeségünk. Most húsvét van! S ha van erőnk megállni egy percre a mindennapok lelket ölő rohanásában, akkor felengedhet bennünk a feszültség.
   Mert húsvét örömünnep! Mindig megújuló, új reménnyel bíztató csoda!
   Csak el kell fogadnunk!

“Egy régi húsvét fényénél borongott

S vigasztalódott sok tünt nemzedék,

Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,

És neki szánok lombot és zenét.

E zene túlzeng majd minden harangot,

S betölt e Húsvét majd minden reményt.

Addig zöld ágban és piros virágban

Hirdesd világ, hogy új Föltámadás van!”

(Juhász Gyula: Húsvétra)
   Áldott húsvéti ünnepeket!

1999. április 4.
   
    

Gondolatok anyák napjára
   
   A keresztyénség második évezredének a végéhez értünk. Búcsút intünk az 1900-as éveknek. Jövőre már 2-es számmal kezdődnek a dátumok. Ebben az értelemben ez a mai anyák napja is ezredbúcsúztató.
   Ezen a napon az édesanyákat köszöntjük. Az itthon és mindenütt a világban élő édesanyákat, akik a történelmi örökség hordozói, az emberiség sorsának mindenkori letéteményesei, a világrahozott nemzedékek folyamatos sorát minduntalan pusztító időknek legnagyobb vesztesei. Övék a gyász az évszázadok viharaiban, járványok és öldöklő háborúk által megölt gyermekek felett, a felkereshető és a meg nem található sírhantok gyászolói. Könnyeik által duzzadnak a tengerek.
   Az anyákat évezredek óta két érzés kíséri: a boldogság és a fájdalom. Sorsuk: az anyaság – a legnagyobb csoda a földön. Az anyaság felülemelkedik a halálon, mert az idő forgásában mindig új életet teremt az elpusztult helyett. Az anyaság átlépi a nyitott sírgödröt, mint Madách Évája – és általa marad meg a világ.
   Az új életet adás boldogsága az anyáké. De jaj! Milyen törékeny is ez a boldogság. Milyen hamar vége szakadhat, ha átkos erők szétdúlják az otthont, és üldözötté válik a család. Mint most a Balkánon, ahonnan a háború iszonyatát hozzák felénk a hírek: – síró gyermekek, kétségbeesett anyák, tehetetlen öregek. És elszáll az anyák boldogsága. Csak a fájdalom marad és a rettegés.
   Kosztolányi írta az első világháborúban:

“Mind egyformák ők: az anyák...

Csak járkálnak szótlanul

s nem tudják merre, mért, hová,

nem tudják soha, mi a hír,

nem tudják, éj van-e, nap-e.

Csak néha emelik kezük,

hogy megállítsák, ami megy,

a szörnyűséges valamit,

miről remegve hallanak... ”
   Ezek a sorok örökérvényűek. Minden kor háborújára igazak.
   Valahol mindig háború van. Valahol mindig gyilkolnak a fegyverek. Valahol mindig sírnak az anyák. S meghatározott időbe zárt életükben egymást kergeti az öröm és a bánat.
   Nálunk most béke van még. Mégis szomorú volt az elmúlt év. Szomorúan kezdődött az új is. Anyák zokogtak az ausztriai buszbaleset fiatal áldozatainak a sírjai felett. Anyák álltak kétségbeesetten az árvizek pusztításában összedőlt otthonaik előtt. Idős nagymamák nézték tehetetlenül egész életük munkájának pusztulását.
   Május első vasárnapja van. Anyák napját illene köszöntenem. Hiszen ez a gyönyörű tavasz nekik ontja a szeretet illatát. Ők teremtik meg a családi fészek melegét. Rajtuk múlik a haza jövője.
   Boldogság és fájdalom, ez az anyai sors. Kívánom, hogy az előbbi legyen osztályrészük a mai édesanyáknak. Kívánom, hogy a szeretet erejével meg tudják menteni gyermekeiket a pusztító kihívásoktól, melyeket új társadalmi rendünk kínál nekik. Hiszem, hogy az anyai szeretet túlnő a bajokon, bűnökön. Legyőzi a közönyt, mely ma körülvesz bennünket, melyben fázik a lelkünk.
   Előttem számtalan verseskötet. Szeretnék kiválasztani egy szép költeményt belőlük, anyák napjára. S ahogy Illyés Gyula kötetét forgatom, rátalálok egy versre, mely Petőfi Sándort ajánlja nekünk:

“Szűken van

a tűz, a körülülni jó

melegség. Elkelne naponta

egy Petőfi – ha zord a nap.”

(Illyés Gyula: Petőfi)
   Elgondolkozom az idézeten. Mennyire igazak ezek a szavak! Mert írt-e költő az édesanyjáról szebbet, nemesebbet, egyszerűbbet, mint Petőfi? Az “üstökös”, aki éppen 150 évvel ezelőtt halt hősi halált.
   Hadd idézzem őt ebben a szörnyű hírekkel teli világban, a félelem érintésében – őt, a 21 éves költőt, aki 1844-ben, már a saját lábán állva, ekkora szeretettel ragaszkodott az édes szülőhöz. Van-e szebb érzelmi kapcsolat, erősebb összekötő fonal annál, ami ebből a versből árad?
   Van-e ennél nagyobb erő, mely összeköti az anyát gyermekével? És 150 év után is meghatja a szíveket?
   

Egész úton – hazafelé -

Azon gondolkodám:

Miként fogom szólítani

Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki?

Midőn, mely bölcsőm ringató

A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél szebb gondolat,

Míg állni látszék az idő,

Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...

Röpült felém anyám...

S én csüggtem ajkán... szótanul...

Mint a gyümölcs a fán.

(Petőfi Sándor: Füstbe ment terv)
   

1999. május 2.

“Békesség nektek!”
   
   1999 pünkösdjére
   

“Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – a szív

Amíg ver, mindörökre nyugtalan.

De mindörökké nyughatatlanul,

Istentől mégis békessége van.

Nyugalma nincs, de békessége van.

Békesség Istentől.

Reggel mondd, délben mondd és este mondd

A Feltámadott első, szép szavát.

És ragyogóbbá lesz a reggeled

És csillaghímesebb az éjszakád.

És békességesebb az éjszakád.

Békesség Istentől.”
   Ez a gyönyörű Reményik-vers a feltámadt Krisztus szavait idézi. Amikor a tanítványok előtt először megjelenve így szólt hozzájuk: “Békesség nektek!”
   A tanítványokban akkor nem volt békesség. Bezárkóztak félelmükben, mert elveszettnek hitték támaszukat, a Mestert. Félelmeik között lépett be hozzájuk a Megváltó, és köszöntésével feloldódott bennük a szorongás.
   “Békesség nektek!”
   Hányszor hangzott már el az évszázadok alatt ez az üdvözlő áldás! Templomainkban és otthonainkban, ünnepeink feloldó szertartásaiban: adventek csendjében, karácsonyok örömében, nagypéntekek gyászában és a húsvéti Megváltás megkönnyebbüléseiben? Pünkösd varázslatos vidámságában szól hozzánk újra az üzenet:
   “Békesség nektek!”
   De bennünk nincs béke. Köztünk nincs békesség. És körülöttünk sincsen nyugalom. Háború dúl déli határainkon túl. Félelem és szorongás él bennünk a pusztítás láttán és hallatán. Vágynánk a békességre, amely csak reménynek tűnik. Otthonaikból elűzött emberek tömegét mutatják naponként a híradók gyermekeiket elvesztett szülőket, árvákat és meggyötört, éhező felnőtteket. Hogy kapnak békét ők? A bombázógépek ricsaját hallók közül ki találhatja meg a békességet?
   Gyarló emberi mivoltunkban képesek vagyunk-e a lélek békéjének elnyerésére a test békéje nélkül? Ez csak Isten kiválasztottjai számára elérhető! Lehet-e békesség bennünk, magunkban a szörnyű képsorok láttán lelkiismeretfurdalás nélkül, még ha nem is vagyunk okozói a rémségeknek?
   Lehet-e békesség bennünk, magunkban, a mindennapjaink zaklatottságában, egymással szemben érzett gyűlölködéseink között, vagy a közöny mélységeiben, a saját lelkünk viharaiban? Kempis Tamás írja a “Krisztus követése” című művében:
   “Előbb legyen meg benned a béke,
    akkor mások között is békességet szerezhetsz.”
   Ez a belső béke csak isten hittel lehetséges. Ez a béke csak úgy lehet meg bennünk, ahogy annak idején a tanítványokban megszületett: Krisztus belépett hozzájuk. Félelmükben való elzártságukat átlépve megjelent előttük, és így szólt hozzájuk: “Békesség nektek!”
   Pünkösd van! Pünkösd ünnepére készítjük fel szívünket. Isten békéjére vágyunk, melyet csak úgy kaphatunk meg, ha Krisztus belép az életünkbe. Áttörve félelmeink falát, hitet ad nekünk és lelki békét.
   “Ne féljetek!” – szól felénk, ahogy az üres sír mellett álló asszonyoknak szólt egykor az Úr angyala: “Ti ne féljetek!” Nem félünk. Hiszen békességünk van Istentől.

“Békesség Istentől: mi így köszönjünk,

Hogy köszöntésünkben lélek legyen -

Vihartépett fák – ágainkon mégis

Vadgalamb búg és Békesség terem.

Békesség: köszöntésünk ez legyen.

Békesség Istentől.”

(Reményik Sándor: Békesség Istentől)
   

1999. május 23.
   
    

Virág helyett
   
   Petőfi Sándor halálának 150 éves évfordulójára
   

“Hol a szem,

szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni,

ki meri idézni az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep s e mái napoknak

szűk folyosóin a szavak úgy lobognak

mint az olcsó gyertyák.”

(Babits Mihály: Petőfi koszorúi)
   
   Babits Mihály írta ezeket a keserű sorokat 1923-ban, Petőfi születésének százéves évfordulóján, mert úgy érezte, hogy a költő igazi emléke elhomályosult a megszokottá vált ünneplések lélektelen rendezvényeiben. Igen, elhomályosult az emberek szívében: 76 évvel ezelőtt. Most gyászt ülünk. Immár a 150 éves halálát siratjuk. Vajon a mi ünneplésünk különb-e a régieknél? Több-e a megszokásnál? Lélekkel töltöttek-e emlékező szavaink? S vannak-e egyáltalán ilyenek?
   Aki Petőfi “igazi arcát” meg merte és meg tudta idézni, az Illyés Gyula volt, az ugyancsak a népből származó másik nagy költőnk. Ő értette meg szíve mélyéből a szegénység bugyrait megjárt zsenit. S ha a Petőfiről írt könyvét elolvassuk, egyetérthetünk Domokos Mátyással, aki ezt írta róla: “Illyés Gyula költői és emberi pályafutására visszapillantva, egyszerre természetes-nek és sorsszerűnek kell éreznünk, éppen az ő könyve véste – maradandó érvénnyel – a nemzet tudatába az igazi Petőfi-képet”.
   Illyés Gyula segítségével, az ő munkájából merítve, emlékezzünk a 26 éves korában meghalt lánglelkű költőnkre. Hódolattal tehetségének, kegyelettel gyászolva hősi halálát, mely igaztalan volt, minden más halálnál igaztalanabb – és kegyetlen. És kikerülhető is, ha a nemzet jobban vigyázott volna rá. De a nemzet nem őrizte őt, ahogy a történelem során több nagy költőjét sem.
   Miért kellett ilyen korán elpusztulnia a segesvári csatatéren? Miért engedték ki a gyilkolás színhelyére? Őt, akiben még a nemzetet éltető, buzdító versek kincsesháza lakozott? Ilyen gondolatok gyötörték Illyést is, amikor Segesvár és Fejéregyháza környékét bejárta, a költő haldoklásának egykori színhelyén ezek a fájdalmas sorok fakadtak ki a szívéből:
   

“Itt hörgött. S itt nézte kacagva

Meghalni a bárgyú világ

Legnagyobb épeszű fiát,

Ki meggyógyítani akarta.”
   Egy üstökös vonult át a magyar égen 1823 és 1849 között. Világított. Fénycsóvát vetett a rabság és szegénység árnyékolta földre. Aztán tovasuhant a követhetetlen végtelenbe.
   De a nemzet nem becsülte eléggé a fényt. Mire észrevette volna igazi értékét, más késő volt. Akkor várta vissza, amikor már halott volt. Kétségbeesett szívvel várta a haza – könnyelműen halálba engedett fiát – a szabadságharc bukása után. Esztelen kereséssel kívánták látni. Alakját vélték feltűnni az ország különböző tájain. Mint a délibáb – melyet megénekelt – lebegett fent a letiport nemzet egén, s ha közelebb ért vélt alakjához a képzelet – eltűnt a vigasztalan semmibe.
   25 és fél év!
   Mi ez egy átlagos ember életében? Tűnő pillanat. Készülődés a “nagy pályára”, a siker felé vezető útra.
   Neki egy teljes alkotó életre kiszabott idő!
   Ebbe zsúfolódik bele röpke élete. A kiskőrösi keresztelés az evangélikus templomban, ahol – Illyés szerint – “szlovákul zümmög a zsoltár”. Benne van Félegyháza, a tiszta magyar lakosú második “születési hely”, ahol a falu egyszerű népe súgja fülébe, szívébe a haza szeretetét. Benne ringatózik a boldog gyermekkor édes emléke, az első tanulóévek, a gyakran változtatott iskolák, s az iskolákkal együtt a változó falvak, városok: Félegyháza, Kecskemét, Szabadszállás, Sárszentlőrinc, Pest. Aztán Aszód, Selmec, a nagy tudományt elsajátítani hivatott helyek. A vágy a színészet és a költészet után végigűzi az egész országon. Vándorlásai, gyalogosan megtett sok száz kilométeres útjai kitöltik szinte egész ifjúságát. Katonáskodásának nehéz korszaka után mintha még jobban elkapná a vágy, “mintha minden magyart személyesen akarna ismerni” – írta Illyés – keresztül-kasul járja az egész országot. Ha beteg, ha éhes, ha fáradt, a népnél száll meg. Csűrökben, pajtákban alszik. Így ismeri meg a kiszolgáltatott emberek életét. Velük érez, amíg él.
   Induló költészete a népdalból fakad, kiteljesedő gazdag életműve a népet, a nemzetet, a hazát szolgálja.
   Rövidre szabott életében sűrűsödnek össze a szabadságért vívott szellemi harcai. Benne ragyog március 15-e és a Talpra magyar lelkesítő ereje. Nélküle nem lett volna forradalom. De ott lapulnak az aljas támadások is, melyek gyakran érték. Benne van a szabadszállási képviselőválasztási kudarca, ami nagyon fájt neki.
   De Petőfi szelleme érinthetetlen. Illyés Gyula – könyvében – újra felidézi nekünk a nagy tudású, művelt, sok nyelvet beszélő költőt, a lánglelkű forradalmárt, a szabadság és szerelem költőjét. Házaséletének rövid ideje alatt kiteljesedett szerelmi líráját, mely a világirodalom legszebb alkotásai közé sorolható. A Minek nevezzelek, a Szeptember végén és sok más gyönyörű vers ma is megsimogatja fázó lelkünket. Sokat írhatott volna még, de meghalt két héttel a világosi fegyverletétel előtt!
   Pedig nem akart meghalni! Ezt Illyés könyvéből tudjuk meg. Erdélyben akart letelepedni kis családjával. Katonáskodása alatt is kereste a csendes helyet, ahol majd tisztes nagyapai kort ér meg. A halállal sokat foglalkozott verseiben. Számomra legszebb közülük, amit felesége mellett írt életük utáni életükre gondolva:

“Csak azt az egyet

Szeretném tudni:

Hol, merre terjed ez a másvilág:

És mily alakban

Jutunk innen

Ez ismeretlen másvilágba át?

Mint ágrúl ágra

A csalogánypár,

Csillagrúl csillagra szállunk te s én?

Vagy mint két hattyú

Ringunk szelíden

Az örökkévalóság tengerén?”

(Petőfi: Szép napkeletnek...)
   
   Az igaztalan sors mást rendelt neki, oktalan, kegyetlen halált a segesvári csatatéren. Erről szól Illyés könyvének befejező része, melyből most – 150 évvel a történtek után – a kegyelet nevében idézek.
   “Az erdélyi magyar hadsereg, mint a bekerített nemesvad védekezik... A költő július 25-én csatlakozik Bem seregéhez; a sereg Marosvásárhely felé menetel... Ez a magyar csapat... a korabeli adatok szerint összesen 2700 ember. Július 31-én találkozik az első orosz sereggel – ugyancsak a korabeliek véleménye szerint – 16000 gyalogossal és lovassal, akiket 24 ágyú támogat.” A harc kimenetele nem kétséges: a túlerővel szemben a magyarok nem győzhetnek. Az orosz vezérek “...elnézik, hogy a katonák kifosztják azt, akit megölnek”.
   “A költő fegyvertelenül vett részt az ütközetben: katonaruhája sem volt ...a vezérkarban, Bem mellé osztották be.”
   “Amikor az oroszok támadásának vad zsivaja, fegyverropogása három oldalról is felhangzott, a költő a csatatér fölött, a leégett Fejéregyháza falu előtt állt, nem messze a kötözőhelytől... minden valószínűség szerint a sebesülteket kötöző orvos, Lengyel József látta őt életben utoljára”.
   Az orvos az ütközetből lóháton még kiszabadult, de “ a költő Fejéregyházán át az ügető orvos mellett szaladt. Amikor nem bírta az iramot, amikor a lóháton menekülő orvos őt elhagyta – valószínűleg Héjjasfalva irányába rohant tovább. Az üldöző dzsidások elől az országútról ösztönösen balra, a kukoricás felé igyekezhetett. Ebben a pillanatban száguldhattak elébe a Küküllő mentén a bekerítésre küldött másik dzsidás ezred lovasai. Vagy már elérte a kukoricást, és abból űzték vissza az országút felé? Mondtuk, a lovasok valószínűleg épp a ruhája miatt nem kegyelmeztek neki. Többre becsülték azt, amit zsebében sejthettek... csak huszonhat éves volt. Nem védekezhetett. A szörnyű szúrást... elölről kapta”.
   “A magyar hadirend délután öt órakor bomlott meg; a teljes vég, aztán a menekülők lekaszabolása nem késett soká. Hat óra tájban a költő már vérében fetrengett a cár és a császár zsoldosai, három–négy halott rabló között. Utolsó pillantása ezekre esett. Ha azonnal meghalt. A kívánságunk ennyi rettenet közt már csak ez a keserű kívánság lehet.”
   A kegyelet és a hála arany fonalából szőjünk ismeretlen sírban nyugvó poraira szemfödelet.

“Anyám, az álmok nem hazudnak,

Takarjon bár a szemfödél:

Dicső neve költő fiadnak

Anyám soká, örökkön él.”

(Petőfi Sándor: Jövendölés)
   

1999. augusztus 1.
   
    

“Hol vagy István király?”
   
   Országalapító nagy királyunk ünnepe: augusztus 20.
   

“Ah, hol vagy magyarok Tündöklő

csillaga?

Ki voltál valaha országunk istápja? ‘

Hol vagy István király? Téged magyar

kíván,

Gyászos öltözetben Te-előtted sírván.”
   
   Szól az egyházi ének, minden augusztus 20-án, István király ünnepén. A körmenet elindul a budapesti Bazilika elől a Szent Jobb ereklyével, és római katolikus testvéreink meghatott, áhítatos csendben vagy énekelve elindulnak utána. A menet lassan kanyarog a budapesti utcákon, kimegy az ősi Duna partjára, mely már első királyunk uralkodása alatt is itt folydogált az ország szívében. Majd visszatérve kiindulási helyére – a tömeg csendben feloszlik. Az emberek hazamennek otthonaikba felemelkedett érzülettel, szívükben feltöltődve mindennapi gyarló gondjaikat feledtető áhítattal. S ha máskor talán nem, most biztosan mélységes szeretetet éreznek nemzetük, hazájuk iránt.
   Evangélikus hitemet meg nem tagadva, én is megjártam a körmenetek útját nem egyszer, fiatal koromban. S bevallom, ma is követem a szertartás TV által bemutatott részleteit. Mert úgy érzem, István király az enyém is. Ezt az országot – melyet magaménak vallok – nekem is építette. S örökül hagyta évszázadok távlatán át – nekem, nekünk lutheránusoknak is, hogy őrizzük vallásfelekezethez való tartozástól független, egyenlő felelősséggel keresztyén hitünk Istenbe vetett erejével és reménységével, a kereszt tisztaságával. Tudom, ez a feladat – ahogy az elmúlt évezredben volt – ma is nehéz. De csodálatos is!
   “Hol vagy István király?” – zeng az ének. Pedig a válasz benne van ezeréves államiságunkban. Benne van keresztyén egyházaink erejében, az ő általa építtetett templomaink elpusztult romjaiban. A kiásott alapjaik töredékéből próbáljuk lelki szemeinkkel elővarázsolni a régi pompát, amivel első királyunk ékesítette fel őket szentéletű feleségével, a bajor származású Gizellával. Ránk hagyott keresztyén hite és tisztasága ma is irányítja mindennapi cselekedeteinket. Hiszem, hogy – a látszat ellenére – még sokan vagyunk hívei a Krisztus-követésben.
   Mit köszönhetünk István királynak?
   Az államalapítás munkáját!
   Ebben segített neki apja, Géza fejedelem, aki – felismerve a történelem intő szavát – megnyitotta az ország kapuit a nyugati keresztyénség előtt.
   Keresztyén papokat hívott a térítés nagy munkájához. Fiát, Vajkot – Istvánt megkereszteltette és Krisztus hitében neveltette... Amikor István 997-ben átvette apjától a hatalmat, “a keresztyén szellem és vallásos világnézet már szilárd gyökereket vert benne.” (Szentek élete)
   Uralkodása elején véres csatákat kellett vívnia az ellene fellázadt törzsfőkkel. Csak azután kezdhetett hozzá országépítő munkájához. Nagy feladatok vártak rá. Meg kellett kedveltetni a keresztyénséget az ország népével, s fel kellett venni a kapcsolatot az apostoli székkel és Nyugattal. Meg kellett őriznie az ország függetlenségét két oldalról is: a német-római és a bizánci császársággal szemben. Ki kellett építenie egy erős, központi hatalmat tervei véghezviteléhez. Ennek érdekében meg kellett szüntetnie a törzsi önállóságot. Ez véres áldozatokkal is járt. A magyarság önállóságának a megőrzésével kellett megteremtenie a Nyugat-Európába való beilleszkedés feltételeit.
   Diplomáciai és politikai érzéke felülmúlta kortársait. Politikai, vallási és társadalmi szempontból – bátran állíthatjuk – ő teremtette meg Magyarországot.
   Nagy érdemeket szerzett a magyar keresztyén egyház megteremtésében. Szerzetes papokat hívott Bajorországból, Csehországból, Olaszországból. Megalapította a pannonhalmi apátságot. Sok kolostort létesített, melyek központjai lettek a vallásos és kulturális életnek. Ő rendelte el a vasárnap megünneplését és minden tíz falu számára templom építését. Saját költségén emelt Esztergomban székesegyházat, Veszprémben egy női apátságot, Budán a Szent Péter és Pál templomot. Más templomokat gazdagon megajándékozott. (Szentek élete)
   Megvetette a magyar vármegyerendszer alapjait. A törvényhozásban szigorú volt. Meg kellett teremteni az ország népei számára a biztonságot. Első törvénykönyvének bevezetésében olvashatjuk: “Mivel minden nép saját törvényei szerint él, azért mi is... országunkat kormányozván, a régi és új császárok példáját követve, törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünk számára... miképpen éljen tisztességes és békés életet.” (Győrffy György: István király és műve)
   A keresztyén magyar szellemet a külföldiekkel is megismertette: Jeruzsálemben bencés kolostort, Rómában zarándokházat, Konstantinápolyban díszes templomot építtetett.
   II. Szilveszter pápától Asztrik szerzetes útján koronát kért, mellyel az 1000. év karácsonyán királlyá koronázták. Királyi hatalmával és apostoli küldetésének erejével megszervezte a magyar egyházat. Tíz egyházkerületet alapított, köztük két érsekséget: az esztergomit és a kalocsait.
   Utódjának fiát, Imre herceget készítette fel az ország vezetésére. A hozzá írott latin nyelvű Intelmek-ből ismerhetjük meg igazán István király lelki nagyságát, uralkodási képességeit, vezetési elveit.
   “Uralkodjál szelíden, alázattal, békésen, harag és gyűlölködés nélkül. A király koronájának legszebb ékszerei a jótettek; azért illő, hogy a király igazságossággal és irgalmassággal... ékeskedjék. Minden nép a saját törvényei szerint él; add meg az országnak a szabadságot, hogy aszerint éljen.” (Szentek élete)
   Még életében meghiúsult a vágya. Imre herceg 1031-ben tragikus hirtelenséggel meghalt. A fájdalomtól megtört király nővérének fiát, Pétert választotta utódjául. Aki – mint tudjuk – nem váltotta be a belé vetett reményeket.
   Az ország István király halála után még gyakran vált lázadások színhelyévé. Csak László és Kálmán királyunk vezették vissza a nemzetet első királyunk keresztyénségébe. Ennek egyik jeleként 1083. augusztus 20-án, Istvánt Imrével és Gellért püspökkel együtt szentté avatták.
   István király ezeréves államiságunk szimbóluma lett és maradt évszázadok csapásain, harcain és testvérháborúin át. A ő koronája, a Magyar Szent Korona legszentebb nemzeti jelvényünk, királyaink fejét ékesítő, az önálló nemzeti létünket jelképező nemzeti örökségünk. Egy eszme – a keresztyén magyar eszmeiség hordozója.
   Ordas tanok ellen keresztyén hitünket védelmező, megtartó szellemi erő, jelentőségét kisebbíteni vagy megsemmisíteni törekvő torz időkben magyarságunk megőrzésében hű segítőnk.
   A körmenet lassan visszatér kiindulási helyére. A TV befejezi a közvetítést. Elmúlt az ünnep. Az 1900-as évek utolsó augusztus 20-ája. Készülünk az új évezredre.
   El nem keseredve azon a szomorú valóságon, hogy ezer év gyötrelmei után, ma még mindig – vagy újra? – csak készülünk beilleszkedni Európába, hiszem, hogy István királyunk szellemi, erkölcsi öröksége segítségével egyszer célt érünk. Magyar államiságunk megalapítójának hagyatéka ebben segíteni fog nekünk, késői utódoknak.
   

1999. augusztus 22.
   
    

A bosszú áldozatai
   
   Emlékezés 1849. október 6-ra
   

“Sósabbak itt a könnyek

S a fájdalmak is mások.

Ezerszer Messiások

A magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak

s üdve nincs a keresztnek,

Mert semmit se tehettek,

Óh, semmit se tehettek.”

(Ady Endre: A magyar Messiások)
   
   Az 1848/49-es magyar szabadságharcot az osztrák és az orosz túlerő letiporta. Görgey augusztus 13-án Világos mellett Rüdiger orosz tábornok előtt letette a fegyvert. 1849. október 2-án az utolsó mentsvár, Komárom kapui is megnyíltak a leigázó osztrák császári csapatok előtt. Október 4-én Klapka hős katonáinak zászlaja lekerült a belső vár tornyáról, s ezzel befejeződött a magyar szabadságharc. Lezárult a több mint egy évig tartó hősi küzdelem, mely az önálló és független Magyarország megteremtéséért és a polgári szabadságjogok védelméért folyt.
   A fegyverletételt súlyos megtorlás követte, mely elsősorban a honvédsereg volt tagjai ellen irányult. Hiú ábrándnak bizonyult Görgeynek és sok társának az a reménye, hogy az orosz cári seregek előtti kapituláció megmentheti a magyar honvédség tagjait az osztrákok véres bosszújától. A cári csapatok augusztus végén kiszolgáltatták a fogságukba került honvédeket és tiszteket a császáriaknak, s ezzel megkezdődött a magyar történelem egyik legvéresebb, legkegyetlenebb felelősségrevonása. (Magyarország hadtörténete 1. köt.)
   A honvédseregben szolgált volt császári tiszteket esküszegés, felségsértés és fegyveres lázadásban való részvétel vádjával hadbíróság elé állították, és két nappal a komáromi kapituláció után Aradon halálra ítélték. 12 honvédtábornokot – Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt – valamint Lázár Vilmos ezredest október 6-án kivégezték. Ugyanezen a napon végezték ki Magyarország első felelős magyar kormányának miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost is Budán.
   A vértanúk sora nem zárult be az aradi gyilkossággal. “1848–1851 között 4628 ügyet tárgyaltak és kb. 100 főt végeztek ki, s legalább 1500 főt ítéltek hosszú börtönre.” (A magyarok krónikája)
   Erdélyben üldözték a székely felkelők vezetőit. Sőt, még az ottani papokat, ügyvédeket, gazdatiszteket is. Bihar és a Bánság forradalmat támogató országgyűlési román képviselői közül többen... éppúgy megjárták az osztrák börtönöket, mint a bánsági román papok egész sora. (Erdély története II. köt.)
   Halálos ítéleteket még 1850-ben is hoztak. Ezeket azonban Haynau – nemzetközi nyomásra – életfogytiglanra változtatta. Több tízezer honvédet és közlegénnyé lefokozott tisztet soroztak be hosszú évekre a császári seregbe. A bosszúvágy annyira erős volt, hogy még a honvédsorozási jegyzékeket is begyűjtötték helységenként, törvényhatóságonként, nehogy valaki kimaradjon a büntetésből.
   A Hadtörténeti Levéltárban ma is megtalálhatók azok a kartonok, melyeken a politikailag megbízhatatlan egyéneket tartották nyilván. A több tízezernyi név között ott találhatók a volt honvédtisztek nevei is. Ezek a tisztek – ha életük megmaradt – a szó szoros értelmében nyomorogtak a szabadságharc leverése után. Vagyonukat elkobozták. Álláshoz nem juthattak, hiszen a közigazgatási és állami hivatalokat az ún. “Bach-huszárok” töltötték be.
   Hogyan tudtak mégis életben maradni ezek az emberek? Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848–49 című könyvében ezt írja:
   “Többségük életpályája tehát véglegesen derékba tört, súlyos helyzetük ellenére azonban érezhették a nemzet együttérzését. Falvak, községek, mezővárosok sora választotta őket jegyzővé, törvényhatósági, közigazgatási hivatalnokká, hogy kenyeret adjon a kezükbe... hazafias szellemű közép-, sőt nagybirtokosok... hasonló okokból fogadták fel őket birtokukra gazdatisztnek vagy hivatalnoknak.”
   Így kerülhettek közvetlen kapcsolatba ezek a szabadságharcot megjárt tisztek a nemzet sorsát szívükön viselő egyszerű emberekkel. Titokban ápolták – együtt – hazánk függetlenségének eszméjét.
   “1850-től 1867-ig úgyszólván egyetlen év sem telt el anélkül, hogy az osztrák titkosrendőrség ne derített volna fel valamilyen titkos függetlenségi szervezkedést, melynek tagjai, vezetői között ne lettek volna 1848/49-es honvédtisztek.” (Bona)
   De nem tétlenkedtek az emigrációba kényszerült magyarok sem. A volt honvédtisztek közül sokan küzdöttek a szabadságért más országokban. Az Amerikai Egyesült Államokban, Törökországban, Olaszországban, Kubában stb.
   Amikor az aradi tizenháromra gondolunk, amikor tisztelgünk emlékük előtt, ne feledkezzünk meg azokról a hősökről sem, akik hosszú, évtizedekig tartó elnyomásban éltek, akik éppúgy áldozatai lettek a szent ügynek, mint a vértanúk. Csak ők “életre ítéltettek”. Nyomorban, zaklatások, üldözések közepette tengődtek. Sokan maguk dobták el az életüket a reménytelenség éveiben.
   De most október 6-a van, a vértanúk ünnepe. Rájuk emlékezünk, kegyelettel és hálával említve “szent neveiket”.
   Ők a mi múltunk. Belőlük, a vérükből sarjad a jövőnk. Életünk gyökerei belőlük táplálkoznak. Vigyázzunk ezekre a gyökerekre, nehogy elsorvadjanak, mert akkor kidől a jövőnk fája.

“A vér, a vér rég fölszáradt a földön,

A jaj, a jaj rég mennybe ment szegény,

S a vértanú por, hamu, költemény.

Mégis, valami itt borong örökkön

A fényben, égen, földön és tavaszban:

Magyar gyász, titkos, átkos, halhatatlan.

(Juhász Gyula: Vérmező)
   

1999. október 3.
   
   

“Mindig új élet lesz a vérből”
   
   Emlékezés 1956. október 23-ra
   

“Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből”
   – írta Márai Sándor New Yorkban, 1956 karácsonyán siratva az elbukott magyar szabadságot, ugyanakkor hitet téve az új élet reménye mellett.
   Különös magyar sors – hogy október hónapjában kétszer is vértanúkat siratunk. Alig múlik el az “aradi tizenhárom” gyászünnepe, máris elérkezünk a másik felejthetetlen dátumhoz: október 23-hoz.
   Ki tudja pontosan megállapítani, hány halottja volt az 1848/49-es szabadságharcnak? Hány kárvallottja volt házak, falvak, városok ostromának, égésének? S ki tud számot adni arról, hogy – száz évvel később – hány életet követelt 1956 ősze, s az utána következő zord idők? Mennyi ember hagyta el ősei földjét, kényszerűségből, kalandvágyból, talán a jobb élet reményében? Hányan haltak meg az utcákon, tereken a harcok alatt? Hányan pusztultak el börtönök mélyén a kínzások alatt? S mennyi lehetett a kivégzettek pontos száma?
   “Egy nép kiáltott. Aztán csönd lett.” – olvashatjuk Márai versében. S mi, idősebb nemzedék tudjuk, értjük, hogy mit jelentett a “kiáltás” akkor, és milyen volt az a “csönd”.
   De a forradalmak – ha elbuknak is – mindig új rendet szülnek. A kiontott vér soha nem hull hiába! A történelem mindig jóváírja a nemzet életében a hazáért elszenvedett hősi halált.
   Csak az anyáknak volt nehéz kibírni gyermekeik elvesztését! Csak az itt maradottaknak nem volt vigaszuk. Mert az élet “egyszeri és megismételhetetlen” mivoltában a meghalt, megölt hozzátartozók helye mindörökre üresen tátongott a családi tűzhelyek mellett.
   1999. október 23-án és az elkövetkező napokban a hősökre gondolunk. A fiatal áldozatokra, akik meghaltak a hazáért. Áldozatuk a haza és a népük érdekében vált szentté. Ők váltották meg a mi szabadságunkat. Nekik köszönhetjük függetlenségünket. Áldott legyen emlékezetük!
   

“Legyen csendes az álmuk,

mert nem haltak hiába.

– Letarolt erdő fái -

úgy fekszenek vigyázba’.

Földtömte szájuk némán

kiált időtlen esküt

Elvetett mag a rögben

a csontmeztelen testük.

Feldúlt sírjukon mécses,

október tűzvirága.

A holtak jogán kérdez

választ már mit se várva.

Múltunkat elrabolták,

a sivár jelen hallgat.

Ők élik túl – a holtak

a győztes forradalmat.”

(Tollas Tibor: Túlélők. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 30. éves évfordulójára. 1986. München)
   

1999. október 24.
   

Halottak napja, 1999.
   

“Aki elment, az elment, mondta

anyám, sohase keseregjetek

a kósza lélek után.

Aki elment, az elment, mondtam én is,

de ugyanakkor mélységesen

éreztem,

aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem

mehet el tőlünk egészen.”

(Kassák Lajos: Távoli üdvözlet)
   
   Kassák Lajos – a tőlem idegen, modern, avantgarde stílusában is megfogott ezzel a versével. Van benne valami örök emberi. Véges életünk s a földi kapcsolatainknak ehhez az időlegességhez rögzült tiszavirág rövidsége bizony elgondolkodtat bennünket. Különösen halottak napján, amikor a társadalmi szokások, rítusok is az egykor élt, s már eltávozott hozzátartozóinkra való emlékezést mélyítik bennünk.
   Olyan sokan vannak már rokonaink, barátaink, ismerőseink közül “odaát”. S az idő múlásával egyre bővül a számuk.
   Akikkel együtt éltünk, akiket szerettünk és akik bennünket szerettek nincsenek már!
   De, ahogy Kosztolányi írja;

Ha nincsenek is, vannak. Csodák.

Nem téve semmit, nem akarva semmit

hatnak tovább.

Futók között titokzatos megállók.

A mély, sötét vizekben néma, lassú

hálók.

Képek...”

(Kosztolányi Dezső: Halottak)
   
   Égnek a gyertyák temetőkben és otthonokban. Friss sebek fájnak. Régiek felszakadnak. Illatoznak a krizantémok a didergő novemberi hajnalokon. Ők is meghalnak a hideg sírokon. Csak a lélek marad.
   “Aki elment, az elment, mondták gyermekkoromban az öregek.
   S ez egyáltalán nem igaz.
   Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán faképnél hagyni.
   Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen
   és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.”

(Kassák: Távoli üdvözlet)
   Igen, mindenki, akit ismertünk, akit szerettünk – aki elment – benne él a szívünkben. Az emlékezetünk vagy az álmaink visszahozzák halványodó arcukat. Cselekedeteik, szokásaik benne vannak mindennapjainkban és ünnepeinkben.

A Lélek itt marad! A szeretet itt marad!

A test meghal. De a lélek él.

A hit marad!

Találkozunk!

A hit marad!

“Ha adsz nekem részt a feltámadásban,

Ó add Uram, támadjak fel virágban,

Harangvirágban örvények felett,

Himbálják viharok a kelyhemet,

Vagy örökkévaló csend simogasson,

Csengjek misére sziklatemplomokban,

Bazalt-tornyokon hajnali misére,

És ne kérdezzem: mért élek, mi végre,

Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban,

Hadd lássam kissé szebbnek az eget,

Figyeljek jobban mélységek szavára,

A csengettyűmmel dicsérjem neved:

Harang a harangozót, Istenem.”

(Reményik Sándor: Reinkarnáció)
   

1999. október 31.

Egy iskolaalapítás jubileumának ünneplése – iskola nélkül
   
   Beszámoló a Kőszegi Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium 100 éves születésnapján megtartott ünnepségről
   
   “Legyen ezen intézet az Úr házának pitvara, hű tolmácsolója evangélikus egyházunk elveinek a serdülő növendékek előtt... Élezze bennük a tiszta szeretet érzelmét... Fejlessze szívükben az erényt... Tanítsa őket hazaszeretetre...”
   Ezekkel a szavakkal avatta fel 1899. szeptember 7-én Gyurátz Ferenc, a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület püspöke a később róla elnevezett kőszegi Leánynevelő Intézetet. Ez az iskola – mely később leánygimnáziummá alakult át – főleg az ő akaratának és fáradozásának eredményeképpen jött létre.
   Akkor, azon az ünnepi megnyitón senki nem gondolhatta, hogy ez a szép intézmény 50 éven át működhet csupán, hogy a történelem gonosz vihara elsodorja keresztyén tanintézeteinket, köztük ezt a nyugati határon őrt álló leányiskolát is. A huszonötéves jubileumát még megtarthatta 1924-ben. Akkor Kapi Béla püspök mondta el az ünnepi beszédet. Az 50 éves évfordulót azonban már elmosta a történelem. Akkor vették el az egyháztól, akkor államosították.
   Azóta a szó szoros értelmében iskolátlanok lettünk, mi régi diákok.
   Gyurátz Ferenc szellemisége azonban belevésődött mindnyájunk szívébe, akik az épület falai között nőttünk fel. 1992-ben megalapítottuk a Kőszegi Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium Volt Növendékeinek Egyesületét. Mi visszük tovább a lángot, beleoltva az alapító püspök keresztyén és hazafias gondolkodását gyermekeinkbe, unokáinkba és környezetünkbe.
   Ezért lehetett megtartani a 100 éves születésnapot. Igaz máshol, a Budapest,Deák téri gyülekezeti teremben 1999. szeptember 18-án.
   Az ünnepséget megtisztelte a részvételével D. Szebik Imre püspökünk. Az ünnepi ülés “evangélikus himnuszunk”, az Erős vár a mi Istenünk-kel kezdődött. Majd elnökünk, dr. Fabiny Tiborné meggyújtotta a kegyelet gyertyáit egykori tanáraink és a már eltávozott társaink emlékére.
   Beszédében többek között ezt mondta: “10 éve, amikor egyesületünk megalakulását terveztük, átfutott szívünkön annak a reménysége, hogy a 100. évfordulót talán a régi evangélikus iskolánk falai között ünnepelhetjük.
   A 100. évforduló elérkezett, de a Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium nincsen. Nem anakronizmus akkor mégis ünnepelnünk? Egy olyan iskola 100. születésnapjára emlékezni, amely iskola valójában nincs is?
   A kérdésre rögtön megadhatjuk a választ: nem anakronizmus. A mi mostani együttlétünk (egyesületünk) bizonyítéka annak, hogy van értelme ünneplésünknek, mert nem halt meg a szellem, amely ott munkálkodott.
   Azt hiszem mindnyájan tudnánk életünkből olyan példákat hozni, amikor a lélek munkáját éreztük, és ez átsegített a nehézségeken. A gyermekkorban belénk táplált fogalmak: hűség, hit, tisztesség, becsület, hazaszeretet gyakran voltak kikacagott szavak, de nekünk erőt adtak, tartalmat jelentettek életünknek, és olyan kincsek maradtak mindmáig, melyeket továbbadni kötelességünk.
   Mi, öregdiákok, boldogok vagyunk, hogy a Kőszegi Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnáziumba járhattunk s ez a mai megemlékezésünk legyen a hálánk visszhangja mindazért a szépért s jóért, amit ott kaptunk.”
   Elnökünk megható szavai után D. Szebik Imre püspök beszédét “Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened.” (5Móz 8,2) bibliai idézet alapján tartotta. Gondolatmenetében az iskolánk sorsa feletti aggodalom érződött. Az evangélikus egyház – jelenlegi álláspontja értelmében – vissza akarja venni az intézményt. De sok akadály áll az ügy előtt. Megrázó mondatait a magyarság fogyásáról megrendülve hallgattuk. Valóban, hiába lesznek iskoláink, ha nem lesznek benne gyermekek. Hiába lesz iskolánk egyházi kézben, ha nem lesznek benne evangélikus diákok.
   Az ünnepségnek különös fényt adott a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium diákjainak műsora. A Pintér testvérpár hegedűn és zongorán játszott, Gombár Anikó fuvolázott, az iskola kamarakórusa pedig énekelt. Szép versmondásukkal Verrasztó Annamária és Tabajdi Zsuzsa emelte a színvonalat.
   Az utódiskola is kapott szót. Garisa Józsefné hét gyertyát gyújtott meg – az ausztriai buszbalesetben meghalt hét fiatal emlékére. Egy kőszegi költőnő, Bősze Éva erre az alkalomra írt versét olvasta fel. Horváth Antal igazgató megható hitvallást tett az általa vezetett tanintézetnek a régi iskolánk szelleméhez, emlékéhez való ragaszkodásáról. A régi és az új iskola között éppen a mi volt igazgatónk, Arató István fia a kapocs. Egyben meghívott bennünket az 50 éves jubileumi ünnepségükre. A közös célok és elvek, a bennünket összekötő múlt szellemiségének elfogadásaképpen ez is a 100 éves fennállás dicsőségét hivatott hirdetni.
   Kelemenné Kretschmann Éva röviden méltatta Arató István és Bukovszky Ferenc egykori igazgatók érdemeit.
   Megható jelenet volt, amikor a soproni líceum “öregdiákjai” nevében Mersits Endre üdvözölt bennünket.
   Iskolánk alapításának, történetének rövid összefoglalóját és Gyurátz püspök első prédikációjának sokszorosított példányát nemzeti színű zsinórral átkötve minden iskolatársunk megkapta emlékül a 100. évre.
   Ünnepségünk fényét emelte Kapi Béla egykori püspökünk és Arató István volt igazgatónk fiának, továbbá Marton tanár úr lányának a részvétele. Egyetlen volt tanárunk, Sréter Ferencné Polster Márta tudott eljönni, akit nagy szeretettel fogadtunk.
   Az öreg falak között él, munkálkodik, Gyurátz Ferenc alapító püspök erkölcsi, lelki öröksége. Minek tudhatnánk be, mivel magyarázhatnánk másképp azt a – talán egyedülálló csodát, hogy az 50 évvel ezelőtt elrabolt egyházi iskola örökségét békében, szeretetben viszi tovább egy világi tanintézmény! Gyűlölködés, harag helyett egyetértés, szeretet.

1999. november 21.
   
    

Adventváró
   

“Ó csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szívek! A Szíriusz van tőlem távolabb,

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?”

(Tóth Árpád: Lélektől lélekig)
   
   Ki ne érezte volna át életében többször is ezt a Tóth Árpád-i magányt? Ki ne látott volna emberek szemében rideg, megközelíthetetlen csillagfényeket? Fizikai közelségben vajon mit olvashatnak ki néha a társaink a mi tekintetünkből?
   Mindennapi rohanásainkban csak a célt látjuk, amit kitűztek nekünk, vagy amit mi irányoztunk elő magunknak. Rohanunk, futunk. Elfáradunk és néha összeesünk a megvalósítás előtt. Elmegy az élet. És nincs időnk megállni. Felnőnek a gyermekeink és nem ismerjük őket igazán! Mire tanítjuk őket?
   “A világ nem közölhető. Hiába vágyol elmondani.
   Amit közölhetsz: az egésznek árva, kopott darabjai.
   Csak töredék lehet és dadogás csak, amíg benned az Ég
   el nem indítja bűvös mértanának sugárzó csillagrendszerét!”

(Rónay György: Alfa és omega)
   Advent közeleg!
   Itt az idő, hogy megálljunk, hogy gondolkodjunk. Advent az öröm ünnepe az ígéret ünnepe, a megállásunk ideje. Ilyenkor nyugszik meg a szívünk. Ilyenkor éled bennünk újra a szeretet. S ha van hitünk, ilyenkor közelebb kerül hozzánk az Ég “sugárzó csillagrendszere.”
   Áldott légy Advent gyertyáiddal és csüngő koszorúiddal, melyeken apró ágak jövendölik nekünk a karácsony fenyőillatát. A te gyertyáid lángja nem a szomorúság, hanem a boldogság könnyeit csalják a szemünkbe.
   Üdvöz légy Advent! Jöjj, teremts köztünk békét! Űzd el közelünkből a gyűlölködés sötétjét! Hozd el nekünk az öröm hírét, a megváltás reményét, hogy felejthessük az egész esztendő minden búját-baját. S ha nem is tudunk felejteni – legalább hozd el hozzánk a vigasztalódás kegyelmét!
   Advent! A békédet várjuk kint, a nagyvilágban és belül, a szívünkben! Készülünk fogadásodra!
   “Igazi lelkünket akárcsak az ünneplő ruhánkat
   gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre!”

(József Attila: József Attila című verséből)
   

1999. november 28.
   

“És vissza nem foly az időnek árja...”
   
   Gondolatok a 2000. év elején
   

“És vissza nem foly az időnek árja,

Előre duzzad, feltarthatatlanul.”
   
   Arany János írta ezeket a sorokat 1861-ben, a nemzeti elnyomás szomorú idején. Arany János, a gyönyörű magyarsággal író költőnk, akinek verseit szavalva tanultuk egykor édes anyanyelvünket. Anyáink, nagyanyáink ajkán hallgattuk szívet melengető költeményeit, a gyermekkor édes álomvilágába ringató, szemléletes kifejezéseit. S a szavak mögött éreztük a lélek magasát!
   Elmúltak a hosszú évtizedek, melyek elválasztanak már tőle bennünket. Új korok jöttek. Lehangolóan szomorúak, s ma itt állunk egy évezred záró esztendejében fázva, szorongva. Messzemenő szemünk bizonytalanul tapogató nézésével kémlelve az idő vak egét. Mit hoz a jövő?
   Mintha valahogy a senki földjén lennénk. Már nem érezzük igazán az időszámításunk szerinti második évezredhez való tartozást, de még nincs kapcsolatunk a harmadikkal sem. Csak menetelünk feléje.
   Az idő végtelen folyásában, a sodrás közepén állunk. Jó lenne megkapaszkodnunk valamiben, nehogy a hullámok elragadjanak, mielőtt befejezzük a második ezredévet.
   Lassan lezárul majd a keresztyénség második ezer éve, és országunk keresztyén államiságának első ezer esztendejét is hálás szívvel köszönjük meg a Mindenhatónak.
   Ha a régmúltat kutató könyveket lapozzuk kíváncsian fürkészve a tudósok írásait arról, hogy milyen lehetett az élet Európában és hazánkban ezer évvel ezelőtt – bizony – elgondolkodva az emberi lét gyarló voltán – önkéntelenül is a Prédikátor szavai jutnak eszünkbe: “Mert nincs semmi új a nap alatt.” De, ha Herakleitosz, a Kr. e. 500 körül élt görög bölcs mondását idézzük, mely szerint “Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.”... mert “minden folyik és semmi sem áll” – akkor elbizonytalanodunk a sok bölcsesség útvesztőjében.
   Változik-e igazából a világ, s benne a mi sorsunk Madách Luciferének okoskodásával szemben, mely szerint
   “ Nem az idő halad, mi változunk, egy század, egy nap szinte egyre megy” – érezzük magunkon, a szeretteink drága életén keresztül, hogy bizony az idő halad, az idő, mely kicsúszik alólunk. S röpke életünk ezer bajában és örömében egyre csak haladunk az idő és a tér fogságában raboskodva, és igyekszünk emberi méltóságot adni tiszavirág-létünknek.
   Annyi bizonyos, hogy az ezer évvel ezelőtt élt embertársainknak sem volt könnyű sorsa. Az 1. és 2. évezred fordulóján éppen olyan aggodalmakkal nézhettek a jövőjük elé, mint ahogy mi is – kétségek és remények között –, szorongva várjuk a 2. és a 3. évezred váltását.
   Ezer évvel ezelőtt Európában és hazánkban is épp olyan korszakváltás történt, mint amilyenben ma nekünk is részünk van. Megváltoztak a tulajdonviszonyok az 1000. év után több európai országban. A királyi hatalom gyengülésével kialakult egy új, hűbéri társadalom gazdag urakkal és kizsákmányolt, szegény parasztokkal. S aki a változásban szerencsés lehetett, az élhette gondtalan, boldog életét. Aki alulmaradt, vagy eleve a nyomorban élt, az tovább vonszolta élte terheit.
   Milyen lehetett a XI. század és a második évezred kezdete Magyarországon? A Magyarok krónikájában ezt olvashatjuk erről:
   “A magyar társadalom a honfoglalás korából származóan “jogilag” két csoportra oszlott: szabadokra és szolgákra. Szabadnak számítottak mindazok, akik a Kárpát-medencébe érkező hét törzs valamelyik nemzetségének tagjai voltak. Szolgák voltak azok, vagy azok leszármazottai, akiket még mint nomádokat meghódítottak, vagy a kalandozások során fogolyként hazacipeltek, illetve a Kárpát-medencében eredetileg találtak. A szolgák és szabadok közötti különbséget a XI. században még az István-kori, majd a László-kori törvények is mereven kinyilvánították. (Szabad és szolga egymással nem házasodhatott, egészen más volt a rajtuk esett sérelmek elbírálása.)”
   Ez a jogilag két csoportra oszlott társadalom bomlott szét a kalandozások megszűntével, az önálló magyar keresztyén állam kialakulásával. A megtelepedett életformával új gazdasági és társadalmi viszonyok jöttek létre. Új tulajdonviszonyok alakultak ki, melyek “szétzilálták” a szabadok társadalmát. A földtulajdon kialakulásával sok ember került nagyon gazdag körülmények közé. Még többen azonban – a volt szabadok közül is – a társadalom legalsó szintjére csúsztak le.
   Ez a folyamat a társadalmi biztonság gyengüléséhez vezetett.
   “A szembeszegülést az új rend ellen tanúsítja a közerkölcsök, az eddigi közösségi belső rend felbomlása. A lopások, a gyilkosságok olyan mértékben növekedtek, hogy László királynak (1077–1095) drákói törvényeket kell hoznia a tulajdon és a közállapotok megszilárdításéra. Adminisztratív úton hozzák rendbe – mintegy két évtized alatt – a gazdasági-társadalmi változások miatt szétesett közerkölcsöket.” (Magyarok krónikája)
   A második évezred változásai hazánkban csak a keresztyén eszmeáramlatnak volt köszönhető. Már Géza fejedelem felismerte a keresztyénség felvételének szükségességét. Erős központi hatalmat teremtett, melyet fia, István továbbfejlesztett. A II. Szilveszter pápától kapott koronával 1000 karácsonyán – egyes tudósok szerint 1001. január l-jén – királlyá koronázták. Ezzel az aktussal megszületett a keresztyén magyar királyság, melynek megerősödése átsegítette őseinket az új rendbe való beilleszkedéshez. Segítette “országunk betagolódását az akkor kialakuló keresztyén Európa nemzetközi és politikai rendjébe.” (Magyarok krónikája)
   Így indult nálunk a XI. század. Reményekkel és nehézségekkel megrakodva. Erőt a folytatáshoz – Isten után – népünk hihetetlen akarata és munkabírása adott.
   Ha végigtekintünk az elmúlt ezer év eseményein, Illyés Gyulával együtt töprenghetünk rajta:

“Jöhet idő, hogy emlékezni

bátrabb dolog lesz, mint tervezni –

bátrabb új hont a múlt időkben

fürkészni, mint a jövendőben?”
   
   Elgondolkodva az idézeten – itt állunk a 2000. év elején. Felbomlóban a régi, egykor ránk erőszakolt társadalmi rend, melynek szellemi örökségét még szenvednünk kell. De születendőben van az új, a szabad, a várva várt, az emberi életfeltételeket biztosítani hivatott világ.
   S mint minden új társadalmi változás – a miénk is, a mostani – új bajokat szül. Új igazságtalanságokat, egyenlőtlenségeket, melyek bűnöket hoznak felszínre. Bomló közerkölcsöket, szegénységet és a technika robbanásszerű fejlődésével lelki sivársággal fenyegeti az ifjúságunkat.
   Itt állunk a 2000. év elején. Aggódva gyermekeinkért, féltve őket a testi, szellemi és lelki rombolásoktól, melyeket modern korunk “vívmányai” zúdítanak rájuk. Ennyi emberellenes támadással szemben meg tudjuk-e védeni őket?
   S magára találhat-e egyszer egyre fogyatkozó népünk?
   Keresztyén hittel várjuk nemzetünk második évezredét, melyben – reményeink szerint – újra “betagolódhatunk” az európai népek közösségébe. Oda, ahol voltunk, ezelőtt ezer évvel is.
   Jó lenne, ha ezt a tényt nemcsak mi hangoztatnánk oly gyakran, hanem Európai népei is!
   Mit hoz a jövő?
   “Nem mindig ember, aki sorsot intéz, gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb” – írja Arany János.
   Mi is tudjuk, hogy van felettünk egy nagyobb hatalom, akinek kegyelme elvezette nemzetünket háborúkon, pusztításokon, járványokon és természeti csapásokon át a második évezred végéhez. Letiport forradalmainkból és szétdarabolásunk utáni tetszhalott állapotunkból talpra állította népünket. Életre erősített bennünket a huszadik század gyilkos rendszereinek egymást követő évtizedei után.
   Nekünk az a feladatunk a világban, hogy dolgozzunk tiszta lélekkel, egymást segítve, szeretetben, Isten félelmében élve le rövidre szabott egyéni életünket, s továbbadva a fényt a utódoknak.
   Arany János 1861-ben, a nemzet szomorú elnyomatása idején is reménykedve gondolt a jövőre, amikor ezeket a sorokat írta:
   “És vissza nem foly a időnek árja,
   Előre duzzad, feltarthatatlanul;
   Csak szélein marad veszteg hínárja,
   S partján a holt-víz hátra kanyarul,
   Bízvást!... mi benn vagyunk a fő sodorban:
   Veszhet közülünk még talán nem egy:
   De szállva, ím, elsők között a sorban,
   Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”

(Arany János: Magányban. 1861.)
   
   Hisszük, hogy ma is így van!
   Isten áldása legyen mindnyájukon az új esztendőben!
   

2000. február 6.
   
    

A szabadság ígérete
   
   Emlékezés 1848. március 15-re
   

“Voltak, kiket a sors úgy megnövelt,

hogy országot tudtak betölteni.”

(Illyés Gyula: Hazám)
   
   Ilyenek voltak ők, a márciusi ifjak, s ilyen volt a pesti nép 1848. március idusán, a szabadság kivívásának napján, melyről az elmúlt 152 évben oly sok beszéd hangzott el, olyan sok írás jelent meg.
   Az újonnan megszületett magyar szabadságról – melyet ő vívott ki társaival, Petőfi – ezeket a sorokat írta azon a napon a naplójába:
   “Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő... szép vagy te, szebb, minden országbeli testvérednél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát!... ha elalszom, jelenj meg álmaimban úgy, amilyen leszesz férfikorodban, amilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek.”
   Ezt írta a szabadság költője 1848. március 15-én a nagy nap után éjszaka. S nem egészen másfél év múlva hősi halált halt a segesvári csatatéren!
   Úgy tűnt el, olyan gyorsan és vigasztalanul, ahogy a hirtelen kikövetelt márciusi vívmányok vesztek el, ahogy a nemzet függetlenségét és szabadságát óhajtó remények foszlottak széjjel, néhány hónappal a nagy nap után.
   Mégis, a márciusi forradalom a magyarság számára örök szimbólum lett, a bátorság és a hazaszeretet jelképe. Bár vívmányait megtartani nem lehetett, eltiprásunk a két akkori nagyhatalom – a Habsburg-birodalom és a cári Oroszország – egyesült erejével szemben eleve elkerülhetetlennek tűnt. Mégis, a késő nemzedékek szívében ez a sikerélmény – 1848. március 15-ének vértelen forradalma – jelentette és jelenti ma is az örömünnepet. Erősíti az önmagunk erejébe vetett hitünket. Bizonyítja életképességünket, mely megmaradásunk záloga.
   A márciusi magyar forradalom nem előzmények nélkül robbant ki. Európa népeinek szabadságvágya 1848-ban átütő erővel tört utat magának. Először Párizsban, ahol elűzték a királyt és kikiáltották a köztársaságot. A francia nép példáját követték aztán Európa elnyomott népei.
   “Szinte az egész kontinenst elborította a hullámszerűen terjedő forradalmi áradat. Soha nem élt ilyen erősen a francia forradalom... eszméinek megváltó erejéhez fűződő hit és remény.” (Erdély története 3. kötet)
   Az előző században az európai forradalmak más jellegűek voltak. Angliában ipari, Franciaországban társadalmi-politikai jelleget öltöttek. Az 1848-ban kirobbant szabadságmozgalmak azonban “ nemzeti forradalmak” voltak.
   “ A felzárkózó vagy felzárkózni akaró – német, olasz és Habsburg birodalmi – peremvidékeken ugyanis a feudális rendszer megdöntése, a kapitalizmusba való átmenet során felvetődő társadalmi és hatalompolitikai kérdések szorosan összefonódtak a nemzeti önrendelkezés érvényesítésének az igényével.
   Úgy látszott, hogy a társadalmi átalakulással felszabaduló energiák általában olyan mozgalmakat táplálnak és erősítenek, amelyek a nemzeti egy-séget és a polgári alkotmányosságot biztosító nemzeti államot, vagy – kedvezőtlenebb feltételek esetén – nemzeti önkormányzatot és kollektív nemzetiségi jogokat próbáltak kiharcolni.” (Erdély története 3. kötet. Bp. 1986)
   A “Népek tavasza” látszólag a fiatal nemzeti mozgalmak szolidaritási ünnepeként kezdődött. És ez, egyelőre ha rövid időre is – feledtette azt, hogy a forradalom sodrába került tájak bonyolult hatalmi, társadalmi és nemzetiségi viszonyaiból következően a nemzeti és társadalmi törekvések milyen könnyen egymás ellen fordítják az egy helyen élő, különböző nyelven beszélő, más-más identitású népcsoportokat, így ezek egymás ellen – tudatos rosszakarattal – kijátszhatók.
   Ez történt 1848–49-ben Magyarországon is.
   1848. március 13-án Bécsben kitört a forradalom. Március 15-én, “ arra az álhírre, hogy Pest körül, sőt Biharban is óriási paraszthad gyülekezik, a pozsonyi diéta elkötelezte magát a jobbágyok felszabadítása mellett.” (Erdély története)
   Március 15-én Pest-Budán is “ megmozdult a föld”, és az európai nagyvárosok példáitól eltérően – vér és barikádok nélkül győzött a forradalom. Tízezres tömegek tüntettek és vonultak fel anélkül, hogy a katonaság közbe mert volna avatkozni. Petőfi és radikális társai a forradalom programjaként két évtized reformcélkitűzéseit foglalták össze a 12 pontban, melyet kinyomtattak a Nemzeti dallal együtt, és világgá kiáltották, hogy “Mit kíván a magyar nemzet?”

Ahogy Petőfi írta:

“Nagyapáink és apáink

Míg egy század elszaladt,

tevének annyit, mint mink

Huszonnégy óra alatt.”

(Petőfi: 15-dik március, 1848)
   
   A márciusi vívmányok azonban csak ideiglenesnek bizonyultak. Ennek okáról Bibó István így ír: “A magyar demokratikus és nemzeti mozgalom hívei úgy képzelték, hogy a demokratikus szabadság egyben a nemzeti egységet is létre fogja hozni a történeti Magyarország keretén belül. Ez a remény illúziónak bizonyult, mert 1848-ban, midőn a magyar nemzet nagy lendülettel nekivágott annak, hogy függetlenítse magát a Habsburgoktól, szemben találta magát országának másnyelvű nemzetiségeivel, mindenek előtt a horvátokkal, szerbekkel és románokkal, melyeknek elszakadási törekvéseit nem volt hajlandó elismerni. Így a szabadságért harcoló Magyarország egyszerre találta magát szemben az európai reakció hatalmaival és saját elégedetlen nemzetiségeivel, s az eredmény az 1849. évi katasztrófa volt.”(Bibó István: Demokratikus Magyarország, 1994.)
   Ennek tragikus hatása a mai napig érezhető.
   Így veszett el 1849. augusztus 13-án, a Világos melletti fegyverletétellel nemzeti önállóságunk és szabadságunk szent ügye. S ahogy Bibó írja: “Magyarország 1849-ben úgy maradt egyedül Európában, hogy még csak reménye sem maradt olyan európai konstellációra, mely teljes szabadságát visszaadja.”
   1848. március 15-e – a rákövetkező kudarc ellenére is – egyik legszebb, legörömteljesebb ünnepünk. Amikor eljön megemlékezésének napja, fejet hajtunk a hősei előtt, akik minden tettükkel a nemzet érdekeit tartották szem előtt. S az eljövendő századok nemzedékei iránt érzett felelősségtudattal tették azt, amit a hazaszeretetük diktált. Ahogy Jókai – akinek most ünnepeltük 175. születésnapját – megfogalmazta:
   “Évek múlva, századok múlva lesz mit beszélni az unokáknak apáik tetteiről, s akárminő sorsra lesz hivatva a jövő nemzedék, tán meglehet: hogy megátkozandja apáit, de szégyenelni nem fogja őket.”
   Vigyázzunk, nehogy mi hozzunk szégyent szent emlékükre!
   

2000. március 12.
   
    

Vállalni keresztyén hitünket
   
   2000 húsvétjára
   

“Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszűnhetett dobogni szíve -

Harmadnapon legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.”

(Pilinszky János: Harmadnapon)
   
   Életünk gyorsan lepereg. S az évszázadokon át kialakult dramaturgiával egymást követő ünnepeink örök körforgásban érkeznek, majd távoznak. Évről-évre kialszanak az adventi gyertyák, ellobban gyenge lángjuk, s elmúlnak karácsony szikrázó csillagfényei is, hogy aztán újra felragyogjanak a következő esztendőben.
   Átléptük a 2000. év küszöbét. S a gyorsan folyó időben elérkezett a böjt is a hitvallás ideje, amikor ki kell mondanunk az “igent”. Ahogy Péternek is ki kellett mondania az “igent” a “nem” helyett azon az éjszakán, amikor háromszor megtagadta Mesterét. “ Nem ismerem ezt az embert” – válaszolta az őt felismerő szolgálólány kérdésére: “Te is a galileai Jézussal voltál.”(Mt 26,69–73).
   A hitet megvallani felelős és nehéz tett. Régen üldözés járt érte. Ma néha gúny, lenézés. Keresztyénségünk első századaiban különösen veszélyes volt Krisztus tanainak nyílt követése.
   Az I-II. század fordulóján élt a nagy római természettudósnak, id. Pliniusnak az unokaöccse, ifj. Plinius, aki a Vezúv i. e. 79-ben történt kitörését is leírta, őt Traianus császár Bithynia és Pontus helytartójává nevezte ki. Több száz levele maradt fenn, melyek közül a császárhoz írottak talán a legérdekesebbek. A keresztyénüldözéseiről híres helytartó egyik levelében így számol be Traianusnak:
   “Korábban a magukat keresztényeknek vallókkal a következőképpen bántam: megkérdeztem őket, hogy keresztényeknek tartják-e magukat. Ha igen volt a válasz, másodszor és harmadszor is feltettem ugyanazt a kérdést, de úgy, hogy halálos ítélettel fenyegettem meg őket. Ha ennek ellenére kitartottak hitük mellett, elvezettettem őket a kivégzés helyére.
   Akik megtagadták hitüket és kijelentették, hogy soha nem is voltak keresztények, azokat szabadon engedtem, miután isteneinkhez és a Te szobrodhoz is imádkoztak, tömjénnel és borral áldozatot mutattak be, valamint szidalmazták Krisztust, tehát csupa olyan dologra kényszerítettem őket, amit egy igazi keresztény tudvalevőleg soha nem tenne meg.” (A kereszténység krónikája)
   A keresztyénség kétezer éves történetében bőven akadnak vértanúk, hitükért mártíromságot vállaló szent emberek. Katolikusok és protestánsok egyaránt.
   Nagypéntek a magunkba szállás ideje. A kérdésfeltevés ideje: keresztyéneknek valljuk-e magunkat? Tudjuk-e vállalni a krisztusi megváltás hitét? S cselekedeteinkben visszatükröződik-e a kereszt jele?
   A kereszt követése, melyet Pilinszky olyan csodálatosan fogalmaz meg, amikor a kereszt árnyékában eltöltött életünkről így ír: “Sorsunk, történetünk minden ellentmondást, élet és halál paradoxonát a kereszt két ágának feszültségében szemlélhetjük a legméltóbban. Ez az a metszőpont, ahol szinte minden fogalmunk megütközik és megbékül. Ez a »holt fa«, melynek ágai közt legfőbb reménységünk, az örök élet ígérete fészkel. Elég széttárni karunkat, hogy lássuk és belássuk: keresztre születtünk. De, hogy ez a kereszt »édes«, arról Krisztus keresztje és egyedül az övé győzheti meg szívünket.” (Pilinszky János: A mélypont ünnepélye)
   Vállalni hitünket – ma sem könnyű. Pogány istenek és császárszobrok helyett modern világunk megannyi bűnös csábítása igyekszik eltéríteni bennünket a kereszt tövéből. És elbotlanak a gyengék. De, aki erős a hitben, az megmarad Krisztus követőjének, mert Krisztus legyőzte a halált. Feltámadott – harmadnapon, értem, érted, értünk.
   

“Akarom élni az egész hitet,

Szeretni, ahogy Isten szeret,

És bízni, bízni akarok,

Abban, amit Krisztus hozott.

Nem érzem, nem is gondolom,

De akarom, akarom, akarom.”

(Sík Sándor: A néma Miatyánk)
   
   Áldott húsvéti ünnepeket!
   

2000. április 23.
   
    

1920. június 4.
   
   Emlékezés a trianoni békediktátum 80. évfordulójára
   

“Mert olyanokat éltünk meg,

amire ma sincs ige.”

(Illyés Gyula: Bartók)
   
   Trianon! Végre beszélni kell róla, oly sok hallgatás után! Meg kell emlékezni múltunknak erről a tragikus eseményéről. Nekünk, evangélikusoknak is, hiszen egyházunk mindig azonosult a nemzet sorsával. Ki kell mondanunk a fájdalmunkat, ahogy Babits írta: “Szakadjatok ki bús szavak!”
   Meg kell emlékezni apáink, anyáink, nagyszüleink sokkjáról, mely érte őket az ezeréves haza szétdarabolásának hírére. A fájdalomra, mely rájuk nehezedett életükben és megnehezítette halálukat. Beleívódott az álmaikba. Átörökítették ránk, utódaikra. Vergődve, tehetetlenül szenvedve kezdték újra az életüket és sok-sok gyötrelem, megpróbáltatás közepette teremtettek új hazát maguk körül, a maradék kis országban, a megcsonkított határok között, miközben siratták a háborúban elvesztett szeretteiket. A határon túlra rekesztettek pedig a rettegés ájulatában várták kisebbségi sorsukat.
   A trianoni békeszerződés az ezeréves történeti Magyarországot számolta fel. De – ahogy Bibó István írja: “Ez a felszámolás olyan hebehurgya módon történt meg, hogy Magyarországtól nemcsak más nyelvű területeket, hanem meglehetősen bőven adagolva, magyar területeket is elcsatoltak.” (Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága)
   Trianon tragédiájának “gyökerei a nagyhatalmak, különösen Franciaország magyarellenességében és érdekeiben, az irredenta mozgalmak törekvéseiben és a magyar nemzetiségi és külpolitika tévedéseiben vannak. Közvetlen oka, illetve a lehetőség a trianoni békediktátum Magyarország általi elfogadtatására pedig Magyarországnak az I. világháborúban elszenvedett katonai veresége által adatott meg.” (Raffay Ernő: Trianon titkai. 1990.)
   A trianoni békekötést a háború kirobbantásáért felelősnek ítélt Magyarország büntetésének szánták. De ez a háború nem Magyarország háborúja volt. Magyarország hadtörténete című könyv (1985) 2. kötetében ez olvasható:
   “Magyarország az ötvenmilliós soknemzetiségű Habsburg-birodalom részeként önálló hadüggyel nem rendelkezett. Emberállományának jelentős része a közös hadseregben harcolt... A Monarchia hadvezetőségében Magyarország alig volt képviselve... Az agrárnépességű Magyarország katonáit elsősorban a háború legnagyobb veszteségeit elszenvedett gyalogságba vonultatták be.” Ugyanezt olvashatjuk a Magyarok a Kárpát-medencében (Szerk. Glatz Ferenc, 1988.) című könyvben is: “A Monarchia hadseregének közel fele magyarországi legénységből állott.”
   “A történelmi Magyarországon a hadkötelesek száma a háború kezdetén (18-53 éves korig) elérte a 4.817.000 főt. Közülük 3.381.785 vonult be. A világháborúból sérülten hazajött 524.850, fogságba esett 833.570, elesett 530.965...” (Magyarország hadtörténete 2. kötet)
   “Az I. világháborúban iszonyú véráldozatokat szenvedett Magyarországra a nagyhatalmak súlyos csapást mértek, a vesztes államok között a legsúlyosabbat. Elvették 282 ezer km2 területének a kétharmadát. Csak 93 ezer km2-t hagytak meg neki. Az 1910. évi népszámláláskor összeírt 20.886.487 főnyi népességből 7,6 millió maradt. Az elcsatolt területek lakosságából 3.241.895 magyar nyelvű volt s mintegy fele összefüggő tömbben, közvetlenül az új államhatárok mentén élt.” (Magyarok krónikája)
   A békeszerződés előzményeinek és következményeinek a vizsgálatánál különösen nagy figyelmet kell fordítani a nemzeti és nemzetiségi mozgalmakra. “A magyar nemzeti fejlődés folyamata bizonyos fáziskéséssel ugyan, de egybeesett a Magyarország területén élő különböző népek (horvátok, szerbek, románok, szlovákok stb.) nemzeti öntudatának ébredésével.” (Raffay) Már az 1848/49-es szabadságharcban és az 1867-es kiegyezésben is benne rejlett a nemzetiségek önállósági kísérleteinek a lehetőségétől való félelem.
   Az I. világháború a szövetségi haderők összeroppantásával ért véget. Az Osztrák-Magyar Monarchia nevében Weber tábornok 1918. november 3-án a Padova melletti Villa Giusti-ban aláírta a győztes hatalmak fegyverszüneti feltételeit. A Magyarországra vonatkozó előírásokat Belgrádban az akkori miniszterelnök, Károlyi Mihály szignálta november 13-án.
   A fegyverszünet megkötése – és a trianoni békeszerződés aláírása között másfél év telt el. Ez az az időszak, amikor kialakult a status quo, amely lehetővé tette, hogy Románia, Szerbia, Csehország olyan helyzetben befolyásolhatta a számára kedvező döntést, hogy a már általa követelt területeknek a birtokába jutott. A magyar helyzet tragikumáról Ormos Mária a Padovától Trianonig című könyvében így ír: “Magyarország kilátásait már a fegyverszünet aláírása előtt meghatározta, hogy szó sem lehetett a zömében idegen etnikumú területek megtartásáról, sőt az újrarendeződéskor számítani kellett rá, hogy az antant vele szemben a keletkező új államokat... fogja támogatni.” Egyes történészek szerint ehhez járult még az antant-hatalmaknak azon félelme, hogy Kun Béláék kommunista mozgalma átterjedhet a szomszédos államokra.
   Az említett másfél év alatt Magyarország belpolitikájában zavaros időszakok váltották egymást. Több kormányváltás zajlott le. 1918 októberében megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, melynek vezetője Károlyi Mihály lett. Október 30-ról 31-re virradó éjszaka kitört az “őszirózsás” forradalom. Károlyit miniszterelnökké, majd 1919 januárjában Magyarország köztársasági elnökévé választották. Nehéz körülmények között működött az új kormány. Gazdasági gondok, élelmiszerhiány és politikai válság jellemezte az ország belső helyzetét.
   Ezt az állapotot használták ki az ország megszállására akkori szomszédaink. Délvidéken a szerbek, a Felvidéken a csehek, Erdélyben a románok lépték át a belgrádi fegyverszüneti szerződésben kijelölt demarkációs vonalat. Károlyi eleinte semmit nem tett az ország védelmére. Egyedül az önkéntes Székely Hadosztály harcolt a megszállók ellen. Később már Károlyi is elrendelte a fegyveres honvédelem megszervezését. De a rendelkezés későn született. A szomszéd népek hadseregeit megállítani a közben hatalomra jutott Tanácsköztársaságnak sem sikerült. Kun Béláék Vörös Hadserege ugyan harcolt a Felvidéken és megindította a híres “tiszai támadást” a románok ellen – de az is kudarcba fulladt. A Tanácsköztársaság megbukott. Kun Béláék elmenekültek. A románok Kiskörénél átkeltek a Tiszán és – ellenállás nélkül – 1919. augusztus 4-én és 5-én megszállták Budapestet.
   Magyarország történetének egyik legszomorúbb ideje volt Budapest román megszállása. Néhány hónapig tartó “uralmuk” alatt kifosztották az egész országot. Leszerelték a gyárakat, elszállították a mezőgazdaság minden mozdítható vagyonát. Az antant nyomására – 1919. november 14-ről 15-re virradó éjszaka hagyták el a magyar fővárost szegénységet, nyomort hagyva maguk után.
   Horthy Miklós ellentengernagy a szegedi ellenforradalmi kormány hadügyminisztere a Dunántúlon felállított Magyar Nemzeti Hadsereg kb. 30.000 főnyi katonájával 1919. november 16-án bevonult Budapestre. Új kormány alakult, mellyel a nagyhatalmak hajlandók voltak tárgyalni.
   

A magyar békedelegáció Párizsban
   
   A békekonferenciákon való részvételtől és így a közvetlen érdekképviselettől a vesztes államok – így Magyarország is – ki voltak zárva. Magyarország sorsa már el volt döntve – magyarok nélkül. Az új status quo készen állt: a szomszédos országok katonai megszállás alatt tartották – az antant beleegyezésével – azokat a területeket, amelyekre igényt tartottak. A nyugati határrészt Ausztria kapta.
   A magyar delegáció – Apponyi Albert vezetésével – 1920. január 7-én érkezett Neuilly-be, ahol mindenkitől elzárva, szigorú rendőri őrizet alatt szállásolták el őket. Egyedül a 74 éves Apponyinak engedélyeztek egy egészségügyi sétát – rendőrfelügyelő kíséretében.
   A francia fővárosban Clemenceau miniszterelnök elnökletével fogadta a békekonferencia vezető testülete a magyar küldöttséget. Lloyd George brit kormányfőnek köszönhetően Apponyinak sikerült január 16-án elmondania híres beszédét – francia és angol nyelven. Ebben kifejtette szóban is a magyar álláspontot kérve a nagyhatalmakat, hogy a vitatott népességű területeken rendeljenek el népszavazást. Az ott átnyújtott békefeltételek tanulmányozására és a válasz megírására a magyar küldöttség nyolc napos határidőt kapott.
   Sem Apponyi beszéde, sem a válaszban felsorolt magyar érvek nem hatottak a konferencia vezetőire. Csaknem négy hónapi várakozás után adták át a magyar küldöttségnek a békeszerződés végleges szövegét. Apponyi és a delegáció tagjai lemondtak.
   Végül mégis sor került az aláírásra. A magyar kormány nevében Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd nagykövet 1920. június 4-én Versaillesben, a Kis Trianon kastélyban aláírták a 14 részből álló békeszerződést.
   A Pesti Napló így írja le a szertartást: “1920. június 4. délelőtt tíz óra. Tragikus szomorú dátum a magyar történelemben. Ekkor írják alá a magyar kormány meghatalmazottai a reánk erőszakolt békét Trianonban. A francia szépművészeti államtitkár erre az alkalomra külön feldíszíttette a francia királyok kéjlakának középfolyosóját, ahol a magyar urak remegő kézzel... jegyzik neveiket a békeokmányra. A francia köztársaság lovasdandárjának egy százada díszőrséget áll a történelmi aktus időtartamára.”
   S a budapesti tudósító: “A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás gyászát jelentették.”
   A trianoni békediktátum és következményei megszámlálhatatlan áldozatot, szenvedést és vérontást követeltek az elmúlt nyolcvan évben.
   A XXI. század, a harmadik évezred feladata lesz, hogy a kialakult helyzetet békés eszközökkel úgy rendezze, ahogy az megvalósítható a határon túl élő magyarok teljes egyenjogúságával, nyelvük és kultúrájuk megőrzésének biztosításával, a határok átjárhatóságával, a szomszéd országokkal kialakult jó gazdasági és kulturális együttműködés szélesítésével, nem utolsósorban pedig térségünknek az Európai Unióhoz való mielőbbi csatlakozásával.
   Így lehetne végső békességet teremteni a Kárpát-medencében. Hogy minden ember – származásra, hitre és egyéb megkülönböztető jelre való tekintet nélkül – otthonának érezze azt a földet, ahol született, és ahol ősei évszázadok óta nyugszanak.
   “Mert azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!” (Tamási Áron)
   

2000. június 4.
   
    

2000 pünkösdjére
   

“Ne gondolj most arra,

hogy elmúlik mindez

s elég egy gondolat,

hogy csengve széttörjön

szemeden kék álmod.

Ezer égrelengő

szíveddel csak lépdelj...”

(Illyés Gyula: Pünkösdi ének)
   
   Ne gondoljunk most arra, hogy ijesztő lett körülöttünk a világ. Ne nézzük a sok rútságot, amely körülvesz bennünket. Ne halljuk meg a csúnya szót. Ne vegyük észre a durvaságot, a közönyt, amivel naponként találkozunk.
   Csak arra figyeljünk most, hogy pünkösd van, a Szentlélek ünnepe, a keresztény egyház kétezeréves születésnapja.
   Az se keserítsen el bennünket, hogy ezen az utolsó pünkösdjén a második évezrednek megváltozott a társadalom, amelyben élünk. Fellazultak emberi kapcsolataink. Az élet értelme sokak számára más lett, mint ami eddig volt. Lelki értékek helyett előtérbe kerültek a földi javak.
   Bizony, kevesen vagyunk, akik átérezzük még az ünnep lényegét s elfogadjuk az isteni kegyelem ajándékát.
   Az első pünkösd óta kétezer év telt el. Az emberiség számára ebben a végtelennek tűnő időben sok öröm is akadt, de még több bánat volt.
   A jó és a rossz váltakozásában múlt el húsz hosszú évszázad. A bűnben és a lélek tisztaságában egyaránt megmártózó kereszténység elérkezett a harmadik évezred küszöbéhez. Bebocsátást kér az ismeretlen jövőbe, mely sok szépet és jót nem ígér. Az emberi lelket sivárság fenyegeti, a szíveket az üresség, az értelmet az elgépiesedés.
   “Jövel, Szentlélek Úristen
   Töltsd be szíveinket bőven
   Mennyei ajándékoddal...” – hangzik az ének ma sok evangélikus templomban. S ez az ének talán soha nem volt ennyire időszerű, mint ma.
   Keressük a helyünket a megváltozott világban. Az első keresztények hitétől távolba szakadt már a miénk. Időben és lélekben messze vannak tőlünk az első hitvallók, az első vértanúk.
   Ma más kihívások teszik próbára emberségünket. Kereszténységünk tudatos vállalásával ma más feladatokkal kell megküzdenünk. Ezekre egyedül képtelenek vagyunk. Szükségünk van Isten segítségére, a Szentlélek támogató erejére.
   Pünkösdöt várjuk, mely az idén kicsit késve érkezett. Elnyíltak már a tavaszi virágok. Lehullottak a pünkösdi rózsa rövid életre ítélt szirmai is. Itt a nyár. Közeleg az aratás ideje.
   De a szívünkben tavasz van. Újjáéledés vágya munkál bennünk. Tanít a jóra, a szépre. Emberségre. Hitet ad, mellyel szembenézhetünk a rejtelmes jövővel.
   Mit hoz a harmadik évezred? Milyen lesz majd első pünkösdje? Evangélikus vallásunk adja nekünk a bátorítást: “Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Ezt sugallja most pünkösd varázsos ünnepe.
   Rövid életünk meg-megújuló pünkösdjeinek áldást osztó fényében most ezt az évezred-búcsúztató szép ünnepet várjuk.
   Ünnepeljünk! Az ünnep szép. Az ünnep felemel a földi gondok fölé. Erőt ad, hogy tovább menjünk a számunkra kijelölt úton.
   Felkészült szívvel várjuk.

“Mintha szél: a zúgás

betölti már a házat.

Halászok, vámosok, parasztok

nyelveken szólnak.

Ülünk, várjuk a lángot.

Nem tudjuk még, hogy láthatatlan.”

(Rónay György: Pünkösd)
   

2000. június 11.

“Magyarok fénye, ország reménye”
   
   Emlékezés Szent István királyra, államalapításának ezeréves évfordulóján
   
   Országalapító István királyunkra emlékezünk ma, keresztény államiságunk 1000 éves évfordulóján. Jelképnek is tekinthető, hogy ugyanerre az időszakra esik a kereszténység fennállásának 2000 éves jubileuma is.
   A millennium fényében talán ébredező nemzettudatunk előtérbe helyezi az országunk sorsával való törődésünket. Akiket még megérint a múltunk, azok ma István királyra emlékeznek. Akiknek van erejük ahhoz, hogy – átlépve a történelmünk tragédiái feletti fájdalmunkon – Istennek és őseink emlékének hálát adva – örömmel és büszkeséggel ünneplik országunk ezeréves fennállását. Ma, 2000. augusztus 20-án.
   A Vörösmarty által megfogalmazott, s azóta is eleven – “megfogyva bár, de törve nem” – valóságában tekintünk ezeréves országunk, a Szent István-i Magyarország kicsire zsugorodott határaira és az igaztalanul elszakított területeken élő, az elmúlt nyolcvan év megpróbáltatásai által “megtizedelt” magyar testvéreinkre, akiknek a sorsa még ma sem igazán megnyugtató.
   Országalapító Szent Istvánra emlékezünk a vérzivataros XX. század utolsó augusztusában. Szeretnénk felidézni első királyunk emlékét, hogy abból erőt merítve az ő lelkiségének késői segítségével tudjunk élni, tudjuk továbbvinni nemzetünk jövőjét, formálni népünk jobb sorsra érdemes életét. Szeretnénk felidézni a nagy királyt, alakját, arcát, igazi egyéniségét. De nem tudjuk igazán. Korabeli emlék nem őrzi vonásait. Csupán a Gizella királyné és udvarhölgyei által 1031-ben hímzett miseruhán – a máig megmaradt ún. koronázási paláston – látható a mellképe, Gizella királyné és egy fiú – valószínűleg Imre herceg – hasonló módon történt megörökítése mellett. Erről az emlékről Győrffy György így ír:
   “Jóllehet a hímzéstechnika nem nagyon alkalmas arcvonások ábrázolására, a mintegy 15 cm átmérőjű kép a 3 cm-es fejhosszal érzékeltet egyéni vonásokat. A tágra nyílt szemek feletti íves szemöldök, a szokottnál nagyobb fülkagylók, a két oldalt lelógó bajusz, mely rövidre nyírt körszakállba megy át, biztosan jellemezték az ötvenedik évén túljutott királyt.”
   Egy kalocsai ásatásokból előkerült XII. századi szobortöredéken egy vörös márvány királyfőn is felismerhetők a koronázási paláston megörökített jellegzetességek. Győrffy szerint azonban ez “hiteles arcképnek nem tekinthető, mert a kőfaragót több mint 150 év választotta el István királytól”. (Győrffy György: István király és műve. Bp. 1983)
   Többet tudunk azonban egyéniségéről, államalapító munkájáról keresztény fejedelemhez méltó életéről.
   Korabeli források alig maradtak fenn István királyról. Ezek is ellentmondásokkal terhesek, és István halála után keletkeztek. A nagy legenda a szentté avatása előtt íródott – és a kegyes, szent életű uralkodói adottságaira helyezi a hangsúlyt. A kislegenda később, Könyves Kálmán idejében készült. Írójának feladata az volt, hogy a jámbor szent király helyett a keményen ítélkező, bűnöket megbosszuló, harcos szentet mutassa be, azt az eszményképet, melyet Könyves Kálmán állított maga elé. (Győrffy)
   Annyi bizonyos, hogy István megszüntette az ősi, és megszokott gazdasági és társadalmi rendet, és az ősi hiedelemvilágot. Ezzel a társadalom zömének mindennapjait bolygatta meg. Új társadalmi viszonyokat, új értékrendet vezetett be, ami népe egy részének a nemtetszését váltotta ki. S mivel terveit erővel és következetesen hajtotta végre, a maga korában többek számára népszerűtlenné vált.
   Igazi egyéniségét, kegyes, keresztény megbocsátó jóságát, szándékainak tisztaságát azonban senki sem kérdőjelezte meg. Árpád sarja volt, nagy elődök fia. Egyértelmű sikerei a külpolitikában, az országának a külső ellenségektől való megvédésében feltétlenül elnyerték alattvalói elismerését.
   Szent István a középkori keresztény uralkodóeszményt valósította meg, melynek első megfogalmazója Szent Ágoston volt, aki az Isten országa (Civitas Dei) c. munkájában így írja le az ideális királyt: “Boldognak mi azokat a fejedelmeket mondjuk, akik igazságosan uralkodnak... akik hatalmukat arra használják fel, hogy Isten tiszteletének terjesztésére, az ő fenségének rendeljék alá; akik Istent félik, szeretik, tisztelik; akik a megtorlásban késedelmesek, de könnyen megbocsátanak, akik ezt a megtorlást az állam kormányzásából és védelméből fakadó szükségnek tekintik, s nem az ellentétekből támadó gyűlölet kiélésére használják fel; akik a kegyelmet nem azért gyakorolják, hogy a gonoszság büntetlen maradjon, hanem azért, mert a javulásban bíznak; akik, ha valamiben kénytelenek keményen rendelkezni, ezt a könyörületesség enyhületével... ellensúlyozzák...”
   István ezeket a sorokat bizonyára nem ismerte, mégis, e tanítások szerint élt és uralkodott.
   Az új állam, az új eszméken, új valláson alapuló új társadalom felépítése és az önálló magyar királyság függetlenségének a megvédése örökös harcok vállalására kényszerítette. Itthoni ellenségeivel, a régi pogányság védelmezőivel szemben – az ország érdekében – éppúgy következetesen lépett fel, mint ahogyan biztos vezetéssel verte vissza az ország függetlenségét támadó külső erőket. Így érte el az ország függetlenségét a világi és az egyházi hatalmakkal szemben egyaránt. Az Intelmek bevezetőjében erre az állandó harci készültségére utal, amikor fiának ezeket a sorokat írja: “Nem volt részed hadjáratok fáradalmaiban és különféle népek támadásaiban, melyek között én életem nagy részét töltöttem.”
   István neve alatt két törvénykönyv, és bennük 56 cikkely maradt ránk. Ezek egy része a közrend megszilárdításával kapcsolatos, főként azonban az új intézmények, a királyság és az egyház minél teljesebb védelmére vonatkozó utasításokból áll.
   Ránk maradtak még a fiához írt Intelmek is, melyekben uralkodási és vezetési elveit és képességit ismerhetjük meg.
   “Uralkodjál szelíden, okosan, alázattal, békésen, harag és gyűlölet nélkül...”
   De terve – hogy fiának adja át az uralkodást – Imre herceg hirtelen halála miatt meghiúsult. A fájdalomtól megtört királynak, hogy országát őrizetlenül ne hagyja – más utódról kellett gondoskodnia. Nővérének fiát, Orseolo Pétert jelölte utódjának.
   1038. augusztus 15én halt meg itt hagyva a több évtizeden át tartó nehéz munkájának eredményét: a keresztény Magyarországot.
   Ma, ezer év múltán, a tíz elmúlt évszázad összes csapásait túlélt magyar nemzet ma élő tagjai – itthon és bárhol a nagyvilágban – hálával emlékezünk államalapító nagy királyunkra.
   A csodálatos módon fennmaradt óvó kezét – a “Szent Jobbot” – kísérő katolikus testvéreinkkel együtt mi, evangélikusok is mondjuk:
   “Szép magyar néped Krisztushoz vitted,
   Légy áldott, Szent István király.”
   

2000. augusztus 20.

Az “aradi tizenhárom” emlékére
   

“Csak akkor születtek nagy dolgok,

Ha bátrak voltak, akik mertek.”

(Ady: A tűz csiholója)
   
   Az aradi vértanúk bátrak voltak. Életüket áldozták a hazáért. Felemelt fővel mentek a halálba. Rájuk emlékezünk ezen a szomorkás őszi napon, második évezredünk utolsó októberében, a tikkasztó nyári forróság után élvezve az őszi napsugár bágyadt, simogató, szelíd melegét, melyben jobban érez a szív, könnyebben adja át magát a lélek az emlékezésnek.
   Búcsúzunk a második évezred utolsó október 6-ájától. Búcsúzunk, ahogy Reményik Sándor írja:
   

“Mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte.

...

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett.”
   
   Régen volt ez a nem önként, de bátran vállalt áldozat. S bár azóta sok vér hullt ki “ifjú szívekből”, sok roncsolást éltek túl tiszta lelkek, ez a dátum ma is élő emlék, főhajtást parancsoló emlékezet.
   A szabadságharc bukása után, 1849. augusztus 21–26. között a hadi törvényszék halálra ítélt – sokakkal együtt – tizenhárom hős magyar katonatisztet. Az ítéletet október 6-án hajtották végre. Október 6-án hajnalban az aradi vár északi sáncárkában agyonlőtték Kiss Ernő altábornagyot, Dessewffy Antal és Schweidel József vezérőrnagyokat, valamint Lázár Vilmos ezredest. Néhány órával később bitófán végezték ki a honvédsereg kilenc tábornokát. Kegyelettel említjük meg neveiket: Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Láhner György, Aulich Lajos, Damjanich János, Knézić Károly, Török Ignác, Nagy-Sándor József, Vécsey Károly. A kivégzettek között volt magyar arisztokrata és polgár, volt horvát és szerb származású család sarja, volt birodalmi német és hazai örmény. (Magyarok krónikája)
   Ugyancsak október 6-án végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt is.
   151 év távolából nehéz kiragadni egyetlen fájó történelmi emléket. Hiszen az azóta eltelt időben sok tragédia történt hazánkban, melyek elhomályosítják a régieket. Új sebek keletkeztek a régiek helyén, és mindig felfakadnak a félig begyógyultak is.
   De október 6-a az ő ünnepük. Az “aradi tizenhárom”-é. Rájuk emlékezünk. Róluk mesélünk gyermekeinknek, unokáinknak.
   Az új világ, ami ránk tört – nem igazán meleg fészke a kegyeletnek. Rohanunk, hajszoljuk a könnyebb élet lehetőségeit. Megyünk az aranyborjú bűvöletében. És az aradi vértanúk emlékét őrző utcatáblák alatt járva azt sem tudjuk, kiket rejtenek a nevek.
   De tudom, hogy minden változás krízissel jár, melyet az idő felold. Hiszem, hogy egyszer megtaláljuk újra önmagunkat. Hiszem, hogy ismét megragadjuk majd múltunk emlékeit, és segítségül hívjuk őseinket a jövő számára, a harmadik évezredre, mely az új nemzedéket várja.
   Még akkor is hiszem ezt, ha most sötétnek látom a jelenünket. Erkölcsi szakadékban élünk.
   Az aradi vértanúk – a történelem viharaiban kissé elhomályosult – véráldozata maradjon fájó, de felemelő, erőt és emberi tartást adó emlék, irányt mutató jel az unokáinknak is.

“Jön az új tavasz – én látom, ti nem! –

itt van, és szép, szép, rettenetesen,

S rettenetes, hogy milyen idegen.”

(Szabó Lőrinc: Nemzedékek)
   

2000. október 6.
   
    

1956. október 23-ra emlékezve
   

“Fölzeng fiaid csöndje majd,

és földed égnél szabadabb.”

(Tommaso Lisi: Fölzeng a holtak csöndje majd.

Ford. Horváth Elemér)
   
   Nem tudom elfelejteni azt a műsort, amelyet 1999. október 23-án láttam a magyar TV képernyőjén. Egy riporternő fiatal lányokat, fiúkat szólított meg a Széna téren és – úgy emlékszem – a Corvin közben. Azokon a helyeken, ahol 1956. október 23-át követő napokban a “pesti srácok” életüket feláldozva harcoltak a haza szabadságáért az idegen elnyomók és kiszolgálóik ellen. A megkérdezett fiatalok napi szokásos életüket élték. Véletlenül haladtak át az említett helyeken, s váratlanul érte őket a megszólítás. A kérdés, hogy mit tudnak az 1956-os forradalomról. Tétova válaszokat adtak. Akadtak köztük olyanok, akik semmit sem hallottak róla.
   Emlékszem a riporternő kérdésére. Ha nem is szó szerint – de valahogy így hangzott: “Itt 1956-ban olyan fiatalok harcoltak és haltak meg, mint amilyen most te vagy.” A válaszok döntő többsége elszomorító volt. Azért maradt meg az emlékezetemben ez a riport, mert mély megrendülést váltott ki bennem ezeknek a fiataloknak a tájékozatlansága. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy őket kárhoztassam a látottak miatt. 1956 tőlük már messze van. Nekik: történelem. Honnan tudnának róla, ha a családjukban nem beszéltek a hős napokról, ha az idősek nem adták át nekik a “lángot”? S ha az iskolában nem tanították nekik? Vagy csak sekélyesen, idegen ideológia keretében?
   Ha elgondolom – szüleik, tanítóik azokban az években lehettek diákok, amikor a megtorlás vihara dúlt, amikor nemzeti ünnepeink alkalmával csak este engedték haza őket az iskolából, nehogy véletlenül lássanak, halljanak valamit. Felesleges intézkedés volt abban a némaságban. Ha nem volt a családjukban, vagy közvetlen környezetükben valaki, aki október 23-án, vagy az azt követő napokban részt vett a nemzet harcában – és ezért “bűnhődött” valamelyik börtönben – akár nem is foglalkoztatta őket ez a téma.
   Mit is kellene mondani 1956-ról azoknak, akik átélték a lázas napokat, s ma öregen, megrakodva az idő súlyával – a kialakuló új világban, új társadalomban – már elenyészik a szavuk?
   Azt kellene mondani, hogy 1956. október 23-a csoda volt. Varázslat. Egy égi angyal leszállt a magyarok közé, és azt mondta nekik: fogjátok meg egymás kezét!
   És a magyar nép szót fogadott neki és összefogott. Lerázta bilincseit és megpróbált önálló életet élni. A magyar nép azokban a napokban felemelkedett. Hogy ez csak néhány napig sikerült neki, annak oka csupán az idegen tankok által történt letiprása volt. Mi, akik átélhettük a forradalom véres, lázas, katartikus napjait, boldogok vagyunk, hogy földi vándorlásunk rövid ideje éppen ezekre a napokra esett.
   1956. november l-jén, amikor úgy éreztük, talán remélhettük, hogy sikerülni fog nemzeti önállóságunk kivívása, a rádióban felolvasták Németh László: Emelkedő nemzet című írását, melyben így írt:
   “Az elmúlt hét azért volt óriási élmény számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de ez egész világnak, hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett... De, hogy a nemzetgyötrésben, megaláztatásokban így összeforrtak, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukban így megszerveződhettek, a vezér nélküli fölkelőknek ez a csodálatos látványa meghaladta nemcsak reményemet, de a képzeletemet is.”
   Azóta eltelt 44 év. Új világ épült. Hatalmas technikai fejlődés sodrában élünk. S a világunk – amibe jutottunk – úgy érzem, egészen más, mint amit az 1956-os hősök szerettek volna megvalósítani.
   De a szabadságot ők vívták ki nekünk. Függetlenek vagyunk – ha meg tudjuk védeni – és ezt nekik köszönhetjük. Ők indították el a nagy óriás, a Szovjetunió összeroppanását.
   Ezért tisztelettel és kegyelettel emlékezünk rájuk – a megholtakra és az életben maradottakra, akik még köztünk vannak.
   Ez a nap a hősök napja. A halottaké, a túlélő bebörtönzötteké, a megalázottaké, a megverteké, azoké, akiknek idegenbe kellett menekülni.
   Tisztelet azoknak is, akik itt maradtak és végigszenvedték a nehéz éveket.
   Az utolsó évtizedben megadatott a lehetőség – s reméljük, ezután is megmarad – hogy emelkedő nemzet legyünk ismét. Ehhez segítenek a családok, akik nevelik az új nemzedéket. Az iskolák, melyek új csodákra tanítják gyermekeinket, unokáinkat. Különösen nagy reménységgel figyeljük egyházi tanintézményeink áldásos tevékenységét e téren is.
   Jó lenne, ha az 1956-os forradalom eszméje tovább élne, mert az a forradalom bukásában is szép volt. Felemelő.
   Nagy költőnk, Faludy György, most ünnepli 90. születésnapját. Tiszteletére idézem befejezésül az ő gyönyörű versének egy részletét, melyet a forradalomról írt, s melynek soraiból az a hazaszeretet árad, amit én is a magaménak érzek.
   

“Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék,

sem múltam nem vagy, sem történelem,

de lényem egy kioperálhatatlan

darabja, testrész, kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a

Semmi vize zubog a híd alatt,

melynek nincs korlátja: – életemnek

te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez

meg örömet; mindig te fogtál kézen

ha botladoztam, magasra emeltél

s nem engedted, hogy kifulladjak vénen,

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,

a nehéz út oly könnyű volt veled!

Oly régesrégen sütsz fehér hajamra,

ragyogj sokáig még sírom felett.”

(Faludy György: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag)
   

2000. október 22.

“És az emberekhez jóakarat”
   
   Gondolatok a második évezred utolsó karácsonyán
   
   Először volt a csillag. Betlehem fölött. Ahol ma embereket ölnek. Akkor, 2000 évvel ezelőtt, bölcsek indultak a csillag után, mely mutatta nekik az utat a megszületett Megváltó bölcsőjéhez.
   “A csillag, amelyet láttak feltűnésekor, megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt.” (Mt 2,9). S a bölcsek megtalálták a jászolt.
   Először volt a mécses, a katakombák mélyén, ahol az üldöztetés félelme növelte a sötétet, míg a hit – a megbúvók szemeiből sugárzó elszánt ragyogás – pótolta a mécses lángjának erőtlenségét.
   Először volt az egyház, mely gyenge volt, mint a gyertyák lobogása. Aztán erősödött, a hit által a krisztusi megváltás erejében.
   Először még nem voltak ünnepek. Csak szeretet volt, megértés, egymásnak való segítségnyújtás a bajban és a szükségben.
   Először volt három szörnyű évszázad a kereszténység történetében, melyben mártírok sokaságának kiontott vére erősítette a megmaradottak kitartását Krisztus mellett. Aztán jött a IV. század, Constantinus császár, akinek uralkodása alatt államvallássá lett a kereszténység. A hagyomány szerint Constantinusnak, amikor a hatalmáért csatát vívott ellenfelével a Tiberis fölötti Milvius-hídnál, – mely Rómától néhány kilométerre ívelt át a folyón – látomása volt. Lobogót látott egy kereszttel, melyen felirat volt olvasható: In hoc signo vinces – e jelben győzni fogsz.
   És győzött Krisztus egyháza a pogányság fölött, nem karddal, hanem Krisztus erejével. A szeretet hatalma beragyogta Európa népeinek életét. És lett a pogány “Sol invictus” – a “legyőzhetetlen nap” helyett karácsony ünnepe minden december 25-én, mert Krisztus születésének fénye legyőzte a “legyőzhetetlen nap”-ot.
   Azután évszázadok suhantak el évszázadok után. Váltották egymást újabb és újabb nemzedékek. Tűnt korok békés időszakai váltakoztak iszonyt hordozó háborús évekkel. Hatalmasságok kényszerítettek gyilkolásra sok millió, jóra születet embert. Ellenségeskedések, gyűlölethullámok és testi-lelki pestisek tizedelték a világot. S tizedelik ma is, másképpen.
   De megmaradt a karácsony! Megmaradt jelképe, a karácsonyfa is, melynek csillogó fényeit a XIX. századtól csodálhatjuk hazánkban.
   Szent karácsony éjszakáján, nemzedékről nemzedékre ünnepelték az emberek a Megváltó születését. Gyertyák égtek – valódiak – a zöld ágakon. Ének töltötte be a családi fészkeket, ahogy Kosztolányi írta le az egykori karácsonyesti hangulatot:
   “Ezüst esőbe száll le a karácsony,
   a kályha zúg, a hóesés sűrű,
   a lámpafény aranylik a kalácson...
   ...
   Kik messze voltak, most mind összejönnek,
   a percet édes szóval ütni el...
   ...
   Fenyőszagú a lég és a sarokba
   ezüst tükörből bókol a rakott fa.
   És zsong az ének, áhítatba zöngve...

(Kosztolányi Dezső: Karácsony)
   Ezekre a hangulatos karácsonyokra ma már csak kevesen és ritkán gondolunk. De karácsony varázsa mindig él az emberek szívében, a hívők lelkében. Krisztus születésének éjszakáján – nagyapáink meséi szerint – az első világháborúban még a fegyverek is elhallgattak, és az egymással önkényesen szembeállított katonák a lövészárkok mélyén átkiáltották egymásnak a karácsonyi szeretet szavát. Csak egy percre – jobb lett a világ.
   Azután más idők jöttek. “Szörnyű idők” amikor nem volt ünnep a karácsony második napja. És gonosz szemek figyelték a templomhoz vezető utakat. Jöttek modern keresztyénüldözések hazánkban is, amikor nem a nyitott arénákban öltek fenevadak hívő embereket, de mártírok születtek börtönök mélyén, kivégzőhelyeken és internálótáborokban.
   De a karácsony élt. Akkor is. A karácsonyfa alatt – vagy távol tőle – az imádkozók szívében. Mert imádkozni még akkor is lehet, ha valamilyen okból nem kulcsolódhatnak össze a kezek.
   Karácsony ünnepe megmaradt. Üldöztetések, háborúk és szenvedések között erőt adott a hitre, példát a szeretetre.
   A modern ember azonban másként ünnepel. Karácsony – sokak szemében – csak egy munkaszüneti nap. Ünnep a sok közül, mely jön és elmúlik, mint a varázshegyen, Thomas Mann regényében: “A két ünnep... éppúgy jött és múlt el, mint akármelyik nap, reggellel, déllel, estével... az ünnepnapok kívülről valamelyest feldíszítve, kitüntetetten uralkodtak a számukra kiszabott időn át az emberek tudatán, elméjén és szívén, majd nem egészen mindennapi emlékek lecsapódását hagyva maguk után, közeli és távoli múlttá lettek... és mikor az a nap is elmúlt (karácsony másnapja. L. B. E.), akkor a karácsony is már a múltba tűnt... ismét a távoli jövőbe tolódott, esztendős távolságra...” (Thomas Mann: A varázshegy)
   Ennek az alig száz évvel ezelőtt (1928) írt csodálatos hangulatú regénynek a sorai jutnak eszembe mai karácsonyaink ünneplését szemlélve. Karácsony jön, aztán távozik óriási ajándéközönnel – akinek telik – és megcsúfolt, szeméttel teletűzdelt karácsonyfa-csonkokkal az utcákon – távozik.
   A hirdetésekkel telezsúfolt újságokat, a TV-műsorban felhalmozott reklámokat, ajánlatokat kényszerűen nézve keresem köztük Jézus születésének az örömhírét. De nem találom.
   Nem találom sem az erős, kirakati fényáradat pompájában, sem a szuper– és hypermarketek hirdetéséiben, sőt a modern műszaki csodákat rejtő óriáscsarnokaikban sem, ahol a kínált áruk jobbára csak a gazdagok gyermekei számára elérhetők.
   De azért a karácsony itt van. Nálunk, közöttünk, bennünk, a szerényebb otthonok kicsi karácsonyfái mellett, a szeretet által átszőtt családi összejöveteleken, ahol még léteznek ilyenek. Ott van az öregek és betegek hívő imáiban, s az otthontalanok karácsonyi ajándékvacsorájában, a túltáplált fogyasztói társadalomtól távol élő, éhínségben szenvedő, sanyarú sorsú harmadik világban élők között is, ahova eljut Krisztus igéje.
   A betlehemi csillag most is ragyog. Csak az erős városi fényben nem látható. Mert a káprázatban elhomályosul a látásunk.
   De azért a csillag ott van! Megáll “a fölött a hely fölött, ahol a gyermek van”. S az a hely a mi szívünk. Ott őrzi a szeretet tüzet, a hit melegét.
   Nekünk a betlehemi csillag hozza a karácsonyt. Azt az örömhírt, hogy megszületett Jézus, a világ megváltója. Mi ezt ünnepeljük.
   S a szózat, mely ott zengett a születési helyen, zeng ma is, itt is, közöttünk és bennünk:
   “Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jóakarat!” (Lk 2,14)
   És az emberek között jóakarat!
   Áldott karácsonyt!
   

2000. december 24.
   
    

2003 köszöntése
   
   “Elfut a perc, az örök idő várja,
   Lelkünk, mint fehér kendő leng utána.”

(Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk)
   
   Elfut a perc, a nap, az év, s velük együtt elmúlik életünk egy darabja is. Minden régi évvel elveszítünk szeretteink közül valakit, és minden újjal kapunk másokat, akiket szerethetünk. A mulandóság körforgásában kiegyenlítődik az öröm és a bánat.
   Az idő szigorú, kemény következetességgel rombol szét emberi alkotásokat, elporlasztja a kősziklákat, és futóhomokkal temeti be a hajdan híres kultúrákat. S a kései utódnak csak az emlék marad, a régészek által kiásott darabnyi múlt.
   “Mi mentheti meg az Idő kincsét az Idő elől?” – tette fel a kérdést a 16-17. század fordulóján William Shakespeare, és vele együtt mi is csak a titkait fürkészhetjük a pusztító időnek. Hiába kísérletezünk a természet megőrzésének megannyi lehetőségével, látnunk kell, hogy a vad tombolásokkal, földrengésekkel és árvizekkel szemben tehetetlenek vagyunk.
   De mégis van valami, ami mérsékelheti a veszedelmek dühét: ez az emberi összetartás ereje. A homokzsákokat cipelő, a romok alól életeket mentő, segítő ember. A hívő ember, a szeretettel megáldott emberi összefogás.
   Karácsony után még fel vagyunk vértezve az ünnep melegével. Még áll a fenyőfa az otthonokban, még zsongnak fülünkben a csodás énekek. Még jók vagyunk. Talán még a jóra is készek...
   De ne csak karácsonykor, ne csak ünnepnapon legyünk szeretettel tele! Ne csak a fenyő illatának szívmelengető simogatásában, ne csak a gyertyák misztikus fényénél – amikor elérzékenyül a szívünk –, ne csak akkor legyünk keresztények! Ne csak az ünnepi harangzúgás hangulatában, a templomi zsolozsma fejet lehajtó alázatában legyünk érzékenyek a segítségért kiáltó szavakra! Az elesetteknek, a szeretetünkre vágyóknak akkor is szükségük van ránk, amikor úgy érezzük, hogy mi magunk is támogatásra szorulunk.
   Mert jönnek majd a szürke hétköznapok, és gondokkal, csalódásokkal vesznek körül bennünket. Jöhetnek bánatok és bajok, családunkért és barátainkért való, rettegéssel teli pillanatok, órák és napok, izgalommal terhes éjszakák. De segít majd Istenbe vetett hitünk, és segít az ima. “A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak (Róm 12,12)” – biztat bennünket Pál apostol. S ha az új év küszöbén hallgatunk szavára, bátran nézhetünk ismeretlen jövőnk elé.
   Mert hinni és remélni kell! Ahogy őseink is tették ezeréves történelmünk folyamán. Az elődeink, akiknek az Istenbe vetett hit adott erőt a harcok és elnyomás idején, hogy megtarthassák keresztény hitüket és magyarságukat. Ezt hagyták ránk örökül – a felelősség immár a miénk.
   Súlyos kérdésekkel teli év köszönt ránk. Nehéz döntések terhe hárul lelkiismeretünkre. Talán a nemzet jövője a tét! Isten adjon bölcsességet mindnyájunknak a helyes út megválasztásában!
   Az ősök imádságát nem feledve, keresztény hittel és meggyőződéssel várjuk az új esztendő minden kihívását. Egyházunk és hazánk érdekeit soha ne vessük alá saját önző érdekeinknek – így készüljünk jövőnk formálására. Istennél a kegyelem, miénk a hit, a remény és a szeretet.
   Fogjuk meg egymás kezét! Segítsünk egymásnak, mert csak együtt és egymásért élhetünk!
   ,,... Míg te zord magányod
   rideg telében meddőn múlni látod
   a napokat, havakat, holdakat: –
   rabságod őre, lassankint belátod,
   hogy magad helyett az egész világot
   kell szeretned, s csak úgy lehetsz szabad,
   ha egy helyett milliók rabja vagy...”

(Rónay György: Hat vers a korintusiakhoz)
   Áldott új évet mindnyájunknak!

2002. december 22.

Egy dicső forradalom emlékezete
   
   1848. március 15. dicsőséges forradalmát elődeink a haza érdekében lobbantották lángra. S bár ez a láng a szabadságharc leverésével kihunyt, izzó parazsa megmaradt a lelkekben mind a mai napig.
   Az elmúlt 155 évben sokféleképpen emlékeztek meg erről a napról: hol igaz szívvel, hol a mindennapok politikai szükségletei szerint. Babits Mihály 1923-ban azt írta korának Petőfi-ünnepségéről:
   “Ünnepe vak ünnep, s a mái napoknak
   szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
   mint az olcsó gyertyák.”
   Majd így folytatja:
   “Ki ünnepli Őt ma, mikor a vágy, a gond
   messze az Övétől, mint sastól a vakond,
   avagy gyáván bújik,
   s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
   Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit.” (Petőfi koszorúi)
   Babits versének születése óta is eltelt 80 esztendő. Mi mindent éltünk át azóta? Hányféleképpen ünnepeltünk a Petőfi-szobor előtt? Március eszméit minden rendszer, minden párt igyekezett a maga céljainak megfelelően értékelni.
   De 1848. március idusának csak egyetlen üzenete van: szeretni a hazát tiszta, önfeláldozó szeretettel!
   Nézzünk a lelkünkbe! Hogyan ünnepelünk ma, 2003-ban? Rohanásaink szüneteiben, anyagi javaink gyarapítása során vagy szegénységünk mindennapi nehézségei között, aggódásaink és félelmeink közepette is álljunk meg egy percre!
   Emlékezzünk a márciusi hősökre! Petőfire és társaira, akiknek a haza többet jelentett az életüknél. Ünnepeljünk igaz szívvel, ahogy a lánglelkű megálmodta:
   “Hol sírjaink domborulnak,
   Unokáink leborulnak,
   És áldó imádság mellett
   Mondják el szent neveinket.”
   Mi, kései utódok, mondjunk imádságot értük, és magunkért.
   

2003. március 16.
   
    

Egy alapító okirat margójára
   
   Gyurátz Ferenc egykori evangélikus püspök emlékére a Kőszegi Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium Volt Növendékeinek Egyesülete 2003 januárjában alapítványt hozott létre, melynek célja a Kőszegi Evangélikus Mezőgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola egy-egy kiválasztott diákjának támogatása. A kuratórium elnöke Horváth Antal igazgatóhelyettes, aki az állami iskola igazgatójaként szívügyének tekintette az intézmény volt növendékeivel való kapcsolattartást, és nagyra értékelte a gimnázium legendás hírű vezetője, Arató István munkásságát.
   
   Röviden ennyi a hír. Ami mögötte van, az egy régi, önkényesen megszüntetett leányiskola “öregdiákjainak” azon törekvése, hogy több mint tízéves egyesületi működésük után valami méltót, szépet cselekedjenek. Erre egykori iskolájuk szellemi öröksége, a “Gyurátz-szellem” indította őket.
   Gyurátz Ferenc (1841–1925), a kiváló lelkész, pedagógus és tudós püspök legmaradandóbb műve a Kőszegi Leánynevelő Intézet létrehozása volt. Bár az iskolát 50 évnyi működés után hatalmi szóval megszüntették, a benne uralkodó keresztény szellemiség életre szólóan meghatározta az ott tanulók lelkületét. Akiknek megadatott, hogy ott tölthették gyermek- és ifjúkoruk jelentős részét, gazdag örökséggel indulhattak el életútjukon.
   Így történt ez velünk is, akik – szinte utolsóként – végeztünk ebben az intézményben. S bár szétszórattunk a kommunizmus sötét évtizedei alatt, nem veszítettük el sem egymást, sem önmagunkat. A Gyurátz-szellem – melynek fő jellemvonásai az istenfélelem, a hazaszeretet, a becsület, a munka és az egymás iránt érzett felelősség – megtartott bennünket a hitben és lelki békénkben.
   Miután gyermekeinket ebben a szellemben felneveltük, ismét szorosabbra fűztük kapcsolatainkat, és 1992-ben megalakítottuk a Kőszegi Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium Volt Növendékeinek Egyesületét, melynek fő célja a tevékeny szeretet gyakorlása. 1994-ben pályázatot hirdettünk több, az evangélikus neveléstörténettel kapcsolatos témában. A pályázat eredményképpen sikerült kiadnunk e cikk írójának életrajzi regényét, mely az “Évtizedek sodrásában” címet viseli. A könyv összehozott bennünket az utódiskolával, a mi alma materünkben létesült Mezőgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola tanáraival és diákjaival. A közöttünk lévő kapcsolat szeretetteljes és tartós lett. Együtt ünnepeltük egykori iskolánk századik, illetve a szakközépiskola ötvenedik születésnapját Kőszegen és Budapesten.
   Gyurátz Ferenc szellemi örököseként egyesületünk képviseltette magát minden olyan rendezvényen, melyet egykori iskolaalapítónk tiszteletére hirdettek meg. Egy előadás megtartásával részt vettünk a püspök halálának 75. évfordulója alkalmából Pápán rendezett emlékünnepségen is.
   
   Ugyanebben az évben, 2000-ben Koczor György pápai lelkész egy négyfordulós versenyt hirdetett középiskolások számára, melynek témája a bibliaismeret és Gyurátz Ferenc élete volt. A versenyen utódiskolánk növendékei is részt vettek lelkes tanáruk, Garisa Józsefné vezetésével – a világi középiskolások közül egyedül! Egyesületünk könyv-, és pénzadománnyal járult hozzá a nyertesek megjutalmazásához. A versenyek színhelyein is ott voltunk. Az új szakközépiskola diákjait közgyűlésünkön külön elismerésben részesítettük.
   1998 óta kőszegi utódiskolánk tanárai rendszeresen képviseltetik magukat közgyűléseinken, többen közülük tiszteletbeli tagok lettek. 2000-ben az evangélikus egyház visszakapta az iskolát. Az új rendre való átállás zökkenőmentes volt. S hogy egyesületünk és az iskola kapcsolata továbbra is szoros maradt, azt bizonyítja az a tény is, hogy elnökünk az iskola igazgatótanácsának tagja lett.
   Legutóbbi közgyűlésünket 2003. szeptember 20-án tartottuk. Sokan már nem tudtak eljönni megromlott egészségi állapotuk miatt. Több társunkért és tanárunkért pedig csupán az emlékezés gyertyalángja loboghatott. De mi, akik mintegy ötvenen ott lehettünk, örömmel fogadtuk a Gyurátz-alapítvány létrejöttét. Megköszöntük az okiratot elkészítő és a jogi eljárást lefolytató, kőszegi gyökerekkel rendelkező Princz Kornél ifjú ügyvéd szívességből végzett munkáját. Újra hitet tettünk a keresztény szellemiség mellett, amely ott sugárzott a régi falak között az elnyomás éveiben is. Ahogy a kőszegi iskolalelkész, Kalincsákné Varga Katalin mondta áhítatában: “A keresztet ugyan levették a falról, de az árnyéka ott maradt!”
   A kereszt ma újra ott van a falon. Eszméje, ereje neveli, irányítja ismét a tanulóifjúságot. És hisszük, ott lesz a fiatalok szívében is – tiszta, értelmes, okos nemzedéket nevelve a hazának és az új Európának.
   A Gyurátz-alapítvány életre hívásával így lettünk mi, öregdiákok, kapoccsá a múlt és a jövő között. Ahogy elnöknőnk, dr. Fabiny Tiborné mondta bevezető szavaiban: “Mi töltjük be a híd szerepét, amely átível múlt és jövő között. Összeköti a régi iskolát az új nemzedékkel. Ha ezt a szerepet sikerült betöltenünk, és átadtuk a stafétabotot azoknak, akik ott tanulnak és tanítanak, hálával állhatunk félre.”
   Gyurátz püspöknek nem voltak utódai, akik továbbvitték volna a nevét. De voltak gyermekei: a tanítványai. Szellemi örökségét mi visszük tovább, amíg élünk. Legyen az általunk tett alapítvány az ő nevének és szellemiségének élő emlékezete. Ha a most még csekély összeggel induló jótétemény további adakozók által megsokasodik, és annak kamatai majd rászoruló, értelmes fiatalok tanulmányait segíti; ha a tanulóifjúság emlékezni fog Gyurátz Ferenc püspökre és az általa alapított evangélikus leánygimnáziumra, akkor megvalósulhattak céljaink.
   
   “Tűzliliom az éjszakában,
   Én úgy hiszek az emberi csodában,
   Valami jóban, valami szépben,
   Valami emberi elrendeltetésben.”

(Juhász Ferenc: Tűzliliom az éjszakában)
   

2003. november 9.