“Boldogság, hogy megértem”

(Faludy György: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag.)
       
        

Bevezetés
       
   Évek óta lelki kényszer alatt élek. Az idős kor álmatlan éjszakáiban előtörő emlékek egyre gyakrabban parancsolnak rám, hogy mint késői krónikás – az eddig hallgató – végre megnyissam emlékezetemnek titkos zárait.
   Megpróbálom leírni 1956 boldog őszének történetét úgy, ahogyan én átéltem azt. Nem hősként vettem részt a csodában, melynek tanúja lehettem. Csak boldog ismerője, átélője egy kicsinyke részének. Úgy érzem, olyan vagyok, mint a lámpa körül csapongó rovar, ösztönös csapásokkal ostromlom a fényt, melyet üvegbura őriz. Vergődöm körülötte, néha megperzselődöm hőjétől. Mégis ott csapongok tovább, amíg el nem égek tőle.
   És csapongásaim között nem látom meg a nagyobb fényforrást, a napot. Mégis megpróbálom az emlékezet redőiben megbújt élményeket elővarázsolni a múltamból. Boldogság tölt el, amikor erről beszélek. Úgy érzem, a sorsnak különös kegyeltjei vagyunk, én és a kortársaim mindnyájan, akik átélték a forradalom lázas időszakát. A katarzist, mely felemel, és a félelmeket, szorongásokat, melyek perzselnek. Egyben tisztítanak. A kiontott vér minden cseppjének éltető varázsát, mely nem hiába folyt aszfaltra a pesti utcán és máshol az országban. Csodatévő ereje áthatolt a beton kemény burkolatán, és lélekpárává válva átitatta a szíveket.
   Nem tudom, lesz-e még valaha olyan nemzedék, amelyik érdeklődik az 1956-os forradalom iránt, akiknek érdemes írni.
   Mert ma – úgy látom – kicsit ködfelhőbe került a múltunk. Nemzeti érzéseinket elnyomja az aranyborjú körüli lázas örjöngés. Mégis hiszek a haza megtartó erejében. Hiszek a lélek megtisztulásának örök, el nem múló lehetőségében. Ezért írom meg ezt a visszaemlékezést. Ha csak egyetlen fiatal elolvassa majd, már nem cselekedtem hiába.
   Azokról az eseményekről írok csupán, amelyeket átéltem magam is, vagy amelyekről az akkori rádióadásokból, újságokból értesültem. A megrázó élményeket annakidején rövid feljegyzésekben rögzítettem, abban a reményben, hogy egyszer megírom őket. Pici cédulákra írtam. Szavakat, mondatokat, dátumokat. A legfontosabbakat a félelem éveiben arab betűkre írtam át és a Koránom lapjai közé dugtam.
   1989-ben vettem őket elő, hogy újraírva latin betűkre megmenthessem az akkorra már elkopott, megsárgult emlékeket.
   A rövid feljegyzések alapján az 1989 óta megjelent kiadványokban megtaláltam az akkor elhangzott rádióadások szövegeit. Ezeket felhasználtam emlékiratomban, mivel így, utólagos elolvasásuk hatására előtörtek és feléledtek bennem a régi élmények, a mélyben rejtőzők.
   Szinte hallom az egykor elhangzott mondatokat. A szavak, melyek akkor eljutottak hozzám az éter hullámain át, s melyek elszéledtek a felhők világában, most visszaszálltak belém, és szeretném, ha az írás maradandóságában megőrződnének a jövőnek.
   Bennem élnek és nyomasztanak. Le kell írnom őket.
   Mert “verba volant, scripta manent”, a szó elszáll, az írás megmarad.
       

Budapest, 1998. május
       
        

Budapest, Baross tér. 1954. A labdarúgó világbajnokság
       
   Soha nem láttam még addig utcán, önként, magától összeálló, egyre növekvő, dagadó emberáradatot. A háborúban láttam ugyan a hadifogságba hurcolt magyarok néma menetét. Sok ezer embert. Néhány szovjet katona hajtotta őket lóháton ülve. Kezükben korbács volt, és persze fegyver. De ez az embertömeg nem saját elhatározásából jött létre. Összeszedték és kergették őket. Akaratuktól függetlenül. Sőt, ellenére.
   Spontán tüntetéssel először a futball-világbajnokság elvesztése alkalmával találkoztam 1954-ben. Amikor az aranycsapatot megverték a nyugatnémetek. Akkor én is nagyon szomorú voltam. Annak ellenére, hogy nem voltam focirajongó. Számomra és sok honfitársam számára ez a világbajnokság nemzeti ügy volt. Szerettük hallani a magyar csapat sikereit. Ahogy Szepesi beleordította a világűrbe: góól! És szerettük hallani a magyar himnuszt.
   Emlékszem, egy-egy meccs idején egyetlen izgalommá fonódott össze a nép. A lakók kitették rádiókészülékeiket az ablakba. A járókelők pedig megálltak a házak előtt, és hallgatták a közvetítéseket. Talán a brazilok elleni mérkőzés idején éppen otthon voltam. A Rottenbiller utca és a Garai utca sarkán, ahova a szobánk ablaka nyílt, láttam, hogy megállt egy szeneskocsi. A bakon ülő férfi elengedte a gyeplőt. A lovak megtorpantak. Az ablakból kiszűrődő góól-kiáltásra emberünk elkurjantotta magát, majd a lovak közé csapott az ostorával. Mindenki nevetett rajta.
   Akkor már az Akadémiai Könyvtárban dolgoztam. A Keleti Könyvtárban. Szereztünk valahonnan egy rádiót, és felállítottuk az olvasók asztalára. Köréje gyűlt a fél könyvtár. A tudós kutatók letették könyveiket és figyelték a közvetítést. Összetartott bennünket a “fiúkért” való szurkolás izgalma. Ha győztek, én mindig sírtam örömömben. Akkor mindig győztek. Csak az utolsó meccset vesztették el. Akkor is sírtam.
   Abban az időben voltam menyasszony. Nagybátyámnál, az Amerikai úton hallgattuk a közvetítést arról az ominózus összecsapásról, amelyben kikaptak a mieink. Olyan fájdalom nyilalt a szívembe, mintha személyes mély gyász érintett volna meg. Ahogy kijöttünk a lakásból, azt mondtam a vőlegényemnek: “Csak úgy tudom ezt elviselni, hogy Te vagy.” Egy hét múlva tartottuk az esküvőnket.
   Aztán hazamentünk. A Rottenbiller utca és a Baross tér sarkán állt a nagy bérház, melyben egy társbérleti szobát sikerült szereznem. Egy idősebb hölggyel éltem, aki szintén könyvtáros volt. Vilmának hívták és az Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Nagyon művelt, több nyelven beszélő, igazi “úri” hölgy volt. Ő is szomorú lett, amikor közöltük vele a vereséget.
   A vőlegényem Csillaghegyen lakott. Albérletben. Mielőtt elbúcsúzott volna tőlem, együtt vacsoráztunk. Ahogy ültünk egymással szemben a terített asztalnál, furcsa morajra lettünk figyelmesek. Mintha földrengés rázta volna meg a házat. Az utcáról jött a szokatlan dübörgés. Egyre erősödött. Kinéztünk az ablakon. A Rákóczi útnak a Baross térbe torkolló szakaszára láttunk rá. Sötét tömeg lepte el az utat. Elfoglalta az úttestet, a járdát. Faltól falig. Szorosan jöttek, egymáshoz simulva vad tekintetű, dühöngő emberek. Ordítoztak valamit, de nem értettük, hogy mit. Félelmes volt ez a tömeg. Mintha az embereknek nem lett volna lába. Csak nyomultak előre, mint a viharfelhő. Aztán továbbsuhantak, mint az afrikai porvihar. Kikerültek a látószögünkből. Ijesztő gyorsasággal hatoltak be a Baross térbe. Ott eltűntek a szemünk elől. Csak a morajuk maradt a fülünkben sokáig. Később tudtuk meg, hogy a szövetségi kapitányra haragudtak.
   A Baross téren volt egy sportüzlet. Annak a kirakatát ütötték be. Törtek, zúztak. Széttépték az ismert sportvezető fényképét, amit a bolt kirakatában találtak. Mindez percek alatt történt. De a félelem, amit bennem keltett ez az esemény, még sokáig megmaradt.
   Úgy döntöttünk, hogy a labdarúgó világbajnokság elvesztése miatti fájdalmunkért valahogy kárpótoljuk magunkat. Sétahajókázást terveztünk. Mindketten szerettük a Dunát. Tamás evezett is, sokáig.
   Most egy nagy hajón mentünk.
   Volt egy szép, piros kartonruhám. Testhezálló.
   Mélyen dekoltált. A vállamon csupán két keskeny pánt tartotta. Kilátszott a nyári naptól barnára sült bőröm. Fiatal voltam és egészségtől duzzadó. A ruhán két nagy zseb is volt. Inkább dísznek, mint hasznos kelléknek szolgált. Ugyanabból az anyagból egy rövid boleró is tartozott a ruhához. Amikor zárt helyre mentem, vagy hűvösebbre fordult az idő, mindig magamra vettem. A szép, divatos cipőmet vettem fel, az egyetlent, amire nagyon vigyáztam. Csak különleges alkalmakkor húztam elő rejtekéből.
   A zsebembe egy tíz forintost tettem. Fémből volt – legalábbis úgy tűnik az emlékezetemben. Heti villamosbérletemet tettem még mellé, hogy a hazatérésemnél majd igénybe vehessem.
   Munka után indult a hajó, a Molotov térről. Úgy hívták akkor a mai Vígadó teret.
   Sokan voltunk a fedélzeten, de nem volt zsúfoltság. Inkább hozzánk hasonló fiatalok ültek a széleken végigfutó padokon.
   Szép volt Budapest. A fák lombjait átfúrta a napsugár. A víz fénylett előttünk és mögöttünk. Hátramentünk a hajó végébe, onnan néztük, hogyan háborog a folyó, mennyire méltatlankodnak a jármű-okozta hullámok a betolakodó idegen test miatt.
   Irodalomról és zenéről beszélgettünk. A sorsunk nehézségeiről nem ejtettünk szót. Féltünk, hátha illetéktelen fülekhez viszi el a hangot a lenge szellő. Szép volt ez a délután. Szentendréig mentünk. Ott visszafordult a sétahajó.
   Még világos volt, amikor visszaérkeztünk a hajóállomásra, ahonnan elindultunk. Gyönyörű naplementében sétáltunk még sokáig, a Duna-parton. Leültünk a lépcsőkre. Némán néztük a vizet, mint egykor a nagy költő, József Attila. Talán hasonló gondolatok kavarogtak bennünk is. Csak mi nem tudtuk volna olyan szépen kimondani, mint ő.
   Hazafelé indultunk. Felálltunk a lépcsőkről és egy utolsó pillantást vetve a kitárulkozó folyóra, a pillanat magasztosságában Tamás, a vőlegényem gyengéden átölelte a vállamat.
   Akkor jelent meg a rendőr. A semmiből pottyant elénk. Ma sem tudom, mit akart, miért kellemetlenkedett velünk. Ma sem értem, mi lehetett a mozgatórugója rosszakaratú eljárásának. Ma is úgy gondolom, valamilyen magány-ügy, talán éppen egy szerelmi csalódás közepette irigyelhette meg a kettőnk meghitt kapcsolatát?
   Nem emlékszem pontosan, milyen igazolványunk volt abban az időben. Talán egészen olyan, mint a mai, de mindenképpen ennek az elődje lehetett. A baj csak az volt, hogy én otthon hagytam az enyémet. Vőlegényem igazolta magát, majd felelősséget vállalt értem.
   “Én igazolom őt” – mondta meggyőzően – “a menyasszonyom, kérem, fogadja el az én jótállásomat” – mondta.
   De a rendőrbe belebújt az ördög. Vagy az éberség.
   “Kénytelen vagyok az elvtársnőt bekísérni az őrsre” – mondta megfellebbezhetetlen szigorral, – “az elvtárs menjen el az igazolványért és hozza be utánunk.”
   Szegény Tamás nem tehetett mást, elindult az irataimért az otthonomba.
   Én megindultam a rendőr mellett. Szótlanul baktattunk. Azon gondolkodtam, milyen képessége lehet ennek az embernek, hogy megérezhette rajtam az osztályellenségtől való származásomat? De ez – így utólag – csak beteges fantáziám szüleménye lehetett. Lehet, hogy éppen szerelmi bánata volt, és felingerelte a mi kettőnk meghitt kapcsolata? Kulák származásomból adódó ezernyi bántással a szívemben nem mertem egyetlen magyarázkodó szót kiejteni, még kevésbé tiltakozni az egyéni szabadságomon esett csorba ellen. Szó nélkül értünk be a rendőrség épületébe. Ma már nem emlékszem rá, hol volt. Valahol az V. kerületben jártunk, a Belvárosi templom táján.
   Ahogy beléptünk a kapun, hosszú, zárt folyosóra értünk, őr állt a bejárat mögött, pihenő állásban, lábhoz tett fegyverrel. Valami olyan mélységes megaláztatást éreztem, hogy összerándult a gyomrom.
   “Mit gondolhat rólam ez az ember? Hogy kerülhettem rendőri kísérettel az őrsre? Égett az arcom, ahogy ezt olvastam ki az őr tekintetéből. Erős kívánság élt bennem, hogy ez az ember ne higyjen rólam rosszat. A kiszolgáltatottak tehetetlenségével próbáltam tisztázni különös helyzetemet, és hangos magyarázkodásba kezdtem.
   “Otthon felejtettem a személyi igazolványomat” – mondtam neki. Az őr azonban moccanatlan állt. Szeme sem rebbent a szavaimra, ami érthető volt, ezt a magatartást követelte meg tőle a szolgálat.
   Letörten értem a kihallgató szobába. Egy íróasztalra emlékszem, egy nagy írógépre, melyen a rendőr elvtárs két ujjal lassan petyegtetni kezdte az adataimat. Neve, születési éve, helye? Hol dolgozik? Megrettentem. Ha megkérdezi, ki az apám, meg kell mondanom, hogy kulák. Talán itt is fog, ha megtudja, milyen jó “fogást” csinált velem.
   Szerencsére megérkezett Tamás, az igazolványommal. A legjobbkor jött. A rendőr átvette tőle az iratot. Átnézte, betűről betűre vizsgálgatta. Ahogy az adatokat olvasta, mozgott a szája, lehetett látni, ahogy magában összerakja a szavakat. Aztán visszaadta és elengedett.
   Azt mondta, majd utánam küldi a tényállást. “Mert igazolvány nélkül tudatos fiatal nem lép ki az utcára. Ezért a kihágásért büntetés jár.” E szavakkal indított útnak bennünket. De soha nem jött semmiféle papír. Sem felmentés, sem büntetés. Azt hiszem, az egész jelenet csak szórakozás lehetett neki. A “tényállást” azonnal összetéphette, amint elhagytuk az épületet.
       
        

Baross tér. 1956. október 23.
       
   A tömeg hipnotikus erejével 1956-ban találkoztam. Akkor már két éves házasok voltunk és az én társbérleti szobámban éltünk. Kicsi gyermekünk akkor töltötte be a fél évet. Születésétől kezdve gyengébb volt az átlagnál, nagyon sok figyelmet igényelt az ellátása. Az orvosok azzal biztattak, ha az első évét megéri, akkor megmarad. Így fokozott figyelemmel segítettem elő a fejlődését. A széltől is óvtam. A nap minden percét vele töltöttem.
   A külvilágról csak a rádión keresztül értesültem. De az nem közvetítette a hamu alatt éledező parázs gyenge, halk neszeit. Hirtelen jött, számomra váratlanul, mivel a csecsemőgondozás miatt be voltam zárva egy szűk világba. Minden gondolatom a gyerek körül forgott. Akkor még nem volt semmiféle könnyítés sem a háztartásban. Sem hűtő, sem mosógép.
       
        

Csecsemővel a forradalomban
       
   Rátérek a csodálatos október 23-ára. Lapokból, rádióból értesültem ugyan az utóbbi hónapokban megindult szellemi ébredésről, de arra, ami most kibontakozott a szemem előtt, nem következtethettem belőlük. Ami most játszódott le a közvetlen környékemen, abból semmit nem sejthettem meg előre. Csak az előző nap estéjén tudtam meg egy keveset az előzményekről a házban lakó fiataloktól. Egy egyetemista lány járt be hozzánk időnként, Zsuzsának hívták. Jó barátságban voltunk. Tőle hallottam az egyetemisták mozgolódásairól. De a felvonulás tervéről nem beszélt.
   Így, amikor másnap a déli órákban kissé langyosabbra váltott a reggeli hűvösség, levittem a gyereket sétáltatni. Akkor láttam meg a tömeget. Diákok vonultak. Csendesen és fegyelmezetten. Szó nélkül, gyors léptekkel haladtak Zuglóból a város szíve felé. Néhányuknál magyar zászlót lehetett látni. Felemelő érzés volt. A járókelők néma meghatottsággal álltak meg, amikor meglátták a fiatalokat.
   Én is megtorpantam. A gyerek békésen aludt a kocsiban. A felvonulók láttán furcsa érzés kerített hatalmába. Nem akartam hinni a szememnek. A fiatal fiúk és lányok arcán eddig ismeretlen fény ragyogott. Öröm, eltökéltség, bátorság. Egyetemista koromban én is részt vettem a hivatalosan előírt felvonulásokon. De az más volt. Fiatalságunk elemi erővel tombolt bennünk. Élveztük, hogy belekerülhettünk az egyetem díszszázadába, ahová úgy válogatták ki a tagokat. A felvonulások előtt több napon át gyakoroltuk a díszlépést a Duna-parton, a Műegyetem előtt.
   Amikor pedig a mai Andrássy úton – akkor Sztálin úton – végigmentünk, az út két oldalán a lakosság hangos tapssal jutalmazta fegyelmezett menetünket. Büszkeség fogott el bennünket, hogy ilyen pompás esemény részesei lehetünk és eszünkbe sem jutott, hogy ennek az egész cirkusznak megalázó jellege is lehet. Volt egy professzorom, aki szerint ez az egész felvonulás olyan, mint amikor a barbár uralkodók a legyőzött ellenségeiket végighurcoltatták maguk és népeik előtt, hogy a saját dicsőségüket mutogassák. Csak később értettem meg, amit mondott. Hogy a dísztribün előtt bizony a legyőzött, megalázott nép vonul. És köztük menetelék én, és azok a társaim is, akiknek a szüleit éppen most teszik tönkre azok, akiknek integetünk.
   De akkor nem gondoltam erre. Fiatalok voltunk. Élvezni akartuk igénytelen életünk sekélyes örömeit. Énekeltünk és fogtuk egymás kezét. Súlyos gondjaim között így nem voltam egyedül. Nem gyötört a magány szorító érzése. Közösségben lehettem.
   Amíg ezek a gondolatok cikáztak az emlékezetemben, néztem a felvonulókat. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy közéjük menjek. De kezem a babakocsin volt. A lányomra néztem, aki békésen aludt a hideg levegőn. És tudtam, hogy Isten rám bízta őt.
   Férjem, Tamás, abban az időben Csillebércen dolgozott. A Központi Fizikai Kutató Intézetet építették. Ő volt az egyik vezető mérnök. A napi nyolc órai munka, és a több órát kitöltő közlekedés miatt korán indult, és későn ért haza. Alig volt velünk. Akkor éjjel a kísérleti atomreaktor betonburkát öntötték ki. Ezt folyamatosan kellett végezni, hogy a fedőréteg egybefüggő maradjon. Ne legyen benne törésvonal. Ezért éjszakai műszakot tartottak. Így azon a csodálatos estén nem lehetett otthon. Én fizetés nélküli szabadságon voltam azokban a hónapokban, egészen a következő év januárjáig. Így semmi járandóságot nem kaptam. Nehezen éltünk. De ki gondolt most az anyagi gondokra? Néztem a felvonulókat. Az itt-ott meglibbenő nemzetiszínű lobogókat és éreztem, tudtam, hogy valami történni fog, valami csodálatos következik be az életünkben. Valami jó, valami felemelő. Csodára vágytam, változásra. Felébredésre. Egyre tisztább jövőt álmodtam magamnak és a gyerekemnek.
   Álltam a Baross téren, néztem a ragyogó arcú fiúkat és lányokat. Szerettem volna hozzájuk csatlakozni. Csak úgy, öntudatlanul. Előzmények nélkül felvenni velük a lélek kapcsolatát. De nem lehetett.
       
        

Este
       
   Késő délután bejött hozzám Zsuzsa, az egyetemista lány. Elmesélte, hogy a Petőfi-szobornál találkoztak a fiatalok, akik a város minden részéről oda sereglettek. Aztán a Bem-szoborhoz vonultak. Menet közben munkások csatlakoztak hozzájuk, akik munkájuk végeztével mentek volna haza. Majd a Bem-térnél a közeli kaszárnyában lévő katonák is követték őket. Velük együtt hömpölygött tovább a tömeg a Parlament elé. Ő azonban hazajött mert az édesanyja beteg volt.
   Egyedül voltam a gyerekkel. A rádiót hallgattam, mely egyre zavarosabb és nyugtalanítóbb híreket sugárzott.
       
   Azt mondják, szerencsés ember az, aki forradalmat élhet át. Azt mondják, ha minden századik évben van ilyen esemény, ilyen tiszta, testet-lelket gyötrő, izgalmakkal, félelmekkel s egyben valami kívülről érthetetlen és követhetetlen, katartikus boldogságot adó csoda. Azt hiszem, a forradalom olyan, mint a vulkánkitörés. Amikor a hegy belsejében felgyűlik a magma, felforrósodik és kilövell. A láva ellepi a hegy oldalát. Vehemens erővel folyik le a völgybe, izzó patakként elpusztítva mindent, ami útjában áll. Félelmesen hömpölyög a vörös zuhatag, elborítva településeket. Embereket és állatokat, és néha őrt álló katonát.
   Azt hiszem, ilyen a forradalom. Csak akkor, amikor kirobban, az emberek szívében gyűlik össze a vörösen izzó fájdalom. Sok év gyötrődése kell hozzá. Sok börtön, üldöztetés. Halál. S belül, a lelkek mélyén fortyog a magma, amíg eléri a forróság legmagasabb fokát. Akkor kitör. S mivel forró, összeolvasztja az emberek akaratát. Eggyé formálja az alaktalan tömeget. Ilyennek láttam azon az októberi estén a nép felkelését.
       
   Tudtam, hogy Tamás csak reggel jön haza. Elláttam a gyereket. Lefektettem. Akkorra már mozgalmas volt a Baross tér környéke. A Rottenbiller utcát egyre nagyobb tömeg lepte el. Teherautók sokasága járta az utakat. Rajtuk euforikus hangulatban emberek álltak, egymásba kapaszkodva, fiatalok és nem fiatalok. Nők és férfiak. Sok volt köztük a tizenéves. A kocsi platójáról integettek a járókelőknek, kezükben magyar zászlót lengettek és hívták a többieket közéjük.
   “Aki magyar velünk tart: Ruszkik haza!” Ezt skandálták. Az egész környék visszhangzott ettől a spontán kórusmuzsikától. Az emberek elhagyták otthonaik meleg kényelmét és követték a hívók szavát. A teherkocsik percenként megálltak. Újabb és újabb utasok jelentkeztek. A fenn állók húzták, vonszolták felfele a lent lévőket. Hamarosan megteltek a járművek. Az egész város olyan volt, mint egy megbolydult méhkas. Mámorban úszott az utca. A lakások ablakai tágra nyíltak az októberi hidegben. Senki nem fázott.
   Próbálok visszaemlékezni arra a felajzott estére. Azt hiszem, semmire nem gondoltam akkor. Mármint a jövőt illetően. Nem jutott a tudatomig, hogy mi történik velünk. Most és a jövőben. Nem gondoltam arra, hogy nyakunkon van a hatalmas szovjet hadsereg. Hogy bármikor elindulhatnak a tankjaik felénk, és napok alatt megsemmisíthetnek bennünket. Nem jutott eszembe semmi aggódó gondolat. Néztem az ablakból a lelkes tömeget. A száguldó teherautók utasait. Megszállottan ismételgettem halkan, magamban az utca jelszavát: “Ruszkik haza!” Éreztem, hogy a lelkem összeforrt a tüntetőkkel. Tudtam, hogy én is azt akarom, amit ők. Amit akkor este mindnyájan szerettünk volna. Szinte hipnózisban követtem lázas szemekkel a piros-fehér-zöld zászlók alig kivehető színeit az éjszakai fények derengéseiben, és arra gondoltam, hogy jó lenne nekem is elindulnom a tömeg felé. Felszálltam volna valamelyik teherkocsira és üvöltöttem volna a számomra ismeretlen emberekkel együtt a jelszavaikat. Összeölelkeztem volna eddig nem látott honfitársaimmal. Fogtam volna a tüntetők karját. Szorosan markoltam volna a mellettem álló kezét, akárki lett volna az. Mert tudtam, hogy csak barát lehet az, aki most velünk tart. Közülünk való. Magyar.
   De nem tehettem. A kicsi ágyban feküdt féléves csecsemőm. Apja távol. Rám van bízva. Felelek érte. Mellette van a helyem.
       
        

Október 24.
       
   Másnap korán ébredtem. Az utcáról harckocsik dübörgése hallatszott. Kinéztem az ablakon. A Baross tér sarkán – ahová leláttam az első emeleti szobánkból – és a Rottenbiller utcában szovjet tankok cirkáltak. Rengett tőlük a ház. Időnként lövések dördültek el a házak felé irányuló fegyvereikből.
   Féltem. Mi lehet Tamással? Hogyan jön haza az éjszakai munka után? Nem volt közlekedés. Ezt abból tudtam meg legelőbb, hogy a házunk előtt volt egy trolibusz megálló. Sokat zavart bennünket, amikor a kocsik ajtajai becsapódtak. Zajuk pontosan a szobánkban csattant. Most nem járt az sem.
   A gyereket három óránként etettem. Reggel ötkor először és este 11-kor utolsóként. Bekapcsoltam a rádiót. Az adás 4 óra 30-kor kezdődött. Zenei műsort ajánlottak benne. Vártam a muzsikát. De nem jött. A készülék néhány percen át néma maradt. Azt hittem, elromlott. Aztán hirtelen egy komoly hang közlemény beolvasását jelentette be. Így hangzott:
   “Fasiszta, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen, és megtámadták karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel.”
   Elláttam a gyerek körüli munkát. Szívem a torkomban dobogott. Mi történhetett az éjszaka? A közleményből világossá vált számomra, hogy harcok robbantak ki a városban. A közleményt többször beolvasták. A 6 óra 30 perces hírekben már felszólították a lakosságot, hogy 9 óráig ne menjen ki az utcára, mivel “a fosztogató ellenforradalmi csoportoktól való tisztogatás még folyik.”
   Mi történhetett az éjjel? Hova lettek a tegnapi, lázban égő fiatalok? Hova a teherautók lelkes népe? Ők lennének a fosztogatók? Nem, ez nem lehet. Ha nincs gyerekem, én is közéjük álltam volna. S ha köztük lennék, most én is bandita lennék? Fosztogató, galád bűnös? Nem hittem el.
   De csak a rádióra hagyatkozhattam. Máshonnan nem jött hír. Az utcára nem mertem kimenni. Sem gyerekkel, sem gyerek nélkül. Ki tudja, hátha nem érek haza.
   A 8 óra utáni hírekből tudtam, meg, hogy a minisztertanács elnöke Nagy Imre lett. Bizakodni kezdtem. Ismertem a nevét, a diktatúra enyhítésében betöltött szerepét. Amikor 1953-ban félreállították, már éreztük, hogy ő más, mint a többi vezető.
   A rádió egyre zavarosabb eseményekről számolt be. Fegyveres harcokról, rögtönítélő bíráskodással való fenyegetésről. A Baross tér felől nehéz járművek robaja hallatszott be. Szovjet tankok lepték el az utcákat. Kinéztem az ablakon. Az ijesztő jelek ellenére sokan kimerészkedtek az utcára. Nekem is vásárolni kellett volna, de nem mertem otthagyni a kicsit. Tamást vártam. Reggel hét után szokott megérkezni, ha éjszakai műszakban dolgozott. Hirtelen rettegés fogott el. Mi történhetett vele? Csak nem került bele valamilyen fegyveres harcba? Zsuzsáékhoz akartam rohanni. A házunk udvara zárt volt. Aránylag védett. A körfolyosón futottam a lépcsőházig. Láttam, hogy lent, az udvaron többen állnak. A lakók beszélgettek az eseményekről. Leszaladtam közéjük az első emeletről. Tőlük tudtam meg, hogy az este a tömeg megostromolta a Szabad Nép székházát és a rádió épületénél heves harcok zajlottak le. Azt is mesélték, hogy a Dózsa György úton ledöntötték a Sztálin-szobrot. Nevetve mesélte az egyik középkorú lakótárs, hogy ő látta, amint a talapzaton maradt két csizma farkasszemet néz a szürke égbolttal.
   Otthon nem volt élelem. A Rákosi-korszakban tilos volt minden “felhalmozás”. Aki ezt a tilalmat megszegte, és tárolt néhány kiló lisztet vagy cukrot a családjának, és kiderült valahogy a bűne, azt megszégyenítették. Elkobozták az árut, az “elkövető” nevét, címét pedig kitették a kirakatokat díszítő szégyentáblára. Ezek a táblák helyettesítették az árukínálatot.
   De pénzünk sem volt nagyobb bevásárlásra. Egy fizetésből éltünk, egyik napról a másikra.
   A kilenc órás hírekből értesültem arról, hogy a szovjet csapatokat behívták a város “védelmére”. Ki hívta be őket? Kérdezték egymástól az emberek. Ki volt az áruló? Kétségünk nem volt effelől. Rákosi és Gerő elvtársak. Nem is beszélve arról, hogy a bejelentés előtt már tele volt velük a város. A tankok a házak előtt dübörögtek. Időnként elhangzott belőlük egy-egy lövés. Talán ijesztegetésnek szánták ?
   Lassan peregtek a percek. A várakozás mintha megállította volna az órám mutatóit. Ólomsúllyal megrakodva, a végtelen idő ráérő nyugalmával cammogtak előre. Már kilenc óra is elmúlt. Tamás sehol. Ölembe vettem a gyereket és énekelni kezdtem neki.
   “Megkondult a kecskeméti öreg templom nagy harangja”– ezt dúdoltam, erősen artikulálva a szavakat. Nagyon tetszett neki. Mosolygott és gőgicsélt. Kezében kedvenc gumibabáját szorongatta, lábai a levegőben kalimpáltak. Szemmel láthatóan jól érezte magát.
   Ahogy tartottam, Hans Fallada híres regényének a címe jutott az eszembe: “Mi lesz veled, emberke?”
   Végre, úgy tíz óra tájban megérkezett Tamás. Gyalog jött haza, a városon át. Akkor nem dúltak harcok a Nagykörúton, de kilőtt kirakatokkal már találkozott. Mesélte, hogy az összetört üvegek mögött cédulák voltak. Azzal a felírással, hogy az árut biztonságos helyre tették. Senki nem lopta el őket. Sőt, helyenként dobozok álltak a zúzott üvegszilánkok között. Bennük pénz. Apró krajcárok és papírpénzek, melyeket Budapest népe helyezett oda a hősi halált haltak hozzátartozóinak a megsegítésére. Ő is követte a példát.
   Attól kezdve, hogy Tamás megérkezett és újra hármasban voltunk, valahogy megnyugodtam. Pedig ijesztő dolgok történtek körülöttünk. Harcok alakultak ki a város több pontján. Mi a Baross tér sarkán, elég veszélyes helyen éltük végig a forradalom napjait. Emlékeimben összefolynak az első napok történései. Harcok, tankok dübörgése között éltünk, összes tevékenységünk abból állt, hogy beszerezzük magunknak és a kicsinek a mindennapi élelmet.
   A hirtelen rám zúduló izgalmak következtében alig volt tejem. Pótolni kellett tápszerrel. S mivel eddig erre nem volt szükségem, nem is volt belőle tartalékom. Most kellett beszereznem.
   A rádióban állandóan felszólították a fiatalokat, hogy szüntessék be a fegyveres harcot. Többször ismételve az ígéretet, hogy aki leteszi a fegyvert, bántódás nélkül hazamehet.
   A rádióból ilyen dolgokról értesültünk. A valóságban azonban mást tapasztaltunk.
       
        

A “pesti srácok”
       
   Róluk bővebben kell írnom. Mert kapcsolat alakult ki köztem és közöttük azokban a napokban. Nem szoros kapcsolat, de az idő így utólag felnagyította bennem.
   Szemben a házunkkal, a Rottenbiller utca és a Rákóczi út sarkán egy hatalmas garázs volt. Nagy, tágas helyiség egy többemeletes bérház alsó szintjén. Töltőállomás is volt benne. Kapuja a békeidőkben zárva volt. Őr engedte ki-be a gépkocsikat, többnyire teherautókat.
   A kijárat most nyitva volt. A forgalom – a szovjet tankok miatt – szünetelt. Mégis, amikor kinéztünk a szobánk ablakán, láttuk, hogy sok fiatal fiú és lány tartózkodik ott. Fegyveresek is voltak közöttük. Hamarosan megoldódott a rejtély, miért.
   Ellenállók voltak.
   Már akkor úgy tekintettem rájuk, mint szabadságharcosokra. Azok is voltak. Zsenge életük kockáztatásával akartak szabadok lenni. És szabaddá tenni minket is. Névtelenül éltek és névtelenül pusztultak el közülük sokan az ÁVH-sok és a szovjet tankok elleni küzdelemben.
   Próbálom felidézni emlékezetemben azokat a lázas napokat. Nehezen tudom visszahozni akkori lelkiállapotunkat. Azt hiszem, nem gondolkodtunk akkor az eseményeken, melyek peregtek, vágtattak az idő tüzes szekerén, villámokat szórva lelkünkre, az eddig gúzsba kötött, elfojtott nemzeti érzéseinkre.
   “Egy nép kiáltott, aztán csend lett” – írta Máray Sándor a forradalom lelkes és megrázó napjairól. Valóban, olyan volt ez a néhány nap, mint egy óriási kiáltás.
   Abban az időben egyetlen fűtött hely a lakásban a konyha volt. A gáztűzhely sütőjében állandóan égett a láng. Azzal melegítettünk magunknak. A gyereket úgy fürösztöttem, hogy a kis kádat a nyitott sütő elé tettem és pillanatok alatt lemostam a testét.
   A lépcsőház kapuját közös megegyezéssel nyitva tartottuk. A néhány órás vásárlási útjainkon ugyanis saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy a szovjet tankok nem mindig tartották meg a kijárási engedély alatti fegyvercsendet. Belelőttek a járókelőkbe. Sok hulla feküdt az utcán. Ártatlan, bevásárló emberek. Meg kellett adni a lehetőséget az utcán tartózkodóknak, hogy veszély esetén hozzánk is bemenekülhessenek. Annak ellenére tettük ezt, hogy a rádión keresztül felszólították a házmestereket, tartsák zárva a bejáratokat.
   Éppen a fürdetéshez készülődtünk Tamással. Ez mindig közös munka, inkább öröm volt. Lépéseket hallottunk a körfolyóson. Aztán kopogtak. Tamás nyitott ajtót. Két fiatal fiú állt előttünk. Talán tizenhat–tizenhét évesek lehettek. Kezükben, csak úgy csupaszon, a házból már összegyűjtött üvegeket szorongattak. Az egyik szőke volt, kék szemű, szép arcú fiú. A másik mokány, barna, kicsit keményebb arcvonásokkal. Literes üvegeket kértek. Beszédbe elegyedtem velük.
   “A szemközti garázsból jöttek? – Kérdeztem a szőkét. Ő volt a rokonszenvesebb nekem. Talán azért, mert kék volt a szeme. Akkor már hallottam róla, hogy a pesti srácok benzines palackokat dobnak a tankok elé. Úgy robbantják fel őket. Néha maguk is meghalnak. Később láttunk közülük néhányat kiterítve az utcán. De ez később történt.
   A szőke némán bólintott a kérdésemre. Majd a kicsire nézett, és kamaszosan elmosolyodott.
   Nem gondoltam rá akkor, hogy adakozásom esetleg a halálukat jelentheti. Bementem a kamrába és összeszedtem minden literes üveget.
   Annyi összegyűlt hirtelen, hogy nem tudták elvinni.
   “A maradékért majd visszajövünk”– mondta a mokány a szőkének.
   Aztán elmentek. Kint lövésektől volt hangos az utca. Tankok támadták a Baross tér házait. A miénket is érte találat. Féltem, hogy a fiúkkal is történt valami baj “Nem fognak eljönni már többé” – mondtam Tamásnak.
   De visszajöttek. Másnap. Igaz, csak a szőke.
       
   Délután volt. Hamar sötétedett már. Akkor kopogtattak a konyhai bejáratnál. Én nyitottam ajtót. A szőke fiú volt. Arca a borzalmakat átélt ember arca volt. Álmatlan, kimerült tekintetében valami katartikus elszántság izzott. Ahogy ránéztem erre a szép fiúra, úgy éreztem, az öcsém is lehetne. Úgy szerettem volna valami kedveset mondani neki. Valami jót tenni vele. Szívemet – idegenek iránt eddig soha nem érzett – melegség öntötte el. Egyfajta kényszer alakult ki bennem, hogy kimutassam ezt a meleg érzést vele szemben. Amióta ilyen hadiállapotban éltünk, állandóan tartottam egy kannában meleg teát. Hirtelen mozdulattal teleöntöttem belőle egy csészét, és a fiú felé nyújtottam. Elfogadta. Gyorsan felhajtotta és máris indult az üvegekkel.
   “Vigyázzon magára!” – kiáltottam utána.
   “Most nem lehet” – felelte ő, és eltűnt a lépcsőház kanyarulatában. Amint becsuktam magam mögött a konyhaajtót – két bejárata volt a lakásnak, az előszobában és a konyhában is – olyan ijedtség szállt rám hirtelen, hogy sírni kezdtem.
   “Mi baj van?” – kérdezte Tamás.
   “Lehet, hogy most öljük meg a fiút” – ismételgettem halkan, többször a szavakat. Azon töprengtem, hátha éppen azzal az üveggel robbantja fel egy tankkal együtt talán saját magát is ez a kedves, kék szemű fiú, amit én adtam a kezébe? Én okozom majd a halálát? Amikor szabadságvágyának és hazaszeretetének parancsából a lánctalpas elé dobja a benzinnel teli palackot?
   Még egyszer találkoztam vele. Akkor már a pincében voltunk. November 4-e után. De erről majd később írok.
   A harcok napokig tartottak a városban. A környékünkön nagyon heves összecsapások lehettek. Több ablaktábla is megrongálódott. De még fűthető volt a szobánk. Amíg a tüzelőnk tartott.
       
        

Harcok alatt
       
   Úgy emlékszem, délelőttönként engedélyeztek néhány órányi kijárást a lakosságnak, hogy valami élelmet szerezhessen. Ezt az időt használtuk ki mi is.
   Társbérlőnknek, Vilmának volt egy alkalmazottja, Rózsi. Erdélyből jött valamikor, s a családnál szolgált, már a háború alatti években. Kis cselédszoba nyílt a konyhából, az volt az ő birodalma. A lakás különben egy szép, első emeleti, elegáns otthon lehetett valamikor. Vilma apja evangélikus lelkész volt Kőbányán. Édesanyja pedig egy nagyon gazdag polgári családból származott. Ő egyetlen gyermekként mindent megkapott a szülőktől.
   Fiatal korában lovagolt, zongorázott. Élte a családja társadalmi szintjéhez méltó életét. Több nyelven beszélt. Szerette a zenét. Sokat utazott fiatal korában. De amikor a szülei elhaltak, és a népi demokrácia megnyomorította az életét, csak a könyvtárosi fizetéséből élt. Ingatlanait, melyeket a szüleitől örökölt, elvették. Egyetlen házát hagyták meg valahol Rákosszentmihályon. Lakók tömege szállta meg az egykor csinos családi házat, akik mindent tönkretettek benne. Szétszedték a szobákat. Elválasztották a mellékhelyiségeket. Azokban is egy-egy család szűkösködött. Vilma a fizetésének nagy részét ezekre a haszontalan bérlőkre költötte. Mivel tulajdonos volt, neki kellett a rongálásokat helyrehozatni. A lakbért olyan alacsonyra állapították meg, hogy abból semmiféle munkálatra nem futotta. Sosem felejtem el, mennyire szerényen éltek Rózsival. Aki kiszolgálta őt, hűségből, egészen a haláláig. Beteges, erőtlen fizikumával Vilma nem tudta volna ellátni maga körül a háztartással járó munkákat. Amikor a hivatalból hazajött, emlékszem, mindig korán lefeküdt. A vasárnapokat rendszeresen ágyban töltötte.
   Így éltünk ebben a háromszobás, cselédszobás lakásban mi hárman, és Vilma Rózsival kettesben.
   A három, utcára néző szoba egy családnak lett volna ideális. A középső szoba volt a legnagyobb. Szép nagy ablakokkal, gyönyörű vajszínű kandallóval impozáns helység lett volna. Belőle balra és jobbra egy-egy hasonló nagyságú, inkább kicsinységű szoba nyílt. Inkább csak alvásra alkalmasak. Mégis, ezekben éltük az életünket, mivel a középső csupán átjárónak volt használható. Sőt, lassan a bútorraktár szerepét töltötte be, mivel a szekrények mindkét családtól ide szorultak ki.
   Mi a gyerekkel a jobb oldali helyiségben sínylődtünk. Egy összecsukható fekhely és a gyerekágy majdnem teljesen betöltötte szűk életterünket. Volt benne még egy asztal, két fotel és egy kicsinyke íróasztal. Az utóbbit Tamás fabrikálta. Az volt a legszebb bútorunk. Este, amikor szétnyitottuk a kétszemélyes rekamiét, már lépni sem tudtunk. Éppen csak egy résre nyílt az ajtó. Alig tudtunk kilépni a szobából.
   Délelőttönként, amikor a harcok egy-két órára félbemaradtak, hogy a lakosság élelmet vásároljon magának, kedves kép alakult ki a lakásban. Mi hárman, Rózsi, Tamás és én elindultunk beszerző körútunkra. Vilma és a pici otthon maradtak. Én rátettem a mózeskosarat az egyik alacsony szekrényre. Vilma leült mellé. Megható volt, ahogy az idős, egyedül élő hölgy gubbasztott a baba mellett és beszélgetett neki. Vigyáztak egymásra, majdnem egyforma erőt képviselve a világban.
   Tamás kenyérszerzési útjára indult, én a gyógyszertárakat kerestem fel gyermektápszerért. Nem volt otthon készletem belőlük, mivel eddig bőven volt tejem. Most, hogy az izgalmak miatt hirtelen leapadt, vásárolni akartam néhány dobozzal. Több helyen is sorba kellett állnom, mert egy patikában csak egy-két dobozzal kaptam. Egymástól kicsit távolabb haladtunk az utcán, mivel a rádió felhívta a figyelmünket arra a veszélyre, hogy ha háromnál több embert látnak együtt a szovjetek, rálőnek az emberekre.
   Egyszer nagyon ideges lettem, mert közelgett a kijárásra engedélyezett idő vége. Nagy sietségemben a pénztárban hagytam a kulcsaimat. Amikor már a blokkal a kezemmel az áruért mentem, akkor hallottam a pénztáros kiáltását, “Kié ez a kulcs? Valaki elvesztette a kulcsait!”
   Hallottam a szavakat, de nem figyeltem rájuk. Csak rohantam. Egy ismerős asszony rázott meg. “Nem a magáé ez a kulcstartó?” Neki köszönhetem, hogy haza tudtam menni.
   Sok izgalommal jártak ezek a rövid kijárási időszakok. Gyakran messzebbre kellett menni, hogy tejet vagy egyéb élelmet találjunk. A Baross tér környékén elfogytak a készletek, utánpótlásuk pedig lehetetlenné vált. Egyik utcából a másikba szaladtunk. Közben a szovjet tankok ott álltak az utakon, a járda szélén. Néha rá is mentek. Alig fértünk el mellettük. Egyszer a Rottenbiller utcában kerestünk élelmet. Több házbeli asszonnyal együtt futottunk, kis távolságot tartva egymás között – amikor már messziről közeledő tankok dübörgését hallottuk. Emlékszem, félve menekültünk be a legközelebbi kapualjba. A tankokból mindenkire lőttek, aki mozgott. Sok bevásárló ember esett el így Budapest utcáin.
   Ugyanakkor nagyon érdekes jelenséggel találkoztam ezeken a veszélyes sorban állásokon. Mintha megittasodtak volna az emberek. Mintha “édes bortól részegedtek volna meg”. Jöttek férfiak és nők, fiatal fiúk és lányok. Kezükben cédulákat lebegtettek. Szétosztották a vásárolni akarók között. Röplapok, különféle kiáltványok, felhívások sokszorosított példányait kavarta az utcán a késő őszi szél. Egyetemisták osztogatták a forradalom lázától fellelkesedett költők verseit. Írók, költők vallottak örömükről, hogy eljött a szabadság.
   Minden röplapot, cédulát, papírt eltettem. Féltve őrzött kincseim köze rejtettem. A bukás után azonban nem mertem otthon tartani őket. A később bekövetkezett óvóhelyi bujdosásunk alatt a lakótársak meggyőződhettek érzelmeinkről. Az üldözések elején már félni kezdtem, hátha valaki elárul. A terror véres, megtorló napjaiban, hónapjaiban nem lett volna tanácsos ilyen iratokat otthon rejtegetni. Közeli volt még bennem a szülői házban elszenvedett házkutatások szörnyű élménye.
   Ezért úgy határoztam, hogy az Akadémiai Könyvtárban dugom el őket. Összeszedtem minden kincsemet. A forradalom alatt megjelent értékes dokumentumokat, újságokat. Kádár beszédét, melyben kiállt a forradalom mellett. Az egyik raktár emeletén – inkább galériának volt nevezhető – felszedtem a padlót a könyvespolcok között. A fa alatt puha anyag volt. Talán fűrészpor. Nem emlékszem pontosan. Csak azt tudom, hogy lyukat tudtam fúrni benne. Oda helyeztem csomagolópapírba burkolva az összes relikviát. A padlódeszkát szépen visszahelyeztem a tetejére. Úgy láttam, jó munkát végeztem. Mégsem volt szerencsém.
   Később megszüntették ezt a raktárrészt. Én akkor éppen betegszabadságon voltam a gyerekkel. Nem tudom, mi történt. Mire visszamentem dolgozni, már csak a csupasz falakat találtam. Valaki elvitte a kincseimet.
   Biztosan rendes ember lehetett, különben hallottam volna, ha botrány robbant volna ki miattuk. Sajnos, számomra mindenképpen elvesztek. Nem tudom felhasználni őket.

A foghúzás
       
   Legemlékezetesebb történetem azonban egy foghúzás volt. Az első állandó fogamat veszítettem el azokban a napokban. Békeidőben biztosan kikezelték volna. De akkor csak arra volt idő, hogy gyorsan megváljak tőle. Hirtelen jött rám a fogfájás, egyik éjjel. Akkor már sérült ablakoknál aludtunk. Vilma a cselédszobában keresett menedéket a hideg ellen. Rózsi ágyát foglalta el, Rózsi pedig az asztalán ágyazott magának. Mi a picit a konyhába tettük ki éjszakára is. Ez a két helyiség – a cselédszoba és a konyha – volt biztonságos az egész lakásban. Zárt udvarra, védett körfolyosóra nyíltak. Mi Tamással a szobánkban aludtunk. Nem nagyon lehetett fűteni. A tüzelőnk is fogytán volt, az ablakok sérült résein pedig pillanatok alatt elillant a meleg. Ruhában, meleg dunyha alatt szorosan egymás mellé bújtunk, egymást melegítettük. Még egy paplant is magunkra tettünk, olyan hideg volt. Fáztunk. Aludni nem lehetett. Bár az éjszaka néha csendet is hozott, legtöbbször azonban fegyverropogások hallatszottak a tér felől. Ijesztő volt a Rottenbiller utca. Nem égtek a lámpák. Szerencsére a lakásokban végig volt víz, gáz, villany.
   De ahogy kinéztünk a Baross térre a tankok sorai közé, eltöltött bennünket a félelem. Szovjet katonák járőröztek. Olyan volt az egész, mint egy kísértetváros.
   Időnként Rózsi bekopogott hozzánk az éjszaka folyamán. “Kati sír”– mondta. Akkor én kiugrottam az ágyból. Kimentem a gyerekhez a konyhába. Bár égett a gáz a sütőben, nagyon hideg volt ott is. Biztosan fázott a baba. Ültem mellette, és ringattam a mózeskosarat. Lassan megnyugodott. Elaludt. Mire visszaértem a szobába, újra sírni kezdett. Kezdődött minden elölről. Mégsem hozhattam be közénk, mert néhány fok meleg volt csak a szobában.
   Ilyen körülmények között tört rám a fogfájás. Természetesen éjjel, a kijárási tilalom alatt. Járkáltam a lakásban. Hideg vizet tartottam a számban. Fájdalomcsillapítót szedtem. Semmi nem használt. Nem csitult a kínzó érzés.
   Másnap, a korlátok közé szorított kijárási lehetősséggel élve elindultam fogorvost keresni. Az én Boross professzorom Budán lakott. Hozzá nem mehettem. A közeli utcákat jártam. Néztem a bejáratok feletti táblákat, hátha találok egy fogorvost.
   Keserves keresés volt. Az idő sürgetett. Tudtam, hogy mindössze két órám van. Ha kések, esetleg lelőnek az úton. Egy fog miatt. Nehezen találtam segítséget. Ha valamelyik házban lakott is fogorvos, nem volt odahaza. Kétségek között értem ki a Baross térre. Tele volt tankokkal. Néhány járókelő – kihasználva a kapott időt – sietett a szörnyetegek között. Kezükben üres, vagy már áruval megtöltött szatyor. Kár, hogy eddig soha nem néztem, hol lakik a környékünkön orvos. Nem volt szükségem rá. Így csodálkozva vettem észre egy kirakatban egy cégtáblát. A névre nem emlékszem. De ez volt kiírva mellé: “Fogorvos, egyetemi orvostudor.” Ez elbizonytalanított egy kicsit. Nem találkoztam még ezzel a kifejezéssel. Csak nem valami hóbortossal akar összehozni a sors?
   De a fogam fájt. Mindenképpen meg kellett szabadulnom tőle. Bementem a házba. Az első emeleten találtam rá ismét ugyanarra a kiírásra: egyetemi orvostudor. Becsengettem. Kissé göndör hajú, bozontos férfi nyitott ajtót. Arca borostás volt. Könnyű házi öltözékben fogadott. Dehát, nem várt látogatót. Elmondtam, mi járatban vagyok. Szerencsére elvállalta a kezelést. Ami szerinte egyenlő volt a húzással. Kicsit sajnáltam a fogamat. Az én orvosom biztosan meg tudná menteni egy gyökérkezeléssel – gondoltam. De az orvosom messze volt, a fogfájás közel. Az idő pedig rohant. Másfél órám maradt még a kijárási tilalom kezdetéig. Addig meg kellett szabadulnom a fájdalomtól.
   Az orvos behívott. Az előszobából egy tágas, nagy szobába léptem. Teljesen üres volt. Semmi bútort nem láttam benne. De ahogy a falakra tévedt a tekintetem, meghökkentem a látványtól. Körben, a szoba négy oldalán festmények voltak felakasztva. Gyönyörű képek során futott végig művészetre mindig nyitott szemem. Aranyozott keretben lógtak, legtöbbjük Munkácsy-keretben díszlett. Ha nem fájt volna a fogam, órákig gyönyörködtem volna bennük.
   Hamarosan nyílt az ajtó. Gondolom, a rendelő lehetett, ahova behívtak. Látszatra nem sok utalt erre. Csak talán a kicsi helyiség közepén lévő fogorvosi szék. Mellette fúró és egyéb kellékek. A fal mellett egy fekhelyet láttam szemben az ajtóval. Tele kétes tisztaságú díszpárnával. Egy szürke, elnyűtt takarón két macska lustálkodott. A harmadik a páciensnek kijelölt széken aludt. A bejárattól balra egy ablak nézett az utcára. Azzal szemben, a sarokban, hátul a szoba végében két, középkorú férfi ült. Két egyforma, közönséges széken, egymás mellett. Halkan beszélgettek.
   Az orvostudor először lezavarta a cicát a székről, majd leültetett az így megüresedett helyre. Kértem, hogy adjon injekciót, mielőtt hozzányúl a fogamhoz. Nem emlékszem rá, mennyi idő telt el, amíg a gyógyszer hatására vártunk. Semmi zsibbadást nem éreztem. Még egy szúrást kaptam. Az sem használt. Azóta is sokszor eszembe jut ez a történet, mit adhatott be nekem az az ember. Mert semmi segítő hatása nem jelentkezett. És meg sem haltam tőle.
   Így megadva magamat a sorsnak, kinyitottam a számat. Ahogy a fogó megmarkolta a fogamat, iszonyú fájdalom vágott belém. Tudtam, hogy az injekciók semmit nem értek. Ezt a műtétet végig kell szenvednem. Ezt a foghúzást túl kell élnem. Iszonyú volt, ahogy az orvos tekerte, csavarta a szilárd gyökereken álló leghátsó rágófogamat. Azt hittem, meghalok. Sok fájdalmat kellett elviselnem már addigi életem során, de ehhez hasonlót még nem éreztem.
   Általában az ember hangtalanul tud szenvedni. Ha kiabál, ordít, a fájdalom akkor sem csitul. Legfeljebb fizikailag még jobban kifárad. Tudtam ezt akkor is. De nem bírtam uralkodni magamon. Üvöltöttem. A macskák riadtan néztek rám, amikor kínzóm egy pillanatra abbahagyta a műveletet.
   “Pihenjünk” – mondta. Teljesen elgyötörve ültem. Szememet a cicákra vetettem. Kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Hátul a két férfi abbahagyta a beszélgetést. Az egész szoba megtelt az én fogam eltávolításának a hangjaival. Közben a vér erősen folyt a számból. Be kellett fejezni az elkezdett munkát. Az orvos összeszedte minden erejét. Tekerte, csavarta, húzta a makacs jószágot, míg az végre engedett az erőszaknak, és rettenetes üvöltésem mellett a fogó karmai között kikerült eredeti helyéről.
   A küzdelemből végül is az orvos került ki győztesen. Kezében tartva a fogót, diadalmasan emelte elém fájdalmaim okozóját.
   “Szeretné hazavinni?” – kínálta a portékát, büszkeséggel a hangjában – “Nem, Isten őrizz!” – csúszott ki a számon, akadozva a vértől és az átélt szenvedéstől.
   A két férfi addigra már mellettem állt. Üvöltésem felkavarhatta lelki nyugalmukat, nem bírtak közömbösen a székükön maradni. Azt mondták, úgy izgultak értem, mint focimeccseken a gól előtt. Szemlátomást megkönnyebbültek, amikor látták, hogy minden rendben van. Az egyik megsimogatta a vállamat.
   “Na ugye, sikerült”. Úgy mondta ezt, olyan büszkeséggel, mintha a megoldás egyedül az ő érdeme lett volna.
   Elgyötörve szédelegtem haza. A sebből erősen folyt a vér, annak ellenére, hogy gézzel volt teletömve. Éreztem, ahogy szivárog ki a számból.
   De amit azóta sem tapasztaltam soha foghúzások után, most elmúlt a fajdalom. Szinte semmiféle utóhatást nem éreztem. Rendkívüli idők?
   Hazaértem még a kimenési tilalom kezdete előtt. Tamás szerzett kenyeret. A kicsi is jól megvolt Vilmával. Mi mást kívánhattam volna még a forradalom kellős közepén, a szovjet tankok és az ÁVH-sok fegyverei közelében?
       
        

Október 27.
       
   Az összeolvadt, az izgalmak kohójában egybeégett napok gubancából emelkedett ki október 27-e.
   Azért emlékszem rá ilyen pontosan, mert ez rám olyan rettenetet hozott néhány percre, amelyet soha nem tudok elfelejteni.
   Ahogy felébredtünk, azonnal bekapcsoltuk a rádiót. Úgy hallgattuk a belőle áradó tudósításokat, mintha az életünk függött volna tőlük. Kicsit úgy is volt. A 7 óra előtt kezdődő híreket figyeltük. Ebből tudtuk meg, mikor mehetünk ki élelmet szerezni. Vagy egyáltalán, kiléphetünk-e a házból? Sok jóval nem kecsegtettek bennünket.
   “A kimenési tilalom visszavonásig érvényes” – hallottuk a belügyminiszter rendeletét. De hozzátették, hogy “elengedhetetlenül szükséges esetben egyedül közlekedő személyek délelőtt 10-ig elhagyhatják lakásukat”. Azt is bemondták, hogy “Három embernél nagyobb csoporttal szemben a katonaság kénytelen fegyverét használni.”
   Ki az a katonaság? – kérdezték a házban az emberek. A mi fiaink átálltak a felkelőkhöz! Mindenesetre, mi betartottuk a szabályt. Ha kimentünk, Tamás jobbra ment, én balra. Más árut kellett beszerezni mindkettőnknek.
   Most nagy bajban voltunk. Elfogyott a tüzelőnk.
   Társbérleti kis szobánkhoz nem járt pincehelyiség. Ami az egész lakáshoz tartozott, az olyan szűk volt, hogy még Vilma évi tüzelője sem fért bele. Már nem emlékszem, honnan, de szereztünk egy nagy bádogtartályt, melynek a teteje nyitott volt. Éppen egy mázsa brikettet tudtunk belerakni. Egy hétre elegendő mennyiséget. A Munkás utcában volt egy kicsi, tüzelőt árusító bolt. Onnan hozattuk fel minden hét végén az adagunkat egy szenes emberrel. Most ez elmaradt. Kint hideg, téli idő lett. Szobánk a fűtés teljes leálltával hamarosan lakhatatlanná vált.
   Állandóan a rádiót hallgattuk. Felhívások hangzottak el az ellenállások megszüntetésére. Statáriummal fenyegették meg azokat a fiatalokat, akik nem teszik le a fegyvert. Jeles személyek buzdították a harcolókat, hogy adják meg magukat. Ki-ki a maga szájíze szerint beszélt.
   Mivel a kimenési tilalom egész napra szólt, s elengedhetetlenül szükséges beszerezni valónk nem akadt, úgy határoztunk, hogy ma a lakásban maradunk. Igaz, a kenyerünk fogytán volt már. De úgy döntöttünk, nem kockáztatjuk az épségünket. Azt sem tudtuk, egyáltalán van-e nyitva bolt?
   Ebéd után azonban mintha megcsendesedett volna a környék. A fegyverropogás zaja alábbhagyott. Akkor szólt be az egyik szomszéd, hogy a Bethlen Gábor utcában friss, ropogós kenyeret árulnak. Ő kiment a tilalom ellenére és vett maguknak.
   “Menjen nyugodtan – mondta a férjemnek –, semmi veszély nincs. Végigszalad a Garai utcán, ott nincsenek fegyveresek.”
   Úgy döntöttünk, hogy Tamás mégis elmegy.
   Ahogy kitette a lábát a házból, becslésem szerint alig tehetett néhány métert a Garai utcában, hirtelen erős tűzharc zaja hallatszott. Onnan jött, ahol Tamásnak lennie kellett. Azt hittem, megőrülök. Miért engedtem el? Miért kockáztattuk az életét? Mikor reggel megbeszéltük, hogy itthon maradunk! Lerohantam a kapuhoz. Lövések záporoztak az utcán, nem mertem utána szaladni. Ha mindketten meghalunk, mi lesz a kicsivel? Fejemet két kézzel fogva mentem vissza a lakásba. Olyan iszonyatos rettegés kerített hatalmába, hogy sírni kezdtem. Mint egy eszelős, úgy futkostam ablaktól ablakig. Ki a lépcsőházig. Le a kapuig. Vilma úgy nézett rám, mint egy őrültre.
   “Nem szabad így elveszíteni a fejedet!” – igyekezett csitítani. Akkor én hirtelen gonosz lettem, és azt gondoltam magamban, mi köze hozzá, hogy mit csinálok. Különben is neki nincs férje, és fogalma sem lehet arról, mi a házastársi szeretet. De nem szóltam egy szót sem. Aztán elszégyelltem magamat a ki nem mondott gondolatért. Még akkor is lelkiismeretfurdalást éreztem, amikor végre megjött Tamás. Kenyér nélkül érkezett. Nem jutott el a boltig. Olyan lövöldözés kereszttüzébe került – ahogy mesélte –, hogy kúszva kellett megtennie a rövid útszakaszt visszafelé.
   “Jó, hogy voltam katona” – tréfálkozott, ahogy beért a házba, hogy levezesse az idegességünket. Azt mesélte, hogy a tetőről is lőttek. Hogy ki volt az utcán, kik viszonozták a tüzet, nem látta. A földet nézte, ahova lefeküdt, ahol hason kúszva araszolt egészen a kapuig. Ez a néhány perces rettenet azonban oly mélyen bevésődött a szívembe, hogy soha nem tudom elfelejteni.
       
        

Október 28.
       
   A következő nap, 28-án korán reggel, az 5 órás hírekben megismételték a kimenési tilalmat. Csupán azt engedélyezték, hogy fontosabb ügyekben 10-15 óra között hagyhatjuk el az otthonainkat.
   Vasárnap volt. Délelőtt. Ilyenkor sétálni kellene a kicsivel, és Tamással, aki hétköznapokon nem lehet velünk. Be kellene menni abba a gyönyörű templomba a Rózsák terén, ahol én mindig imádkozni. szoktam. El kellene menni most is, hogy kiengedjük magunkból a félelem fullánkjait. Igaz, katolikus templom. De máskor is betértem, ha a kicsit levegőztettem. Mit szólna hozzá a nagyanyám, ha tudná? Milyen buzgó evangélikus volt szegény! Ha látja fentről, hogy katolikus a férjem és a gyerekem? Mit szólna, ha látná, hogy a dédunokája katolikus? Biztosan azt mondaná nekem, hogy áruló vagyok.
   Ez a gondolat – nem tudom miért – most újult erővel tört rám. Miért éppen most, a harcok alatt? Nem tudtam megfejteni a titkát.
   Nem tudom, miért, de végül nem mentünk sehova. A rádiót hallgattuk, mely kellemes hírt közölt velünk. Tűzszünet elrendelését sugározta. Estefelé pedig Nagy Imre beszédét közvetítette. Ebből tudtuk meg, hogy vége a harcoknak. Legalábbis azt reméltük. De erre a mi környékünkön még várni kellett.
   A beszéd úgy hangzott, hogy a szovjet csapatok kivonulnak az országból. Nem lehet leírni azt az érzést, ami akkor belém szállt. Arra gondoltam, hogy mennyire irigyeltem az osztrákokat, amikor tőlük elmentek a megszálló csapatok. Amikor az utolsó ellenséges katona is elhagyta az országukat, és mindenhol zúgtak náluk a harangok. Az a harangzúgás, amit akkor az éter hullámain át én is hallottam, beléivódott a sejtjeimbe. Mindig vissza tudtam idézni magamban. Csak be kellett hunynom a szememet és erősen koncentrálnom kellett. És zúgtak a harangok, bennem.
   Ez jutott az eszembe most, ahogy Nagy Imrét hallgattam, és szomorú voltam, hogy nekünk a tankok dübörgése jutott, és sok-sok halott végső jajszava. Fiatal életek temetője lett a pesti utca. Romos házsorok között vonulnak majd el a leigázók. Utolsóként még szétlőtték a várost. De csak elmenjenek! Hogy a sok véráldozat ne legyen hiába – hallottuk, hogy megszüntetik az ÁVH-t. Nem lesz több üldözés, padlássöprés. Nem fenyegeti veszély az én szeretett falumat, Patonát. A családom nem marad földönfutó örökké.
   És akkor eszembe jutott egy történet a múlt évekből.
   1952-ben kaptam meg a diplomámat. Már dolgoztam, amikor egy szép napon besétáltam az ELTE Bölcsészettudományi Karára, a tanulmányi osztályra. Szó nélkül, mindenfajta ünneplést vagy gratulációt mellőzve a kezembe nyomták a silány anyagból készült oklevelet.
   A tanulmányaimat ugyan már 1951-ben befejeztem. Örülnöm kellett volna, hogy utolsó vizsgáimat sikerrel tudtam letenni. De lelkem akkor ellenállt mindenfajta boldogságnak. Akkor tombolt hazánkban a kuláküldözés, és nekem, aki ebből a megbélyegzett társadalmi rétegből kerültem ki, sokféle megpróbáltatást kellett elszenvednem.
   A legszörnyűbb élményem a diplomaszerzés évében, 1952-ben a családom kitelepítése volt. Kirakták apámat a maga építette házból testvéreimmel együtt. Hontalanságba kergették őket, kiszolgáltatva a nyomorúság megannyi változatának. Felszámolták tökéletesen működő gazdaságunkat. Elvették családom életterét.
   Szerencsére már 1950 ősze óta dolgoztam. El tudtam tartani magamat. Sőt, a nehéz helyzetbe került testvéreimnek is tudtam segíteni.
   Próbáltam küzdeni értük. De abban az időben eleve kudarcra volt ítélve mindenfajta kísérlet. Évekig udvarolt nekem egy fiú, aki a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott. Szerettem volna a segítségét igénybe venni. Kértem, nevezzen meg egy személyt, akihez bemehetnék abba a nagy épületbe. Valakit, akitől segítséget kérhetnék. Mert a családi birtok is elveszett. Az a biztonságot adó, dús, tápláló dunántúli ötven holdnyi kis gazdaság, melyet őseim verejtékes munkával szereztek. Ahol a mi szemünkben zöldebb volt a fű, és aranyszínűbb a búzakalász, mint bárki más szemében, aki látta. És sehol nem tűnt nekünk olyan gyönyörűnek a határ, mint a mi őseinktől örökölt birodalmunkban.
   Önző voltam, nem gondoltam rá, hogy olyat kérek a barátomtól, amit, – ha teljesít – könnyen elveszítheti az állását. Nem törődtem semmivel, csak Patonával, mely családom életlehetőségének egyetlen biztosítéka volt.
   Úgy éreztem, meg kell védenem minden áron. Nem szabad, hogy elvesszen számunkra.
   A barátom adott egy nevet. De kérte, hogy ne hivatkozzam rá. A kapuban találkoztunk. Bevezetett a minisztérium épületébe. Egy hosszú folyosóra érkeztünk. Ott megmondta az illető elvtárs szobájának a számát, hogy könnyebben megtaláljam. Aztán otthagyott.
   Szívem a torkomban dobogott, amikor beléptem a rideg hivatali szobába. Egy ismeretlen elvtárs előtt álltam, aki értetlenül nézett fel az íróasztalán púposodó irathalmazból. Talán még akkor nem is volt ellenséges a tekintete. Inkább kíváncsi, hogy kerültem ide, hívatlanul és váratlan meglepetésként, zavarva az ő országos jelentőségű munkáját.
   Amikor megkérdezte, mi járatban vagyok, úgy éreztem magam, mint egy védőügyvéd a tárgyaláson, amikor biztos abban, hogy a védence ártatlan. Elmondtam, mi történt a családommal. Ecseteltem, milyen nehéz volt a háború után a pusztulás széléről kimenteni a gazdaságot, hogy apám milyen nagyszerű gazda. Kértem, segítsen rajtunk. A két fiatal leánytestvéremen, akik most igaztalanul lettek földönfutókká.
   Mondtam volna még, de az elvtárs leállított. Szeme villámokat szórt rám, arca eltorzult a dühtől.
   “Hogy ezek a kulákok még most is szemtelenek” – mondta megsemmisítő gyűlölettel. Azt ajánlotta, ha jót akarok, azonnal távozzak, és eszembe ne jusson, hogy a népi demokráciát bármilyen alattomos módon valaha is megpróbáljam megdönteni.
   Bénultan álltam az íróasztala előtt. Hangom elhagyott. Az erőm is, és abban a pillanatban úgy éreztem, talán a jó Isten is éppen másfelé tekint. Talán valahol a világban még nagyobb baj lehet, azt szemléli, azért nem lát most engem. Ezért maradtam ilyen rettenetesen egyedül.
   Nem tudom, hogy mentem ki az épületből. Sokáig féltem, hogy az elvtárs megjegyezte a nevemet a bemutatkozásomkor és “utánam nyúl”, ahogy abban az időben ez sok emberrel megesett. De nem tette.
   Azt mondják, minden emberben van egy kicsike jóság is.
   Amíg az emlékezetem visszakalandozott a múltba, a forradalom elementáris erővel lángolt tovább.
   Akkor már több “tépett” zászlóval találkoztam. Kiszaggatták belőle a közepét, a szovjet mintájú címert. Láttam a szemközti garázsban is. Utcán is láttam a rövid kijárási időszakokban. Most végre eltörlik a ránk erőltetett, gyűlölt jelvényt. És a kijárási tilalom feloldásával végre akkor mehetünk ki az utcára, amikor akarunk!
   Mindezek a hírek olyan katartikus örömmel töltöttek el, hogy a boldogságtól egész éjjel nem tudtam aludni. A tankok még az ablakunk alatt álltak. Tele volt velük a Baross tér. De nem támadtak már. Elhallgattak a fegyverek.
   1944-ben, a szovjet csapatok bevonulásának első órájában éreztem ehhez hasonló megkönnyebbülést. Amikor a harctérré változtatott otthonunkban megérhettük a háború végét. A füstölgő épületeink között épen maradt lakóházunk ablakából néztük az első szovjet tankot. Milyen kulturált, emberséges tisztek szálltak ki belőle! Hogy örültünk akkor! S milyen csalóka volt az örömünk.
   Erre gondoltam a fagyos szobában. Egy percre belémnyilallt egy haszontalan érzés: hátha ez is csak csalfa remény lesz?
   De aztán elhessegettem magamtól az ijesztő gondolatokat.
       
        

Október 29.
       
   Hát sikerült! Mégis sikerült! – mondták hangosan az emberek, amikor másnap Tamással kimentünk az utcára. A Munkás utcába mentünk először. Szerencsénk volt. Tudtunk tüzelőt szerezni a következő hétre. Aztán Rózsi gondjaira bíztam a kicsit a konyhában. Ott meleg volt. Mindig hálával gondolok azokra az emberekre, akik a harcok alatt végig biztosították a lakosság közüzemi ellátását, ők a névtelen hősök. Akik sosem kaptak kitüntetést az érdemeikért. Nekik köszönhettük pedig, hogy valahol mindig volt tej, kenyér, gyógyszer. És a vidék! Hogy jöttek az élelemmel megrakott kocsik a fővárosba! Megálltak egy-egy utcasarkon, és adogatták az élelmet az embereknek. Krumplit, lisztet és minden mást, amit szállítani lehetett. Velünk volt a vidék. Egyek lettünk a forradalom szent tüzében. Kevésszer adatott meg életem során ez az eufórikus boldogság, amikor igazán azt éreztem, hogy csodálatos nép vagyunk.
   Az utcán iszonyatos kép fogadott bennünket. Örömünk bánatra váltott, mély fájdalomra.
   A Baross-tér sarkától indultunk el a Rákóczi úton, a Körút felé. Bal oldalon mentünk a Körútig, ott áttértünk a jobb oldalra, és jöttünk visszafelé. Az út – teljes szélességében – törmelékkel volt tele. A házak falai összelőve. Különösen az első emelet magasságáig lehetett érzékelni a legerősebb rombolást. A kirakatok szétzúzva meredtek felénk. Némelyikben egy-egy halott. Ahogy mentünk, Tamás csak mondogatta: “Ne nézz oda!” Ilyenkor a törmelékkel piszkított árumaradványok mellett mindig egy holttest feküdt.
   Néhány kirakat teljesen kiégett. Volt, amelyik csak megsérült. Ezekben érintetlenül feküdt a kitett áru. Ha nem volt ott, akkor cédula helyettesítette, melyen felírás jelezte, hogy nem történt lopás. Csupán biztonságosabb helyre tették a bolt dolgozói. Kilőtt tankokat is láttunk. Nem annyit, mint november 4-e után, de azért volt néhány.
   A járda, az úttest feketéllett a tömegtől. Mindenki kíváncsi volt, mi történt az elmúlt öt napban. Senki nem dolgozott, úgy emlékszem, országos sztrájk volt. Azért volt otthon Tamás is. Nem közlekedtek a járművek. Mesélték, hogy beljebb a városban feldöntött villamosokat is látni. De mi nem mertünk messzebbre bolyongni, hiszen a kicsit hosszú időre nem hagyhattuk Rózsival.
   Az egész Rákóczi út rom volt és törmelék. Mint a háborúban, tizenkét évvel ezelőtt. Hogyan élhet, hogyan maradhat meg egy nép, amely ilyen sűrűn éli át a pusztulást? Erre gondoltam, ahogy a vakolatmaradványok között járkáltunk.
   “Ne nézz oda” – mondta Tamás ismét egy bolt előtt. Portálja szétlőve, döbbenetes látványt nyújtott. A figyelmeztetés pillanatában tudtam, hogy újabb halottat fedezett fel a kirakatban az üvegszilánkok között. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek arra. Szemem valami feltartóztathatatlan mohó vággyal nézte a merev, fiatal testeket. Meg kellett néznem őket. Eszelősen figyeltem félig eltakart arcukat. A szőke fiút kerestem köztük. Féltem, hogy itt találom valamelyik gyilkos kirakatban. Rettegtem attól, hogy felismerem valamelyik fekvő alakban. Nem találtam rá, és reménykedni kezdtem, hogy él.
   Ahogy kiértünk a Nagykörútra, vissza akartunk fordulni az utca másik oldalán. Akkor találkoztunk egy nagyobb csoporttal. Négy-öt ember lehetett együtt. Mindegyik kezében alaktalan fémdarab. Hangosan mesélték, hogy “Sztálin atyánk”-ból fűrészelték le. Figyelni kezdtünk az utca hangjaira. Megtudtuk, hogy a ledöntött Sztálin-szobrot akkorra már az Akácfa-utcába vonszolták.
   “Nézzük meg” – szóltam Tamásnak és elindultunk, tovább a Rákóczi úton. Megdöbbentő és egyben komikus kép fogadott bennünket. Ott feküdt a hatalmas alkotás félig lecsonkítva. Rajta emberek. Fűrésszel, reszelővel, kalapáccsal igyekeztek leszaggatni belőle egy-egy darabot, emléknek. Közben megjegyzéseket tettek. Tréfálkoztak. Nagy tömeg vette körül a szorgosan munkálkodó szoborcsonkítókat. Valahogy a forradalom lélektanához tartozott, hogy a gyűlölt tirannust, élve vagy bronzbaöntve, ledöntsék. Mint ahogy 1848-ban Latourt megölték a Duna hídján. A gyűlöletes múlt egyik jelképének a megsemmisítését figyelve, szinte látszott az arcokon az elégtétel mindazokért a szenvedésekért, melyeknek okozóját elsősorban Sztálinban látták.
   Úgy emlékszem, ezen a napon valóban elkezdődött a szovjet csapatok kivonulása Pestről. Kezdett kiürülni a Baross tér. Elvonultak a tankok. Elhallgattak a fegyverek. A délutáni órákban már reménykedni kezdtünk, hogy hamarosan javulni fog a helyzet.
   Az esti hírek azonban újabb rosszról tudósítottak bennünket. A Szuezi-csatorna körüli összetűzésről. Attól tartottunk, ha ott kipattan valami, a világ oda figyel majd és nem ránk. Ez később be is igazolódott.
       
        

Október 30.
       
   A következő nap bővelkedett izgalmakban és eseményekben. A déli órákban megérkezett gyerekorvosunk, aki rendszeresen járt hozzánk minden kedden. Az előző héten nem találkozhattunk. Ezért nagyon örültem, amikor megláttam. Megnyugtató volt, hogy megnézi a gyereket. Sokáig nem tudtam örülni az érkezésének, mert nagyon megijesztett. Azt mondta, a szuezi válságból háború robbant ki. – “Itt a harmadik világháború ” – hajtogatta, míg vizsgálta a babát. Aztán kifizettem a járandóságát. Elbúcsúzott tőlünk. Azt mondta, nyugatra megy, amíg lehet. Ez nekem még újdonság volt. Bár hallottam már egyes emberekről, akik már akkor igyekeztek elhagyni az országot.
   Egyedüli hírforrásunk továbbra is a rádió maradt, melynek hírei – már akkor tudtam – nem mindig voltak igazak. Mégis azokra kellett hagyatkoznom más híján. Néha érdekes műsorok is voltak benne. Művészek, írók szólaltak meg első döbbenetükben. Emlékszem Mészáros Ági színésznő nyilatkozatára. Arra tett fogadalmat, hogy amíg a szovjetek nem hagyják el az országot, addig nem játszik. A délutáni órákban verseket olvastak fel Benjámin Lászlótól, majd Tamási Lajos szavalta el akkor híressé vált költeményét. Az volt a címe : “Piros a vér a pesti utcán.” Ez a vers sokaknak a szívéhez szólt. Minden sora a harcokat idézte. A bátor fiatalokat, és a rájuk lövető belügyminisztert. A befejező két sora úgy hangzott:
   “Úgy született a szabadság,
   hogy pesti utcán hullt a vér”.
   Szerepelt a műsorokban Zelk Zoltán, Karinthy Ferenc, Eörsi István is. A többiekre nem emlékszem név szerint. A hírekből megtudtuk azt is, hogy megindultak az első segélyszállítmányok a Nemzetközi Vöröskereszt közvetítésével.
   Meghatott a lengyelek hozzáállása a mi ügyünkhöz. Három nap alatt 650 varsói lakos ajánlott fel vért a magyaroknak. Ezt is a rádióból tudtuk meg. Szemelvényeket közöltek a magyar szabadságharc világvisszhangjáról is. Ezeket feszült figyelemmel hallgattuk. Idéztek egy francia újságírót többek között. Ő a Parisien Liberé tudósítójaként jött el az osztrák-magyar határra, hogy meggyőződjön az igazságról. A rádió idézte lelkes szavait:
   “Jöjjenek hát ide azok, akik még elhiszik, hogy a magyarországi felkelés a fasiszta reakció műve; mindennek ellenkezőjét meglátják saját szemükkel.”
   Számomra rettenetes nap volt az október 30-a, mert egy népítélet tanúi lettünk akaratunktól függetlenül.
   Az időpontra már nem emlékszem pontosan. Úgy rémlik, a déli vagy a kora délutáni órákban történt. Abból következtetek erre az időszakra így utólag, mert október végén már korábban sötétedik. Akkor pedig, amikor ez az esemény történt, még világos volt.
   Azt vettük észre, hogy a lépcsőházban néhány ismeretlen ember járkál. Később egyre többen lettek. Géppuskákat cipeltek fel a padlásra. A szomszédoktól tudtam meg, – akik kint voltak reggel az utcán és hallották az ottani szóbeszédeket – hogy a Köztársaság téri pártházat el akarják foglalni. Mivel onnan állandóan lőnek az ávósok az ott elhaladó emberekre. A készülődésből nyilvánvalóvá vált, hogy a mi házunk tetejéről is lőni fognak. Hogy mi történt a Köztársaság téren, azt utólag tudtuk meg. Csak az ostrom zajai értek el hozzánk. A Baross téren nagy tömeg kóválygott állandóan. Ezekben a napokban, a tűzszünet kihirdetése után hírek terjengtek arról, hogy a tér alatt titkos börtönök vannak, melyek esetleg egészen a pártházig húzódnak a föld alatt. Kísérleteket is tettek később ezek felkutatására. Sőt, még a rádióban is hallottam olyan felhívásokról, hogy aki ismer ilyenféle terveket, jelentkezzék.
   Mi bent voltunk a szobában. Tamás próbálta az akkor még csak sérült ablaküvegeket kartonnal pótolni, hogy fűteni tudjunk. Az utcai harcok elmúltával a kicsi visszakerült a szobába. Neki szüksége volt melegre. A nehezen várt békének és csendnek nem sokáig örülhettünk, mert újrakezdődött a háborúskodás. A házunk padlásáról sűrű géppuskaropogás hallatszott. Távolabbról, a Köztársaság tér felől pedig nehezebb tüzérségi fegyverek robaja töltötte be a környéket.
   Én a babával foglalatoskodtam éppen, amikor az utcáról, közvetlen közelről valami mély, fenyegető moraj jött be a sérült ablakokon át. Mintha földrengés előtti zaj lett volna. Erős, mély, fenyegető. Tamás kinézett, és azt mondta:
   “Ne gyere ide!”
   Mindig féltett a szörnyű látványoktól. Én pedig ösztönösen látni akartam mindent, ami körülöttem történik. Mindig az volt bennem, ha túlélem, megírom. Odaléptem az ablakhoz. Amit láttam, az maga volt az iszony.
   A Baross téren, a Rottenbiller utcában, sőt szemben a Munkás utcában is, ameddig a szem ellátott, sűrű, végeláthatatlan tömeg feketéllet. Az emberek sokaságából kitűnt egy teherautó. Pont a házunk előtt, az út közepén állt. Vagy ment talán, de nagyon lassan, mert úgy tűnt, mintha állna. Ezt vették körül eltorzult arcú emberek. A kocsi platóján egy férfi állt. Fehér atlétatrikóban, fehér hosszúszárú jégeralsóban. Erre, évtizedek távlatából is tisztán emlékszem. A férfi karjai a magasban széttárva, úgy hatottak, mintha egy láthatatlan keresztre lennének kifeszítve. Kétoldalt két férfi támogatta a tántorgó alakot, akinek a hófehér atlétája több helyen át volt lyukasztva. A golyók, melyek a sérülést okozták, mélyen behatoltak a férfi testébe, és a kerek nyílásokból bugyogott a vér pillanatok alatt vörösre festve a fehér anyagot.
   “Lőjj, lőjj” – ordította a tömeg. A piros foltok egyre sokasodtak a fehérneműn, aztán összeroskadt a test, eltűnt a kocsi rakterén. Nem láthattuk tovább. A tömeg eltakarta a szemünk elől.
   Ez maga volt a pokol. Szédülten támolyogtam a szoba belsejébe. Akkor döbbentem rá, hogy az órákon át tartó harcizaj elcsitult. Aztán tudtam meg, mi történt a pártház előtt. Nem tudom, ez az előttünk lezajlott népítélet összefüggésben lehetett-e a Köztársaság téren történtekkel.
   Az bizonyos, hogy az öt napig tartó harcban most is, mint történelmünk folyamán már annyiszor, az oroszok mellett az őket kiszolgáló ÁVH-s magyarok is gyilkolták a magyarokat.
   Most mégis megrendültem. Egy kép ugrott be az emlékezetembe. Az, amikor a második világháború alatt az amerikai gépek bombázták az országunkat. Ahogy a nehéz gépek bombaterhükkel elhúztak a falunk felett. Besötétedett tőlük az égbolt. Kísérő gépeikkel néha felvették a harcot a mi vadászrepülőink. Sikerült néhányat megsemmisíteni közülük. Ilyenkor az amerikai pilóta katapultált, és ejtőernyőjével leszállt valahova a számára ismeretlen magyar határban. A parasztok pedig feldühödve azon, hogy gyilkolni akart és elpusztítani a mi városainkat, ha nem lövik le a gépét – ettől a gondolattól megvadulva ásóval, kapával agyonverték. Nekiestek a már fegyvertelen, védekezni nem tudó katonának. Ítélkeztek felette, azonnal.
   Az öreg parasztok pedig, mikor ezt meghallották, azt mondták a faluban, hogy ez barbár dolog volt. Mert ő már fogoly lett.
   De a nép haragja olyan, mint a búvópatak. Sokáig csendben és láthatatlanul hömpölyög. Belül égeti a lelkeket. Aztán egyszer, egy érintésre feltör a mélyből az indulat és elszabadul a pokol. Most is ez történt.
   Arra gondoltam, hogy milyen szörnyű dolog történt megint velünk. Milyen fennkölt volt az az október 23-a, a lelkes egyetemisták tüntetése, az egész lakosság, ahogy melléjük állt, munkások, katonák. Milyen tiszta szabadságvággyal vonult a tömeg a Petőfi-szoborhoz, aztán a rádióhoz. A Parlamenthez 25-én. Milyen hittel és elszántsággal csatlakozott a pesti néphez a vidék, az ország függetlenségét követelve, mint 1848-ban.
   És belelőttek a tömegbe. Belelőttek a rádiónál, a Parlamentnél. Belelőttek a békés felvonulókba az utcán a vidék több városában. Behívták az ellenséges szovjet tankokat a fiúk ellen, akik szabadon akartak élni. Hány embert öltek meg az elmúlt napokban? Hány fiatal élet szakadt meg a harcok alatt. Az elmúlt tíz esztendő összes kínja, jajszava izzott most az önkénytől megtört emberekben. Az ÁVH börtöneiben agyonkínzott áldozatokban és a hozzátartozókban. Megmagyarázni lehet, ami előttünk történt. Azonosulni vele nem lehet.
   “Ne ölj!” – mondja az ötödik parancsolat.
   Arra gondoltam, hogy én képtelen lennék a bosszúra. Ha hirtelen elémhoznák azt az embert, aki apámat megverte a börtönben, ha kiszolgáltatnák nekem, vajon mit tennék vele? Biztosan nem tudnám megütni. Nem tudnám ráemelni a kezemet.
   És itt ez az ember, holtan, a teherkocsi platóján. Az utca ítélete által megölten. Vajon ki lehetett? Ártatlan volt, vagy bűnös? Talán ő is harcolt? De ki ellen? A saját vérei ellen? A magyar fiatalokra lőtt a szovjet tankok fedezékéből? Talán embereket kínzott a múltban, és most felismerhette valamelyik túlélő áldozata?
   Ezer kérdés tombolt bennem. A fiúkra gondoltam, akik a magyar szabadságért haltak meg, és most ott fekszik a boltok kiégett portáljaiba bedobva fiatal, szép testük. Vagy rögtönzött sírokba ásták el őket a terek temetővé átalakított földjébe? Ideiglenes nyughelyüket a magyar nép virágai takarják, és egy-egy nemzetiszínű szalag?
   Hova temetik majd ezt a szerencsétlent, a feldühödött kedélyek áldozatát? Melléjük? A hősök mellé?
   De ki lehetett vajon? Bűnös vagy ártatlan? Nem deríti ki ezt már semmiféle történelem. Mint ahogy feledésbe merült annak a sok száz, ezer vértanúnak az emléke is, akiket ártatlanul pusztított el a kommunizmus könyörtelen, öldöklő szelleme.
   Mégis, amikor ezeket láttam, végtelen szomorúságot éreztem. Miért történt mindez? Miért kellett vérrel bemocskolni a tiszta forradalmat? Miért kellett megtörténnie ennek a semmiképpen meg nem bocsátható népítéletnek?
   Ezekben a napokban több ehhez hasonló lincselésről is hallottunk. A legszörnyűbb azonban a Köztársaság téri öldöklés volt a pártház előtt.
   Nem voltam szemtanúja a vérengzésnek, csak a ház lakói, akik elmentek a helyszínre, meséltek róla. Azért nem írok róla bővebben. Többen is beszámoltak a történtekről. Több órás ostrom után – tankok segítségével vették be a fegyveres felkelők az épületet. A feltartott kezű, fehér zászlót szorongató küldöttekre – az egyik Mező Imre volt – rálőttek. A népítélet iszonyatos volt. Volt, akit lábánál fogva akasztottak fel. Voltak, akiket benzinnel leöntöttek és felgyújtottak, meggyalázva a szabadság eszméjét.
   Napokig hatása alatt voltam ezeknek a barbárságoknak. De történelmi időkben az események orkánszerűen felgyorsulnak. Egyik szörnyűség követi a másikat.
   Még fel sem ocsúdtunk a leírt események hatása alól, máris újabb izgalmak zaklattak fel bennünket. Azt mesélték az emberek, hogy a Baross tér és a Köztársaság tér alatt, a föld alatti börtönökben rabok vannak, és dobogással adnak jelt magukról.
       
        

A dobogás
       
   Nem emlékszem pontosan, melyik naptól kezdődött el a kutatás a föld alatti börtönök után. Azt hiszem, a pártház ostroma után. Azokban a napokban magam is láttam, hogy a Baross téren óriási tömeg várakozott. Keresték a börtönökhöz vezető utat. Ugyanezt hallottam a Köztársaság térre látogató lakótársaktól is. Sőt, a rádióban többször is elhangzott egy felhívás: kérik azt a mérnököt, aki a tér alatti alagutat tervezte, hogy sürgősen jelentkezzék. Elterjedt a hír a tömegben, hogy a két tér között összeköttetés van a föld alatt.
   Egyik nap Rózsira hagytuk a kicsit, és elmentünk az Erkel Színházhoz. Félelmes kép fogadott bennünket. A teret emberek sokasága lepte el. A színház és a pártház közötti térségben markológép dolgozott. A gödör, amelyet kiásott, már mély volt. Mi a színház oldalán álltunk. Körülöttünk felizzott hangulatban emberek figyelték a gép munkáját. Időnként a föld alól félreérthetetlen dohogás zaja hallatszott. Mintha valakik a föld mélyéből tudatni akarták volna ottlétüket. Kicsit arrébb mentük, a pártház felé. Ott is hallottuk a dobogásokat. Azt beszélték a körülöttünk álló emberek, hogy az ÁVH-sok a börtönökben politikai foglyokat tartottak. S most, hogy a felkelők szétverték őket és felszámolták a tevékenységüket az épületben – a szerencsétlen rabok ellátás nélkül maradtak. Bezárva, étlen-szomjan várják a kiszabadításukat dobogással jelezve hollétüket.
   A markológép tovább dolgozott. A közvetlen mellette állók mesélték, hogy a dobogásokkal egyidőben a mély gödör széléről apró földdarabok hullnak a mélybe. Nem maradhattunk sokáig. Siettünk haza a kicsihez. De mélyen megrendültünk a látottakon. S elképzeltük, hogy a tömeg feltevése talán nem is lehet alap nélküli.
   Az egyik lakótárs mesélte aztán a november 3-án folytatott kutatás eredményét. Akkor már szervezett feltárás folyt a téren. A földgépek munkaterületét kordonnal vették körül. A tömeg csak azon kívül tartózkodhatott, onnan nézhette a munkát.
   November 3-án, sötétedéskor a földgép megakadt. Föld helyett betonba ütközött. A kordonon túl várakozó tömeg felhördült. Elsodorta a részére felállított akadályt, és a földgépek közé nyomult. A sötétedés miatt azonban a munkát abba kellett hagyni. Másnapra, november 4-re tervezték a folytatást.
   November 4-én azonban ismét bejöttek a városba az oroszok. Nem tudni, mi lehetett az igazság ezekből a feltevésekből. Talán egyszer, ha lesz nemzedék, amelyik érdeklődik 1956 történései iránt és módjában lesz kutatásokat végezni ez ügyben – talán ők, egyszer, megfejthetik a titkot. Talán egyszer megtalálják az alagutat, s benne a csontokat. Az ismeretlen, soha nem azonosítható áldozatok maradványait.
   Később, sok-sok évvel a történet után egy szűk társaságban mesélte valaki, hogy a Népszínház utca 30. alatti sarokházban a pincékben ajtók voltak, melyeket befalaztak. A mesélő feltételezte, hogy ezek a befalazott nyílások a börtönök kivezető útjai voltak. A sarokház számát nem tudta pontosan. Csak annyit említett, hogy a ház előtt villamosmegálló van, és az épületben egy mozi működik.
   Szerettük hallgatni a vidéki adókat, mindenütt azt követelték, hogy a szovjet katonaság vonuljon ki az országból. Jelezték, hogy honnan küldtek éppen élelmiszert a fővárosba. Megmozdult az ország. Szervezkedtek az emberek. A régen beszüntetett pártok újjáalakulásáról tudósítottak az éter hullámai. Munkástanácsok, üzemi bizottságok, forradalmi bizottságok alakultak gyárakban, üzemekben, hivatalokban, falvak és kis települések apró közösségeiben. Közülük sokan hírt adtak magukról a vidéki rádióadók útján.
   Új nevet választott a központi rádió is. Szabad Kossuth és Szabad Petőfi rádió lett. Olyan jó volt hallgatni az új elnevezést.
   Egy késő esti adásból azt is megtudtuk, hogy a honvédség kiszabadította Mindszenty hercegprímást a házi őrizetéből.
   Akkor nagyon meghatódtam. Visszaemlékeztem az egyetemi éveimre. Az akkor nyiladozó polgári demokráciára, melyben úgy szerettem élni. Hamar eltaposták. Az egyházak élet-halál harcukat vívták az egyre erősödő kommunista hatalom vezetőivel. Mi pedig, egyetemisták – néhányan – igyekeztünk melléjük állni. Így kerültem a Bazilikába evangélikus létemre. Ott voltam Mindszenty közvetlen közelében a társaimmal, amikor utoljára szerepelt nyilvánosan a templom előtt. Hol lehetnek a régi társak?
       
        

Október 31.
       
   Örömmel hallottam másnap, hogy az evangélikus egyháznál is változás történt. Visszajött a Deák téri templomba az ugyancsak bebörtönzött Ordass püspök is.
   Az ő prédikációit is mindig meghallgattam annak idején, csodálatos szónok volt. Amikor beszélt, átszellemült az arca. Magával ragadott és elfelejttette velem a jelent, mely nekem akkor sivár volt és rossz. De őt néztem, a szavai betörtek a lelkembe és elnyomták a szomorúság csiráit bennem.
   Boldog voltam, amikor a rádióból értesültem róla, hogy az október 31-i reformáció ünnepén már ő tartotta az istentiszteletet.
   Hát megértem! Megértük! Vége lett egy mindent elsöprő, keresztyéni szellemiséget megszüntetni akaró, magyarságtudatot megnyomorító rendszernek amely a bűnösnek fenntartott börtöncellákba ártatlan embereket rakott be?
   Sokan átélték ennek a felszabadult érzésnek a katarzisát. Még a gyermekek is megsejtettek valamit szüleik öröméből. Egyik iskolatársam mesélte később, hogy kisiskolás fia azt kérdezte tőle: “Most szabadok vagyunk? Azt mondhatom, amit akarok? Azt is mondhatom, hogy a Rákosi bácsi hülye?”
   Hihetetlenül fennkölt napokat éltünk át október 30-át egészen november 4-éig. Bár lenne hozzá elég tehetségem, hogy leírjam azoknak a napoknak bódító örömét. A lázas boldogsággal együttjáró aggódás féltő érzését. A győzelem reményét.
   Mert még mindig nem mertünk hosszabb időre kimenni az utcára. A hírek ugyan azt közölték, hogy a szovjet tankok elhagyták már Budapestet, de az emberektől annak ellenkezőjét is hallottuk. Sőt, időnként fegyverropogás is hallatszott a környéken. Akik merészebbek voltak és messzebbre is elzarándokoltak, a város szívébe, – mesélték – hogy a Honvédelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium előtt még szovjet tankok állnak. Ezért óvatosak voltunk, és a kicsit csak a zárt és védett udvarra vittük ki a friss levegőre.
   A legszükségesebb élelmiszereket Tamással felváltva vásároltuk meg. Nem mindig kellett pénzért megvenni őket. Rengeteg élelmet küldött a vidék lakossága Budapestre. A Rákóczi úton és a környék utcáin itt-ott mindig találkoztunk álló teherautókkal, melyekről ingyen osztották a lisztet, burgonyát, babot. Néha húst, füstöl tárut is sikerült kapnunk tőlük.
   Hogy ez a nép akkor, – mint száz évenként egyszer élete során – ismét egységes volt, azt főleg a vidéki rádiók adásaiból lehetett igazán megtudni. Felemelő érzés volt ezeknek a hallgatása. Ahogy az egész ország apraja-nagyja csatlakozott a budapesti hős fiatalokhoz vidéki városok és apró falvak népe egyaránt.
   Egyik ismerősünk mesélt egy egészen kicsi településről, Celldömölk mellett, ahol már értelmiség sem volt. A budapesti forradalom hírére azonban az egyszerű emberek is akartak tenni valamit. Kinyitották a pártiroda ajtaját, összegyűjtötték az ott felhalmozott piros borítós brossúrákat, Lenin– és Sztálin-köteteket, a gyűlölt Szabad Nép példányokat és elégették. Aztán elénekelték a Himnuszt, a Szózatot, és csendben hazamentek.
   Vörös csillagok dőltek le azokban a napokban sok épület és emlékmű tetejéről. Magyar zászlót tettek a helyükre, többnyire “lyukas” zászlót.
   Emlékszem, szinte az egész ország területéről érkeztek kérések, hogy a Parlament tetejéről is távolítsák el a vörös csillagot. Napokig foglalkozott vele a rádió és a sajtó, mivel a technikai megvalósítása nehézségekbe ütközött. A csillag 1 tonna súlyú volt, 4 méter átmérőjű hatalmas tárgy, lebontásához a tűzoltóság többnapos megfeszítő munkájára lett volna szükség, így szólt a közlemény. Naponta többször jelezte ezt a Szabad Kossuth Rádió. Izgalommal figyeltük a híreket, mikor sikerül a művelet.
   Nem sikerült. Legalábbis 1956 november 4-éig nem.
   Kerestük a vidéki adókat. A Szabad Petőfi Rádiót Győrből, a Borsod megyei Munkástanács adóját Miskolcról, a Szabolcs-Szatmár megyei rádiót Nyíregyházáról. Bejelentették, hogy beindult a kaposvári Rákóczi adó is.
   Értesültünk arról is, hogy megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, mely magáévá tette a nemzet összes akkori követelését.
   Valamennyi hír arról szólt, hogy a dolgozók addig nem veszik fel a munkát, amíg a szovjet csapatok nem hagyják el az országot. Az egész ország egy akarattal követelte, hogy a kormány mondja fel a Varsói Szerződést, és nyilvánítsa ki Magyarország semlegességét.
   Patonára gondoltam, az én szeretett falumra. Vajon ott mi történik ezekben a napokban? Azt tudtam már, hogy a beszolgáltatási kötelezettséget eltörölték. De mi van az én szülőházammal, amelyet aljas módon raboltak el a családomtól. Csak később, a szabadság letiprása után tudtam meg, hogy visszakapták az ott lakó rokonaim.
   Azokban a napokban – nem emlékszem pontosan – talán október 31-én lehetett, két kollégám keresett fel bennünket otthonunkban. Meghatott, hogy a bizonytalanság közepette is kíváncsiak voltak ránk, izgultak értünk. Tőlük tudtam meg, hogy a könyvtárban is megalakult a Forradalmi Bizottság. Elnöke az általam is nagyra tartott, nagy tudású P. István lett. Azt is elmesélték, hogy szétszedték az eddig titkosan kezelt káderlapokat. Az enyémet is elhozták. Elolvastam, majd soha meg nem bocsátható haragból és gyűlöletből fakadó hirtelenséggel bedobtam a kályhába. Olyan elemi erővel csapott le rám az indulat, hogy szólni sem tudtam néhány percig. Ami abban a jellemzésben állt rólam, minden képzeletemet felülmúlta. Osztályidegen, ellenséges család ivadéka vagyok, aki ráadásul még igyekeztem is eltagadni kilétemet. Nem tudom szó szerint idézni a mondatot, de valahogy így hangzott: “Vezető beosztásba nem tehető.”
   Ami a legjobban fájt, az az értelmes voltom megkérdőjelezése volt. Ez az eljárás bevett szokássá vált a Rákosi-rendszerben, mégis mélyen szíven ütött. Az aspirantúra vizsgámra gondoltam, mely az “eleve eldöntöttség” jegyében folyt le annak idején.
   Eszembe jutott az a jelenet, amikor az Akadémia dísztermében zajlott le a megmérettetésem. Oszmán-török irodalomból szerettem volna tudóssá képezni magamat. Amit erről a tárgyról tudni lehetett az egyetemi tanulmányaim és a húsz egynéhány évem értelmi szintjén, arra felkészültem. A bizottság tagjai között foglaltak helyet a szakmámba vágó tudományok professzorai. Mindegyik jeles tudós. Ligeti Lajos, Zsirai Miklós, Kniezsa István, Pais Dezső. Vezető prof. Németh Gyula volt. Európai hírű turkológus, aki aspirantúrára ajánlott. Sőt, ő választott ki a tanítványai közül.
   Aztán volt két “tudós” a párt részéről. Az egyik ma is él. Talán a másik is, csak róla nem tudok semmit. Egy alföldi TSz-ben volt eredetileg állatgondozó. Ezt mondták róla. Mezőgazdasági munkásból kapaszkodott fel jó munkája révén a tudomány “őrzőjévé.”
   A díszterem előtt szorongtam. Amikor az előttem vizsgázó jelölt kilépett a folyosóra, nem hívtak be azonnal.
   Próbáltam hallgatózni. Foszlányokat hallottam csak professzorom beszédéből. Valami olyat, hogy ő alkalmasnak tart a tudományos munkára. Eddig is jó eredményeket értem el. Kérte a bizottság tagjait, tekintsenek el kulák származásomtól. Bár ez a tény valóban ellenem szól, de ő, a professzor felelősséget vállal értem, hogy hűséges tagja leszek a demokráciának.
   Aztán behívtak. Kérdések kereszttüzében álltam sokáig. Nem tudom meddig, mert órám nem volt. A tanárok sorban meggyőződtek felkészültségemről. Láttam a szemükön, éreztem a fejük tartásából, hogy elégedettek velem.
   Akkor a profom kijelentette, hogy szakmailag úgy érzi, megálltam a próbát és felkérte a két káder elvtársat, hogy politikai téren faggassanak ki, mit tudok.
   A két ember komolyan vette a felkérést. Azt hiszem, maguktól is erre készültek. Az első szavuknál megéreztem az ellenszenvüket irántam. Nem kifejezetten a személyem, hanem az osztály iránt, amelyet képviselek. Érdemtelennek tartottak a jóindulatukra. Kikérdeztek a Szabad Nép legutolsó számainak cikkeiről. A legkisebbekről is. Ezekre még tudtam felelni, mert készültem rá. De nem adták fel a harcot a megbuktatásomra. Az egyik azt kérte, soroljam fel, milyen ipari beruházások történtek Kazahsztánban az elmúlt évtizedekben. És még sok hasonló kérdés záporozott felém, melyeknek a török irodalomhoz semmi közük nem volt. Nyilvánvaló volt, nem akarják, hogy aspiráns legyek. Semmire nem tudtam nekik válaszolni. Éreztem, hogy megbuktam.
   A legfájóbb, amit felnőtt korom sok megaláztatása között a legnehezebben viseltem el, az az írás volt, ami az elutasításomat tartalmazta. Az állt benne, hogy szakmailag alkalmatlan vagyok. Sokat töprengtem ezen a megaláztatáson. Beszéltem róla másokkal is. Olyanokkal, akik ugyanezt az emberi méltóságukban való sértést átélték. Sokáig őrizgettem a papírt. Most, hogy a káderlapomon újra ennek a hatását véltem felfedezni, kivettem titkos irataim közül és bedobtam a kályhába. Ahol a kollégáim által hozott káderlapom maradványai izzottak, vagy már félig hamuvá váltak.
   A napi események azonban hamarosan elterelték a figyelmemet a saját sértettségemről. Egyetlen hírforrásunkat, a rádiót egész nap hallgattuk. Ha a kicsi aludt, kivittük a készüléket a konyhába.
   Amikor tudtunk, újságokat is szereztünk. A ház lakói között cserélgettük a sajtó termékeit. Az udvar volt a mi agoránk, ott beszéltük meg a fejleményeket. Tulajdonképpen akkor kezdtem megismerni igazán a házban élő családokat. Megható volt egy lapszemle a rádióban, talán október 31-én hangozhatott el. Arról értesítették a hallgatót, hogy a lapok már az igazat írják.
   Mindennapos vásárlásainknak azonban hamarosan anyagi akadályai keletkeztek. Elfogyott a pénzünk. Volt ugyan egy kevés tartalékunk váratlan eseményekre félretéve a Keleti pályaudvar mellett működő postai takarékban, de még nem tudtuk felvenni. Nem emlékszem pontosan, miért. Talán még nem működött, talán még nem mertünk addig elmenni. A Baross téren még mindig óriási tömeg hullámzott. Jobb szerettünk otthon tartózkodni. Rózsitól kaptunk kölcsönt néhány napra. Aztán, még november 4-e előtt sikerült hozzájutni a pénzünkhöz.
   Ezekben a napokban Tamás végig otthon maradt. Az országos sztrájk miatt nem is tudott volna felmenni Csillebércre. Az utcai harcokban megsérültek a villamosok is. Sok helyen megrongálódtak az elektromos felsővezetékek. Sőt, itt-ott még mindig lehetett hallani lövöldözéseket.
   A hírekből azonban a remény hangjait is ki tudtuk venni. Bár az egész ország vérkeringése lebénult a harcok alatt, lassan megindult az élet. Látható jelei egyre feltűnőbbek voltak. Kezdték helyreállítani a közvilágítást. Sőt, azt is megtudtuk, hogy Budapest elővárosai felé megindultak a vonatok. Szentendrére, Gödöllőre. Azt is jó volt hallani, amikor a köz érdekében végzett munkálatokban részt vevők hangoztatták, hogy ők nem sztrájktörők. Csak a közrend helyreállításán dolgoznak a haza és mindnyájunk érdekében.
   A közvetlen környékünkre mi is lemerészkedtünk időnként. Ahogy végigmentünk a Rákóczi úton, a harcok nyomai kezdtek eltűnni. A boltok kiégett portáljaiból akkorra már kiemelték a halottakat. Nem tudtuk, hova temették őket.
   Az utcán változatlanul nagy volt a tömeg, ahogy kiléptünk a házból. A Baross téren és a Köztársaság téren állandóan járt fel-alá a sok ember.
   Ahogy próbálom leírni ezeknek a napoknak a történéseit, újra elönt az öröm érzése.
   Tanúja lenni egy elnyomott nép felkelésének, érzelmei és elhatározásai szent egységének, ezt Isten különös ajándékának érzem. Ahogy egyet akart város és falu, paraszt, gyári munkás, és értelmiségi, főváros és vidék. Ezt a fennkölt érzést ismertük meg akkor mindannyian.
   Erről írt Faludy György is, a bevezetésemben idézett gyönyörű versében, “Ezerkilencszázötvenhat te csillag ” címűben:
   “Ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
   és ötvenhat: egyszer minden száz évben
   talpra állunk kínzóink ellen: bármi
   történjék is, boldogság, hogy megértem...”
   Ezt az eufóriát érezhette meg a külföld is a rólunk szóló hírekből, a nyugati határra érkezett tudósítóktól, a segélyeket szállító, azokat kísérő emberektől.
   Mindig meghallgattuk a külföldi tudósításokat. A nyugati sajtó és a rádiók akkor két fontos eseménnyel foglalkoztak a legtöbbet. A magyar forradalommal, mely a szovjet támadás miatt szabadságharcba torkollott, és a szuezi válsággal. Emlékszem, nekünk nagyon fájt az utóbbinak a kirobbanása. Különösen nov. 4-e után vártuk a segítséget a szabad népektől. Az ENSZ-től, Amerikától, Nyugat-Európától, az egész világtól. Nem akartuk elhinni, hogy cserbenhagynak bennünket. Hogy, mint ezeréves történelmünk során már annyiszor, most is magunkra maradunk.
   Ugyanakkor mégis megmozdult értünk a világ. A szélrózsa minden irányából érkeztek a segélyek. Bécs volt a segítés központja. Ez adódott a szomszédságunkból is. Naponként hallottuk a híreket az érkező segélyszállítmányokról. Vért, gyógyszert, élelmet, ruhaneműt kaptunk a Vöröskereszten át. A Bécs-Budapest közötti légihídon szinte állandóan közlekedtek a repülőgépek. De jött a segítség Párizsból, Amerikából, Lengyelországból, Belgiumból, sőt Bukarestből is. Ugyanakkor többször szomorúan szóltak a tudósítók arról, hogy a csehszlovák és a román sajtó és rádió “sztálinista módon félretájékoztat” a mi tiszta forradalmunkról. Autókaravánok sokasága indult naponként megrakodva segéllyel az ország nyugati határáról. S itthonról, az ország minden részéről jött az élelem Budapestre.
   Mivel szemeink elől eltűntek a leigázó, gyilkos szovjet harckocsik, reménykedni kezdtünk abban, hogy az egész nép egységes akartából végre megszületik majd a béke és a szabadság.
       
        

November 1.
       
   Így érkezett el a november elseje, amely örökké emlékezetes marad mindazok számára, akik átélték. Akkor villant fel előttünk a szabadság biztosnak tűnő csillaga. S ha csak néhány napra is, elhozta nekünk a szabadság és a függetlenség reménységét.
   A nap úgy kezdődött, mint okt. 23-a óta még soha. Nem ropogtak gépfegyverek, nem hallottunk még messzebbről sem ágyúzást. Az újonnan megalakult karhatalmi szervek – volt szabadságharcosok, volt rendőrök és katonák – megakadályoztak mindenféle visszaélést. Hiszen minden kornak, minden történelmi eseménynek voltak, vannak és lesznek vérszopói. Csőcselék minden rendszerben van, s ahol lehetőséget talál rá, rabol és fosztogat. De én nem találkoztam ilyenekkel s bizton állíthatom, hogy ilyenek azokban a napokban nem voltak. Az új nemzetőrség biztosította a rendet és ebben az új, szabadnak és függetlennek vélt életünkben helyreálltak a csendes hétköznapok.
   A Corvin köz szabadságharcosai is felszólították a lakosságot, hogy a harcok befejeztével most már a rendre ügyeljünk, azt állítsuk helyre. Azt tartsuk meg, nehogy ürügyet adjunk az oroszoknak, hogy “rendfenntartás” címén az országban maradjanak.
   A béke annyira szilárdnak ígérkezett ezen a délelőttön, hogy elhatároztuk Tamással: ma a kicsivel együtt sétálunk egyet a közeli utcákban. Még nem mertük babakocsiba tenni, inkább ölben vittük, hogy egy esetleges váratlan veszélyhelyzetből gyorsabban ki tudjunk menekülni.
   Az utca tele volt emberekkel. Az országos sztrájk miatt még ráértek a dolgozók. Nők és férfiak, gyerekek rótták a sérült utakat. Nézték a megrongált házfalakat. De a szemükben lázas lelkesedés izzott. Mindenki remélte, hogy a várva várt népakaratot a kormány elfogadja és kinyilvánítja.
   Vettünk néhány újságot. Már rendes árusok kínálták őket. Úgy emlékszem, a Népszava jelent meg ezen a napon és a Kis Újság. Ezeket megvettük. A Magyar Nemzetre is rátaláltunk.
   A Kis Újságban egy csodálatos cikket olvastam. Annyira a szívemhez beszélt, annyira kifejezte az akkori hangulatot, hogy félretettem a lapot. Meg akartam őrizni ezt a cikket a jövőnek. Sajnos, ez is elveszett az Akadémiára vitt többi irattal együtt. De megjegyeztem a dátumot, arab betűkkel később, a leveretés után feljegyeztem az újság pontos címét, a szerző nevét, így később, az 1989 után megjelent kiadványból, “A forradalom hangja” c. rádióadásokból készült gyűjtésből most lemásolom.
   A cikk írója Kertész Róbert. A címe: “Halottak napja 1956.” Többször elolvastam akkor. Sorai kicsalták a könnyeket a szememből.
   És nemcsak az enyémből.
   “Ezer és ezer halottunk van. Sírhant a város szívében, a tizenegy éve ledöntött Pázmány-szobor előtt. Sírok a temetőkben és temetetlen halottak. Hősök, akik harcoltak, fegyvertelen tüntetők, asszonyok és gyermekek. Emberek, akik emberi sorsot követeltek, akik hittek és reménykedve vonultak a tiszta lobogók alatt, ajkukon a dal, szívükben forró tűz. Szörnyű sorsuk lett. A “ tiszta lap” politikája vérözönbe borította a várost. Felkelt a nép, nem szervezetten, egyedül a lelkek parancsára. Az egész nép, a magyar nép kelt fel, hogy véghezvigye azt, amire nem ismer példát a világtörténelem. Diákok, ifjak, munkások, parasztok, és főiskolás fiai, katonák, honvédek. Egymásra találtak, kézről kézre adták a fegyvert, a rádió ontotta még hazugságait a “suhancokról, csőcselékről”, s a nép ezalatt csodát tett. Puszta kézzel és ököllel eleinte, majd áradva, mint tengernyi folyammá egyesülő özön, fegyverrel vívta ki harcát. Láttam őket, ismertem, és most gyászolom őket. Gyászoljunk valamennyien, kik egyetértünk és egyet akarunk.”
   Így szólt a cikk. És mi gyászoltunk. Mindenszentek napján, délután három órakor megszólaltak a harangok, felbúgtak a gyárak szirénái, és az emberek – ahol elérte őket az előre kijelölt idő – megálltak és egyperces néma tiszteletadással emlékeztek meg a halottainkról.
   A legcsodálatosabb élményem azonban a halottak napjának estéjén ért. Amikor kikerültek az ablakokba az égő gyertyák ezrei. Ahogy imbolygó fényük – a mögöttük állók néma fájdalmát kifejezve – ablakról ablakra villanva összefutott, s házról házra átizzva átölelte a várost.
   De erről majd később írok.
   A lapokból és a rádió tudósításaiból mindenütt azt lehetett érzékelni, hogy az egész nemzet egységes. Úgy a szabadság kivívásában, mint annak megtartásában. Ezt éreztem az utcán, a boltokban, a burgonyát osztó vidéki kocsik előtt állók soraiban. Ezt éreztem a házunk lakóival való beszélgetéseink alkalmával. Vártuk, mikor szólal meg Nagy Imre, mikor jelenti ki véglegesen, hogy országunk szabad és független, semleges ország.
   Közben olyan híreket is hallottunk, melyek félelemmel töltöttek el bennünket. Több – főleg vidéki – adó arról számolt be, hogy az orosz csapatok befelé jönnek az országba. Nem emlékszem, melyik tudósító kérdezte tréfásnak is betudható hangon, hogy “miért jönnek be, ha kimennek?” Az oroszok újabb és újabb csapatösszevonásairól egyre erőteljesebb hírek érkeztek.
   Délután Németh Lászlónak az “Emelkedő nemzet” c. híressé vált írását olvasták fel a rádióban. Félelmes, látnoki erővel rendelkező ember írása ez. Kassandrai jóslata – inkább félelme – sajnos a későbbiekben igazolódott. Ebből is idézek, így utólag.
   Néhány sort leírok azok közül, melyeknek az olvasása közben megborzongtam akkor.
   “Még csak annyit láttam, amennyit a rádió, s a vidéki események látni engedtek, már világosan állt előttem a veszély, a közvetlen, hogy a nemzet szent felindulásában az indulat sugalmazására hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit később nem lehet jóvátenni. S a kissé távolibb? ...Hogy mialatt az egész fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonulása felé fordul, az új pozíciók felé törtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, az 56-os magyar szabadságharcból holmi 19-es kurzust csinálnak.”
   Ahogy befejeződött Németh László írásának a felolvasása, a rádió “Figyelem, figyelem” felhívással fontos közleményben ismertette Nagy Imrének a szovjet csapatok beáramlása ellen tett lépéseit. Megtudtuk, hogy magához kérette a Szovjetunió magyarországi nagykövetét, Andropov urat, és követelte, hogy az orosz csapatokat haladéktalanul vonják vissza Magyarország területéről. Kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy “a magyar kormány a Varsói Szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét...” A nagykövet megígérte, hogy haladéktalanul választ kér kormányától.
   Ez a válasz 1956 november 4-én meg is érkezett.
   Az igazi örömöt a 19.50-es híradás hozta meg.
   Akkor hangzott el Nagy Imrének az a beszéde, mely méltó koronát tett a magyar forradalom és szabadságharc csodálatos történetére.
   “A magyar nemzeti kormány a magyar nép és történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét....”
   Ismét nem találom a szavakat annak a leírására, ahogy az a beszéd hatott ránk a forradalom tizedik napján. Este volt már, az utca mégis újra benépesedett. Boldog emberek fogták egymás kezét. Én a felső emeletre rohantam Zsuzsáékhoz, az egyetemista barátnőmhöz. Nem találtam odahaza, csak az édesanyjával beszélhettem meg az örömünket. Zsuzsa a társaihoz futott a hír hallatára.
   Nem sokkal Nagy Imre beszéde után Mindszenty József üzenetét közvetítette a Szabad Kossuth Rádió, melyet a magyar néphez intézett. “Hála és imádság az áldozatokért, honvédségünk, munkásságunk, földműves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre” – hangzott a beszéd. Egyben figyelmeztetett arra, hogy tovább kell folytatni az immár szabad életünket, meg kell találni a kibontakozást a mostani súlyos helyzetből. – “Most tájékozódom” – mondta – “két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.”
   Sokat gondolkodtam azon, vajon az eddig egyetlen hatalmon levő párt hogyan fogadta el a forradalom tényét. Sőt, most már sikerét. Azt hallottuk, hogy Rákosiék a Szovjetunióba menekültek. De nehéz volt azt hinni, hogy az eddig teljhatalommal rendelkező apparátus belenyugszik a félreállítottság állapotába. Ahogy az ÁVH-sok sem adták fel a harcot.
   A késő esti órákban azonban feloldódott minden szorongásom, amikor Kádár János beszédét sugározta a rádió.
   Feljegyeztem a beszéd néhány mondatát, sőt, másnap megvettem az újságokat is, melyek azt teljes terjedelmében közölték.
   Megnyugodtam, mert Kádár János szavai megnyugtattak.
   “Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a népszabadságot és az ország függetlenségét.” Beszélt a kommunistáknak a forradalom kirobbantásában betöltött szerepéről.
   “Bátran elmondhatjuk, ennek a felkelésnek eszmei és szervezeti vezetői, előkészítői a ti soraitokból kerültek ki.”
   Aztán beszélt még az ellenforradalom veszélyéről. Arról, hogy a régi tulajdonosok majd visszakövetelik a vagyonukat a néptől. A földeket, a gyárakat, a bányákat. Ez a kijelentés kicsit újra szorongást váltott ki belőlem. Milyen ellenforradalomról beszél? Mert szó sem volt azokban a napokban semmiféle restaurációs szándékról. A magyar nép biztos akarattal már magához vette a termelőeszközöket, és nem állt szándékában azokat a múlt urainak átadni.
   “Földet vissza nem adunk”, “gyárat vissza nem adunk”, “bányát vissza nem adunk”. Ilyen és hasonló jelszavak hangzottak el minden munkásgyűlésen, minden falugyűlésen. Látszott, hogy a magyar nép kezébe vette a saját sorsát, és bizton halad a rég áhított polgári demokrácia felé.
   Azt is megtudtuk a beszédből, hogy új párt alakult a régiből Magyar Szocialista Munkáspárt néven, amely “támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonulására irányuló követeléseit.”
   “Nem akarunk tovább függőséget” – hangzottak az éter hullámain át Kádár János szavai 1956. november elsején.
   Megnyugodtunk. Ennek az új pártnak a vezetője magyar ember, aki maga is szenvedett Rákosi börtöneiben. Ő nem paktálhat le az oroszokkal. Ez az ember képtelen lenne arra, hogy a saját népére ráuszítsa a szovjet hadsereget. Így gondoltuk. És másnap, vásárlás közben megismertük az utca véleményét is. A sorbanállók között többen így gondolkodtak, mint mi. Azt is az utcán hallottam, hogy Kádár nem lehet rossz ember, hiszen “a Rákosi börtönében még a körmeit is leszedték.”
   Akkor este lefekvés előtt úgy éreztük, valóban győzött a forradalom. Hittük, hogy szabadok leszünk, mint az osztrákok.
   A falumra gondoltam, a házunkra, amit elvettek tőlünk. A falusi kicsi templomunkban jártam álmomban azon az éjszakán. S mint régen, gyermekkoromban a valóságban tettem, most az édes álom kegyelméből meghúztam a torony harangjainak a kötelét. Harangoztam álmomban. Most is élesen bennem van ez az emlék. Hallottam a harangzúgást, láttam a parasztok arcán a felszabadultság örömét, ahogy ünnepi ruhájukban a templomba sietnek hálaadásra.
       
        

November 2.
       
   Csendesen kezdődött a november másodika. Ez a nap volt számomra a legszebb, amit életem során átéltem. Halottak napja volt. S nekünk sok halottunk lett hirtelen. Próbálok visszaemlékezni annak a napnak az eseményeire. Sok minden eszembe jut. Néhány fontosabb adatot fel is jegyeztem akkor. Csak arra nem emlékszem, milyen módon szerzett tudomást Budapest népe arról, hogy este, ha besötétedik a város, az ablakokba ki kell tenni az égő gyertyákat. Próbáltam az utólag megjelent könyvekben és az akkori rádióadásokat összefoglaló kiadványokban nyomot találni valamilyen erre vonatkozó felhívásra. Eddig még nem akadtam rá. Így csak az emlékezetemre hagyatkozhatom, amikor majd leírom annak az estének a felejthetetlen hangulatát.
   Nagy Imre esti beszédétől megnyugodott az egész ország. Csendre ébredtünk. Nyugalom volt a Baross tér környékén. Nyugalom szállt közénk is. Újra biztonságban élhettünk. A kicsit nem fenyegette többé semmiféle veszély. Nem kellett tartanunk attól, hogy hideg szobában éljen. Hidegben pelenkázzam, fürdessem. Sőt, úgy tapasztaltam, hogy az izgalmak elmúltával újra tudtam biztosítani számára a 20-30 gramm anyatejet. Ami – akkor úgy gondoltam – megvédi majd minden fertőzéssel és betegséggel szemben.
   Amikor a délelőtti órákban beszerző útunkra mentünk, az utcán megelégedett és boldog emberekkel találkoztunk. Így utólag annyira érdekesnek tűnik, hogy a környéken több ismerőst szereztem azokban a napokban, mint amennyit előtte csak sok éven át sikerült.
   A közellátás bizony akadozott. Ennek ellenére mindig tudtunk szerezni kenyeret, és a kicsinek tápszert. Ez a kettő volt most a legfontosabb élelmiszer nálunk. Vidékről még mindig érkeztek segélyek. Főleg a Rákóczi úton kaptunk a kocsikról eleséget.
   Ahogy a kormány teljesítette a magyar nép akaratát és kinyilvánította az ország semlegességét, megszűnt az országos sztrájk. Hittünk abban, hogy a szovjetek valóban elhagyják Magyarország területét örök időkre, és építhetjük végre a saját, független jövőnket.
   A szuezi háború még dúlt. Erről számoltak be a külföldi hírügynökségek. De sokat foglalkoztak a magyar üggyel is. Változatlan lelkesedéssel jöttek a segélyek, a vér- és gyógyszerküldemények a világ minden tájáról. Lázas álomban égtünk. Hittünk a győzelemben s a munka minden területén szerveződni látszott az élet folytatása. Sok párt alakult. Emlékszem, a Szabad Európa egyik adása éppen a nemzeti egység szétforgácsolódásának a veszélyére hívta fel a figyelmet. Arra, hogy a sok párt miatt veszélybe kerülhet a közös akarat.
   Péntek volt. Tamás is készült a hétfői munkába állásra. Úgy gondoltuk, hogy a hét vége még a miénk. Együtt töltjük a szombatot. Akkor még az is munkanapnak számított. Nagyot sétáltunk, már babakocsival. Bármerre jártunk, mindenütt olyan hangulat uralkodott, mintha egy mesebeli álomországba cseppentünk volna bele. Halottait sirató, de a győzelem boldogságát átélő, ünneplő nép töltötte be a pesti utcákat.
   Volt azonban egy fokozatosan szorongást okozó, többször ismétlődő téma a rádióadásokban. A szovjet csapatok egyre erőteljesebb bevonulása az ország területére.
   Különösen aggasztóvá váltak ezek a hírek akkor, amikor a kormány közleményét olvasták be a rádió koraesti adásában. Ebből tudtuk meg, hogy a kormány három szóbeli jegyzéket intézett a Szovjetunió budapesti nagykövetéhez. Az elsőben a szovjet csapatok azonnali kivonását kérte az ország területéről. Kijelölte a kormányküldöttség tagjait, akik ez ügyben felhatalmazást kaptak a Szovjet unióval való tárgyalásra.
   A másik szóbeli jegyzék azt indítványozta, hogy a szovjet csapatok kivonását előkészítő vegyes bizottság azonnal kezdje meg a munkáját. Az előkészítő bizottság tagjai között volt Maléter Pál is. Maléter személye a Kilián laktanya hős védelmezőjeként akkor már a nemzet tiszteletét és szeretetét élvezte. Hittük, hogy szent ügyünk jó kezekben van nála.
   Aggasztóbb volt az utolsó, a harmadik jegyzék tartalma, melyben a szovjet csapatok magyarországi hadmozdulatai ellen tiltakozott a magyar kormány.
   “Ismételten megállapítja, hogy november 2-án, tehát a mai napon is újabb szovjet egységek lépték át a határt birtokba véve útközben vasútvonalakat és vasúti állomásokat. Nyugat-Magyarország területén kelet-nyugat irányú szovjet csapatmozdulatok tapasztalhatók”.
   Azt is közölték a szovjet nagykövettel, hogy a Biztonsági Tanács figyelmét is felhívja a magyar kormány az újabb fejleményekre. Ijedten hallottuk, hogy Budán, a Fő utca környékén újabb lövöldözés volt a sötétedés óráiban. Nem értettük, hogyan lehetséges ez? Gondoltuk, hogy az ÁVH-sok nem adják fel olyan könnyen a hatalmat. Ugyanakkor bíztunk az új nemzetőrség erejében, és a mellettük egyöntetűen felsorakozó lakosság békevágyában.
   Ma sem tudnám megmagyarázni, miért hittem a forradalom győzelmében akkor. A szovjet hadsereg újra éledő fenyegetése ellenére? A Budapest köré felvonuló ellenséges ágyúk hírének hallatán? Miért is hittem? Miért nem tudtam felfogni a veszélyt, mely már ott dübörgött az ország utjain? Amely befonta a fővárost, behálózta az országot. Kemény hálóval körbefonta, hogy ne legyen belőle szabadulás. Még a sok véráldozat árán sem.
   November első napjait valami különös álomban éltem át. Nem tudtam, nem tudom megmagyarázni, miért örültünk a kivívottnak hitt győzelmünkben?
   De hittünk. Eszünkbe sem jutott, hogy elbukhat az igazságunk. Mellettünk a világ. Majd segít az ENSZ, a Nyugat, segít az egész emberiség, ha sor kerül rá. Nem hagyhatnak magunkra azok után, ami velünk történt.
       
        

Halottak napja
       
   Nem tudom, mi történt velem akkor este. Nem tudom, miért nem emlékeztem azon a napon az én személyes halottaimra, anyámra, a nagyanyámra, az ősökre, akik temetők mélyén nyugszanak. Nem gondoltam rájuk. Nem őket sirattam akkor. Más halottakért szólt a harang 1956. november másodikán. Az egész város, az egész ország a hősökre, a nemzet szabadságharcának áldozataira emlékezett. Mintha valami földöntúli, vagy föld feletti erő szállt volna le közénk, s irányította volna gyertyát gyújtó kezeinket, Ahogy besötétedett, megjelentek a pislákoló apró fények az ablakokban. Szinte egyszerre gyulladtak ki a gyenge, pici lángok a házak nyilásaiban. Mögöttük emberek sora nézett le az utcák néma köveire, melyekre napokkal ezelőtt még vér hullott. Csend volt. Semmi nesz nem zavarta az áldozatok emlékére spontán beállt némaságot. Budapest újra lángolt! De most csendesen, az ablakokon át. Vibráltak a gyertyák égő kanócai, veszélytelen, erőtlen fényfolyót képezve a kilőtt kirakatok felett. A megrongálódott ablakok oltárként ontották a kegyelet letisztult, varázsos világosságát. Olyan volt az egész, mintha az elesett hősök lelkei tértek volna vissza, s a város fölött, a házak között lebegve, vigyáztak volna az újszülött szabadság érzékeny, sérülékeny életére.
       
        

November 3.
       
   Az utolsó nap. Akkor még nem tudtuk, hogy az utolsó lesz. Korán keltünk. A kicsit el kellet látni. Már alig volt tápszere. Kifogyott a közeli gyógyszertárakból. Nagyon messzire el kellett menni, hogy találjunk valahol. Tamás nyakába vette a várost a délelőtt folyamán, hogy szerezzen. Hozott néhány dobozzal. Ez segített át bennünket az elkövetkező napokon, amiket a pincében voltunk kénytelenek eltölteni.
   Az első reggeli hírekben az ENSZ Biztonsági Tanácsának a vitájáról számolt be a rádió. Nagyon hittünk abban, hogy a világ népei megvédenek bennünket. Sok nemzet képviselője felszólalt a mi szabadságunk érdekében. Amerikai, kubai, perui képviselők. A szovjet küldött azonban tagadta, hogy Magyarországra szovjet csapatok özönlenek.
   Aztán hallottunk egy kommentárt a Kis Újság külpolitikai szerkesztőjétől, aki egy angol lapból idézett.
   “Ha a kis magyar nemzetet őrületbe kergette az elmúlt esztendők megmérhetetlen keserűsége, akkor ez szent őrület, amely a csodák fényét lobbantotta fel a világ szemei előtt.”
   Ezt az idézetet, amelyre a lelkem mélyén mindig emlékeztem, most 40 év után megtaláltam. Ahogy újra elolvasom, szinte sokkolnak a sorok, mintha ma történne velünk mindaz, amit akkor átéltünk.
   Ennek a napnak az emléke úgy maradt meg bennem, hogy két fő irányvonala volt az akkori közhangulatnak. Az egyik a bizakodás, a másik a félelem.
   A bizakodást főleg abban láttam, hogy a nemzet még mindig tartotta azt az egységes gondolkodást, amely kirobbantotta az október 23-i forradalmat.
   Csak a rádióadásokra és az újságokra támaszkodhattunk továbbra is. Emlékszem, az egész nemzet egyöntetű elhatározása az volt, hogy be kell szüntetni a sztrájkot. Fel kell venni a munkát. Most ez mindnyájunk közös érdeke.
   Mindenhol elkezdődött a termelés, a rend helyreállítása. A dolgozók – átérezve az egyén felelősségét is a nemzet fennmaradásában – munkahelyükre siettek. Különböző felhívásokban arról hallhattunk, olvashattunk, hogy most már a saját jövőnkre nézve káros a sztrájk. A szociáldemokraták lapjában, a Népszavában ezt olvashattuk:
   “Nem lehetünk önmagunk ellenségei, ne folytassuk tehát tovább a sztrájkot. Messzire hangzó szóval jelentjük azonban be, hogyha a helyzet úgy fordulna és a szovjet csapatok bármilyen oknál fogva nem hagynák el az országot, mi leszünk azok, akik általános sztrájkra riasztjuk a magyar dolgozókat, mi leszünk azok, akik az első sorban fogunk harcolni a hazánk szabadságának, függetlenségének megvédéséért.”
   Hasonló cikkeket olvastam a Népakarat, és a Magyar Nemzet hasábjain is. Különösen figyeltem az új kommunista párt megnyilatkozásait. Nem lehet megmagyarázni – így utólag talán hihetetlennek is tűnik – milyen belső gyanú, aggódás késztetett erre engem, és a körülöttem élő embereket. Ha a ház lakóival találkoztam, velük is erről beszélgettünk.
   Kicsit megnyugodtam megint, amikor az aznapi Népszabadságot a kezembe vettem. A vezércikk, melynek a címe az volt: “Megtisztultan” – arról írt, hogy a párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt – elhatárolja magát a múlt rezsim népnyúzó politikájától. Alulról jövő kezdeményezéssel akarja feltölteni sorait, új, tiszta emberekkel. A régi, bűnös kádereket nem fogadja be.
   Érdekes idéznem néhány mondatot ebből az írásból is.
   “Nem leszünk milliós párt... Aki a párt tagja kíván lenni, az számoljon azzal, hogy a párttagsággal nem jár fényes állás, előkelő pozíció, nem jár semmiféle megkülönböztető előny. Kemény, nehéz, hétköznapi munka vár tagjainkra. Puritán élet vár ránk és nem csillogás, nem élenjárás, nem szuronyokkal biztosított hazug fölény.”
   Hazug fölény! Igen, ez jutott nekünk osztályrészül az elmúlt években. Sok-sok kényszer, és még több hallgatás.
   Milyenek voltak azok az idők! A forradalom lázas perceiben újra és újra átcikáztak az emlékezetemen.
   Reggelenként Szabad Nép-félórával kezdődött a nap. 1/2 8-tól 8 óráig. Természetesen a mi szabadidőnk rovására. Nyáron az udvaron, a nagy gesztenyefa alatt irodalmi délutánokat tartottunk. Valamelyik szovjet háborús regényt analizáltuk ki egyetlen megmaradt szombatunkat áldozva rá, amikor csak hat órányit kellett dolgoznunk. Órákig folyt a szócséplés egy-egy mű felett. Pista bácsi volt a legokosabb közöttünk. Kiválasztott egy szép tájleírást, egy kellemes természeti képet, azt felolvasta – dicsérve az író csodálatos stílusát. Mindnyájan tudtuk, hogy nem olvasta el a könyvet.
   Hamarosan jöttek a “békekölcsönök.” Fizetésünk arányában kellett felajánlanunk egy bizonyos összeget az állam megsegítésére. Ez egy kölcsön volt, amit havonként levontak a fizetésünkből. Több évre, talán egy évtizedre kötöttük. Erre nem emlékszem pontosan. Papírt kaptunk róla s időnként – nagy ünnepek alkalmával – húztak ki ezekből a kötvényekből. Természetesen kamat nélkül. De örültünk, ha valamennyit visszakaptunk a levont pénzünkből.
   Az első békekölcsönt éppen a mandulaműtétem utáni lábadozásom idején kellett jegyeznem. Emlékszem, nyolcszázhatvan forint volt a kezdő fizetésem. Úgy illett, hogy legalább a tíz százalékát felajánljam. Nem tudták megvárni, míg munkaképes lettem. Kijöttek a lakásomra, hogy még gyógyulófélben eleget tudjak tenni hazafias kötelességemnek. Valóban megajánlottam a tíz százalékot, sőt egy kicsit többet is, mert 900 Ft-ot tett ki az összeg.
   De valahogy nem jött ki a könyvtárra előirt kötelező végösszeg. Így, amikor meggyógyultam és munkába álltam, még rámerőszakoltak 400 Ft-ot. Összesen 1200 Ft-tal segítettem a demokráciát. Később még többször ismétlődött a kölcsönjegyzés. Ezeket mindig gyűlés előzte meg. Összehívtak bennünket egy terembe, s a hangadó elvtársak agitáltak bennünket a nagylelkűségre, sőt, kötelességünkre.
   Volt egy véresszájú hivatalsegéd, S. bácsi. Munkásőr volt, fegyverrel járt be a könyvtárba. Egyszer ő akart rábeszélni bennünket a jegyzésre, ezért elmesélte szívszorítóan szomorú gyermekkorát. Jelezni akarta, hogy most mennyivel könnyebb az életünk. Belehevült az előadásba és közben elfelejtette megszűrni a mondandóját.
   “Kedves elvtársak, maguk is tudják, hogy most mennyivel könnyebben élünk, mint régen. Nekünk is otthon sokat kellett dolgozni, látástól vakulásig a testvéreimmel. Apámnak volt tíz hold szölleje ...” Akkor észbekapott S. bácsi, hogy bizony akkor a tíz hold szőlő tulajdonosa kuláknak minősült. Hirtelen nagyon megijedt. A beszéd megakadt a torkán, alig tudta befejezni a mondatot.
   “Ez olyan nagy dolog elvtársak, hogy nem is tudom elmondani...” – hebegte. Aztán leült.
   A többi hivatalsegéd halkan suttogni kezdett: “Te Józsi, akkor ti kulákok vagytok!”
   Józsi bácsi továbbra is járt a munkásőrökhöz, gyakorlatozott a fegyverével és éltette a szocializmus vívmányait.
   Mi pedig hallgattunk.
   Volt egy másik szereplése is az öregnek. Egy kis, udvari szobában volt a munkahelye. Egy középkorú kolleganővel, P. Margitkával dolgoztak együtt. Margitka egyedülálló hölgy volt. Rendkívül jó munkaerő. Amikor nyugdíjba ment, három ember folytatta azt a tevékenységet, amit ő egyedül el tudott látni. Hat elemivel rendelkezett, de élete folyamán sokat olvasott és autodidakta módon nagy műveltségre tett szert.
   A kis helység, ahol dolgoztak, egy hosszúkás, keskeny szoba volt. Elég hűvös lévén, Margitka néhány percre a fűtőtesthez ment, melegedni. Józsi bácsi az íróasztalánál /mert az is volt neki !/ szokása szerint éppen a fegyverét tisztogatta. Szétszedte, majd összerakta. Talán maga sem tudta, hogyan, a fegyver elsült. Nagy durranással a golyó Margitka mellett a falba fúródott. Tíz centire tőle.
   Margitka ijedtében körbefutotta a könyvtárat, mindenkinek elmesélte élményét, majd kis biztatásra felment az igazgatóhoz panaszt tenni.
   S. bácsi megbüntetéséről, talán csak szerény megdorgálásáról nem szivárgott ki hír. Annyi történt mindössze, hogy Margitka másik helységbe került, miután kijelentette, hogy szeretné nyugdíjasként élvezni a neki járó – s életében eddig ismeretlen – pihenést.
   A déli órákban a Szabad Kossuth Rádió bejelentette, hogy Nagy Imre új kormányt alakított. Ebben képviselteti magát a Kisgazdapárt, a Petőfi-párt és a Szociáldemokrata párt is. Nagy Imre a miniszterelnöki tisztség mellett megtartja a külügyminiszteri tárcát is. Maléter Pál honvédelmi miniszter lett.
   Minden a nemzet egészének az elképzelései szerint haladt.
   A rádió szinte egész napon át újabb és újabb felhívásokat közvetített, melyeket a különböző vállalatok intéztek a dolgozóikhoz a munka felvételére kérve őket.
   Megindult a fővárosban a közlekedés. Bár sok villamoskocsi megsérült a harcok alatt, a Ganz-gyár forradalmi munkástanácsának az elnöke úgy nyilatkozott, hogy a rongált kocsikat hamarosan rendbehozzák. Megígérte, hogy újakat is gyártanak, folyamatosan.
   Munkába álltak az útépítők is. A megrongálódott burkolatokat igyekeztek kijavítani.
   Bámulatos gyorsasággal állt helyre az ország. Egyik rádió adásból azt is megtudtuk, hogy az óvodák legtöbbje is fogadja már hétfőn vagy kedden a kicsiket.
   Összejöttünk a szomszédokkal, és arról beszéltünk, milyen nagyszerű is lesz ezután az élet nálunk. Hiszen összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa a magyar ügyben. Ha mi nem tudjuk rávenni a szovjeteket a távozásra, majd az Egyesült Nemzetek Szövetsége ezt megteszi. Aztán ebben is csalódnunk kellett. Érdemben semmi nem történhetett, mert a magyar delegátus – a régi rend híve – megakadályozta a továbblépést. Kijelentette, hogy a magyar kormány és a fegyveres erők képviselői ma este összeültek, és újabb szovjet katonai alakulatok sem lépik át Magyarország határát. Így sikerült elodázni a Biztonsági Tanács döntését.
   Csak később tudtuk meg, hogy valójában már annyi megszálló csapat volt Magyarországon, amennyi elégnek bizonyult a letiprásunkra.
   Valami őrült kettősségben éltük át azt a napot. Hihetetlen erővel és elszántsággal akartuk újrakezdeni az életünket. Mintha a munkával megvédhettük volna a szabadságot. Hiába hallottuk a ránk leselkedő veszélyt, ösztöneinkben mégis – talán éppen ezért – az a makacs akarat alakult ki, hogy nem törődve semmi mással, dolgozzunk. Építsük újjá, ami tönkrement.
   Ugyanakkor a józan ész néha megkísértett bennünket. Valahol az agyunk központjában kíméletlen kegyetlenséggel fogalmazódott meg a valóság rettenete: a szovjetek nem hagynak bennünket szabadon élni.
   Az ábránd, melyet a szívünk diktált, váltakozva lüktetett bennünk az agyunk-diktálta józanlátás szorongó érzésével.
       

November 4.
       
   Tompa, mély morajra ébredtünk hajnalban. Eleinte messzebbről jött az ágyúzás hangja, aztán egyre közeledett felénk. Hamarosan géppuskaropogással és puskalövésekkel vegyült ez az ijesztő harci zaj. A kartonnal kijavított törött ablakokon át már nemcsak a hideg áramlott be a szobánkba, hanem a háború összes rémítő csattogása. Felpattantunk az ágyból és bekapcsoltuk a rádiót.
   5 óra 20 percet mutatott az óra. Izgatott hang szólt bele az éterbe: “Figyelem! Figyelem!” Ezt többször ismételte, majd bejelentette, hogy Nagy Imre szól a magyar néphez. Bénultan hallgattuk az azóta ismert, sokat emlegetett szózatot:
   “Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.
   Csapataink harcban állnak! – A kormány a helyén van! – Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
   Megrázó volt ez a bejelentés annak ellenére, hogy az előző napi rádióadások, főleg a vidéki kisebb adók olyan híreket sugároztak, melyekből nyilvánvalóvá vált előttünk a szovjet csapatok támadása újszülött semlegességünk ellen. Most mégis dermedten álltunk a szoba közepén. A gyermekágyhoz léptem. Tisztába tettem a kicsit. Aztán a konyhába rohantam, hogy a tápszert elkészítsem neki.
   Azzal pótoltam a hiányzó tejet. De amíg ezeket a szokványos műveleteket végeztem, valódi háborús állapot keletkezett a Baross téren is. Attól féltünk, bármelyik pillanatban találatot kap a házunk. Az utca tele volt szovjet tankokkal, ágyúik a házakra meredtek. Életveszélyessé vált a szobában való tartózkodás.
   Összeszedtem a pelenkákat, a szükséges babaholmikat. Aztán teát főztem a kicsinek és magunknak. Egy nagy kannát töltöttem tele. Bár semmi étel nem ment volna le a torkunkon, a maradék kenyeret is becsomagoltam a kannával együtt egy szatyorba.
   A kicsit a mózeskosárba tettük. A csatazaj, az ágyúdörgés most már a házunk előtti térről jött. Sietnünk kellett, hogy időben elhagyhassuk a lakást.
   Automatikusan indultunk le a pincébe. Én a kicsit vittem a mózeskosárban, Tamás egy sietve összerakott csomagot. Nem tudom, mibe raktam össze hirtelen a feltétlenül fontos holmikat. Azt hiszem, a ruháskosárba. Önkéntelen cselekedetek voltak ezek. Az élet ösztönös védekezése a halál fenyegetettségében.
   Közben a rádió szólt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsáról, a magyar kérdéssel kapcsolatos huzavonáról – mi annak éreztük. Éppen le akartuk zárni a készüléket, hogy induljunk, amikor ismét a “Figyelem” felhívás hangzott el. Háromszor egymás után.
   Aztán a Magyar Írók Szövetségének felhívását hallottuk.
   “Itt a Magyar Írók Szövetsége. A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”
   Megrendítő, katartikus erővel hatott rám ez a felhívás, melyet több nyelven is megismételtek. Ezzel a Szabad Kossuth Rádió – úgy emlékszem – befejezte adását.
   Kikapcsoltuk a készüléket, és elindultunk a pincébe, a második világháborúban óvóhelynek használt részbe.
   Tulajdonképpen ösztönös volt minden megmozdulásunk. Az életféltés sugallta lépteinket. Viszonylag új lakók voltunk a házban. Nem ismertük a pince beosztását. Csak mentünk le a kanyargós csigalépcsőn, melyet a régebbi lakók csak cselédlépcsőnek neveztek.
   Amikor a konyhai ajtón át kiértünk a körfolyosóra, láttuk, hogy menekülésünkben nem vagyunk egyedül. A háromemeletes ház lakásaiból megindultak az emberek lefelé. Kicsi motyóikkal gyermekeiket kézen fogva hagyták el lakásaikat. A gyerekek álmosak voltak és riadtak, úgy kellett vonszolni őket.
   Nem volt időm arra gondolni, hogy a gyermekem nem éri el a kívánt súlyát. Hogy neki nagyobb törődést kell adni, mint egy jól fejlett csecsemőnek. Nem gondolkodhattam azon, mi lesz vele a levegőtlen, hideg pincében a novemberi zord időben. Semmi másra nem futotta az értelmemből és a fizikai erőmből, csak arra, hogy lépkedjek lefelé a keskeny, életveszélyes lépcsőfokokon. Arcomra, egész tartásomra kiülhetett a rettegés. Úgy éreztem, rögtön elesek. Mögöttem az egyik harmadik emeleti lakó igyekezett szintén lefele. Látva idegességemet és a karjaimban szorongatott mózeskosarat a kicsivel, nyugtatni próbált. Azt a nyugtatást soha nem tudom elfelejteni:
   “Csak szépen, nyugodtan, nincs semmi baj!”
   Ezek a szavak a pillanat tragikumában is olyan komikus színezetet adtak a hirtelenjében ránkszakadt helyzetnek, hogy nevetni lett volna kedvem.
   “Akkor mit nevezünk bajnak?” – kérdeztem a férfitől, miközben óvatosan lépkedtem lefelé.
   “Ha meghalunk”– mondta a lakótárs – “de nem halunk meg, hiszen azért jövünk ide.”
   Nem nyugtattak meg a szavai. De sokszor adódik olyan helyzet az életünk során, amikor nincs választási lehetőségünk. Ez most olyan volt. Leértünk a pincébe. Egy viszonylag nagy helyiséget találtunk. Azt mondták az idősebbek, hogy ez volt a háború alatt az óvóhely.
   Ennek semmi nyoma nem látszott most. A helységben körben a falak mellet gyalulatlan deszkákból ácsolt polcok álltak. A polcok tányérokkal, bögrékkel, poharakkal voltak tele. Kiderült, hogy a házkezelőség az egyik edényboltnak adta ki ezt a részt raktárnak. A földön is dobozok álltak.
   Sokan voltunk. Talán 60–70 személy is lehetett, akik itt kerestek védelmet. Köztünk volt három csecsemő, talán tíz-tizenkét gyerek, két évestől középiskolás korig. Az elhelyezkedésünkre semmi hely nem volt. Le kellett rakni az edényeket a polcokról, hogy elférjünk.
   A szomszédos pincerészek üresek voltak. Szemét és forgács volt szétszórva bennük. Ide kellett átrakni a polcokon lévő árut. Letettem a mózeskosarat a földre, s a lakókkal együtt átraktuk az edényeket a szomszéd zugokba. Mivel az átjáró szűk volt és alacsony, sorfalat álltunk, és kézről kézre adogattuk a bögréket, tányérokat.
   Néhány órás munkával kialakítottuk ideiglenes tartózkodási helyünket. A polcokon az eredetileg a porcelánáru védelmére kiszórt szalma és faforgács puha fekhelyet biztosított a nagyobb gyerekeknek. A szülők az iszonyatos detonációk ellenére felfutottak még lakásaikba takarókért és egyéb fontos kellékekért. Úgy látszott, több napig itt kell tartózkodnunk.
   Tamás is felfutott székekért. Összesen három volt belőlük. Kettőt a testvéreimtől kaptam kölcsön a családi bútorokból még a házasságkötésünk alkalmával. Egyet Tamás készített az íróasztalhoz. Mind a három lekerült most az óvóhelyre. Egyikre a mózeskosarat tettük, a másik kettő pedig a mi egyetlen pihenésre szolgáló bútorunk lett. Közrefogtuk a kicsit. Egyikünk balról, másikunk jobbról vigyázott rá. Így töltöttük el, ülve a harcok alatt a félelem nappalait és éjszakáit.
   Nem volt könnyű kicsi babával hosszú napokat eltölteni egy ágyúlövésektől megmegrázkódó ház piszkos, hideg pincéjében. De nehéz volt a nagyobb gyerekekkel is. Ők a nagyobb rázkódásoknál nagyon féltek. Az apróbbak sírtak.
   A családok egymás mellett helyezkedtek el a helyiség közepén. Mindenkinek jutott legalább egy kicsi terület, ahol a lábait időnként kinyújthatta. Sőt, egy keskeny utat is kialakítottunk a székek között, hogy a feltétlenül szükséges kijárást biztosíthassuk.
   Emlékszem, az idősebbeknek még fotelokat is lecipeltek a hozzátartozóik. Hogy az izgalmak miatt ne apadjon el ismét a tejem, kénytelen voltam az egyetlen helységben, a sok ember jelenlétében szoptatni. Félrehúzódtam az egyik sarokba és naponta háromszor megetettem a babát. A legnehezebb feladat a pótlás biztosítása volt. Amíg kitartott a gyógyszertárakban összevásárolt tápszer, addig könnyebb helyzetben voltam. Csak bele kellett kevernem egy kis vízbe.
   Az étel elkészítéséhez fel kellett mennem a pincéből. Csak a konyhába merészkedtem, az utcai frontra, ahol a szobánk volt, nem láthattam rá. Szerencsére villany, gáz, víz a legnehezebb harcok idején is volt. Pillanatok alatt elkészült a babaétel, s már indulhattam is vissza a pincébe. A ház időnként beleremegett a közeli ágyúzásba. Ilyenkor meginogtam, ahogy futottam felfelé a lépcsőn. Legszívesebben visszafordultam volna. Vilma és Rózsi még egy ideig fent tartózkodtak a cselédszobában. Vilma nem bírta elviselni a tömegszállást. De ha nagy harcok zaja hallatszott kintről, akkor ők is lejöttek.
   A gyereket akkor még négy óránként etettem. A megszokott – orvos által tanácsolt – ételek elkészítése azonban lehetetlenné vált. Hamarosan a tápszerünk is elfogyott. Biztosan tudom, hogy több, mint egy hetet töltöttünk el az óvóhelyen. Nekünk ez az örökkévalóságnak tűnt.
   Már az első napon, nov. 4-én, ahogy birtokba vettük a pincét, kialakult bizonyos rend a lakók között. A polcokat a gyerekek foglalták el. A kisebbek még érdekesnek találták az új helyzetet, néha még hancúroztak is a szokatlan környezetben. A nagyobbacskák már ijedten figyeltek fel, ha nagyobb moraj hallatszott.
   “Nézd, kisnyúl!” – kiáltott fel váratlanul az egyik kislány. Odaugrottunk a polcok mellé. Akkor láttuk, hogy patkányok hada járkál a gyerekek között. Máskor biztosan visított volna néhány asszony – talán még én is –, most azonban helyzetünk annyira súlyosnak látszott, hogy csak néma undorral szemléltük őket. A férfiak próbálták agyonütni őket, mert félő volt, hogy megmarják a kicsiket.
   Nagyon féltettük a babát. Szerencsére egész éjszaka égett a villany, s mi Tamással felváltva őrködtünk felette. A szék kényelmetlen pihenőhelynek bizonyult. Lecsúsztam az ülőkéjén, ameddig csak lehetett, hogy a fejemet a támlájára tudjam helyezni. Így aludtam egy keveset. Sokáig azonban nem lehetett elviselni ezt a tartást, mert a gerincem teljesen megmerevedett tőle. Közben egy-egy rázkódás remegtette meg a falakat. Ilyenkor nagyon féltünk. Mi lehet a lakásunkkal? – kérdeztük egymástól. De a választ egyikünk sem tudhatta.
   Mindig vigyáztunk arra, hogy egyikünk ébren maradjon, és figyelje, nem mászik-e egy patkány a kicsire. A többi szülő is hasonlóképpen cselekedett.
       
   Ahogy kialakítottuk a pince rendjét, az egymás mellé telepedett családok – talán a közös veszélyérzet hatására – közeli, meleg kapcsolatba kerültek egymással. Több lakótárs is lehozta a rádióját. Közösen hallgattuk a híreket. Mellettünk közvetlenül egy földszinti család helyezkedett el három gyerekkel. Az egyik öt, a másik két éves lehetett. És volt egy kicsi csecsemőjük is. Talán 4–5 hónapos lehetett. De nagy baba volt, fiú, és majdnem kétszer akkora, mint a mi kicsink. A férfi kommunista volt, értelmiségi. Úgy emlékszem, vegyész. Az asszony – vékony, barna hajú, törékeny teremtés – nagy tapasztalattal rendelkezett a gyermeknevelés terén, neki bőven volt teje. Nem kellett pótolni. Nem kellett állandóan felmennie a házba, mint nekem.
   Sokat gondolkodtam azon, vajon hogyan oldottuk meg Tamással a saját étkezésünket azokban a napokban. Azt hiszem, annyit ettünk, hogy éhen ne haljunk. Kis készletünk volt odafent a kamrában. Liszt, cukor. Lekvárt is tettem el a nyáron. Eleinte azt ettük, kenyérrel. Aztán, amikor a kenyér elfogyott, anélkül.
   Tulajdonképpen mindenki feljárt a lakásába. A konyhák, vécék mindenütt a zárt udvarra néztek. Bizonyos védelmet élveztek. A pincében nem volt víz, sem mellékhelység. Így az élet alapvető igényeit mindenki a saját lakásában intézte el. Megtörtént ugyan eleinte, hogy akadtak gyáva emberek is közöttünk. S az udvart használták vécének. De a lakók, amikor ezt észrevették, nagyon erős szigorral tiltották meg, még a gyerekeknek is. A házmesterlakás nagyon jó helyen volt – védett sarokban, a ház legrejtettebb zugában. A gyerekeknek és az időseknek – sőt, ha nagy harcok voltak odakint, mindenkinek – megengedte a házmesterné, hogy hozzá menjenek.
   Amikor egy kicsit mérséklődött a harci zaj odakint, főleg a gyermekes asszonyoknak fel kellett menni valami élelemért. Főzni nem tudott ugyan senki. Annyi időt nem mertünk volna a lakásban tölteni – amíg egy étel elkészül. Anyag sem volt hozzá nagyon. Én rendszeresen grízt pirítottam magunknak. Ez elkészült addig, amíg megfőtt a kicsi lisztlevese.
   A baba négy óránként esedékes étkeztetését nehezen oldottam meg. Babaétel készítéséhez semmi más alapom nem volt otthon, mint liszt és víz. Ezekből főztem levest. A lisztet kicsit megpirítottam és felöntöttem vízzel. Szegény gyerek! Alig tudtam beletömni ezt a szörnyűséget.
       
   Ha nagy volt az ágyúzás az utcán, akkor nagyon féltem. Az unokatestvéremre gondoltam, aki a második világháború alatt halt meg, amikor bombázták a házat, amelynek a pincéjébe menekült. Egy ismerős családnál húzta meg magát, amikor Pestet bekerítették az oroszok. Nem tudott hazamenni Gödre. Az egyik bombázásnál vették észre a ház lakói, hogy egy öreg néni fennmaradt a lakásában. Az unokatestvérem felment érte az emeletre, hogy lesegítse az óvóhelyre. Éppen akkor csapódott be a házba egy akna, szerencsétlenségére pont abba a lakásba, ahol a néni feküdt. Az öreg hölgy az ijedtségtől felugrott az ágyról, és lefutott a pincébe. Az unokatestvérem pedig ottmaradt, holtan. 18 éves volt.
   Feljárásaim kicsit az ámokfutásra emlékeztettek. Féltem, mert lőttek. Mentem, mert kellett. Tamás minden alkalommal megkérdezte: “Ne menjek én – jobb lenne, ha te maradnál a babával”. De ő soha életében nem főzött még. Úgy gondoltam, én gyorsabban el tudom végezni a munkát. Bevallom, féltettem őt. Ha valakinek meg kell halni a családban, az én legyek. Így gondoltam, amikor futottam felfelé a lépcsőn. Ilyenkor a pelenkákat is felvittem. Míg a levest készítettem a kicsinek, egy fazékban vizet melegítettem. Abba lötyköltem ki a pelenkákat és a babaholmikat. Egy edényben meleg vizet vittem le a pincébe, hogy a kicsit legalább vizes ruhával lemossam. Ez veszélyes művelet volt, mert az óvóhelyen nem volt fűtés. Vigyáznom kellett. Ha megfázik, se orvos, se gyógyszer. Többször előfordult, hogy olyan tűzharc alakult ki a Baross téren, hogy beleremegett a ház. Ilyenkor nehezen engedett fel Tamás. De a baba éhes volt és sírt. Mindig eszemben tartottam az orvosok véleményét: “Ha egy évig életben tudja tartani, akkor megmarad.”
   Életben kellett tartanom, ez volt egyetlen feladatom most. Egyetlen célom és hivatásom. Nehéz hónapokat éltem át eddig is. A kicsi nem fejlődött úgy, ahogy kellett volna. Keveset evett, gyakran az is visszajött, amit beleerőszakoltam. A gyermekorvos gyomorszájszűkületre gyanakodott. Megvizsgáltatta a kicsit még a nyáron. Szerencsére nem találtak semmi rendellenességet nála. Csak gyenge volt, mint a legtöbb kis súllyal született csecsemő. Kiváltságos gondozást igényelt.
   S most itt vagyok vele. Egy háború közepén. Egy nyirkos pince piszkos, hideg helyiségében. Egy menekülttáborban.
   Minden bajunk és félelmünk ellenére legjobban a nemzetünk sorsáért aggódtunk. Nem tudom, lesz-e még egyszer, valamikor a jövőben olyan nemzedék, amelyet még érdekelni fog a hazája sorsa. Nem tudom, akad-e valaha olyan ifjúság, amelyik elhiszi mindazt, amit leírok most. Mert úgy látom, ma nem ilyenek a fiaink, az unokáink. Legalább is a többség.
   Ha lesz még ilyen befogadó szívű fiatalság valamikor, szeretném elmondani nekik, hogy csodálatosak voltak azok a napok. Hogy katarzis élt bennünk még a pince mélyén is. Bennünk élt tovább annak a tizenkét boldog napnak az emléke. A megízlelt szabadság megváltó öröme. Megmaradt bennünk, és tovább élt a fiatal halottainkért meggyújtott gyertyáink ellobbant fénye.
   Milyen egységben erőszakolta ki a nép, – főváros és a vidék népe – a kormánytól a szovjet hatalomtól való elszakadást! Ahogy a munkások kezükbe vették a gyárakat és a parasztok a földeket! Ahogy készülődtünk új, szabad életünkre. Ahogy vágytunk az erőszaktól mentes hétköznapjainkra. A szabad választások reménye, és a réginek az emléke, mely 1946-ról még sokunkban megmaradt. Izzott a tizenegy éves elnyomás szürke hamuja alatt az értelmünk mélyén.
   És most itt volt előttünk. Megvalósítható közelségben! Hogyan lehet a sors ilyen kegyetlen egy kicsi néphez? Hát nekünk nem lehetnek szép álmaink? Vagy csak álmaink lehetnek?
   Ilyen és hasonló gondolatok foglalkoztattak bennünket a hideg pincében a harcok alatt.
   “Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” – csengtek a fülemben Nagy Imre szavai. És az Írószövetség segélykiáltásai nov. 4-ének hajnalán. Éles fájdalommal vésődtek belém, sok-sok éven át: “Segítsetek, segítsetek, segítsetek!!”
   És néma és tehetetlen volt a világ.
       
   Nem emlékszem pontosan, hogy mikor, valamikor a reggeli órákban ért bennünket a sokk. Már az óvóhelyen voltunk. Több rádió is szólt, itt-ott a családok bugyrai mellett, a földre téve. Egyetlen konnektorból elosztók segítségével üzemeltették őket. Drótok hálózták be a teret.
   Szolnokról jött a sokkot okozó üzenet.
   “A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Rádiója” beszélt. Némán hallgattuk:
   “Figyelem, figyelem, figyelem. Dr. Münnich Ferenc a mikrofonnál .
   Nyílt levél a magyar dolgozó néphez! Honfitársaink, munkás és paraszt testvéreink:
   Alulírottak, Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc miniszterek, Nagy Imre kormányának volt tagjai bejelentjük, hogy 1956. november 1-jén, megszakítva ezzel a kormánnyal minden kapcsolatunkat, kiléptünk a kormányból és kezdeményeztük a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását.”
   Árulók! Árulók! – motyogtam félhangosan. Sírni kezdtem. S ahogy a könnyeim lassan végigcsorogtak az arcomon, Arany János verse jutott eszembe. A Szondi két apródja. Annak az utolsó versszakát mormoltam:
   “Apadjon el a szem, mely célba vevé,
   Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
   Irgalmad, óh Isten, ne légyen övé,
   Ki miatt lőn ily kora veszte.”
   Így búcsúztam akkor, ott az óvóhelyen a fiatalon meggyilkolt magyar szabadságtól.
       
        

Utolsó próbálkozások
       
   Elnémult a budapesti Kossuth rádió. Csak néhány vidéki adóállomás működött még a szabadságharcosok kezében. Ezek egyetlen, éles sikoltásként sugározták bele az éterbe a szovjet támadás hírét. A segélykiáltások átfogták az ország felsebzett testét. A szovjet tankok olyan fölényben voltak, akkora túlerővel tiporták szét a mi fiaink gyenge védelmét, hogy fel sem merülhetett senkiben a reménység.
   Egyedül az ENSZ-ben bíztunk. Eszelősen kerestük a külföldi adókat, főleg a Szabad Európa Rádiót. Innen tudtuk meg, hogy a tárgyalóbizottság elnökét, Magyarország hadügyminiszterét, Maléter Pált Tökölön letartóztatták a szovjetek.
   Török Bálint sorsa, megismétlődve a századok vergődéseiben! Azt is megtudtuk, hogy Nagy Imre és társai a jugoszláv nagykövetségre menekültek. Így utólag szinte hihetetlen, de azt kérdeztem Tamástól: “Miért oda?”
   “A kormány a helyén van” – hallottam reggel. De hol a helye???
   A vidéki adók közül a dunapentelei Nemzeti Bizottság Szabad Rádióját sikerült az egyik lakótársnak befogni.
   “A hitszegő megszállók megtámadták Budapestet és több más vidéki városunkat. Pécsett, Székesfehérváron, Dunaföldváron, Veszprémben áll a harc. A magyar honvédek egy emberként állnak ellen a betolakodóknak és utolsó csepp vérükig kitartanak a magyar forradalom szent ügye mellett. Nemzetünk helyzete tragikus, de nem reménytelen.” – így hangzott a halál torkában vergődő fiúk üzenete. – “Még áll a harc, de győzni Kell!”.
   Szegény fiúk!
   A késő délelőtti óráktól már inkább csak segélykiáltások hangzottak el minden magyar rádióból, amelyik még működött. Az ENSZ-től, az egész szabad világtól kértek segítséget. Iszonyú volt még hallgatni is.
   A felhívások a Szabad Európa Rádióhoz egyre sűrűsödtek. Az ország minden részéből felhangzott egy-egy segítségkérés.
   “Figyelem, figyelem! Szabad Európa Rádió! Azonnali fegyveres segítséget kérünk!” Ezt még a dunapentelei fiatalok sugározták. De jelezték, hogy hamarosan el kell hallgatniuk:
   “Lehetséges, hogy hamarosan megszűnnek adásaink és nem hallhatják többé. Csak akkor hallgatunk el, ha megölnek bennünket.”
   Aztán jelentkezett egy adó, Rákóczi adónak nevezte magát. “Majd a Csokonai Rádió küldött üzenetet az ENSZ főtitkárához.
   “Az egész magyar nép nevében szólunk Önhöz. Két héten belül másodszor törnek hazánkra a szovjet csapatok. Embert és nemzetünk értékeit nem kímélve, hadszíntérré változtatták hazánkat.”
   Az ENSZ tagállamainak a képviselőihez szólt egy másik üzenet:
   “ENSZ-küldöttek! Népek küldöttei!
   Az elkövetkező órákban döntötök a nemzet életéről vagy haláláról. Miközben hazátok fiai boldogan és békében élnek, a magyar nép fiai a szovjet harckocsik és bombázók gyilkos tüzétől hullanak el. Hazánkat külső fegyveres támadás érte. Utolsó mentsvárként hozzátok fordulunk...”
   Majd a Csokonai adó is bejelentette, a késő délutáni órákban hogy adásukat bizonytalan időre megszakítják. Utolsó mondata az volt: “Éljen a szabadság, éljen a szabad magyar nép!”
   Ettől kezdve semmiféle rádióadásra nem figyeltem többé.
   Bevégeztetett.
       
   Lassan kialakítottuk pincei életünket. Több – eddig számomra ismeretlen – lakótárssal kerültünk melegebb kapcsolatba. Visszagondolva az óvóhelyen eltöltött időre, az egész ház számára a gyermekek féltése volt a legnagyobb gond. Nem messze tőlünk telepedett le egy család. A harmadik emeleten laktak. Eddig csak köszönőviszonyban voltam velük. A férfi úgy az ötvenes éveiben járhatott. Az asszony negyvenöt éves lehetett, Volt velük egy nagymama is, aki az asszony mamája volt. Kedves, beszédes öreg néni. Gyakran jött oda hozzánk, megnézte a babát. Egy tizenöt éves lány tartozott még a családhoz. Beszélgetés közben tudtam meg, hogy van egy fiuk is, aki nincs közöttük. Az asszony, akit Katinak hívtak, mindig szomorú volt. Arcán az önuralommal elfojtott izgalom és túlfűtöttség teljesen el nem titkolható jelei látszottak. Szemében mély bánat ült, s valami lázas fény. Vonzódtam ehhez a családhoz. A pincében nyomorogva napról napra közelebb kerültünk egymáshoz.
   Egyik nap, éppen a kicsi ételét hoztam le a lakásból, hatalmas durranás rázta meg a házat. Éppen csak leértem az óvóhelyre. Tamás állt a mózeskosár mellett. Ijedten és értem izgulva. Amint maglátott, felengedett a rémülete. Letettem a székre a kezemben tartott holmikat és ráborultam a mellére. Összeölelkeztünk. A mai napig sem tudom, mi történt akkor velem. Visszafogott emberek voltunk mindketten. Idegen emberek előtt soha nem mutattuk ki egymás iránti szeretetünket. Arra emlékszem, hogy minden felmenetelem előtt felmerült bennem a kérdés: vajon lejövök-e még ? A harcok napokon át folytak körülöttünk, bármikor érhette találat a házunkat. Mint ahogy ez meg is történt. Mert amikor végleg visszaköltözhettünk a szobánkba, bizony a fal, körben, golyóokozta lyukakkal volt tele. De ez később történt.
   Akkor, amikor – nyilván a félelem önkéntelen levezetéseként – Tamásra borultam, odajött hozzám Kati.
   “Izgultam érted” – mondta és megsimogatta a vállamat.
   Jól esett ez a hirtelen rám irányuló kedvesség, és miközben felvettem a babát, hogy a lisztlevessel megetessem, beszélgetni kezdtünk. Akkor mondta el, hogy mennyire izgul a fiáért, aki valahol Székesfehérvár környékén tölti katonaidejét.
   “Biztosan harcol valahol – talán már nem is él” – mondta könnyekkel a szemében.
   Ahogy rövid barátságunk alatt az már kiderült, a család ugyanazokat az elveket, hiteket vallotta, amiket mi, Tamással. A gyerekeket hazafias és vallásos szellemben nevelték, amennyire az az akkori időkben lehetséges volt. Maguk között az emberek ezt “kettős nevelés”-nek hívták. S vigyázni kellett arra, hogy a gyerek az iskolában ne árulja el az otthonában tanultakat.
   Kedves példa volt erre az a jelenet, mely néhány évvel ezelőtt zajlott le az Akadémiai könyvtárban. Főnököm, Rásonyi Laci bácsinak a legkisebb lánya, Leila talán öt éves lehetett akkor. Ma hegedűművész. Kirándulásról jött haza az édesanyjával és nagyobbik nővérével, Diával, aki már gimnáziumba járt. A vidék tanulmányozására ment az osztálya, és Dia édesanyja, mint szülő elkísérte a kis csapatot. S hogy élményt nyújtson a kicsinek is, magával vitte a nagylányok közé.
   A kislány nagyon jól érezte magát a Mátrában, ahol egy aprócska falu iskolájában kaptak szállást. Amikor hazajöttek, Laci bácsi magával hozta a könyvtárba Leilát. A katalógusteremben hirtelen nagy tömeg gyűlt össze könyvtárosokból, mert mindenki szívesen nézte, hallgatta a kislányt, aki megszédült a dicsőségtől, hogy így a központba került. Beszédes kedve kerekedett, és ömlött belőle a szó a kiránduláson szerzett élményeiről.
   Mesélte, hogy szalmán aludtak, és hogy alig kaptak élelmet a faluban. “Nem volt ott semmi” – mondta a kislány – “a bolt üres volt, tejet sem tudott anyu szerezni nekem.” Csacsogott a kicsi, egyre jobban belemelegedett a beszédbe és elfelejtette a véleménynyilvánítás akkoriban titkosított szabályait.
   “Mondta is anyukám, hogy a Rákosi ...”
   Mindenkiben megfagyott a lélek egy pillanatra. De Laci bácsi csodálatos gyorsasággal megérintette gyermeke vállát.
   A gyerek azonnal kapcsolt, hogy rossz úton halad a beszámolóban, és az öt évesek értelmi színvonalát túlszárnyalva a perc töredékében kivágta magát, így folytatva a beszámolót: “hogy a Rákosi bácsi mondta, hogy vigyük a falura a kultúrát.”
   Így nevelkedtek a gyerekeink az elnyomás éveiben. S még rosszabbul a bölcsődék, óvodák és a napközik butító, janicsárképző intézményeiben, az eltipró hatalom dicsőítését tanulva.
   “És ezek a gyerekek állnak most szembe az orosz tankok ágyúcsövével! A szovjet elnyomás ellen a magyar szabadságért! Nem csodálatos ez?
   Erre gondoltam, amíg Kati beszélt. Mesélte, hogy felhívta őt telefonon a fia a forradalom lázas napjaiban. De nem mondta meg, hogy hol van, csak azt, hogy: “Anyu, mindnyájan átálltunk a szabadságharcosokhoz.”
   Kati férje, Sándor egész nap a rádiót csavargatta, mintha a hírekből egyszer csak, valami csoda folytán, megtudhatna valamit a fiáról, akit Sanyinak hívtak az apja után. Fénykép biztosította jelenlétét a családban. Azt szorongatták a kezükben, s adták kézről kézre maguk között, egymásnak. Nekem is megmutatták a képet. Szigorú fiú nézett rám a fekete-fehér fotóról. Annyi azonban elég volt, hogy ismeretségbe kerüljek vele s én is izguljak érte.
   Sokáig nem jött hír róla. Évekig. Csak 1959-ben szabadult. Akkor tudtuk meg a sorsát.
   Sanyit egy Székesfehérvár közelében dúló, egyenlőtlen harc során ejtették foglyul a szovjet csapatok. Több társával együtt bevagonírozták őket és hosszú napokon át tartó gyötrődésük után szállították őket, a Szovjetunió területére, Ungvárra. De – valószínű a nemzetközi nyomástól félve – rövid időn belül visszahozták őket Magyarországra. “Bűnhődésük” azonban ezzel nem ért véget. A pesti gyűjtőfogházban vallatták a fiúkat, majd “bíróság előtt feleltek tettükért. “Volt, akit halálra ítéltek közülük. Sanyi megúszta alig három év börtönbüntetéssel. A legszörnyűbb az volt, hogy a szülei semmit nem tudtak fiuk sorsáról, s így a közel három év hallgatásában és rettegésében élve, idegileg teljesen tönkrementek.
   Rosszabb sors várt az egyetemista barátnőmre, Zsuzsára. Az óvóhelyen döbbentem rá, hogy a lány anyja egyedül gubbaszt az egyik sarokban. Az amúgy is beteges asszony összetörve ült egy széken, mellette a földön egy kis táska hevert. Abban voltak a sebtében összecsomagolt holmijai. Arca, szemei vörösek voltak a sok sírástól. Odamentem hozzá. Megtudtam, hogy Zsuzsa elment az egyetemi társaihoz még november 3-án. Azóta semmi hír nincsen felőle. – “Biztosan harcol valahol” – mondta az anya – “nagyon eltökélt volt az elmúlt napokban.” – “Talán már nem is él” – sóhajtott az asszony, és újra sírni kezdett. Ettől kezdve egy fővel szaporodott ellátottjaim száma. Kevés ennivalónkat vele is megosztottuk.
   Zsuzsa nem halt meg. Később megtudtuk, hogy él. Fogságba került. Először ő is a gyűjtőfogház vendégségét élvezte, majd Kalocsára vitték a hírhedt női börtönbe, ahol éveket töltött el, és csak az 1963-as amnesztia idején szabadult. Segédmunkás lett egy építkezésen. Törékeny fizikumával hordta a maltert a kőműveseknek. Mint fizikai munkásnak, kérőbb megengedték, hogy befejezze egyetemi tanulmányait. Aztán vidékre került, mivel Pesten nehezen kaphatott volna értelmiségi munkakört. Egy vidéki városban lett tanár.
       
   Sokat beszélgettem a pinceszomszédommal, a kommunista vegyésszel. A harci zajoktól rémült hosszú éjszakákon át volt időnk kielemezni a történteket.
   Ferenc – így hívták – a vártnál kellemesebb vitapartnernek bizonyult. Tulajdonképpen nem is volt köztünk ellentét. Mélyen megrázta őt is Kádár árulása. “Kilépek a pártból – ismételgette – ilyen aljasok között nincs ott számomra hely.” – A felesége mélyen helyeselt. Közben figyeltük gyermekeink nyugtalan alvását. Éberen lestük a patkányok éjszakai mozgását. Vigyáztunk, nehogy valakiben kárt tegyenek.
   A vita akörül forgott, hogy mit csinálnak velünk majd a szovjetek, ha vége lesz az utcai harcoknak. Az nem volt kétséges egyikünk előtt sem, hogy leigáznak bennünket. Ekkora túlerővel szemben tehetetlenek vagyunk. Csak én – vele ellentétben – szörnyű sorsot képzeltem el magunknak. Egyetemi tanulmányaim alatt sokat foglalkoztam a Szovjetunióban élő török és egyéb kis népek történelmével. A rebellis kisebbségnek nem nagyon volt kegyelem. Megölték vagy kitelepítették őket. Elhurcolták a gulágokra. Mi mást képzelhettem volna most, minthogy mi is az ő sorsukra jutunk. Lelki szemeim előtt már megjelentek a zárt vagonok, amilyenekkel a zsidókat, majd a magyar katonákat és civil foglyokat szállították a változó nemzetiségű üldözők a közelmúlt tragikus évei alatt. Kit Nyugatra, kit Keletre.
   “Nem fognak elhurcolni bennünket – mondta Ferenc – az képtelenség. Abba nem egyezne bele a világ.”
   Fenntartással fogadtam nyugtatásnak szánt szavait. Mit nem enged a világ? Ha tétlenül nézi jelen vergődésünket, élet-halál harcunkat?
   “A világ fel van osztva – mondtam én könnyekkel küszködve – és mi Jalta óta a szovjetek kezében vagyunk. Azt tesznek velünk, amit akarnak.”

Utolsó találkozás
       
   Nehéz elvonatkoztatnom az emlékezetemben már ötven éve bezárt élményeket az azóta napvilágra került történésektől. Nem tudom pontosan, mennyit tudtunk a szabadságharcról ott, a patkányok között. Azt tapasztaltuk, hogy erős harcok dúlnak. S nem csitulnak a fegyverek.
   De azt, hogy mi folyt a pesti utcán azokban a véres napokban, arról keveset tudtunk. Ami bejutott hozzánk, azok a hírek a “pesti srácok”-on keresztül érkeztek. Minden éjjel bejöttek a pincébe. Vállukon fegyverrel ellenőrizték az óvóhelyet. Nincs-e a lakók között ávós, aki lőhet. Jöttek a fiúk. Álmosan, fáradt arccal. De a szemükben még élt a lobogás. A szabadság vágyának a tüze. Arra biztosan emlékszem, hogy nem féltünk tőlük. Csendesen végigmentek a köztünk kialakított, általunk kijelölt “folyosón”. Volt, aki szótlanul járta végig a pince zugait. Köszönt és továbbment. Nem tudtuk, hogyan jöttek be. Honnan. És hol távoztak. De megjelentek minden nap. Néha szóba elegyedtek velünk. Elmondták, hogy nagy harcok dúlnak mindenfelé. A Baross téren és a Rákóczi úton mindenütt kilőtt tankok állnak. Sok a halott, a sebesült. Lőnek rájuk a háztetőkről. Valószínű az ávósok. Biztosan a padlásokon, és a pincékben bújhatnak meg. Ezért kell ellenőrizni a házakat.
   Aztán az egyik éjjel megjelent a szőke fiú. Akinek október 23-án literes üvegeket adtam. Aki elfogadta tőlem a teát. Akit a szívembe zártam és titkon figyeltem még nov. 4-e előtt, nincs-e a Rákóczi úti halottak között. Nem hittem, hogy valaha még látom. Hogy még egyszer elém hozza a sors. Ő volt az én hősöm. A kiválasztott névtelen katonám. Mundér nélküli harcosom. Élő, eleven, általam látható személy, aki valódi szabadságharcos volt.
   A találkozás felejthetetlen volt a számomra. Nem sokkal előbb jöttem le a konyhából a kicsi levesével. Éppen csak megtömtem szegényt a szörnyű étellel, amikor megjelent két fegyveres. Így utólag visszaemlékezve azokra a napokra, azt hiszem, felmerülhetett bennem egy pillanatra legalább, hogy mi lenne, ha hirtelen elsülnének a fegyverek a kezükben? De az csak futó félelem lehetett. Hiszen tudtuk, éreztük, hogy ők a mi fiaink.
   Ahogy a mózeskosárba visszatettem az ölemben tartott csecsemőt, hirtelen felnézve ismertem meg a szőkét. Ő is észrevett engem és felém indult.
   “Hát él, mégis él!” – robbant ki belőlem az öröm. Szemlátomást jól esett neki ez a szeretetteljes fogadtatás a zord időben. Aztán váltottunk néhány szót. Elmondta, hogy nagyon egyenetlen a harc. Kevesen vannak. Sokan meghaltak már közülük. A sebesültjeiket nem tudják összeszedni, mert állandóan lőnek a szovjetek a tankokból. Azt mondta, hogy a legveszélyesebbek az orvlövészek, akik a háztetőkről és a padlásokról támadnak rájuk. Feltehetően ÁVH-sok. A Péterffy Sándor utcai kórházba tartó vöröskeresztes mentőautókra lőnek. Sokszor a sebesültek, sőt a mentősök is ott pusztulnak el a kocsiban.
   “De mi kitartunk, amíg élünk” – mondta égő szemekkel és a mózeskosárban fekvő kicsire nézett. Rámosolygott és, miközben egyik kezével a vállán lévő fegyvert fogta, a másikat a baba felé nyújtotta és kamaszos, esetlen mozdulattal megsimogatta a gyerek fejét. Akkor nem gondoltam rá, de később gyakran felidéztem ezt a jelenetet. És tudatosodott bennem évek hosszú szomorúságán át, hogy ez a simogatás egy szabadsághősé volt. Végső búcsúja, egy életre és boldogságra született fiatal fiúnak. Aki utolsó üdvözletként kezének érintésével átadta a levert forradalom üzenetét a legifjabb nemzedék képviselőjének.
   Soha többet nem láttam.
       
        

Újra a lakásban
       
   Már több, mint egy hete éltünk a pincében. Egyre rosszabbul viseltük el az embertelen körülményeket. A babát nem tudtam füröszteni a hideg helyiségben. Láttam, hogy érzékeny bőre kipirosodott. Az egyik asszony, aki a földszinten egy aránylag védettebb lakásban élt, felajánlotta, hogy vigyük fel a kicsit az ő konyhájába, és gyorsan fürösszük meg. Boldogan fogadtam el a szívességét. Amikor egy időre elcsendesedett a kinti zaj, felmentünk hozzá a kicsivel. De alig melegedett meg a fürdővíz, az utcáról olyan csatazaj hatolt be a házba, hogy megijedtünk és visszafutottunk.
   Kati – aki a harmadik emeleten lakott – egyszer felment a lakásába. Örömmel újságolta, hogy működik a telefonja. Fel tudta hívni a város másik végében élő bátyját és annak családját. Azt mesélték neki, hogy ők már feljöttek a pincéből és az otthonukban laknak. Ez a hír felrázott bennünket, és egyre jobban megerősödött az az elhatározásunk, hogy mi is otthagyjuk a hideg búvóhelyet.
   Erre azonban még néhány napig várni kellett. Amikor végre elült a háborús zaj, kezdtünk felszivárogni a házba.
   Lassan mi is összecsomagoltuk a babát, a lehozott holmikat, és felmentünk a kis otthonunkba.
   Amit ott láttunk, az maga volt a szörnyűség. Akkor döbbentünk rá igazán, hogy, ha fent maradunk, már nem élnénk. A még eddig épen maradt ablaktáblák mind összetörve. A padló üvegszilánkokkal volt tele. Mivel a szobánk a háznak a Baross tértől távolabbi sarkán helyezkedett el, az onnan irányzott lövések legjobban hozzánk csapódtak be. Különösen arra a falrészre, mely szembenézett a térrel. A lövések okozta lyukak szinte egyenes vonalat húztak a vakolaton, teleszórva a bútorokat törmelékkel.
   Legjobban a rekamié sérült. Szép, fényes fakeretén csúnya horzsolások keletkeztek. A szövetét vastagon belepte a por.
   Különös története volt ennek a bútordarabnak. Két évvel ezelőtt – rövid jegyességünk alatt – az esküvőnk előtti napokban sikerült hozzájutni. Addig egyedül éltem, és Vilma bútorait használtam. Még az ő édesapjától örökölt ágyban aludtam. Házasságunk előtt kifestettük a szobát. A régi bútorokat visszaadtam Vilmának, és kevés, megtakarított pénzeinkből újakat vettünk. Két fotelt, egy kis kerek asztalt. S egy kétszemélyes rekamiét kerestünk még, hogy tudjunk hol aludni.
   De rekamiét nem találtunk a boltokban. Hiánycikk volt akkor Budapesten. Hetekig tartott, amíg tudtunk szerezni egyet. Munka után minden nap a bútorüzleteket jártuk, eredménytelenül. A Wesselényi utca és a Nagykörút sarkán volt egy nagyobb üzlet. Azt hiszem, az utódja ma is működik. Ide vándoroltunk el minden délután, ahogy befejeztük a napi hivatalos tevékenységünket. Egy kedves, középkorú hölgyet találtunk az eladók között, akinek feltűnt ez az általunk alakított fiatal pár. Meghatotta a kitartásunk. Beszédbe elegyedett velünk. Amikor megmondtuk neki, hogy az esküvőnk már ki van tűzve, és már csak tíz napunk van hátra, megsajnált bennünket. Megígérte, ha jön áru, feltétlenül félretetet egyet a részünkre, és azonnal telefonál nekem. Megadtam neki az Akadémia telefonszámát, ahol hívhat.
   Nem sokkal később, egyik délelőtt be is váltotta az ígéretét. Közölte, hogy három darab dupla rekamiét kapott összesen az üzlet. Egyet félretett belőle, de kérte, hogy azonnal menjek, mert sokáig nem tudja tartani. Nagy tömeg várakozik az utcán a keresett árucikkért.
   A főnököm, R. Laci bácsi nem volt benn a Keleti Könyvtárban. Kutatónapot vett ki. Nekem kellett tartanom a frontot. Szerencsére akkor a bibliográfiai osztály munkatársai is a Keleti Könyvtárban dolgoztak. Valamilyen átépítés miatt ide szorultak, ideiglenesen. Őket kértem meg, ügyeljenek a házra, amíg én elszaladok a boltba.
   Nem lett volna semmi baj, ha éppen abban a félórában, míg távol voltam, nem robban be egy külföldi, magas tisztséget viselő látogatócsoport a könyvtárba. Maga az Akadémia elnöke, Rusznyák István kísérte őket, meg az én igazgatóm, H. Gyula. Jöttek, hogy megnézzék a kézirattárunkban őrzött kincseket. A Maimonidesz-kódexet, és egyéb keleti, főleg török, perzsa, mongol, tibeti nyelvű kéziratok és fanyomatok közül a leghíresebbeket. Ezeket, természetesen szekrényekben őriztük. A kulcsok pedig Laci bácsi íróasztalában rejtőztek. Egyedül én tudtam még a hollétükről Laci bácsin kívül.
   Jött a nagy küldöttség, hogy az Európa hírű nagy gyűjteményt megszemlélje. Csakhogy nem volt senki, aki azokat megmutassa. Szegény bibliográfus társaim próbálták megkeresni az elrejtett kulcsokat, de nem találták.
   Botrány robbant ki az esetből. Az igazgatóm fegyelmivel és felmondással fenyegetőzött, jogosan. Másnap felhivatta Laci bácsit az irodájába, és kiadta a parancsot, hogy írasson velem egy jelentést, hol töltöttem az időt a nevezetes látogatás alatt.
   Az állásom került veszélybe. Nem tudtam, mit tenni. Megírtam a valót. Hogy egy hét múlva lesz az esküvőm, és nincs rekamiénk. Nem lehet kapni sehol. S hogy egy eladó megsajnált bennünket az egyik üzletben, és telefonon értesített, hogy most érkezett hozzájuk három darab. Kérte, hogy menjek azonnal befizetni, mert a sok igénylő között nem meri sokáig tartani a részünkre. Mennem kellett. S az egész fél óra alatt lezajlott. Szerencsétlenségemre esett össze az idő a látogatással.
   Az eset kicsit komikus volt, és az igazgatónak volt humora. Elejtette az ügyet. Az esküvőnkre dísztáviratot küldött.
   Most ez a bútorunk sérült meg a legjobban. Dehát ki törődött vele? Élünk, ismét túléltünk egy háborút, mint 1945-ben. Ezt éreztük. Érdekes, ahogy visszemlékezem rá, most semmi öröm nem volt bennünk. Nem úgy, mint a második világháború végén. Akkor kis ideig fellélegeztünk a harcok megszűntével. Most nem. Most ránktelepedett a gyász, a teljes legyőzetés fájdalma, a megsemmisülés ólomsúlya, egy álom vége.
   Éjszaka volt a legrosszabb. A sírkamrákban lehet ilyen csend. És sötétség.
   A Baross téren nem égtek a lámpák. A levegőben füst és égésszag terjengett. Az utca kihalt. Ahogy az üveg nélküli ablakon kinéztünk a Rottenbiller utcára és a Baross térre, orosz tankok lepték el az egész általunk belátható környéket. Ellenséges katonák jártak fel-alá a járdákon. Vállukon fegyver. Lesték a kilőtt szemű házakat. Nem bukkan-e ki valamelyiken egy lázadó puskacsöve?
   Félve néztük a leveretés iszonyatát, a harcokban szétlőtt épületeket. Hideg volt. Az ablaktalan helyiségekben dideregni kezdtem. Azt hiszem, a félelemtől is reszkettem.
   Faludy Györgynek van egy verse. Később, 1989-ben jutottam csak hozzá. “56-os emlék: Az osztrák határon” című. Ebben írta, amikor a forradalom után el kellett hagynia az országot.
   “Mögöttem:
   puskaszó, sötétség.
   remények temetője.
   Furcsa haza. Az ember fellélegzik,
   mikor kiér belőle.’’
   Neki menni kellett. Az élete veszélyben volt.
   Mi maradtunk. Most, ötven év távlatából visszanézve, nem tudom, jól cselekedtünk-e?
   Nem mentünk el. Itt maradtunk. Itt kellett maradnunk. Ezt diktálta a szívünk, a hősök emléke, a szétlőtt Budapest. A szőke fiú és a társai, akik meghaltak a barikádokon. Félelmes volt a pesti utca, amikor néhány nap múlva kimerészkedtünk. Nem ismertünk rá a Rákóczi útra. A házak szétlőve. Az okt. 23-át követő napok harcaiban már megsérült épületek most még jobban tönkrementek. Végig az úton kilőtt tankok álltak, összeégve. Bennük a tűztől összezsugorodott, szénné égett emberi maradványok.
   Napokig ott voltak.
   Iszonyatos volt. A tereken és az utcákon, a járdák és az úttest közötti csíkokban, ahol nem borította aszfalt vagy beton a földet – mindenhol sírok domborultak. Rajtuk összetákolt kereszt. Legtöbbször név nélkül. És virág. Mindenhol virágot láttam a hősök ideiglenes nyughelyén. Kik szerezhették őket és honnan, egy letiport város téli agonizálásának idején? És honnan lett hirtelen a sok nemzetiszínű lobogó, amikkel a hantokat leterítették?
   Hősök és zászlók temetője! Ez volt a Rákóczi út.
   Az ablak nélküli házak elhagyottan meredtek bele a novemberi szürkeségbe. Végigmentünk egészen a Körútig, s onnan tovább, a Rókus-kápolnáig. Az is romos volt. Sérült, szétlőtt tornya kérdőjelként állt. Mintha azt kérdezte volna: miért?
   Nem tudtam levenni a szememet a kilőtt tankokról. A bennük égett emberi csonkokról. Megrendített a háború igaztalan kegyetlensége. Ezeket a fiúkat – akikből csak egy szénkupac maradt – szintén anya szülte. Anya siratja valahol, messze országban. Egy orosz, ukrán, kazak kirgiz, vagy valamilyen Szovjetunióban élő nép egyik asszonya. Ezeket a fiúkat nem a szülők küldték ide öldökölni. A hatalom irányította őket hozzánk. Még azt is hallottam, hogy a szovjet kiskatonák azt sem tudták, hol harcolnak. Azt hitték, a szuezi háborúban vesznek részt. Ezt nehezen tudtam elhinni. De mindenképpen egy imperialista, elnyomó nagyhatalom áldozatai, akik iszonyú kínok között szenvedhették el a tűzhalált. Ahelyett, hogy öleltek volna – öltek. S ahelyett, hogy éltek volna, meghaltak, fiatalon és értelmetlenül.
       
        

A menekülés gondolatai
       
   Az első lehetőség, hogy a veszélyesnek tűnt Baross teret elhagyjuk – rögtön az óvóhelyről való feljutásunkat követő napokban adódott.
   Élt egy rokonunk Csillaghegyen, a Mátyás Király út egyik mellékutcájában, közel a HÉV megállóhoz. Szép, családi házban volt a lakásuk. Feleségével és ötéves kislányával éltek. Pistának hívták. A második világháborúban katonatiszt volt. Úgy tudom, előtte katonaiskolát végzett. Pista, aki a Rákosi-rendszerben nem találta meg a helyét – annak ellenére, hogy közben mérnöki diplomát is szerzett – úgy döntött, hogy elmegy a családjával Kanadába. Ott próbál szerencsét. Annyira szeretett bennünket és annyira sajnált társbérleti szobánkért, hogy felajánlotta nekünk a lakását. A nehéz időkben, veszélyek közepette jött be hozzánk Csillaghegyről, motorral. Nem volt könnyű dolga. Ahogy mesélte, az úton mindenhol szovjet harci alakulatokkal találkozott. Percenként megállították. Nem is értettük, hogyan mert vállalkozni erre az életet kockáztató útra. Végül is elért a Baross térre, hozzánk.
   Amikor elmondta jövetele célját, nagyon meghatódtunk. Felajánlotta az otthonát nekünk, bútorostól. Csak ki kellett volna jutnunk Csillaghegyre. A lebonyolítás azonban akkor lehetetlennek tűnt. Hogyan hagyjuk itt a kis motyóinkat? Egyáltalán, hogyan menjünk ki egy féléves csecsemővel? Közlekedési eszköz nem volt. Teherkocsit nem lehetett szerezni. Ha lett volna, sem mertünk volna a szovjet tankok között ilyen nagy távolságot megtenni. Mi lesz a babával a téli hidegben, amíg kiérünk? És ha nem érünk ki? Ha valahol elterelnek bennünket a megszállók?
   Sokszor gondoltam később erre a ki nem használt, ki nem használható lehetőségre. Sok gondot, munkát és költséget takarítottunk volna meg, ha sikerül elfoglalni Pistáék lakását. A ház most is áll. S ha elmegyek mellette, amikor Csillaghegyen járok, mindig összeszorul a szívem. Milyen nehéz, sok éven át tartó munkával, mennyi izgalommal tudtunk később otthont teremteni magunknak! Ha akkor ki tudtunk volna menni, könnyebb lett volna az életünk. De, ahogy Balczó András mondta: “A ha-val kezdődő mondatoknak nincs értelme.”
   A dátumok összefolynak már az emlékezetemben. Nem tudom felidézni, mikor nyílt lehetőség számunkra, hogy elhagyhassuk az országot. Talán már decemberben történt. Akkor még tömegesen menekültek ki az emberek az osztrák határon. A Baross térről is indultak teherautók nyugatra.
   Volt egy gyermektelen orvos házaspár barátunk. Egyik délután, ebéd után feljöttek hozzánk. Hívtak bennünket, menjük velük Ausztriába. A Blaha Lujza térről indulnak nyugatra másnap reggel. Nekünk is biztosítottak helyet a kocsin. Kevés holmival, csak ami feltétlenül szükséges az életben maradáshoz, menjünk velük.
   Nekünk itthon semmink nem volt. Csupán a társbérleti szűk szobát kellett volna elhagyni. Anyám nem élt. Apámmal akkor szinte semmilyen kapcsolatom nem volt. Tamás szülei vidéken laktak. Nem lett volna nehéz az elválás. Így sem találkoztunk sűrűn. Tamás építészmérnök, én orientalista-könyvtáros voltam. Nemzetközi szakma mindkettő. Németül, ha nem is tökéletesen, de jól beszéltem. A gyermekünk fél éves volt. Ha betesszük egy mózeskosárba, könnyen magunkkal vihetjük. Ezt tudtuk. A táplálása is megoldható lett volna. Nem nagy távolság az osztrák határ – mondták a barátaink.
   De nem mentünk el.
   Nehezen tudnám megmagyarázni a döntésünket. A válaszút mindig nehéz. Megtalálni a helyes megoldást. Ez most sorsdöntő volt. További életünk meghatározója. Kint, ha átjutunk a határon, a kicsi gyerekkel biztosan hamarosan felkarolnak bennünket. Mindenfelől azt hallottuk, hogy a nyugaton – most, miután tétlenül nézték, hogyan taposnak le bennünket a szovjetek – minden segítséget megadnak a magyar menekülteknek, amit lehet.
   Mindig polgári körülmények között szerettem volna élni, ami most, a szovjet rabiga véglegesnek tűnő elnyomásában kilátástalan vágynak tűnt csupán. Mi várhat ránk idehaza? S mit tudnánk elérni kint az érvényesülés lehetőségeiben?
   Az ész azt diktálta, hogy menjünk. Hogy fussunk, meneküljünk, amíg lehet. Bár a forradalom napjaiban semmiféle hőstettben nem vettünk részt – a kicsi miatt – szóbeli megnyilvánulásainkban mindenképpen jelt adtunk a szabadságharcosokkal való teljes azonosulásunkból. De ez nem jelentett semmiféle fenyegetettséget. Inkább a kilátástalannak tűnő jövő miatt lett volna tanácsos itthagyni a letiport hazát.
   Éppen ez nem ment. Nem tudtuk itthagyni.
   Lelki szemeim előtt végigvonult az eddigi életem. Nem voltam még harminc éves. A gyökerek azonban nagyon mélyről jöttek. A gyermekkorból, ami a földhöz kötött. A faluhoz. Az én falumhoz, ami távol van ugyan Budapesttől. De, ha akarok, elmegyek és megnézem az ősök sírját a temetőben, a házat, ahol születtem, a szomszédokat. Váltok velük néhány kedves szót. Értjük egymás nyelvét. A nyelv a szív érzéseinek kifejezője. Hogyan beszélek odakint a szomszédokkal majd. Miről? Mi lesz a közös a gondolatainkban? Az érzéseinkben? Fáj-e majd nekik is az, ami nekem fáj?
   Aztán eszembe jutott a sok üldözés, megaláztatás, amiben 1945 óta részünk volt, nekem és a családomnak. Mi lesz ezután? Milyen jövő vár a férjemre, a gyermekemre, itt, a leverettetés birodalmában?
   “El kellene mennünk” – mondtam Tamásnak. S ahogy ezeket a szavakat kimondtam, hirtelen becsuktam a szememet. És láttam magam előtt az apám szántotta barna barázdát. A dús, édes illatú dunántúli földet az eke nyomán, ahogy kiperdülnek belőle a fehér gyíktojások. Láttam a Bakony távoli vonulatát, melyet annyiszor kísértem végig vigyázó gyermekszememmel egykor a nyári napsütések hunyorgattató káprázatában. Láttam, ahogy a munkától elcsigázott aratók húznak hazafelé az esti derengésben. Vállukon a kasza. A marokszedő lányok kezében a sarló. Láttam, ahogy jönnek libasorban, egymás sarkában. Fáradtan vonszolják munkában meggyengült testüket. Előjöttek gyermekkorom édes emlékei.
   Aztán eszembe jutott a rommá lőtt Budapest. A néma nép, a megrándult arcú emberek. Ahogy botorkálnak végig az utcákon, a lezúdult üvegszilánkokon, a megrongálódott, szétlőtt otthonaik kilőtt ablakait szemlélve.
   Mi lesz velünk?
   Hirtelen fájdalom hasított belém, ahogy a felvonuló fiúkra és lányokra emlékeztem. Az október 23-i csodálatos felvonulásukra. A fegyelmezett soraikra. Az égő, csillogó szemeikre.
   Aztán a szőke fiúra gondoltam. Aki kezének érintésével átadta a lángot a féléves kicsimnek, mielőtt hősi halált halt a hazáért.
   “Nem, ezt a népet nem lehet itthagyni.” – mondtam Tamásnak. Ő is így gondolta. Így érezte. Bármi legyen is velünk, együtt élünk, együtt halunk ezzel a néppel. Ez a hazánk.
   És maradtunk.
   Itt maradtunk hát, fájdalmunkkal és a leverettetés néma könnyeivel. A fizikai lét bizonytalanságában, ahol a cél egyelőre a mindennapi lét fenntartásának a biztosítására zsugorodott. A lelket megtörni nem lehet! De a test követelései eltompíthatják, háttérbe szoríthatják a gondolatok szárnyalását. A test követel. S ha valaki élni akar, akkor le kell szállnia a mindennapok szürke világába.
   Soha nem voltak annyira időszerűek Ady sorai, mint azokban a napokban.
   “Az élet szent okokból élni akar
   S ha Magyarországra dob ki valakit,
   Annak százszorta inkább kell akarni.”
   Nekünk, akkor nagyon kellett akarni az élet folytatását.
   A lakást már rendbehoztuk. Csak az ablakkeretek tátongtak üresen. Összetört üvegszilánkok álltak ki belőlük. Csüngtek rajtuk, mint jégcsapok a falusi ereszeken. Vak nyílásaikból áradt ránk a novemberi hideg. Fáztunk.
   A sztrájkokkal tarkított munkanapok lassan folyamatossá váltak. Tamás is bement a munkahelyére, melynek neve a “44-es Állami Építőipari Vállalat” volt. A csillebérci kísérleti atomreaktor építését azonban felfüggesztették. Az építőipar erejét a lerombolt Budapest újjáépítésére kellett irányítani. Felosztották a város sérült területeit a nagyvállalatok között. Így került Tamás irányítása alá az Üllői út, Ferenc körút környéke. A Kilián laktanya, a Korvin köz és az Üllői út iszonyúan sérült házainak a rendbehozatala. Vállalatának központja a Balassi Bálint út és a Szalay utca sarkán lévő épületben volt, ahol a 2-es villamos befordul a Kossuth térre. Földszintjén akkor egy étterem működött. Ma a Postabank és a Coop-Tourist irodái foglalják el. Ennek a háznak a legfelső emeletén volt a vállalat vezetősége. A harcok után nehezen szedték össze a dolgozóikat. Annál is inkább, mivel a sztrájkfelhívások még sokáig folytatódtak. A Központi Munkástanács próbálkozásai a menthető vagy annak látszó demokratikus jogok védelmében még hetekig, hónapokig eltartottak időnként sztrájkra szólítva fel a lakosságot céljaik elérésének eszközeként. Néma harc volt ez. Fegyverek nélküli.
   Annak köszönhetően, hogy Tamás az építőiparban dolgozott, hamarosan beüvegezték az ablakainkat.
   A forradalom napjai alatt és annak szétzúzása után is sok segítséget kaptunk a lengyelektől. Vagonszámra érkeztek az üvegtáblák az építőipari vállalatokhoz. Így a 44-esekhez is. A vállalat asztalosai sorban beüvegezték a dolgozóik lakásainak ablakait. Hozzánk már az első napokban megérkeztek, mivel tudták, hogy csecsemőnk van, Tamás első hívására eljöttek. Nemcsak a mi szobánkat hozták rendbe, hanem a közös helyiségeket is.
   Az üzletek lassan kinyitottak. Az alapvető élelmiszereket meg lehetett vásárolni. Időnként ugyan még itt-ott lövések dördültek el, de már nem féltünk. Csak a babát nem mertem kivinni az utcára még sokáig. A zárt udvarban levegőztettem. Tüzelőt rendszeresen tudtunk szerezni a Munkás utcában lévő kis szenespincéből. A Garai téri piacra is kijártam néha. Amikor a gyerek aludt, ott hagytam a kis ágyában. Rózsit kértem meg, nézzen rá néha.
   Egyszerre kevés árut kaptunk, hogy több embernek jusson. Ezért volt sikerélmény egy sorban állásom. A Garai piacon osztottak burgonyát. Úgy emlékszem, fejenként öt kilót kaptunk. Ez nagy kincs volt akkor. Érdemes volt érte beállni a sorba, mely hosszan kígyózott az üres kofás asztalok között. Több órát vett igénybe, míg sorra kerültem. Közben egyszer haza is futottam megnézni a kicsit. Békésen aludt. Visszatérve a soromba, felejthetetlen szórakozásban volt részem. Előttem egy jól megtermett férfi állt. Biztosan éhes lehetett, mert állandóan ételekről beszélt. Töltött káposztáról és rántott borjúszeletről. Elmondása szerint az utóbbit csak gyermekkora emlékeiből ismerte. De legkedvesebb eledele – ahogy elmesélte – a pörkölt volt. Kicsit svábosan beszélt. Phörkölt-nek ejtette az általa nagy becsben tartott étel nevét. Pontosan részletezte, hogyan kell elkészíteni. Mennyire kell megpirítani a hagymát, mert az nem mindegy! Milyen fűszerek szükségeltetnek hozzá és milyen arányban.
   “Ezt mindig én csinálom, nem engedem az asszonynak” – mondta és addig mesélt, nevettette a krumplira váró tömeget, amíg rá nem került a sor. Az eladó – egy idősebb férfi – ahogy szembekerült a hangosan mesélő vásárlóval, komoly tekintettel nézett rá.
   “Magának nem adok. Menjen vissza a sor végére, és meséljen tovább. Addig legalább nem veszekszenek az asszonyok, amíg maga szórakoztatja őket.”
   “Jó – felelt a férfi – de előbb mérje ki a krumplimat.” Aztán ott maradt még sokáig tele szatyorral a kezében. És mesélt. Recepteket sorolt fel. Finom ételek készítésének titkait árulta el a hallgatóinak. De mindig visszatért a pörköltre, mint az ételek királyára.
   Amikor én is megkaptam a kimért adagot, szinte sajnáltam, hogy ott kell hagynom a társaságot. A férfi még utánam kiáltott, s utolsó tanácsként azt ajánlotta, hogy ne krumplival tálaljam majd a pörköltet, hanem finom nokedlival, mert az az igazi. A baj csak ott volt, hogy sem húsom sem a nokedlihez szükséges tojásom nem volt.
       
        

A beletörődés nehézségei
       
   November hónapját furcsa kettősségben éltem át. A fegyveres harcok néhány helyen még szórványosan folytatódtak. Kicsi, erőtlen utóharcok voltak ezek. Apró, utcai lövöldözések. Hallottunk arról is, hogy a Király Béla által vezetett nemzetőrség kis maradék csapata – néhány száz ember – Nagykovácsi mellett még megküzdött a szovjet túlerővel. Inkább csak szembeszállt vele. Mert a végkifejlet várható volt. Elbuktak.
   Remény és kétség között hallgattuk a szájról szájra szálló híreket hasonló ellenállásokról. Nehezen tudtuk elviselni a kudarcot. A tizenkét nap fényes emléke még izzott a szívünkben.
   A pincében szerzett új barátnőm, Kati könnyebben mozgott a városban, mint én. Ő hozta nekem az újabb és újabb híreket. Járt az utcákon, tereken, különös kábulatban kereste elveszett fiát, akiről azt sem tudta, hogy él-e még.
   Eszembe jutott róla a második világháború egyik szomorú emléke. Amikor a falumban és a környék településein megindultak a feleségek és az anyák, hogy a frontról hazatérő egy-egy szerencsés túlélőtől hírt kapjanak eltűnt szeretteikről. És arra gondoltam, hogy az anyák sorsa mindig ugyanaz. A világégések igazi fájdalma mindig az övék.
   Járkálásaiból Kati sosem tért meg üres kézzel. Szerzett röplapokat, újságokat. Tőle kaptam meg a később elveszített kincseimet, példányokat az Október Huszonharmadika c. lapból. De kölcsönadta az Élünk egy példányát is. Ebből csak egyet tudott szerezni. Ezeket az írásokat olvasva – egy-egy percre – felcsillant bennem a remény. Hogy aztán, a napi rádióadások közléseit hallgatva elhamvadjon, elüszkösödjön lassan, de véglegesen a hit.
   Emlékszem, november 22-én és 23-án sztrájkra szólította fel a dolgozókat a Nagybudapesti Központi Munkástanács. Az ok az volt, hogy a karhatalom és a szovjet tankok megakadályozták alakuló ülésüket a Sportcsarnokban. Akkor hirdették meg a 48 órás sztrájkot.
   Újra leálltak a gyárak, a már beindult munkahelyek ismét kiürültek. A sztrájk akkor még egybekovácsolta a legyőzött népet. Ismét tele lett a pesti utca. Emberek járkáltak nehéz szívvel, szomorú arccal. Nem láttam reményt a szemekben, csak gyászt.
   Úgy emlékszem, azokban a napokban alakult meg a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa is. Elnöke Kodály Zoltán volt. Sokáig nem működhetett. December 11-én már be is tiltották.
   Néha, vásárlásaim közben nekem is sikerült néhány “kincset” szereznem. Az Igazság c. lap egyik számát. Kati újabb titkos kiadványokat hozott. Hozzájutottam röplapokhoz. Olyan is volt köztük, amelyik a nőket buzdította egy tüntető felvonulásra. Ez december 4-én meg is történt. Szerettem volna én is elmenni, de nem mertem egyedül hagyni a kicsit. Sokszor gondoltam rá, mi lett volna, ha nem éppen abban az időben van csecsemőm. Biztosan részt vettem volna a harcokban, a tüntetésekben. Talán a barikádon fejeztem volna be az életemet, vagy külföldi emigrációba kényszerültem volna.
   A nőtüntetésre december 4-én Kati elment. Tőle tudtam meg, hogy a november 4-én megindult szovjet invázió emlékére felvonultak a budapesti nők, lányok, asszonyok. Kezükben virágot tartottak és némán meneteltek a Hősök terére, hogy megemlékezzenek a forradalom áldozatairól. De a karhatalom és a szovjet erő szétoszlatta őket. Emlékszem, Kati sírva jött haza.
   Nehezen tudtuk elviselni a leverettetést. Ezt bizonyítják a spontán kirobbant utcai harcok is. Még december folyamán is lehetett tartani tőlük.
   Legelőször Mikulás napján vittem ki a babát az utcára. A közeli Rózsák terére szoktam kimenni vele még a forradalom előtt is. Aztán több, mint egy hónapig megszakadtak a séták. Úgy gondoltam, már elült a harci zaj. Megajándékozom a gyermekemet egy kis friss levegővel.
   Nyitott babakocsink volt. Sportkocsinak hívták ezt a típust abban az időben. Lehetett teljesen vízszintesre állítani. De ha felhajtottuk a támláját, ültetni is tudtuk benne a babát. Hideg decemberi délelőtt volt. Bebugyoláltam a gyereket. A kocsi aljába meleg takarót tettem. Rá a kicsit. Betakartam a kis paplanával. Elindultunk.
   Az utca kihalt volt. Alig akadt néhány járókelő. Ahogy a térre értem, tekintetem kedvenc templomomat kereste. Szerencsére épen maradt. Állt a tér sarkában. Méltóságteljesen. Gondoltam, bemegyek egy pillanatra, hogy hálát adjak Istennek, amiért túléltük a veszélyeket. Hirtelen sűrű fegyverropogás töltötte be a teret. Megtorpantam. S mivel folytatódott az általam ismeretlen erők harca, futni kezdtem. A tér üres volt. Egyedül én rohantam magam előtt tolva a babakocsit. Ahogy futottam, a kocsi zötykölődött, és leesett a paplan a gyerekről. Egy másodpercig az ijedtségtől tovább futottam. De aztán megálltam. Visszamentem a takaróért. A gyerek feküdt a kocsiban. Fázhatott szegény a takaró nélkül, mert sírni kezdett. Felvettem a földről a paplant. Ráterítettem és futottam vele tovább. Ahogy a házakhoz értem, a kapuk alól szemrehányó hangok szálltak felém. Elítélve a merészségemet, hogy kivittem a gyereket az utcára. Így végződött a Mikulás-napi ünnepünk.
   Nem írtam még a november 23-áról. Ez megint megható és fenséges élmény volt. Az első hófordulója a dicsőséges október 23-i forradalomnak, amely megbukott ugyan, idegen hatalom által és árulók által leveretett, de a szívekben tovább élt az emléke. S november 23-án Budapest népe emlékezett. Röplapokon értesültünk róla, hogy aki a forradalom oldalán áll, az ne menjen ki az utcára délután 14 és 15 óra között. Az ablakból néztem a teret. Emberek jártak-keltek. Mindennapi ügyeiket intézték. 14 órakor azonban hirtelen eltűntek. Lélek nem volt látható az utcán. Figyeltem a nőket. Szatyorral a kezükben siettek volna haza, de mert elérkezett a demonstráció ideje, másodpercek alatt befordultak valamelyik kapualjba. Ott álltak némán egy órán át. Csendben, fegyelmezetten. Senki nem szegte meg a néma tüntetés szabályát. Pontban 15 órakor ment mindenki tovább. Ki-ki a maga útjára. Ez olyan felemelő érzéssel töltött el, mint egy hónappal előtte, amikor a nép összetartását láttam.
   Az építőipar megfeszített iramban dolgozott. Tamás a legjobban szétlőtt Üllői úton volt építésvezető. Minden nap egy-egy épület összedűlését akadályozták meg a vállalat dolgozói. Az Üllői út 66. sz. ház második emeletén kilőtték a szovjetek az egyik tartóoszlopot a harcok során, mely kívül vas volt, belül beton. A szétlövéskor kettéroppant. Felette még legalább négy emelet súlyosodott rá. Igazi csoda, hogy nem dőlt össze a ház. Kézi erővel, a munkások életének kockáztatásával tudták csak helyrehozni. Aládúcolták, erősítették, amíg ki nem tudták cserélni a sérült oszlopot.
   Maga a munka sok akadályba ütközött. Először el kellett szállítani a mérhetetlen mennyiségű törmeléket, melyek a kilőtt házak falairól zúdultak az utcára. Teherkocsik vitték a használhatatlan anyagot s hozták helyette az építéshez szükséges sódert, téglát, betongerendákat. Rendszerint Duna-kavicsot kaptak a betonkészítéshez.
   Egyik este Tamás jókedvűen jött haza. Mesélte, hogy találtak egy mamutfogat. Volt egy vidám technikusa és egy még vidámabb művezetője. A két ember állandóan tréfálkozott egymással. Egyik reggel a művezető egy kődarabbal állított be az irodába.
   “Marci, hoztam Neked egy mamutfogat” – mondta a technikusnak – “Vidd el a Nemzeti Múzeumba. Az árát majd megisszuk közösen.”
   Senki nem gondolt rá, hogy a behozott tárgy több lenne egy egyszerű kőnél. Bár az alakja kicsit hasonlított a foghoz. A technikus mégis betette a táskájába. Napokig ugratták szegényt, hogy mikor adja el a múzeumnak. Végül elvitte. Ott derült ki, hogy valóban mamutfogat találtak. De, mert túl sok volt már belőle a múzeumban, nem vették meg tőle.
   Így került bele a régészetnek ez a mostoha emléke az Üllői út 66. sz. ház betonjába. Vissza a sóder közé, melyet a Dunából kotortak ki.
   Sok, építészetileg nehéz feladatot oldottak meg mérnökeink és szakmunkásaink abban az időben. A Gutenberg téren lévő egyik házról mesélt Tamás sokat. Ez egy árkádos épület volt A közepét lőtték ki. Csodával határos módon nem dőlt össze. Máshol a lakók, amikor az óvóhelyről feljöttek, csak a lakásaik helyét találták meg. Megrongált lépcsőházak törmelékkel borított lépcsőin botorkáltak fel még romosabb otthonaikba. Több család nem is tudott visszaköltözni egy darabig. Szükséglakásba kényszerültek, vagy egy épebben maradt zugban húzták meg magukat. Konyhákban, előszobák zártabb tereiben.

1956. Karácsony
       
   Lassan közeledett a karácsony. Az angyalhajas, gyémántporos ünnep. Gyermekkorom keserű-édes emlékei rohantak meg, ahogy az üres kirakatok előtt a szokásos bevásárló útjaimat róttam. Életem első karácsonyai jutottak eszembe. A Jézus-várás varázslatos csendje. Az érkezését jelző csengő erőtlen, üde hangját véltem hallani, amikor egy-egy villamos elcsilingelt mellettem. Mentem a Rákóczi úton, kezemben a szatyorral, és hirtelen beugrott emlékezetembe egy kép a távoli múltamból. Láttam a régi szobánkat. Hatalmas fenyőfa állt benne, üvegdíszek csüngtek rajta. Gyertyák lobogtak a zöld ágakon. Igazi gyertyák. A cserépkályhában ropogott a tűz. Félig nyitott ajtajából gyantás füst enyhe lehelete áradt ki. Ez összekeveredett a fenyő illatával és a gyertya égő kanócának enyhén facsaró szagával. S így együtt, ez az új illat megteremtette, megszülte a szent este varázsos boldogságát, akkor, kicsi koromban.
   Erre gondoltam 1956 decemberében, a pusztulásból megmaradt házak között. Eszembe jutott az is, hogy ez a varázs, amire oly szívesen emlékszem, csak néhány évig tartott. Csak röpke ideig, amíg az imbolygó, tétova léptű gyermekkor egyetlen otthona a családi fészek lehet. Aztán elmúlt, mert apám úgy döntött, hogy egy első osztályos iskolásnak nem kell már karácsonyfa. És soha többet nem is volt igazi karácsonyom a szülői házban. Nem volt csengettyű és nem csüngött arany dió a fán. Mert fa sem volt. Angyalvárás sem, s a karácsonyi lobogás tündér fényei csak idegen házak ablakaiból sugároztak felém, amikor a kis Jézus születésének estéjén testvéreimmel az utcán a templomba mentünk. De ezeken a hideg, hófedte utaimon mindig, minden évben szent fogadást tettem magamban, hogy egyszer, ha megnövök majd, és lesz saját otthonom, nekem mindig lesz karácsonyfám. S ha gyermekem lesz, neki is mindig lesz karácsonyfája. Égig érő, hatalmas fenyőt veszek majd neki és feldíszítem arany meg ezüst dióval, meg díszekkel és angyalhajjal. Gyertyát gyújtok majd az ágakon, Fehér gyertyákat teszek rájuk és meggyújtom a kanócokat. És lesz zöld fa, fehér gyertya és piros láng. És a piros láng a szeretetet jelképezi majd. És énekelni fogunk szent, karácsonyi énekeket. Én és a férjem, aki lesz majd. És a gyermekem, vagy a gyermekeim, akik majd lesznek. Így gondoltam sok-sok éven át, amíg fel nem nőttem.
   És most itt bandukolok a Rákóczi úton, Budapesten, ebben a nagy városban, 1956 decemberében, egy elbukott szabadságharc elfojtott lángjával a szívemben. És hiába van férjem meg gyermekem, mégsem lehet igazi karácsonyom. Mert karácsony az öröm ünnepe. És most nincs öröm. És láng sincs. Meg karácsonyfa sincs. Nem lesz, mert nem látom, hogy valahol az utcán egyáltalán árulnának fenyőt.
   Mélységes vágy szállt rám az utca hidegében. Fáztam és siettem hazafelé kezemben a vásárolt kicsi motyóval, és akkor elhatároztam, hogy szerzek fenyőt a kicsinek. Ha nem kapok, lopok. Elmegyek a budai hegyekbe, és onnan hozok. Egyedül kellett megoldanom ezt a gondot. Tamás egész nap dolgozott. Sötétben ment el, és sötétben érkezett. Magánügyekre nem volt ideje.
   Hideg, téli idő volt. December. Ködös és szomorú. Csak délután mentem ki a Garai téri piacra. Ebéd után, amikor a baba aludt. Egyedül kellett mennem. Ha babakocsival megyek, nem tudom hazahozni a fát, ha kapok. A piacon kevesen voltak. Néhány öregasszony. Egy-két vásárló még rajtam kívül. Az árusok nagy része már hazament. Jártam körbe-körbe a kofák asztalai között a kicsi utakon, melyek keresztülszelték az eladóteret. Többször körbejártam a piacot, hiába.
   Ezt az utat több napon át megtettem. Egyre fokozódott bennem a feszültség, ahogy a karácsony ígéretét közelebb hozta felém a naptár. Az egyik lakó a házban azzal jött haza a városból, hogy a Rókus-kápolnánál látott egy fenyőárust. Ahogy tudtam, odasiettem. De mire megérkeztem, már eltűnt. Kapós volt akkor a fenyő. Keveset hoztak fel belőle.
   Nem adtam fel a harcot. A vágy, hogy karácsonyfánk legyen, egyre görcsösebb elszánássá változott bennem. Mintha gyermekkorom hiányát kellene hirtelen befoltoznom. Épp most, a sérült városban? Vagy talán éppen azért? Tamást is kértem, szóljon a vidékről bejáró munkásoknak, hogy hozzanak egy fenyőt. Legalább egy ágat.
   Aztán az ünnep előtti utolsó napok egyikén, amikor a remény már halkan halódni kezdett bennem, hirtelen megajándékozott a sors a csodával.
   A piac egyik sarkában öreg ember állt. Mellette kicsi fenyő. A bácsi bal kezével fogta magához, hogy el ne dőljön. Talán egy méter magas lehetett a fa. A csúcsa le volt törve. Csúnya kis fácska volt. Formátlan. Azért maradhatott meg.
   Én gyönyörűnek találtam. Zöld volt és illatos. Apró tűhegyei láttán felderült a szívem. Képzeletem a régi emlékek segítségével azonnal feldíszítette. Már láttam rajta az üvegdíszeket, amelyeket házasságunk első évében vettünk, és amiket féltő gonddal tettem el. Mint régen, gyermekkoromban az anyám. Már láttam ágain a fehér gyertyákat. Elképzeltem a kicsim ragyogó szemét, amint majd kigyullad a fény. Tavalyról csillagszórónk is maradt. Majd meggyújtjuk azt is, és a gyerek kapkodni fog a szikrák után.
   Ki akartam fizetni a fa árát, amikor hirtelen egy magas, kövér férfi lépett mellém. Úgy ötven év körüli lehetett.
   “Megveszem, mennyiért adja?” – kérdezte az öreg bácsit, és megfogta a fát.
   Nem tudom, mi történt velem. A vér az arcomba szökött. A szívem dobogását a torkomban éreztem. Az agyam lüktetett. Azt hiszem, elveszítettem a józan eszemet. Két kézzel ütöttem a férfi mellét, és kiabáltam, és zokogtam. Olyanokat mondtam, hogy ez az én fám. Meg a gyermekemé. Ezt megígértem neki már kicsi koromban, mert nekem nem volt karácsonyfám, és kell, hogy neki legyen. És én megesküszöm, hogy ez a fa az enyém lesz. Ha kell, ölni fogok érte. És ezt nem veheti el tőlem senki. Sem Isten, sem, ember.
   “Engedje el a fámat!” – ordítottam. Megmarkoltam a kicsi fenyőt, és magamhoz szorítottam. Hangosan sírtam. A könnyeim elvették a látásomat. S mikor magamhoz tértem a zokogástól, asszonyok álltak körben mellettem. Hallottam, ahogy az egyik azt mondta a férfinak: “Nem szégyenli magát?”
   A férfi meg csak nézett. Azt hitte, hibbant vagyok. S hogy a sors éppen egy ilyen bolondot hozott az útjába.
   “Elnézést!” – ezt mondta. Erre a szóra világosan emlékszem.
   “Elnézést” – mondta újra, aztán elment. Otthagyott az öreggel, a fával, az asszonyokkal.
   Akkor, ott, ahogy körülnéztem a többnyire idősebb asszonyok gyűrűjében, valami fenségeset éreztem. Olyasfélét, mint az oroszok bevonulásakor, amikor az idegen katonák el akartak vinni “kicsi robotra”. Akkor a falum férfiai megvédtek. Az asszonyai pedig körém álltak, és vigasztaltak.
   Erő szállt ki belőlük.
   Most is ezt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy mindig vannak mellettem emberek, akik jók, akik együtt éreznek velem.
   Az együttérzésnek a folyamatosságát éreztem, mely nem tűnik, nem tűnhet el a végtelen időben.
   A zsebemben egy darab zsineget tartogattam. Azért hordtam magammal, hogy összekössem majd a fenyőt, ha valahol sikerül szereznem. Úgy könnyebb lesz hazavinnem.
   De nem kötöttem össze a fát. Azt akartam, hogy szabadok maradjanak az ágai, ahogy viszem az utcán. Hogy mozogjanak és zizegjenek az apró tűlevelekkel borított gyenge karjai, ahogy rohanok velük végig a Garai utcán. Fogtam a fát, a tövénél markoltam, és úgy szaladtam vele. Úgy szaladtam vele, ahogy az angyalok szaladhattak egykor az én falumban. Ahogy végigfutottak a fákkal a falusi otthonok között, minden házba letéve egy-egy csillogó, angyalhajas csodát a kicsi asztalokra.
   Csak – talán valami titokzatos átok miatt – a mi házunkat mindig kihagyták.
   Boldogságom nem akart elmúlni. Szenteste délelőttjén becsengetett hozzánk a nagybátyám, Berci bácsi. A második apám, akinél egyetemista koromban laktam. A felesége, az én “mamikám” – így hívtam – szaloncukrot küldött a gyereknek. Ő maga főzte, saját maga csomagolta. Nekik is volt már unokájuk, a kicsi Péter, aki egyidős volt a mi lányunkkal. Berci bácsiék könnyebben vészelték át a háborús állapotokat. Az Amerikai úton nem voltak olyan harcok, mint a Baross téren. Örültem a nagybátyámnak. Végre egy rokon! A cukrot felakasztottuk a fenyőre. Igazi, békebeli karácsonyunk lett.
   Tamás késő estig dolgozott. Besötétedett, mire feldíszítettük a fát. Az íróasztalra helyeztük, hogy magasabbnak tűnjön. Felemeltem a kicsit, és a fához vittem. Meggyújtottuk a gyertyákat. Ahogy elképzeltem, úgy történt. A gyerek nézte a csillogó díszeket. Apró kezeivel kapkodott a csillagszórók szikrái után. De még csak nyolc hónapos volt, nem tudtam mesélni neki a kis Jézusról. Csak énekeltük az ismert karácsonyi énekeket, ő meg figyelt bennünket, és fénylő barna szemecskéjéből a megelégedés melege áradt.
   Így végződött a karácsony. Másnap, az ünnep első napján a Rózsák terére sétáltunk ki. Bementünk kedvenc templomunkba. S míg Tamás a gyereket tartotta az ölében, én letérdeltem a hideg kőre és imádkoztam. Így maradtam térdenállva sokáig, amíg az elmúlt hetek történései végigperegtek az emlékezetemben, és megköszöntem Istennek az életet.
   Nem emlékszem már, milyen volt az ünnep másnapja akkor. Tudom, a Rákosi-korszakban kitörölték a piros betűs szünnapok sorából. Helyette a május 2-át kaptuk meg, hogy a nép ki tudja magát pihenni a május 1-jei virslis-sörös tobzódás után.
       
        

Újra munkában
       
   Aztán újabb családi gondjaink támadtak. Az év végével lejárt a fizetésnélküli szabadságom. Gondoskodnom kellett a gyerek további sorsáról. Bölcsődébe nem vihettem. Túl gyenge volt a közösségi életre. Az orvosok is azt ajánlották, ha lehet, tartsam otthon.
   Élt a házban egy család. Erdélyből menekültek még a háború alatt, vagy közvetlen utána. Nem tudom, hogy kerültek éppen ebbe a házba. A második emeleten laktak szemben a mi bejáratunkkal, csak egy emelettel feljebb. A pincében barátkoztunk össze. Emlékszem, az asszonyt Irénnek hívták. Szép, kreol bőre volt. Nagy, fekete szeme. Öt gyermeke volt. Négy fiú és egy kislány. Irén otthon dolgozott. Egy szövetkezetnek varrt, azt hiszem, kötényeket. Hetente szállította az árut. A férje a MÁV-nál volt alkalmazásban, nem tudom milyen beosztásban. A gyerekek iskolába jártak. Irén vállalta a kicsi gondozását. De csak úgy, ha felviszem hozzá. Azt is elvállalta, hogy kétszer megeteti, amíg én a munkából hazaérek. Még járt a gyerek után másfél óra szoptatási idő. Így egy kicsit rövidebb volt a munkanapom. A család a konyhában élte mindennapi életét. Ott fűtöttek. Egy fekhely volt a sarokban, arra tették a kicsit. Én féltem, hogy esetleg legurul és összetöri magát, de Irén megnyugtatott, hogy nagyon fog vigyázni rá. Két széket tolt a fekhely elé, azoknak a támlája volt a biztosíték. Nem tudom, mennyi pénzt fizettem a gyermekfelügyeletért. De arra emlékszem, hogy nem sok maradt a keresetemből. A baba ételét magam készítettem. Hajnalonként főztem. Reggel 8 órára már az Akadémiai Könyvtárban kellett lennem. Kevéssel hét után már indultam. Öt órakor keltünk. Tamás is korán járt. Én rendberaktam a szobánkat. Elláttam a kicsit. A reggelijét még otthon kapta meg. Aztán elkészítettem a napi ételét. Két kicsi lábasban először ezeket vittem fel Irénhez a tiszta pelenkákkal, aztán a gyereket, mielőtt indultam a munkahelyemre.
   Nehéz volt a hajnali kelés. Fárasztó a napi hivatali munka. Délután, hazafelé a bevásárlás. Este a főzés, mosás. Az egész napi pelenka várt rám egy vödörben. Emlékszem, volt egy nagy alumínium fazekam. Talán 20 literes. Abban forraltam a vizet a mosáshoz. Szerettem volna kifőzni a pelenkákat, de a társbérlőm, Vilma nem engedte.
   “Azon a tűzhelyen ahol az ételünk fő, ne fortyogjon pelenka” – mondta, amikor erre a műveletre készülődtem. Így kénytelen voltam, időnként vegyi fehérítőt használni. Úgy emlékszem, akkor már volt hipó. Csak nagyon ki kellett áztatni utána a ruhát. Sokáig, sok vízben, nehogy a kicsi bőrének ártson a mérgező anyag.
       
   Egyik nap, 1957. január elején lehetett – munkából hazaérve Irén azzal fogadott, hogy elvitték az egyik lakót. Egy egyedülálló férfit, akit látásból már régóta ismertünk. A pincében pedig többször is beszélgettünk vele. Jóskának hívták. Magas, csinos férfi volt. Talán negyvenes lehetett. Barna szemei voltak, pirospozsgás arca. Nagy magyar volt. Igaz hazafi. Gyakran szidta az oroszokat. A forradalom idején együtt lelkesedtünk a ház udvarán, amikor összegyűltek a lakók. Sokszor járt el hazulról. Elment a Köztársaság térre is, amikor a Pártszékházat elfoglalták a szabadságharcosok. Ő mesélte el, hogy milyen szörnyűségek történtek ott akkor. Jóska elítélte a népharag megnyilvánulását. Ellene volt minden erőszakos cselekedetnek. Nem tudtam elképzelni, hogy valami bűnt elkövetett volna. Dehát nem kellett bűnösnek lennie annak, akit azokban az időkben bebörtönöztek.
   Azt sem tudtam elképzelni, ki súghatta be. Nagyon megijedtem. Féltettem és sajnáltam őt. A megtorlások ideje következett. Arra gondoltam, talán nem szabadna nekem sem otthon tartani a forradalom alatt és után beszerzett “kincseimet”. Bár eldugtam az összegyűjtött újságokat, röplapokat az egyik fotel belsejébe, tudtam, hogy ha valaki akarja, megtalálja őket. Különösen akkor ijedtem meg, amikor Rózsinak a házmester mesélte, hogy “a maguk társbérlőjénél érdekes írások vannak”. Annak ellenére, hogy a házmester jóindulatú ember volt, és hasonló nézeteket vallott, mint mi, félelem fogott el. Féltem, hátha valaki érdeklődik a lakók felől tőle. S ő csupán mesélőkedvből megemlíti a nevünket. Mi lesz, ha bejönnek hozzánk idegen emberek ellenforradalmárok után kutatva, és megtalálják az akkorra már “bűnös”-sé vált iratokat. Összecsomagoltam mindent, amit veszélyesnek találtam, és egy szatyorban bevittem az Akadémiai Könyvtárba. Ott eldugtam őket a padló alá. Ahol örökre elveszítettem őket. De erről már írtam.
   A könyvtárban elég szomorú kép fogadott. A forradalmi bizottság volt elnökét, Pistát már beidézték a rendőrségre. Emlékszem, neki adtam oda azt az újságcikket, amelyben Kádár János november 1-jei beszédét lehetett olvasni. Amelyben Kádár egyetért a forradalommal. Arra gondoltam, talán ezzel segíthetek neki. Hiszen kezdetben Kádár is a forradalom mellé állt. Legalábbis azt hittük akkor. Sokat nem segítettem vele, mert Pistát bíróság elé állították és kirúgták az állásából. Sokáig nem kapott munkát. Nem is tudtunk róla. Csak később hallottam, hogy él és fordításokkal keresi a kenyerét. Pista nagyon okos volt. Korniss Gyula-tanítvány. Sőt, a nagy professzor tanársegédje volt valamikor, mielőtt a polgári filozófiát megfojtotta a “kommunizmus kísértete.”
   Több kollégánk elment az országból. Emlékszem, rajtam nagyon csodálkoztak, hogy itt maradtam. A könyvtár akkori igazgatója a Szovjetunióba ment a forradalom alatt. Csak később jött vissza, de állását a könyvtárban már nem foglalta el.
   A hosszú, több hónapos szabadságom után – melybe beleékelődött az október csodája és november tragédiája – nehéz volt újra beleilleszkednem a közösségbe. Sokáig nem találtam a helyemet. A megtorlások olyan mértékben tobzódtak az ország egész területén, hogy az emberek újra bezárkóztak önmagukba. Egyik közeli rokonom is belekerült az üldözöttek sorába. Sikerült ugyan Jugoszlávia felé még időben elmenekülnie a biztos halál elől. De, amíg ez lezajlott abban a dunántúli városban, ahol lakott, sok izgalmon mentünk át. Közvetlen családja, gyermekei miatt nagyon aggódtunk.
   A kicsiért is sokat izgultam. Rásonyi Laci bácsi volt az egyetlen támaszom. Neki mondhattam el egyedül a bajaimat. Az ő apósa is áldozatul esett az utcai harcoknak. Vásárlás közben a Kálvin téren lőtték le egy orosz tankból, napokig nem tudtak róla. A harcok olyan súlyosak voltak, hogy nem mertek utána menni. Csak másnap, vagy harmadnap találták meg a holttestét a téren.
       
        

Razzia az iskolában
       
   Már a gyermekorvosunktól hallottam a történetet, hogy egy zuglói általános iskolában a rendőrség kutyákat uszított 10–12 éves gyerekekre. Megdöbbentett a hír. Igazából azonban akkor vált számomra eleven élménnyé, amikor megtudtam, hogy ennek a történetnek éppen az én kishúgom, Berci Bátyám 12 éves kislánya is szereplője, illetve szenvedő alanya volt.
   A harcok befejezésével lassan megindult az élet a városban. Kinyitottak a boltok. Megkezdődött a tanítás is. Enikő is elindult kedves zuglói iskolájába.
   Szeretett ide járni. A gyerekek kedvesek voltak hozzá. A tanárok szerették. Örültek, hogy mindnyájan együtt lehetnek újra.
   Az egyik szünetben történt a baj. A fiúk közül néhányan rosszalkodni kezdtek. Kergetőztek a padok között. Féktelen jókedvükben felugráltak a padokra. Az egyik a katedra tetejére mászott fel. Majd megunva a magaslatot, a tanári székre ült. Aztán kinyitotta az asztal fiókját. Akkor lepődött meg igazán.
   Egy pisztolyt talált benne.
   A gyerekek megrémültek. Lefutottak a tanári szobába, hogy közöljék az osztályfőnökkel e hírt. Az igazgató és a tanárok rémülten rohantak be az osztályba. Nem tudták, mit tegyenek. A fegyverrejtegetésért abban az időben halálbüntetést is lehetett kapni. Mégis, úgy döntöttek, hogy értesítik a rendőrséget.
   A karhatalom hihetetlen gyorsasággal megérkezett. Két kutyát is hoztak magukkal. Fegyveres egyenruhások szállták meg az iskolát. A tanulókat beparancsolták a folyosókról a tantermekbe. Enikőék osztályát körbeállították a padok és a katedra közötti szűk helyen. Kis távolságra voltak egymástól a gyerekek, hogy a nyomozókutyák körbejárhassák őket. A pisztolyt megszagoltatták a kutyákkal, aztán kiadták nekik a parancsot: “Szimat!”
   A nagytestű állatok körbeszagolták a gyerekeket. Külön-külön mindegyiket. Félve állták a kislányok és a kisfiúk a rendőrkutyák érintését. Volt, aki a félelemtől reszketett.
   A tanárok rettegtek a néma jelenet alatt. Arra gondoltak, mi lesz, ha valamelyik kutya “szagot fog”. Akkor elviszik a kisgyereket, vagy a szüleit, vagy talán éppen őket?
   A tanulók után a tanárok kerültek sorra. Szerencsére a kutyák nem találtak semmi nyomot. S a hirtelen beállt trauma lassan felengedett. A rendőrök visszahívták maguk mellé a kutyákat, és a pisztollyal együtt távoztak.
   Később még folytak nyomozások az intézményben, de soha nem derült ki, honnan kerülhetett a tanári asztal fiókjába a fegyver. Talán a harcok alatt?
   A gyerekekben azonban nehezen oldódott a görcs. Enikő még sokáig nem mert egyedül kimenni az utcára. El kellett kísérni az iskoláig. Félt a kutyáktól.
       
   Valami eltitkolt, elfojtott fájdalom élt bennünk. Néha ki is bukott a fegyelmezettség zárkájából, ilyenkor összeszorított szájjal, lehajtott fejjel tettük tovább mindennapi dolgainkat.
   Valamikor az 1957-es év elején történt. A dátumra már nem emlékszem. Utána nézhetnék az irodalomban – biztosan van valahol említés róla – de igazából nincs jelentősége itt a pontosságnak. Egyik délután jöttem haza az Akadémiai Könyvtárból. A 44-es villamoson álltam. Sok utas jött velem. Talán nagyobb volt a zsúfoltság a megszokottnál. Ahogy az ablakon kinéztem, a Rákóczi úton – különösen a Nagykörút után –, a Keleti pályaudvar felé nagy tömeget láttam. Emberek lepték el a jobb oldali járdát. Egy irányba haladtak, a Keleti felé. Majd elérve a Luther utcát és a többi mellékutcákat, befordultak a Köztársaság tér irányába. A Luther utcánál a villamosom utasai is megritkultak. Alig maradtunk fenn néhányan. Akkor tudtam meg a továbbutazóktól, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt nagygyűlést szervezett a pártház előtt az “ellenforradalom” leverése emlékére.
   Azt a pillanatot soha nem tudom elfelejteni. Hirtelen vágott belém a fájdalom. Ahogy a villamos lassan haladt a Rákóczi úton, szemeim a kirakatokat nézték. Rámeredtem a már rendbehozott portálokra. És elémvillant egy kép, egy néhány hónapos emlék, amikor Tamással sétáltunk a kilőtt boltok előtt. A szétrombolt kirakatok jutottak az eszembe hirtelen. A tönkrement árukkal, a törmelékekre ráhelyezett halottakkal, a szabadságért életüket áldozó fiatalokkal, ahogy ott feküdtek a megalvadt vérükben, kiterítve. Szememet elborította a könny. Homályossá vált előttem a világ. Nem bírtam elnyomni a belőlem hirtelen feltört zokogást. Csak egy pillanat volt az egész. Aztán uralkodtam magamon. De ez a kis jajszó felhívta rám a figyelmet. Az emberek néztek rám. Dermedten álltak mellettem. De aztán, ahogy szétnéztem, láttam, hogy több asszonynak is nedves lett a szeme.
   A Keletinél leszálltam. Elfojtott sírásom szabad utat nyert a nyílt utcán. Senki nem törődött vele, hogy mit csinálok. Mentem az emberek között a járdán. Lábaim gépiesen emelkedtek: egy-kettő, egy-kettő, aztán hazaértem. Várt az otthonom, a férjem, a gyerekem.
   Arra gondoltam: mi lesz velünk?
       
        

Zárszó
       
   Nehéz leírni azt a lelkiállapotot, amelyben éltünk az 1957-es esztendőben, és az utána következő időszakban. Azt éreztük, hogy valaminek vége szakadt. Azt tapasztaltuk, hogy most végleg meghaltak a hitek. Dőre ábrándnak tűnt minden remény, hogy még valaha másképp lehet. Megtorlások tömege zúdult a lakosságra. Hallottunk börtönökről és kivégzésekről.
       
   S újra belénkivódott a félelem, ez az emberi gyarlóságból fakadó, szégyenletes érzés. Úrrá lett rajtunk. Behatolt a zsigereinkbe. Kiölte belőlünk a reményt.
   Ha visszagondolok ezekre az évekre, be kell vallanom, hogy én is feladtam a jövőbe vetett hitemet. És úgy láttam, ez a folyamat mindenkiben végbement. Azt hiszem, akkor feladtuk. Mindnyájan.
   S míg évek hosszú során át tombolt a terror, melyben fiatal életek és komoly politikusok estek áldozatul – nem kímélve a törvényes magyar miniszterelnök életét sem – lassan beletörődtünk a változtathatatlanba. Köd szállt az országra. Sűrű, áthatolhatatlan sötétség. De élnünk kellett. Fel kellett nevelnünk a gyermekeinket, mert az élet ment tovább. S nekünk úgy kellett folytatnunk a sorsunkat, ahogy a történelem folyamán tatárjárások és törökdúlások alatt és után folytatták az őseink. Mert, amíg élet van, addig kell lenni reménynek is.
   Évek, évtizedek múltak el felettünk. Már nem volt kötelező a május 1-i felvonulás. Csak az ment, akinek kedve volt hozzá. Voltak április 4-i és november 7-i ünnepségek. himnuszokkal és beszédekkel, ahol csak annyit tudtam megtenni, hogy a szovjet himnusz alatt abbahagytam a vigyázzállást. Gyenge vigasz volt.
   A megalkuvások korát éltük. Kaptunk fizetésemeléseket és kitüntetéseket. Voltak kéthetes beutalások nyári üdülőkbe megfizethető áron. A többgyermekes családok előbb-utóbb lakáshoz is jutottak. A csúfnévként emlegetett “gulyáskommunizmusban” éltünk. A hatvanas évek végétől már három évenként külföldre is utazhattunk. Igaz, csak három évenként, a létminimumot sem biztosító valutakerettel.
   Csak a gyermekkorban kapott hazafias és vallásos szellemet kellett elfelejteni. Aki ezt meg tudta tenni, annak egészen elfogadható sorsa volt.
   Megszoktuk, hogy a március 15-i ünnepnapon – ami nem volt munkaszünet – a gyermekeink be voltak zárva az iskolába. Akkor sem jöhettek haza a tanítás után, ha más napokon otthon ebédeltek. Ezen az egy napon egész napos élelmet kellett csomagolni nekik. Csak este jöhettek ki az utcára. A Petőfi-szobrot óvodások koszorúzták. A felnőttek és a nagyobb diákok csak titokban, járókelőként látogathatták meg. Vagy a párt rendezvényein vehettek részt ahol eltorzított értelmet kapott a hazafiság és a szabadság eszméje.
   Kishitűség ült a szívekre. Bevallom, volt idő, amikor úgy láttam, soha nem lesz már ez a nemzet szabad.
   Ezzel az érzéssel nem voltam egyedül. Mert amikor a magyar űrhajós, Farkas Bertalan megtette űrbéli útját, azonnal megszületett a pesti vicc:
   “Mit jelképez a közös szovjet–magyar űrrepülés?” – És a válasz: “Azt, hogy a földtől el tudunk szakadni, de a Szovjetuniótól soha!”
   Igen. Azt hiszem, elvesztettük a szabadságba vetett hitünket. Jó volt nekünk a szolgaság biztonsága, a megalkuvás nyugalma. S akit nem érintett a megtorlás, sem őt, sem a családját, az lassan megrázta magát, és élte mindennapi sivár életét.
   Már-már a hamu alatt sem izzott a parázs!
   Vagy mégis???