Pihenés, enyhülés

   A hajnali sínverés után Kozlov és Tyimka, a napról napra megszokott módon, priccstől priccsig járva ébresztgette a nehezen éledező társaságot.
    Ahogy feleszméltem, arcomat gyorsan a buslát gallérja mögé rejtettem, alvást színleltem a felerősödő hangzavar, mozgolódás közepette.
    Felesleges volt tettetni magamat! A mai napon a korai ébresztő rám nem vonatkozott. Különben is, hamarosan megy a brigád reggelizni, nekem az nem jár, miért keljek fel? Azért talán, hogy Kozlov ingerülten rámförmedjen: „ne gyere velünk, nem érted, hogy semmi közöm hozzád?”
    A józan eszemet elvesztve nem lesz lelkierőm elmaradni a többiektől, mikor a brigád enni megy, ha most felkelek, és talpon leszek. Céltalanul csellengeni az ebédlőben - az felesleges önkínzás…
    Tegnap reggel ettem utoljára. Azzal nyugtattam magamat, hogy már nem is vagyok éhes. Valóban úgy éreztem, hogy a gyomrom táján minden elnyugodott. Azért megmoccanni mégsem mertem, mert attól féltem, ha felkelek - rögtön belémsajdul a maró éhség!
    Akármilyen jövés-menés volt körülöttem, többször meglökték a priccset is, mozdulatlanul feküdtem tovább.
    Kozlov nem rázott fel munkába indulás előtt, hogy az előző este nagy nehezen visszakunyerált csizmát, buslátot, kesztyűt adjam oda valakinek.
    Szívdobogva vártam, mikor jut eszébe lehúzni valamit rólam, de emberségesen békémet hagyott ez a darabos, ridegszavú Jasa Kozlov. Sőt, amikor a sorakozóra hajkurászó komendáns bejött a szobába, külön figyelmeztette, hogy ott nekem, a felső sarokban hagyjon békét. Elegem van nekem anélkül is!
    Kozlov jóságának utolsó megnyilvánulását hálatelt szívvel vettem tudomásul a buslát leple alatt. Tovább feküdtem, a fejemet sem emeltem fel.
    Úgy vettem búcsút a munkára kivonuló brigádomtól, hogy senkitől sem köszöntem el.
    A brigádban egyedül csak Kozlovot becsültem, és csak az ukrán Vodolaga volt annyira rokonszenves, hogy a feljavítás után szívesen kerültem volna megint egy brigádba velük. A többiektől való megválás nem okozott szívfájdalmat, de megkönnyebbülést sem. Tisztában voltam azzal, hogy akárhová kerülök, más brigádban is ilyenek lesznek az emberek: éhesek, rongyosak, fáradtak, és ezért nagyon-nagyon gorombák…
    Mikor kivilágosodott, a megadott időben szánalmas külsejű alakok botorkáltak a lakóbarakkok irányából az ebédlő felé: a leendő szobatársaim a feljavítón.
    A Kozlov-brigádból egyedül kullogtam a többi után. Szegény Kiszelev nem került a helyi feljavítóra sem, csupán további szabadnapokban reménykedhetett. Rögtön a számolás után kisietett a barakkból, eltűnt valamerre. Úgy látszik nem akarta, hogy elbúcsúzzam tőle.
    A lágerben tengődő néhány magyar közül csak engem soroltak a feljavítandók közé. Senkit sem ismertem a fázósan toporgó emberek közül, akik ott kóvályogtak velem együtt a rideg, sötét ebédlőben.
    A társaság javarésze idősebbekből vagy legalábbis középkorúakból tevődött össze. Nem volt közöttünk krohobór és rabló. Olyanokat nem karolt fel Paulov, mégha késsel fenyegették is a villogó szemű zsiványok.
    Sietősen megjött a főorvos. A fehér köpenyre felvett zöld kufejka zsebéből egy többszörösen összehajtogatott cédulát húzott ki, miközben várakozóan köréje tömörültünk. Harminc nevet olvasott fel, és amikor meggyőződött, hogy mind együtt vagyunk, kiadta a parancsot:
    – Irány a fürdő!
    Hűha! Én bizony azt hittem, hogy mindjárt megnyílik a kiosztóablak, és adogatják rajta a teli tányér gőzölgő levest! A nehezen várt ételt még meg kellett szolgálni fürdőzéssel…
    A fürdőért, de főleg az eltompult borotváért senki sem lelkesedett, mégis egy pisszenés nélkül mentünk az orvos után. Lerítt az arcokról, hogy a feljavított koszt reményében elszántan vállalta mindegyik ezt a kínosnak ígérkező tortúrát.
    A mérsékelt hőmérsékletű helyiségben a vadidegen emberek egymás közt bátrabban vetkőztek, mint elhagyott brigádjaikban. Nem volt köztünk rabló, nyugodtan fűztük a drótkarikákra holminkat. Nem kellett attól rettegni, hogy lába kél valaminek.
    Bevonultunk a jó meleg fürdőhelyiségbe, ahol egy öreg borbély remegős keze alá kerültünk. Borostás képéről láttuk, hogy ő sem szívesen veszi igénybe saját kínzószerszámát, az ócska borotvát.
    fEngedelmesen ültünk a padon, önként jelentkező társaink végigszappanozták fejünket, arcunkat. Paulov doktor utasítására nem nyírógéppel, hanem borotvával távolította el a fejünkről a sörkés hajat az agg fodrász, akárcsak az egyebütt fellelhető szőrzetet. Nekünk aztán mindegy volt, hogy a nullásgép tépi-e ki a kosztól ragacsos hajunkat, vagy a borotvával vagdossa véresre tar koponyánkat.
    Miután mind a harminc emberről le lett takarítva a szőrzet, Paulov engedélyt adott a vízosztásra, maga pedig elment a dolgára. A fürdőhelyiség sarkában felhalmozott sajtárok közül ki-ki egyet megfogott, és sorba álltunk a csap előtt. A vízosztásnál, legnagyobb meglepetésemre, Tipold Jóskát láttam tevékenykedni. Kigyengült a Goncsarov-brigádból. Mivel azelőtt a láger egyik élmunkása volt, megtették a fürdőben vízforralónak. Tipold Jóska szerencsésebb volt szegény Szabó Jóska barátjánál. Ő még megérhette azt, hogy elevenen kikeveredett a favágó brigádból.
    Ahogy ránéztem, láttam, hogy nála is az utolsó pillanatban jött a segítség. Csontos arcára mély barázdákat rakott a nyomorúság. Pár szóval újságolta Jóska, hogy Goncsarov már nem brigádvezető. Leváltották, és most egy másik favágó brigádban fűrészel. Legalább lecsendesedik, és a saját bőrén próbálja ki, hogy mibe hajszolta embereit!
    Elmenőben Paulov meghagyta Jóskának, hogy annyi forró vizet adjon, amennyi csak kell, ne sajnálja tőlünk. Társaimmal együtt bőven éltünk is ezzel a lehetőséggel. Élvezettel locsoltuk magunkra egyik sajtár meleg vizet a másik után. Októberi ideérkezésünk óta most először fürödtünk meg úgy istenigazában.
    A forró víz kellemesen égette a bőrömet, és egészen elgyengített. Elfogott a szédülés. Vagy talán az éhségtől szédültem? Nem tudom. Éhség? Az már nem éhség volt, arra az állapotra emberi szó nincsen. Az lebegés volt a lét és nemlét között, és csak az ösztön tartott a lábaimon…
    Az öltözőbe még a szaga sem jutott el a fürdőben élvezett kellemes hőmérsékletnek. Nem volt benne kályha, az ajtó alatti résen sipolva tódult be a hideg. Vacogva kapkodtuk magunkra a ruhát, imígy-amúgy felgombolva, felkötözve, ahogy jött. Egymásután lépkedtünk ki az udvarra, s követtük új lakóhelyünkre a közibénk toppant főorvost.
    A kórházat és irodahelyiségeket magában foglaló barakkal párhuzamosan épült, hosszú barakképület túlsó végéről nyíló egyik kis helyiség lett a szállásunk két hétre. Ez ugyanannak a barakknak a túlsó végén volt, ahol először a Goncsarov-brigáddal laktam.
    A kis szoba a jólismert orvosi rendelővel egy folyosóról nyílt. Ahogy felmentünk a lépcsőn, balkéz felől volt a rendelő falbamélyedt ajtaja, szemben pedig a feljavító bejárata.
    Itt is négyszemélyes priccsek vártak ránk, szorosan egymás mellé zsúfolva, hogy nem is volt közöttük hézag sem: az alsó fekhelyekre is úgy kellett bemászni. Ami azonban legelőször a szemembe ötlött: minden egyes fekhelyen keményre tömött szalmazsák volt! Takaró az nem akadt az ágyakon. Mindenkinek a buslátja szolgált továbbra is paplanul. Magától értetődik, hogy lepedő és párna, mint a luxus elképzelhetetlen felsőfoka, eszünkbe sem jutott.
    Az ajtó melletti sarokban terpeszkedő kályhából kellemes meleg áradt. Amint betódultunk a sarkig tárt ajtón át, az erőszakosabbak és ügyesebbek mindjárt megszállták a kályhához közel eső alsó, majd felső fekhelyeket. Nekem a szoba északra néző ablakához közel jutott egy felső, degeszre tömött szalmazsák. Gyorsan kiléptem a csizmából, s kézbevéve féltett lábbelimet, felkapaszkodtam a priccsre, nehogy a végén egészen az ablak mellé sodródjam.
    Az ágy tetején levetettem a buslátomat, és a fejrésznél párnaként eligazítottam. A csizmámat a szalmazsák alá rejtettem. A honfoglalás lázában arra figyeltem fel, hogy odaszólt nekem egy nálam is magasabb, kék szemű fiatalember.
    – Szabad ez a hely? - kérdezte tőlem udvariasan, lentről a szomszédos szalmazsákra mutatva.
    – Szabad! - mondtam csodálkozva.
    Már az első szónál értettem, hogy nem orosz ez a legény, mert olyan selypítve mondta ki a szavakat. No meg aztán, őszintén szólva, a belhonosok közül ugyan ki a csuda kérdezte volna meg a nagy tülekedésben, hogy szabad-e megrohamozni a mellettem lévő fekhelyet?
    Lerúgta csizmáit, és felmászott mellém. Buslátját gondosan összehajtogatta, és a falhoz tette. Újdonsült szomszédommal együtt nem sok rakosgatnivalónk volt, így a térdünket átkulcsolva, tétlenül szemléltük, hogy egyesek milyen lázasan rendezkednek, osztozkodnak a helyeken, elsőbbségi jogaikat vitatva.
    – Te magyar vagy, ugye? - kérdezte tőlem rövid hallgatás után a nemorosz formájú szomszéd.
    – Igen. És te?
    – Észt vagyok. Agu Antz Antzovics a nevem - nyújtotta a kezét.
    – Rózsás János Ivanovics vagyok - hajoltam meg válaszképpen.
    Kissé furcsán hatott ebben a környezetben a szabályszerű bemutatkozás. Egy pillanatig mintha ismerősnek tűnt volna ez az észt fiú, de aztán nem tudtam felidézni emlékeimben, hol is láthattam azelőtt?
    – Honnan tudod, hogy én magyar vagyok? - ébredt fel bennem a kíváncsiság.
    – Tudom - vont vállat, és én nem is kérdezősködtem tovább.
    Miután mindenki helyrevergődött, végképpen időszerűvé vált az a bizonyos fejavított reggeli, melyet mindenki emlegetett, és tegnap reggel óta étlen-szomjan várt.
    Végre nyílt az ajtó és a zömök, nagyorrú kórházi szanitéc - Iván - egy nagy fatálcán behozta számunkra a rendkívül nagynak látszó, sötétbarna kenyéradagokat.
    A szemünk majdnem kiesett akkora kenyérhegy láttán. Hát még az a tudat, hogy egy-egy darabja perceken belül a miénk lesz!
    A munkásbrigádban két részletben megkapott, összesen 65 deka kenyér után itt naponta egy darabban adták oda a 85 deka kenyeret. Hát hogyne lett volna elbűvölő hatása a félkenyérnyi adagoknak!
    Idegeink végsőkig feszült állapotát átérezve, Iván halogatás nélkül kiosztotta a kenyeret. Mély csend borult a szobára, egy szó sem hallatszott. A gyorsan fogyó kenyérre tapadt tekintettel rágott, habzsolt, falt mindenki.
    Csak mikor a kenyerem javát már megettem, akkor vettem észre, hogy Paulov ott állt a kályha mellett és személyesen ügyelt fel az első reggeli kiosztására.
    Közben Iván meg is fordult a kórház konyhájáról. A szakáccsal ketten cipelték a levest egy kis hordóban. Hónuk alatt fatányérok, a szakácsnál még merőkanál is. A kenyérrel csillapított éhségünkben a levesosztást már türelmesebben kivártuk.
    Paulov doktor a bejárattal szemben lévő priccsen, csak úgy találomra, kijelölt szobafőnöknek - sztarsojnak - egy Matvéjev nevű, középkorú oroszt. Az ő feladata lett a továbbiakban az ételosztásnál segédkezni és felügyelni.
    A feljavítón a későbbiekben napi kétórai munka volt kötelező, ami főleg hószórásból állt. A munkára való beosztás, és a sorrend szem előtt tartása szintén az újdonsült főnökre hárult.
    A szakács igyekezettel kavarta a barna olajjal lepett krumplilevest, melyet zabliszttel sűrítettek egy kicsit. Iván és Matvéjev sorra adogatták a színültig telt tányérakat a priccsen ülő embereknek.
    Nagyon ízlett a leves. A krumpli hámozottan volt benne, ami szembetűnő minőségi többletet jelentett a munkáskonyha levesével szemben. A tetején úszkáló kerek olajfoltok egy kicsit kesernyések voltak. Hiába, a kórházban is a silány gyapotolajjal készült az étel!
    Került-fordult és ismét megjelent a színen Iván, kezében egy tányér cukorral. Egy-egy kanállal mindenkinek a markába öntött a sárgásbarna melaszból.
    A kenyérrel és cukorral tartalmassá tett reggeli után, a régen érzett jóllakottság tündéri állapotában megnyugodva dűltem végig a szalmazsákon. Betakaróztam a busláttal, és alváshoz igazodtam. A többiek is rendre elnyúltak körös-körül, és elcsendesedett a kis szoba minden lakója.
    Kavargó gondolataim kusza ködén át rózsaszínben láttam a világot. Sötét balsejtelmeim háttérbe szorultak, és a reménység eltompította a rideg valóság örökké nyugtalanító érzését: „Hát majd csak lesz valahogyan! Két hét alatt egy kicsit megpihenek, felerősödök. December közepétől számítva ez már egy havi pihenés lesz… Majd talán kibírom a munkát, mint ahogyan azok kibírják, akik ezidő alatt is, megállás nélkül, minden istenáldott reggelen csak mennek, mennek kifelé a tajgába…”
    Délben megint olajos krumplileves volt az ételünk, melléje egy kis darab sózott hal. Vacsorára három deci zabkását kaptunk, és ezzel le is zárult a napi étkezés sorozata.
    A brigádban kapott koszttal szemben - amiért keményen meg kellett dolgozni, szenvedni - ez valóban lényeges többletet jelentett, de a mi éhes gyomrunk kielégítésére mégis kevésnek bizonyult.
    Csupán a reggeli kenyérosztás után nyugodtunk meg egy kicsit, hogy aztán újult erővel követelődzön belső részünk a hosszú időn át megvont és reszketve kívánt táplálék után…
    A feljavító első négy napját - az étkezési idő kivételével - végigaludtuk. Nem volt mozgolódás, beszélgetés. Győzte mindenki magába szedni a kályha bőven ontott melegét. A sok hajkurászás után végre háborítatlanul kipihenhettük fáradalmainkat. A kötelező két órai munkára egyelőre nem szólítottak senkit. Valószínűleg Paulov doktor annyira sajnált bennünket, hogy még nem engedte meg a komendánsnak, hogy hajszoljon bennünket.

   Nagyon hiányzott Ruga Feri. Nem csupán a beszédes, bizakodó Feri barátom, hanem a szótlanul szenvedő, árnyként kísérő jóbarát jelenléte is fájdalmasan hiányzott. Vajon hol lehet? Hogyan érkeztek meg Szoljankiba? Milyen körülmények között telnek a napjai?
    Ezekben a napokban úgy voltam Ferivel, mint egy közeli kedves halottal. Mindig mondtam volna neki valamit. Úgy szerettem volna megbeszélni vele apró-cseprő problémáimat, élményeimet, sérelmeimet, de nem volt a közelemben. Bizonyára, ha változatlanul ott van velem, nem sokat beszéltünk volna. A különvált sors, a külön élmények, új benyomások sorozata után viszont annyi mondanivaló halmozódott fel bennem közölhetetlenül, hogy nagyon elhagyottnak, társtalannak éreztem magam.
    Aguval nagyon jól megértettük egymást, és hamar összebarátkoztunk. Beszéltünk egymásnak saját hazánkról, a szinte már elfelejtett otthonról, gyermekkori élményeinkről… Agu, mint a beszélgetések során kiderült, egy Tartu melletti kis falucskából származott. Szülei parasztok voltak, ő maga egyetemi tanuló. Két évvel volt idősebb nálam. Tíz évre volt ítélve ő is, de nem emlékszem rá, hogy miért.
    Addigi lágeri hányattatásaim során nem nagyon tudtam a magyarokkal távoli rokon észteket túlságosan megszeretni. Szokatlanul tartózkodó modoruk taszítóan és idegenül hatott. Tőlünk, magyaroktól is távol áll a szláv népek gyorsan barátkozó természete, eléggé nehezen melegedünk fel környezetünkkel. Az észtek azonban még annyira sem voltak képesek feloldódni a soknemzetiségű láger forgatagában, mint a mi fajtánk. Különös hanglejtésük, különcködő viselkedésük miatt mindvégig kiváltak a lassacskán összeforrt lágeri közösségből.
    Az észtek más lágerekben gyakran kaptak csomagot hazulról, értékes tartalommal, de soha nem adtak volna belőle egy sodrásnyi dohányt senkinek. Határtalan fukarságuk miatt nem állhatta őket senki. Hiába nem voltak kötekedők, verekedők, mégis rosszallóan néztek rájuk. Lágerben a házsártos embert jobban el lehetett viselni, mint az önzőt, a zsugorit. Nincs utálatosabb látvány, mint amikor valaki fal felé fordulva teleszájjal zabál, s közben vissza-visszapislog, nem figyeli-e valaki, nem kér-e belőle.
    Az észtekről kialakult, nem éppen hízelgő véleményemet módosítanom kellett az Aguval kialakult őszinte barátságunk nyomán. A mindennapos együttlét, a hosszú beszélgetések után egy megértő és önzetlen embert ismertem meg benne. Irtózott minden erőszaktól. A kétszínűség, a hazugság, lopás megbocsáthatatlan bűn volt a szemében. Amellett azonban, hogy igyekezett minden összeütközés elől kitérni, adott esetben nagyon határozott és gerinces volt. Érdekeit, minimális jogait nem engedte csorbítani. Ha velem kapcsolatban volt valami probléma, nem hagyott cserben. Például Matvéjev előszeretettel küldözgette soron kívül havat lapátolni a béketűrőbbeket, míg az erőszakosabbaktól és a csípős nyelvűektől óvakodott. Sokszor kizavart volna engem is, ha Agu nincs mellettem.
    – Hagyj ennek a magyarnak békét - szólt le a priccsről a sűrűn pislogó Matvéjevnek. Ott vannak a barátaid a sarokban, napok óta feléjük sem néztél, küldd ki őket az udvarra, vagy ha nem mersz nekik szólni, menj magad!
    Így a jó Isten az elszakított honfitársam helyett mindjárt adott egy másik jóbarátot.
    Agu jelenléte enyhítette a sebet, amit Feri hiánya jelentett számomra. Egy kis időre megint tartoztam valakihez, akivel sok dologban azonos véleményünk volt, aki megértette a ki nem mondott szót is. De sajnos az anyanyelvemen nem volt, aki egy jó szót szólt volna hozzám…

   Szilveszter estéjén hangos beszéd moraja töltötte be a kis szobát. A néhány napi pihenés után mindenki megélénkült, és beszédesebb lett. A szemekbe visszatért az élet, a sovány arcokon még mosolyt is lehetett látni.
    Az alsó és felső fekhelyeken egyaránt folyt a társalgás. Egyesek az otthoniakról beszéltek, mások erdei élményeiket elevenítették fel, sűrűn szidva a szívtelen brigádvezetőket, nacsalnikokat. Volt, aki előző lágerek életéről, az ottani ellátásról, munkáról, bánásmódról tudósította figyelmes hallgatóit.
    Általános szokás szerint a korábbi lágerek rendszerint olyan kívánatos színben tűntek fel az elbeszélés során, hogy szinte vágy támadt a többiekben, hogy oda kerülhessenek. Mintha azt nem szögesdrót vette volna körül, a láncon futkosó rendőrkutyákkal egyetemben. Talán nem is volt az olyan tündérien jó láger, dehát igaza van az orosz közmondásnak: Mindig ott jó, ahol mi nem vagyunk.
    Kívülről behallatszott a viharos szél zúgása, neki-nekitámadt az északi ablaknak. Megrázta a kettős rámát, de megrázkódtatta a mi szívünket is.
    A tél jeges szorítása elől csak néhány napra menekültünk meg. Számolnunk kellett azzal, hogy hamarosan megint lehajtott fővel fogunk a jeges hóban utat törni a láger felé vezető ösvényen, miközben a szél dühösen tombol körülöttünk, zilálja amúgy is gyér rongyainkat.
    Antz barátommal az újesztendő kilátásairól beszélgettünk:
    – Egy nagyon nehéz esztendőtől búcsúzunk most. A jó Isten a megmondhatója, hogy milyen évnek nézünk elébe…
    – Megjön-e a várva várt szabadság?…
    – Felderül-e az igazság napja, vagy talán ez lesz a halálunk éve?…
    A gyérülő beszélgetés zsivalyában éjszakai nyugovóra tértünk. A buslát csücskét a fejünkre húztuk, hogy a gerendás mennyezetről lelógó villanyégő fénye ne égesse álomra nehezült szemünket.
    Nyomasztó álommal küszködve hirtelen felébredtem az éjszaka folyamán. Felültem és körülnéztem a szobában. Nyugalom volt körülöttem. Vattáskabát alá húzódott szobatársaim mély álmukat aludták. Csendes, békés szuszogás töltötte be a szobát. Künn a szél változatlan erővel vijjogott, az útjába akadt építményekbe ütközve. Sziszegve rohant tova a kémények mellett, a drótokon át az erdőség felé, ahonnan süvöltő, morajló hangorkán foszlányai hatoltak be a kis szobába…
    Megborzongtam a meleg szobában. Aztán hirtelen észbe kaptam: szilveszter éjszakája van! Vajon 1946 van-e még vagy már l947? Megjött-e már az újév, az új reménység esztendeje? Mély sóhajjal dőltem vissza a szalmazsákra. Jobb karomat a fejem alá igazítottam, és újból álomba merültem…

   Ébredés után szebb jövő reményében kívántunk egymásnak Aguval oroszul és németül boldog új esztendőt:
    – Sz novim godom!
    – Glückliches Neujahr!
    Sajnos nem volt senki sem, akinek magyarul kívánhattam volna ugyanezt. Elszakadtam, elsodródtam teljesen honfitásaimtól, kétszeres árvaságra kárhoztatva. Vajon Feri hogyan virradt meg újév reggelén?
    A fiatalabb oroszok is boldog új évet kívántak egymásnak, csak néhány öreg pislogott szótlanul. Ők még idegenül fogadták az új naptár szerinti újévet, nem érezték az igazinak. Az ortodox fogalmak szerint majd csak január 14-én köszönt be igazán az Úr 1947. esztendeje!

   Lejárt a békés pihenés ideje, amíg senki sem háborgatta a feljavítóra összegyűjtött harminc disztrófiás emberroncs nyugalmát. Reggel kivágódott az ajtó, és berobbant rajta a komendáns robosztus alakja. Korai volt még az idő, javarészt szunyókáltunk, az éjszakai álmot folytatva behúnyt szemmel, félálomban. Az erős hangra és a betóduló hidegre egyből mindenki felriadt és felült.
    – No, pihentek? - szólalt meg vésztjósló hangon, s hátravetette kuglifejét a vörös-szeplős képű Packmann. Nem válaszolt senki. A prémgalléros subában feszengő hajcsár odalépett a szélső priccshez, és aztán sorra végigkutatta a fekhelyeket.
    Akinek érdemesebb csizmája volt, kiráncigálta a feje alól, és a bejárati ajtó elé szórta, elkobozta a köz hasznára. Az én viszonylag jó állapotban lévő csizmáim a szalmazsákom alá voltak rejtve, a fejrésznél.
    Packmann közeledésére alvást színleltem, abban a balga reményben, hogy így megvédem kincset érő, kétszer foltozott csizmáimat.
    – No, kelj fel, te tehén! - mordult rám nyersen.
    Kelletlenül felültem, és Packmann odébblökte a buslátot, felhajtotta a szalmazsákot, és szőrös, erős kezével átmarkolta az ott lapuló csizmákat.
    – Nem adom oda! - kapaszkodtam bele a csizmaszárba kétségbeesetten.
    – Én meg nem kérem, te undok kórháztöltelék! - rántotta el tőlem, hogy majdnem lebukfenceztem az emeletről. Majd ha munkára mész, kapsz másikat! Különben is, látok a priccsek alatt hányódó bakancsokat. Azt húzzátok fel, ha ki akartok menni! Nektek az is elég…
    Mondanivalóját cifra káromkodásokkal toldotta meg. Az elszedett lábbeliket felnyalábolta, majd úgy becsapta maga után az ajtót, hogy csak úgy döngött.
    Elkeseredett szitkozódás, átkozódás morajlott végig a társaságon. Tehetetlenségünkben egyebet nem tehettünk. Abban valóban igaza volt, hogy a priccs tetején mezítláb is ki lehet bírni. Amennyiben szükségleteink elvégzésére vagy hósöprésre ki kellett menni az udvarra, bakancs az akadt bőven az ágyak alatt. De mi lesz, ha két hét múlva, vagy még előbb kiírnak, és akkor ebben a csikorgó hidegben mezítláb megyünk talán dolgozni?
    Hiába háborogtunk, a történtekkel szemben nem tehettünk semmit. Nem is kérdeztük egymástól, hogy kié a bakancs, amit előkotortunk. Elmosódott a tulajdonjog fogalma. Ha akadt egy jobblábas, majd egy ballábas bakancs, gyér kapcámat a lábamra tekertem, beleléptem, és úgy passogtam kifelé az udvarra.
    A napi két órai kötelező munka abból állt, hogy a narjádcsik vagy a komendáns kijelölt a láger területén belül egy-egy útszakaszt, ahonnét el kellett lapátolni, söpörni a havat.
    A munkaidő igazság szerint sohasem volt egészen két óra, mindig kevesebb. Idébb-odébb lelökdöstük a havat az útról, aztán beleböktük a lapátot a hókupacba, ahol éppen értük. Engedélyt sem várva, sietve csoszogtunk vissza a keményre fagyott, gumitalpu bakancsokban a feljavító kellemesen meleg szobájába.
    Az már egy kissé komolyabb munka volt, hogy naponta négy embert kivittek a kapun kívül, a láger előtti térségre, aprófát vágni a konyha és a kórház részére.
    Esténként hoztak az erdőről néhány szánkó kisebb rönköt, leszórták a szerszámkiadó mellett. Másnap azt kellett felaprítani a hivatalos helyek fűtéséhez. A favágás sorba ment, mint a falusi bíróság, rám is kétszer került sor. A lehető legjobb bakancsot húztuk fel, és kölcsönkapcával biztosítottuk magunkat, hogy le ne fagyjon a lábunk.
    A favágás nemcsak két óra hosszat tartott, hanem reggeltől ebédosztásig. Össze is fagytunk alaposan, amire beengedtek bennünket a táborba.
    Ott kint tűzrakásnak híre-hamva sem volt. A kerítés közelében tilos volt a nyílt láng. Ha véletlenül meggyulladt volna valami faalkatrész, menthetetlenül leég az egész, fenyőfából épült láger, őrtornyostul, mindenestül.
    Kis szobánk kályhájának tüzelőjét is magunk biztosítottuk, és hordtuk be a munka elvégzése után.

   E nap estje az orosz naptár szerint Karácsony Szentestéje. Az oroszok minden külső fény nélkül, bensőségesen emlékeztek meg e nagy ünnepről. Könnyes szemmel beszéltek a karácsonyi szokásokról, az ünnepélyes, pompás templomi ceremóniákról, ami a pravoszláv vallásban olyan nagy súlyt kap, s a több napos ünnepségek fényét még jobban emeli.

   A ragacsos, tömött, de mégis rendkívül ízletes kenyeret csak néhány napig kaptuk pontos időben, a reggelivel együtt. A tábor kenyérsütő kemencéi nagyon rossz állapotban voltak. Nem tudták fennakadás nélkül biztosítani a kenyérszükségletet. Azonkívül sületlen, sukódott volt az a fejadag, amit néha délután kaptunk meg, vagy esetleg két napban egyszer, a nap előre ki nem számítható órájában.
    A híg leves és a kis kása kevés volt éhségünk csillapítására. Reggeltől estig azzal telt az idő, hogy éhesen hánykódtunk a szalmazsákon, és minden ajtónyitásra felkaptuk a fejünket: vajon nem a kenyér érkezett meg? Állandó idegfeszültségben vártuk a hőn áhított kenyér megjelenését. Nem volt pihenésünk, csupa belső izgalom volt a nehezen múló percek sorozata.
    A munkásoknak minden nap ki kellett adni a fejadagot, ez nem vitás. A kórház és a feljavító csak akkor kapott, ha már a munkások kenyere biztosítva volt.
    Ha aztán a kínos várakozás után végre megjelent a kenyér a színen, s illata betöltötte a kis szobát, szívünk a torkunkban dobogott. Ahogy feladogatták a drága mindennapi kenyerünket, nagy darabokban, mohón nyeldestük a ragacsos falatot, gyomrunk fájdalmasan hasogatott, égett utána.
    Zord, szeles időjárás volt. Nem nagyon mászkált kint senki az udvaron, ha nem volt kénytelen. Szeméttúró nem volt köztünk, mindenki örült, ha bent lehetett a fagytól védett, meleg szobácskában.
    Esténként behallatszott a folyosóról az orvosi rendelésre megjelent rabtársaink halk beszélgetése, a rendelő ajtajának nyikorgása. Egyre csak szaporodott a munkából kigyengültek száma, akik az orvosi segítségtől várták életük megmentését.
    Egyik reggel, amikor elült már a reggeli levesosztás zsivalya, a kenyérre pedig reménytelenül vártunk, hirtelen betoppant hozzánk egy fehér kendős, pirospozsgás arcú fiatal nő.
    Jóformán szemügyre sem vehettük a váratlan vendéget, s még azt sem mondta, hogy jó napot! - olyan ribilliót csapott, hogy csak úgy zengett a ház:
    – Mi ez itt? Istálló? Pihenők laknak itt, és nem akad köztük egy sem, aki seprőt venne a kezébe! Ragad az asztal, szét van maszatolva rajta három napi ételmaradék. Nincs, aki lemossa, üvegcseréppel lekaparja? Mindenütt kosz, rendetlenség! Hogy néznek ki a szalmazsákok? Mik ezek a rongyok? Nosza, mozgás! Gyerünk rendet csinálni, hogy emberi lakhelyhez hasonlítson ez a szemétdomb!
    Így mutatkozott be Sura, a kórházi nővér, akit eddig még nem ismertünk, de ettől a naptól kezdve mindennapos látogatónk lett.
    Sura perlekedése közben néhányan kelletlenül lekászálódtunk a fekhelyekről, nagy szégyenkezve görnyedeztünk a priccsek között, a szanaszét heverő bakancsok közül válogatva.
    Kell valamit csinálni, mert éktelenül lármáz ez a nőszemély, de hogyan kellene hozzáfogni? - tűnődtem magamban.
    Tanácstalanul toporogtunk a hadonászó Sura előtt, egymásra sandítottunk, a másiktól vártuk a kezdeményezést. Sura bezzeg nem sokáig hagyott bennünket tétovázni. Nekiállított mindenkit söpörni, kaparni, súrolni, a szalmazsákokat letakarítani.
    Aki minden biztatás ellenére meglapult a helyén, azt Sura felrázta. Nem volt ellentmondás.
    A hajcihőben nem mindenkinek jutott cipő, csizma. A mezítlábasokat nem engedte lejönni a priccsről Sura nővér, hanem ágyról ágyra mászva kellett nekik a szemetet lesöpörni a fekhelyekről csupasz kezükkel a padlóra.
    Csak úgy hullott a sok szemét, amit felhordtunk a talpunkon a szalmazsákra abban a néhány napban, melyet idáig a pihenőn töltöttünk. Egy órán belül valóban másképpen nézett ki a szoba. Őszintén be kellett vallanunk, hogy erre a nagytakarításra igazán szükség volt.
    Többet aztán nem is feledkezett meg rólunk Sura nővér. Mindennapos vendégünk lett. Perlekedett, egrecíroztatott, megmozgatta a társaságot.
    Nagyon ránk fért ez a megrendezés. Az általános legyengülés elszoktatott bennünket a tisztaságnak a legelemibb igényétől is, annál is inkább, mert a tisztálkodási lehetőségek is eléggé korlátozottak voltak. A szervezeti leromlottsághoz szellemi tompultság is járult, ami ha nem is nevezhető elmezavarnak, de letargiába, a tökéletes közöny állapotába taszította az embert. Nem érdekelte semmi, csak az, hogy elemi életszükségleteit: az ételt és a meleget biztosítva lássa. Ami e kettőn kívül volt, legyen az tisztálkodás, szórakozás, vagy bármilyen kultúrigény, az háttérbe szorult.
    Hiába noszogatott bennünket Sura, nem nagyon fogyott a mosdóvíz a hordóból. A két hét alatt kétszer voltunk fürdőben. Szerintünk az adott körülmények között teljesen elegendő volt a higiénia szempontjából.

   Meggyült a bajunk a szakáccsal is. Igazság szerint szegény öreg Muhának gyűlt meg a baja velünk.
    A levesosztás közben állandóan háborogtak szobatársaim, nyugtalanságukat az állandó kenyérhiány még fokozta. Mindenki keveselte a levesébe került krumplit. Azzal vádolták szegény öreget, hogy biztosan olajba sülten megzabálja a javát, és azért nem jut elegendő a levesbe. Többször is megígérték, hogy a szeme közé öntik, ha jobbat nem főz. Erre persze nem került sor. Jobban vigyázott mindenki, hogy a levesnek egy cseppje se vesszen kárba, nemhogy kiöntötte volna a sokat szidott, de mégis drága lét.
    A sarokbaszorított öreg meg csak bizonykodott, esküdözött mellreszorított merőkanállal, meg aztán szidta az anyjukat, mikor mi jött a szájára mérgében.
    Harminc éhes szempár kereszttüzében állt a szakács minden mozdulata.
    – Jobban keverd fel! - szólalt meg egy türelmetlen hang.
    – Vissza akarod vinni a sűrűjét? - kontrázott rá a másik.
    – Nézd, hogy remeg a keze! Sajnálja tőlünk. Biztosan a haverjainak tartogatja a javát. Majd megnézzük, mit viszel el innen! - süvített valaki.
    – Mind kiosztom köztetek, ebadta kölykei, csak ne üvöltsetek! Persze, hogy remeg a kezem, amikor állandóan lármáztok! - nézett körül félig mérgesen, félig megbocsátóan a fehér kötényes, fehér bajuszú öreg ukrán szakácsunk.
    Felesleges, oktalan megnyilvánulások voltak az ilyen csetepaték a priccsen trónoló, és a levesbe bámuló emberek részéről. Éhes emberrel azonban nem lehet okosan beszélni, fűti belülről a telhetetlen gyomor, mely sokszor a józan ész elé tolakszik. Főleg, amikor évekszám nem kapja meg a magáét.
    Talán említenem is felesleges, köztudott dolog, hogy fogságban a raboknak ha beszélgetnivaló kedvük volt, a téma legtöbbször az evés körül, az ételek elkészítési módja körül forgott.
    Itt hallottam az ukránoktól, hogy milyen finom a meggyes gombóc, az oroszoktól, hogy legjobb hússal töltötten. A moldvai a mamaligát emlegette, az üzbég a cukorban főtt rizst, a kazah a főtt bárányt. A dolgok fonákja az, hogy képesek voltak összeveszni egyes ételek elkészítési módja miatt, holott egyik sem tudta bebizonyítani a maga igazát.
    Ha körülnéztem, az volt a meggyőződésem, hogy első osztályú szakácsokkal vagyok körülvéve. Olyan részletességgel beszéltek párolásról, fűszerezésről, hogy el kellett hinnem, valóban otthon mást nem csináltak, csak a főzőkanalat forgatták.
    Szembeszökő kivétel voltam ezen a téren. Szomszédaim legnagyobb megrökönyödésére kijelentettem, hogy én semmilyen ételt nem tudnék elkészíteni. Furcsa szemmel néztek rám. Éreztem, hogy ha nem is mondják, magukban azért egy kicsit bolondnak tartanak, ügyefogyottnak, pedig csak őszinte voltam. Talán feleslegesen.
    Néhanapján Duszja nővér is bejött megnézni a pihenőket. Előfordult, hogy Surával együtt jött és végighallgatta háborgását. Nem szólt bele, csak rosszallóan csóválta a fejét, a mi szégyenünkre.
    Az alacsony termetű és fekete hajú Duszja mellett Sura magas volt, szőke és még vattáskabátban is elég karcsú. Sura akkoriban talán huszonöt éves lehetett, vagy még annyi sem.
    Az anyáskodó Duszja nővér mellett őt inkább egy parancsolgatni szerető idősebb nővérhez hasonlítanám, aki megrendezi az öccseit - szülői beleegyezéssel.
    Duszja nővér rendszerint azért jött, hogy megtudakolja: nem beteg-e valaki, nincs-e valami panasza.
    Mindig akadt egy-két jelentkező. Ki köhögésre kért gyógyszert, kinek a háta fájt. Volt, akinek a fagyásait kellett istápolni. Duszja nővér áthívta magával a betegeket a rendelőbe, és kinek-kinek adott valami egyszerű gyógyírt az üveges szekrényke szegényes választékából.
    – Te Antz - fordultam egyik nap a barátomhoz. Nem te voltál az, akit Szolikámszkban, a gyűjtőtáborban meg akartak verni a rablók egy kék kantáros nadrág miatt a vécében?
    – De én voltam - mondta mosolyogva. Sikerült megmenteni a nadrágot, most is rajtam van! Mutatott a gyűrött, piszkos kantárra, ami a kufejka alól kilátszott. Alig vártam már, hogy megszabaduljak Szolikámszkból, mert nem volt egy perc nyugtom sem tőlük. Aztán le akartak szúrni, mert dohányom is volt, de nem került rá a sor, előbb eljöttem.
    – Te, nem gondolod, hogy azok a jóemlékezetű zsiványok majd valamelyik lágerben rád akadnak, és megismernek? Úgy tudom, verekedtél is velük.
    – Talán nem érnek utól. Ha igen, úgy látszik ez a sorsom. Vont vállat szerény mosollyal Antz.
    Érdekes fiú volt Agu. Sohasem láttam kifakadni, vagy dühöngeni. Rendkívül tudott uralkodni az érzelmein. Ugyanakkor hajlíthatatlanul ragaszkodott elveihez, kimondott szavaihoz.

   Felbolydult a láger népe. Megérkeztek az első küldemények, az első csomagok hazulról! Igaz, hogy csak négy-öt csomag jött hetenként, de megindult lassan a vérkeringés az otthon és a láger lakói között.
    Szórványosan érkeztek a levelek, megjöttek az első hírek a nagy ország különböző tájain élő családokról. Papír híján nehéz volt a válaszadás, így elég vontatottan kapcsolódtak bele a levelezésbe, akik választ remélhettek hazulról.
    Kárbaveszett áldozat, hiábavaló fáradtság lett volna kenyérért papírt vennem, és levelet írni haza. Magyarországról egyszer sem jött válasz. Fájó szívvel néztem más kezében a szerető kézzel rótt sorokat. Én ilyet sohasem remélhettem.
    A szabályzat értelmében egy-egy csomag legfeljebb 8 kilós lehetett, faládikóstól, vászonbevonatostól, mindenestől. Az első csomagok örömhírét nagy riadalom követte. Hamarosan kiderült, hogy hazait kapni nem örömet, hanem gyakran végzetes tragédiát jelentett.
    Csomagot főleg a módosabb vidékről származó ukránok kaptak, s néhány orosz. A balti államokkal, s a Kaukázus vidékével még nem alakult ki a kapcsolat. Az alvilági elemek közül senki sem kapott hazait. Hogyan is kaphatott volna? Többnyire mind rablódinasztiából származtak, s a család minden tagja ült valami gazemberségért, az ország más-más lágerében.
    Ha a rablók a szentnek tartott kenyérfejadag ellopására, erőszakos elvételére is rávetemedtek - pedig ez a láger íratlan törvényeinek a legsúlyosabb megsértésének számított - hogyne terrorizálták volna azokat, akik csomagot kaptak ebben az ínséges táborban!
    Szegény család, szegény hozzátartozók! Nem is gondolták, hogy a szeretett és visszavárt apának, férjnek vagy fiúnak a csomaggal nem egy esetben a halált küldték el! A gyengéd, szerető kézzel becsomagolt, és sok-sok lemondással összegyűjtött hazai élelem halálos veszedelmet zúdított a címzettre.
    A csomag kézbesítésének az volt a rendje, hogy a címzettek névsorát egy kis deszkalapon kifüggesztették az ebédlőben. Aki felfedezte rajta a saját nevét, az a munkából való hazatérés után, este elmehetett érte. Az átadás a kapuőrség bódéjában történt, az ügyeletes tiszt ellenőrzése mellett. A hazaival teli ládikóról lefejtették a rávarrt zsákot, felfeszítették a leszögezett fedőlapot.
    A tiszt a küldeményt tüzetesen átvizsgálta, és amit átadhatónak tartott, a tulajdonos által tartott zsákba, (a csomag borítózsákjába) rakta át a ládikóból. Elkobozták a szeszesitalt, ha akadt benne. Tintaceruza, tű, kés, olló, penge, pénz - tiltott dolog volt, elkobozták. A csomagban talált levelet a helyszínen cenzúrázták.
    Az első vámot a tiszt vette ki a csomagból, főleg dohány formájában, mert azzal a szabadok sem voltak túlságosan elkényeztetve. De nem ez volt az igazán komoly veszteség és veszedelem!
    Amint kilépett a hazaival tömött zsák tulajdonosa az őrszoba keskeny ajtaján, megkezdődött a zaklatás, hajsza. A barakkok mögül leskelődő, rókamódra ólálkodó betörők és zsebmetszők elősompolyogtak. Körülvették a megrettent muzsikot.
    – No, add ide a szajrét! - szóltak kurtán és fenyegetően a rémülten hátráló emberhez. Az menekülni próbált, csomagját védőn átölelve. Körülvették a sakálok. Elfojtott szitkok, tompa ütések, nyögés, jajszó, és a rablóhad elinalt zsákmányával, cserben hagyva a hóban görnyedező, esetleg megkéselt áldozatát.
    A kapuőrség, ha talán látta is a jelenetet, nem avatkozott bele. A rablókkal ők sem merészeltek ujjat húzni, meg a csomagosok „fasiszták” voltak, a rablók pedig csak megtévedt szovjet polgárok. Sajnos a rabtársakra sem lehetett számítani. Nagy volt az erőszak és túlerő az alvilági banditák részéről. Meg aztán a legyengült, eltompult emberek között nem létezett az összetartás, annak ellenére, hogy jól tudták: ma nekem, holnap neked, össze kellene tartani!
    Harcát mindenkinek magának kellett megvívnia, segítség, társak nélkül. Így minden esetben a rablók kerültek ki győztesen az egyenlőtlen összecsapásból. És minő fintora a sorsnak: az összefogni képtelen emberek zöme a rendszerellenes „szervezkedés” vádja miatt töltötte iszonyú büntetését!
    Amennyiben az útonállók egyszeri felszólítására a megijedt ember rögvest elengedte a zsák száját, akkor legfeljebb egy hátbavágással, és egy intelemmel megúszta a dolgot:
    – Írjál haza, hogy még küldjenek csomagot, minél több szalonnát benne!
    És bántatlanul mehetett a barakkjába - üres kézzel.
    Ha valaki felvette a reménytelen küzdelmet a túlerővel szemben, akkor úgy elverték, hogy orrán-száján ömlött a vér. A boldogtalan tulajdonosok a csomagból rendszerint csak annyit ettek meg, amennyit az átvétel ideje alatt a szájukba dugtak: egy kis kétszersültet vagy szárított gyümölcsöt. Az már megmentett kincs volt, ha néhány fej fokhagymát a buslát zsebébe gyömöszöltek, és a rablóknak nem jutott eszébe az áldozat zsebeit kiforgatni.
    Egy öreg ukrán bácsi imigyen fizetett az életével a csomagjáért. Az ebédlőben kifüggesztett névsort nem csupán azok tanulmányozták élénk érdeklődéssel, akik a nevüket vélték rajta felfedezni. Nem kevesebb kíváncsisággal böngészték a rablók is.
    Nem ismerték személyesen az öreget, akiről most szó lesz. Honnan is ismerték volna? De addig kérdezősködtek, amíg rábukkantak az egyik barakkban. Hiába bújkált, rejtőzött mindenki elől a saját nevének elolvasásától megrettent ember.
    Többek között egyik „magas látogatója”, egy tekintélyes bandita, nyomatékosan figyelmeztette, hogy ha a csomagot megkapja, rögtön vigye hozzá. Látni akarja, hogy mit küldtek hazulról. Főleg dohány, szalonna érdekli. Ha szárított kenyérrel lesz tele, akkor úgysem tart rá igényt.
    Bánatosan hallgatta a megfellebbezhetetlen parancsot a csonttáaszott öregember. Nehéz sóhajjal ment el az őrszobára. Megkapta a hazait, amelyre azonnal búcsúpillantást is vethetett, ahogy belesüllyesztették a háziszőttes vászonzsákba.
    A bandita által megjelölt barakk felé vette útját drága terhével. Igen ám! De más rablók is kilesték, hogy az öreg csomagért ment a kapuhoz. Elállták az útját és rátámadtak, mint ilyenkor lenni szokott.
    A szegény ember magyarázkodott, hadakozott, nem akarta a zsákot elengedni. A gazemberek jól ellazsnakolták a makacskodó öreget. Az ide-oda rángatott csomag végül mégiscsak a rablók prédája lett.
    Ütésektől sajgó testtel vánszorgott el a barakkig a kárvallott ukrán. A bandita, aki korábban bejelentette igényét a küldeményre, türelmetlenül várta már az előtérben. Amint meglátta, hogy az atyafi csomag nélkül jön, feldühödött arra gondolván, hogy az elrejtette biztonságos helyen. Se szó, se beszéd: nekiesett és összeverte, megrugdosta az öregembert. Nem hitt az ukrán rimánkodó szavának, hogy őt már a kapu környékén megszabadították terhétől, sőt el is náspángolták.
    Kétszer lett ilyenformán elverve, s a hazulról jött csomagból egyetlen falat sem jutott neki. A bandita, miután kitöltötte bosszúját a tehetetlen áldozatán, kereket oldott. A panaszosan nyöszörgő ember kitámolygott a barakkból, a legfelső lépcsőről kizuhant a hóra. Vért kezdett hányni, és pár percen belül utolsót rúgott.
    Az ebédlőből visszatérő brigádok már csak a kihülőfélben lévő tetemére akadtak rá a lépcsők alján.
    Ezek után nem meglepő, hogy láttam embereket, akik sírva fakadtak, amikor megmondták nekik, hogy csomagjuk van. Elbújtak volna még az egérlyukba is, és mindenkiben ellenséget láttak, gyilkos rablót, ha a csomagot szóba hozta.

   Valamelyik nap este jött egy kétes kinézésű alak, és a szobánkban lakó egyik ukránnak, Morozjuknak hírül hozta, hogy csomagja van.
    Szegény ember vakaródzott ott is, ahol nem viszketett. A szobában nem volt senki, akitől esetleg féltenie kellett volna a küldeményt. Azonban a kaputól eljutni ennek a szobának a küszöbéig, az volt egy végtelen és végzetes út!
    Egyik látogató a másik után jött, mind Morozjukot keresték, aki nem mert lemászni a priccsről. Letagadta volna magát, de a rablók már tévedhetetenül beazonosították újabb áldozatukat. Hiába hívogatták, ajánlkoztak kísérőül, Morozjuk halogatta és különféle kifogásokkal odázta el az átvételt. Másnap Morozjuk megkérte Surát, hogy legyen segítségére a csomag felvételezésénél. Úgy is volt. Sura kíséretében sértetlenül meghozta Morozjuk a zsákját, még a brigádok hazaérkezése előtt, és boldogan mászott fel vele szalmazsákjára.
    Sura dolga végeztével eltávozott, a szobában pedig mindenki síri csendben nézte hogyan dugdossa, gyömöszöli a zsákot a fejrésznél a boldogan mosolygó Morozjuk.
    Mit tagadjam, irigykedve néztük az élelemmel tömött zsákot, nagyokat nyelegettünk! De olyan ember, aki kért vagy főleg követelődzött volna szobánk egyetlen boldog emberétől, nem heverészett a priccseken.
    Ebben az áhitatos csendben nyílt az ajtó, és bekukkantott rajta egy sunyi krohobór. Körülnézett, hogy nem lát-e valami gyanúsat? Visszahúzódott, alkalmasint intett kint lapuló társainak, mert egy pillanat múlva harmadmagával belépett a szobába. Egyenesen Morozjukhoz mentek, akinek arcáról már régen lehervadt a mosoly.
    – Mit akartok? - szólalt meg először Morozjuk, aki nem bírta az idegjátékot, ami most következett.
    – Megkaptad a csomagot? - szegezték neki a kérdést.
    – Megkaptam! - rándult meg az arca Morozjuknak. Szenvedően meggyörnyedt a háta, ahogy a tekintete egyik rablóról a másikra siklott át.
    – Mutasd! - hangzott a rövid parancsszó.
    Morozjuk tétován bámult rájuk. Csak a szája széle remegett, de ő maga nem mozdult. A szobában halálos csend honolt, mintha csak a párviadal résztvevői lettek volna jelen. Pillanatnyi várakozás után az egyik rabló odalépett a priccshez, és Morozjuk háta mögül előrántotta a csomagot, s hanyag mozdulattal az ölébe dobta:
    – Na, pakolj ki! Mit kaptál?
    Morozjuk megadta magát. Kibontotta a zsákot, és szájával a rablók felé fordította. Azok idegesen kotorásztak benne, és egymásután emelték ki a dohányzacskót, egy darab szalonnát, egy bögre zsírt.
    Fitymálóan becsmérelték a csomag tartalmát. Keveselték a zsákmányt. Hiába! Már csak szárított kenyér csörgött a meglaposodott zsákban…
    – Hallod-e, a feleséged jobban is kirukkolhatott volna! - biggyesztette le a száját a briganti-különítmény főnöke, egy sebhelyes arcú vagány.
    – Szegények odahaza - jegyezte meg alázatos, bocsánatkérő mosollyal Morozjuk.
    A sunyi krohobór leoldotta a zsineget a dohányoszacskóról, amiben becslésünk szerint legalább félkiló dohány lehetett, valóságos kincs!
    – No, végy egy sodrásra valót, öreg! Kóstold meg, milyen szűzdohányt termesztett az anyóka nélküled odahaza! - tartotta Morozjuk elé a zacskót.
    Még egy darab lerepített újságpapír darabkát is a kezébe nyomtak. Az öreg reszkető kezekkel felcsípett egy kis dohányt. Mire megtekerte a cigarettát, a rablók a buslát alá rejtették a zsákmányt, és szó nélkül kisurrantak a sötét éjszakába.
    Morozjuk bánatosan rakta vissza a megapasztott zsákot a fejrészhez. Mikor másnap elmesélték Surának, hogy Morozjuk csomagját miként vámolták meg a rablók, mérgesen lehordta a társaságot:
    – Micsoda mamlasz alakok vagytok! Harminc ember nem tudott három ellen fellépni. Szégyeljétek magatokat!
    Igaza volt. Így nézett ki a dolog. A „terrorcselekményekért”, „szovjetellenes összeesküvésért” elítélt „politikai bűnösök” nem voltak képesek egységesen fellépni a köztünk garázdálkodó, lényeges kisebbségben lévő rablók ellen.
    Valójában mind békés, és jóhiszemű emberek voltak. Azokkal a dörzsölt fickókkal szemben még jogos önvédelmüket sem voltak képesek megszervezni!

   Velünk együtt volt a feljavítón egy Sevcsenko nevű, negyven év körüli ukrán. Nem tudom mennyire volt igaza, de azt állította magáról, hogy rokona a nagy ukrán költőnek, Tarasz Grigorjevics Sevcsenkónak.
    Az tény, hogy a név- vagy valóságos rokonának sok versét tudta kívülről. De ez az ukránok között egyébként sem volt rendkívüli jelenség. Sevcsenko a múlt század közepén közkatonaként tíz évet töltött büntetésből a Kaszpi-tenger környéki pusztaságban, így verseiben sok rokon fájdalomra leltek honfitársai, akik közöttünk ették a számkivetés keserű kenyerét.
    Ennek a kistermetű Sevcsenko leszármazottnak rendkívül éles észjárása, szókimondó temészete volt. Mindenről megvolt a véleménye, amit nem rejtett véka alá senki előtt. Eléggé ingerült és türelmetlen volt szobatársaival szemben, minden helytelen szavukért tudatlansággal, rosszindulattal, igazságtalansággal vádolva őket.
    Engem, mint magyart különösképpen utált. De ez a személyes motívum nem von le semmit emberi értékéből, gyűlöletének éle csak közvetve érintett engem, egyébként csodáltam hallatlan energiáját, ernyedetlen szellemi frissességét.
    Sajnos a magyarok elég sok kellemetlenséget okoztak a lakosságnak Ukrajnában a második világháború idején, ezért megadással kellett tűrnöm a fajtám ellen megnyilvánuló jogos, időnként pedig viharos ellenszenvet. Fogságom első idejében a leköpdösést, a verést is.
    Sevcsenko, saját elbeszélése szerint, falusi bíró, sztároszta volt a német megszállás idején. Ezért kapott a szovjet hadsereg visszatérése után tizenöt esztendőt.
    A községi bírók helyzete nem volt irigylésre méltó a német uralom alatt. Eleget kellett tenni a telhetetlen megszállók követelőzéseinek. Előteremteni annyi marhát, disznót, tejet, tojást, amennyit csak kértek, mellnek szögezett géppisztoly kíséretében. Kirendelni gyalogmunkást, kocsifuvart, annyit és oda, ahová parancsolták. Ugyanakkor a fajtájához húzó, becsületes sztároszta igyekezett kímélni, óvni saját faluját a zsarolásokkal és kegyetlenkedésekkel szemben. Nem egy sztárosztát lőttek le a németek, amikor azok gerincesen ellenszegültek a kapott parancs maradéktalan végrehajtásának.
    Persze sokféle ember van. Akadt számos hazaáruló bíró is, aki kihasználta a helyzetet, és a falu nyomorúságán igyekezett magának kiváltságos pozíciót teremteni, és az ellenség maradéktalan kiszolgálásával egy kis kulákgazdaságot összekovácsolni.
    A visszatért Vörös Hadsereg államvédelmi szervei elkapdosták és sorra elítélték az összes sztárosztát, válogatás nélkül, aki tisztséget viselt a németek idején.
    Sevcsenkóért síkraszállt a falu. Aláírásokat gyűjtöttek, küldöttségeket menesztettek. Bizonygatták a község lakói, hogy a német megszállás idején bátran szembeszegült a faluért. Ez olaj volt a tűzre: aki a fasiszta németek alatt volt bátor kiállni, az képes lehet a szovjet rendszer ellen is mozgósítani a népet! Így a nagy megmozdulás csak rontott a helyzetén. Mint veszedelmes szervező és népámító még súlyosabb büntetést kapott, mintha nem élvezte volna a község rokonszenvét: tíz helyett tizenöt évet varrtak a nyakába, meg öt év jogvesztést ráadásként.
    Nem tudom, Sevcsenko kommunista volt-e valaha vagy sem. Ilyen dolgokról nem esett szó a szoba lakói között. A fasiszta németekkel nem rokonszenvezett, az biztos. Fasiszta bérenceknek nevezte a kegyetlenkedő brigádvezetőket, a lelkiismeretlen botosokat. Ez az utóbbi kifakadás nem volt egészen alaptalan. Nemegyszer kiderült, hogy az a brigádvezető, aki a halálba hajszolta rabtársait, a német koncentrációs lágerekben policáj volt, s ott a németeket szolgálta ki ugyanilyen buzgalommal, kegyetlenséggel.

   Elrepült a két hét. Letellett a pihenés ideje. Paulov főorvos Zsorka doktor és Duszja nővér jelenlétében felülvizsgálta a kis szobácska megszeppent lakóit.
    Amint rám néztek, egyhangúlag megállapították, hogy a kéthetes pihenő nem ért semmit. Még mindig nem lehet kiküldeni az erdőbe. Jakov Persuta nevű tarnopoli és egy Nyikolaj Szoglajev nevű moszkvai fiúval együtt a következő kétheti feljavítóra is kiírt minket Paulov doktor.
    Este megzavart hangyabolyhoz hasonlított a szoba. Megjött a narjádcsik és felolvasta, hogy a holnapi napon ki melyik brigádban köteles megjelenni munkára.
    Egyesek megkockáztatták a kérdést, hogy hiányos öltözékük és főleg a hiányzó csizmájuk miként lesz pótolva?
    – Majd a brigádvezető gondoskodik rólatok! - legyintett a narjádcsik közömbösen.
    Pontosan tudtuk, hogy a brigádvezető csak arra képes, hogy munkára hajtson, de ruhát, lábbelit a semmiből ő sem fog előteremteni. Majd talán valami szabadnaposról lehúzza.
    Társaink tűnődve vették számba rongyos holmijaikat: miképpen tudnák azokat úgy magukra ölteni, hogy a fagy minél kevesebb bejáratot találjon reszkető testükhöz a holnapi naptól kezdve?
    Irigy szemmel néztek ránk, akik még tovább maradhattunk a csendes hajlék lakói, akikre még két hétig nem vonatkozott a szívdermesztő sínverés.
    Az általános kavarodásban Persutáért, Szoglajevért és értem küldött Duszja nővér. Elhívott bennünket a kórház konyhájára krumplit hámozni.
    Talán azért igekezett eltávolítani bennünket a többiek közül, hogy ne szúrjunk szemet az elkeseredett embereknek azzal, hogy mi nem készülődünk a másnapi munkára? Lehetséges.
    Eltávozásomnak kis akadálya volt: nem volt mibe lépnem! Minden eddig használt, szanaszét hányódó cipő jogos gazdájára lelt, kiürült az ágyak alja.
    Duszja nővér Ivánnal átküldött a kórházból egy pár bakancsot, és úgy ballagtam át Persuta és Szoglajev után a kórház kicsiny konyhájára.
    Előzőleg elbúcsúztam Agutól. Egyedül ő volt az, akiről tudtam, hogy szívből örül az én további pihenésemnek. Őt a korábbi favágó brigádjához sorolták vissza. Mehetett tovább fűrészelni, rönköket görgetni az utak szélére.
    A jó meleg kórházkonyha sarkában sámlikon ücsörögve, álmosan kopasztottuk a forró főttkrumplit. Közben a szánkról sem feledkeztünk meg: eleinte mohón, később bágyadtan rakosgattuk bele a finom, omlós falatokat.
    Az öreg Muha tett-vett, aztán elment aludni valamelyik barakkba, ránk bízta a konyhát. Nem sok féltenivaló maradt ott éjszakára. Nekünk egyébként a krumpli is fenékig tejfel volt. Nem kutattunk semmi után, álmosan pislogattunk egymásra, nagyokat hallgattunk az éjszaka csendjében.

   Hajnalig tartott a krumplipucolás. Aztán erőnkhöz és képességünkhöz mérten rendet csináltunk. Falnak dűlve szunyókáltunk a nagyfazékban tornyosuló, kihűlt krumpli körül, amikor ébresztő után becsoszogott a szakács.
    Visszatértünk a megürült szobába, ahonnan tegnapi társaink egyenként szétszéledtek kijelölt brigádjaikhoz.
    Egyik-másik késedelmeskedőnek új főnöke csizmát hozott, buslátot, hogy a barakkig megtehesse az utat, onnan pedig majd valamelyik szabadnapos holmijában elindulhasson a tajgába…
    A gazdátlan szobában mind a hárman kiválasztottuk magunknak a legmegfelelőbb helyet, mielőtt az újak megérkeztek volna. Én a szoba délre néző ablakához, a kályha mellé költöztem, a felső helyre. Közvetlenül a priccs mellett volt a kémény. Ha nekivetettem a hátamat, jól melegített.
    Persuta és Szoglajev is a kályhához közel költözött, de ők alsó fekhelyet foglaltak el. Én óvatosabb voltam, nem hurcolkodtam le az alsóbb szintre. Ha valaki idősebb vagy erőszakosabb elzavar onnét, akkor a nagy tülekedésben lehet, hogy megint a szoba északi felében kötök ki.
    Így is történt. A fiúkat a fáradt, farkaséhes, s ezért végtelenül ingerült és felbőszült új társaink kiszorították a kényelmes fekhelyről, mikor megérkeztek a fürdő után, és elözönlötték a szobát.
    Mellém egy nyurga, sokbeszédű bukovinai ukrán mászott fel. Kukuruza volt a neve, nálam valamivel idősebbnek látszott. A fronton átlőtt, forradásos orra különös, egyáltalán nem szimpatikus arckifejezést adott neki.
    Körülöttem mindenki kenyérről, levesről beszélt. Szemükből sugárzott az éhség fájdalma. Jómagam az álmatlan éjszakától ellágyulva mozdulatlanul heverésztem. Az általános hangzavarban elszunnyadhattam, mert arra eszméltem, hogy Kukuruza rázogat a vállamnál fogva:
    – Meghozták a kenyeret! - hadarta izgatottan.
    Különösebb éhségérzetem nem volt, de a friss kenyér illata felkeltette az étvágyamat. Ha nem is olyan mohón, mint az újoncok, de legalább olyan gyorsan eltüntettem én is a kezembe adott kenyeret.
    Az áhítattal lezajlott reggeli után nekidűltem az alvásnak. Vajon a kenyéradagot a mai nap kivételével ez a csoport is olyan rendszertelenül kapja majd, mint az előző? - suhant át a gondolat az agyamon, az eddigi keserves kenyérvárások meddő óráira emlékezve.
    Szobatársaim is elnyugodtak. Ők a szünet nélküli munka, a fárasztó erdei bolyongások fáradalmait, izgalmait, én az éjszakai virrasztást igyekeztem kipihenni.
    Hamar vége lett az én pihenésemnek. Délelőtt váratlanul bejött Duszja nővér, és egyenesen az én fekhelyemhez lépett:
    – János! Azonnal gyere le az ágyról! Öltözz fel és velem jössz!
    Kelletlenül húzódoztam, és ásítozva igazítottam el magamon a spárgával felkötött nadrágot. Míg bakancs után kotorásztam, egyre csak az motoszkált a fejemben, hogy vajon mit akarhat tőlem Duszja nővér, hova visz?
    Körös-körül felemelkedtek a fejek a szalmazsákról. A szemekben ugyanaz a kérdés ült, mint amin én tűnődtem: hova és miért?
    Közben bosszúsan korholt Duszja nővér:
    – Ejnye, ejnye! Sohasem lesz belőled ember, és nem fogsz megerősödni, ha mindig csak fekszel! Valahányszor bejövök a szobába, sohasem látlak talpon. Hogy egyszer magadtól lekászálódnál, és kimennél a levegőre!
    Meghunyászkodva hallgattam a szemrehányásokat, és libabőrös lett a hátam: „Csak nem kell egész nap az udvaron kóvályognom, levegőznöm?”
    Az udvaron verőfényes napsütés volt. A nap áttört a felhőkön, bőven ontott sugarai szikrázva verődtek vissza a magas hótorlaszokon. Mélyeket lélegeztem a tiszta, hideg levegőből. Fájóan sunyorgattam, vakított a fény. Ezen a télen most láttam először napot hosszú, hosszú hónapok óta. Fázott a lábam a bakancsban, igyekeztem aprókat és szaporán lépkedni Duszja nővér oldalán. A tábor túlsó részébe irányultak a lépteink.
    – Most elviszlek a munkás konyhára - szólalt meg Duszja nővér. Ott fogsz dolgozni a szakács mellett. Csak aztán viseld magad rendesen!
    – Igen - dadogtam megilletődve.
    – Ha hagylak, átfekszed a második javító idejét is. Így te nekem sohasem fogsz megerősödni, akár ítéletnapig is ott lehetsz. Ezentúl minden nap reggeltől estig ott tevékenykedsz a konyhán! A barakkba csak aludni mehetsz vissza! Megértetted? - fejezte be a kioktatást.
    – Igen - bólintottam örömmel.
    Magamon éreztem Duszja nővér kutató pillantását. Kedves arcán leplezett mosoly bujkált, szigorú arcvonásai megenyhültek. Valószínűleg kíváncsi volt rá, milyen hatással lesz rám a konyha ígérete, a rabok vágyának netovábbja?
    Hát, örültem neki nagyon. Kicsit ugyan aggódtam, hogy ilyen erőtlenül mit fogok én dolgozni? Hátha Duszja nővér akarata ellenére kidob a mindenható Szakács, mint hasznavehetetlent? A fejemben egymást követték a cikázó gondolatok, a jóllakás reménye és a csúfos kiűzetés félelme között.
    Végtelenül jólesett Duszja nővér rólam való gondoskodása, de mégsem értettem az egészet: miért éppen engem választott ki Duszja nővér. Miért engem sajnált meg a sok elanyátlanodott fiatal fiú közül?
    Hálatelt szívvel néztem Duszja nővérre, ahogy az elkeskenyedett csapáson aprózta előttem a lépést, kis fekete szőrcsizmában, nagykendőbe burkolózva.
    A hátsó kisajtón át mentünk be a konyhába, miután a nővér hangjára belülről elhúzták a nagy reteszt.
    A tágas és világos helyiségben négy hatalmas beépített üst terpeszkedett középütt. Keskeny dobogó futott körül, ahol a szakácsok nagy keverőlapáttal a kezükben üsttől-üstig járhattak. A bejárattal szemközti falon a szemembe tűnt a három kiosztóablak tolódeszkával elreteszelt nyílása. Előtte leveseshordók sorakoztak üresen, felfordítva állványaikon, közöttük repedezett fatányérok tornyosultak egymásra, mozdulatlan nyugalomban. Majd mozgásba jönnek este, ha a brigádvezetők bezörgetnek a túlsó oldalról, az ebédlőből!
    A több fal mentén mosogatóasztalok és egyéb konyhai kellékek sorakoztak, sütőtepsik, fakanalak, nagykések stb. Kíváncsi fürkészés közben azt vettem észre, hogy a katlanok mögül előtűnt a főszakács magas, fehérköpenyes alakja. Rettenetesen elcsodálkoztam, amikor felismertem: Revorjuk volt, herszoni brigádtársam!
    Ó! Hát ő az a bizonyos főszakács, akinek a keze alá kerülök! Nem is tudtam, hogy a konyhán dolgozik, meg hogy egyáltalán életben van még… A kiosztóablakon sohasem volt szokásom beleskelődni, levesért könyörögni. Nem ismertem a konyhaszemélyzetet.
    „Mi lett volna, ha múltkor, azon a kétségbeejtően éhes estén bekopogok? Vajon elzavart volna Revorjuk, mégha meg is nevezem magam?” - cikázott át az agyamon a talányos kérdés. „Jobb, hogy nem tudtam. Így is elegem volt a gyötrelmes önkínzásból!” - adtam meg a választ magamnak a pillanat töredéke alatt, miközben Duszja nővérhez húzódtam és vártam, hogy megszólaljon az érdekemben.
    – No, Vaszja, itt a segítség, akit ígértem neked - mutatott rám mosolyogva. Azt akarom, hogy egy kicsit feljavuljon nálad.
    Várakozásteljesen néztem Revorjukra, de nem mertem a szeme közé nézni: hátha nem akar felismerni.
    – Ó, nini, hiszen ez a Rózsás! Szíves örömmel fogadom! - mosolygott teleszájjal, fehér fogait a változatlanul fekete képéből kivillantva. Hogy vagy János? - szólt hozzám közvetlen barátsággal.
    – Jól vagyok - mondtam elfogódottan. A titkolt öröm elszorította a torkomat, hogy megismert Revorjuk jelen mindenhatóságában is, és nem színlelte, hogy most lát először, sőt ebben a lágerben szokatlan kedvességgel szólt hozzám.
    – Hát ismered ezt a fiút? - kérdezte meglepetten Duszja nővér.
    – Hogyne ismerném! Herszonban a múlt nyáron egy brigádban dolgoztunk - mondta még mindig mosolyogva Revorjuk.
    – No ha ismered, akkor talán felesleges azt bizonygatnom, hogy bármit rábízhatsz, nem fogok vele szégyent vallani. Csakhát egy kicsit gyengécske, nehezet nehogy emeltess vele! - szólt komolyra vált arccal a nővér.
    – Ó, az egész konyhát rábíznám, nagyon jól ismerem ezt a magyart… Majd gondoskodom róla, hogy egy kicsit magához térjen nálam! - legyintett Revorjuk.
    Zavartan ácsorogtam kettejük között, míg a fülem hallatára rólam beszélgettek. Más körülmények között nem szeretem, ha szembe dicsérnek. Az valahogy mindig levesz a dicséret értékéből, mert félő az őszinteség hiánya, de adott esetben jólesett, erőt adott a kedves szó.
    Ez alkalommal a lágerekben olyan kevéssé kifizetődő becsületesség hozott nekem váratlan kamatot. Előnyt biztosított sok más társammal szemben, akik élelmességükkel és evilági erényeikkel eddig mindig többre mentek! Az végképpen érthetetlen maradt a számomra, hogyan sikerült Duszja nővérnek megfigyelni azt, hogy becsületes vagyok, és nyugodtan jótállhat értem?
    Ezek után csak természetes, hogy szilárdan elhatároztam magamban: nem fogok szégyent hozni egyikükre sem, és semmi pénzért nem lopnék el a konyháról semmit, becsületesen dolgozom az utolsó napig, amit itt tölthetek.
    Duszja nővér búcsúzóul vállamra tette a kezét:
    – Nos, János, Isten veled! Majd időnként érdeklődöm utánad!
    – Vaszja, vigyázz rá! - biccentett búcsúzóul Revorjuknak.
    – Nem lesz semmi hiba, a nehezebb munkára külön embereim vannak! - nyugtatta meg a nővért Revorjuk.
    Így pottyantam én be a láger konyhájára, amire legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. „Bizonyára Szoljankiban sincs jobb dolguk a többieknek, mint nekem most itten!” - vigasztalódtam magamban.
    Revorjuk rögtön odaállított a húsdaráló mellé. Nem húst kellett darálnom, hanem krumplit és sárgarépát. Amióta a feljavítón voltam, a munkáskonyhán változott a menü, a leves elkészítésében is változtatást vezettek be. A bablevest felváltotta a krumplileves. Mivel az elítéltek között mindig komoly civakodás és irigység forrása volt az, hogy kinek a levesébe hány szem krumpli került, ezentúl darálva tették a levesbe. Így az egész egy pépes massza lett, a krumpli egyenletesen oszlott el, és nem volt további veszekedés, vita emiatt.
    A konyhában a levesbe szánt krumplit először megfőzték egy kisebb üstben. Utána következett a darálás, csak amúgy héjasan. A ledarált massza a nagy kenyeres tálcákon halmozódott, fásult, míg csak bele nem öntözték a nagy üstökben fortyogó forró vízbe, a leendő levesbe. Ettől a megkeseredett, fásult krumplimasszától, amit a keverőlapáttal úgy kellett széttördelni, felaprózni, a leves kesernyés-erjedt ízű lett. Egy tányérnál többet alig lehetett belőle megenni, még attól is fojtós köhögés fogta el az embert. Égett a gyomrunk utána, mintha szőrös kismacskát vacsoráztunk volna.
    Darálás közben egyik kezemmel hajtottam a gépet, a másikkal szorgalmasan tömtem a számba a jó forró krumplit, amit fűzkosárral mertek ki a kisüstből.
    Eőször csak úgy héjastól faltam, nyeltem a krumplit. Aztán szakítottam egy kis időt, gyorsan lerántottam a héját, bele a darálandók közé. Hamarosan körülnéztem, hogy kitől kérhetnék egy kis sót, mert anélkül már nem ment az evészet.
    Revorjuknak nem mertem szólni, pedig azt hiszem, ez csak felesleges szerénység volt. Inkább a konyha tégla-kövezetét mosó, felgyűrt ingujjú munkásnak szóltam suttogva. Az készségesen odahozott egy marék durván őrölt sót a konyha túlsó feléből, és az ablak párkányára öntötte. Most aztán már körül sem néztem, csak daráltam és eszegettem, kisebb-nagyobb szüneteket tartva, hol a darálásban, hol az evésben.
    Revorjuk és a beosztott szakács az üstök körül sürgőlődött. Az esti levest készítették fel. Általam nem ismert mosogató-legények, takarítók tettek-vettek a konyhában. A szakácsok kiválasztott emberei, akik az állandó szabadnaposok közül verbuválódtak, Paulov doktor engedélyével.
    A darálással valamikor a délutáni órákban végeztem. Alaposan jóllaktam, de el is fáradtam a végkimerülésig. A lábaim remegtek, a legszívesebben elnyúltam volna a konyha téglapadlóján. A jó meleg konyhában enyhe szédülés fogott el.
    Hiába minden. Messze volt még az este, nem mehettem vissza a barakkba. Úgy ötven kilóra való sárgarépát is le kellett még eregetnem a darálón. Abból már nem ettem. Kesernyés íze is volt, nem olyan édes, mint a mi hazai sárgarépánk, meg aztán krumpliból alaposan belaktam, könnyen fitymálódtam már!
    A hátralévő időben befogtak egy kicsit mosogatni, rendezkedni, a vacsoraosztás előkészületeiben segédkezni. Különös érzés volt hallani az első brigádok megjelenését az ebédlőben, a kiosztóablak innenső oldaláról.
    Elszorult a szívem a nyílásban megjelent sápadt arcok láttán. A könyörgőre tágult, kétségbeesett szempárok lázasan égő tüzében állni a levessel teli üstök mellett, lélegzetelállítóan fájdalmas érzés volt!
    Amint egy brigádvezető durva kezekkel ellökdöste őket, villámgyorsan eltűntek az ebédlő homályában a könyörgő arcok. A szakács a merőkanalat a gőzölgő levesbe mártva gyorsan kiadogatta ütött-kopott pléhtányérokban a leveseket a kiosztóablak párkányára támasztott fatálcára.
    Amint elment a brigádvezető az ablaktól, megint tele lett a nyílás fejekkel, szívtépő könyörgéstől visszhangzott a tágas konyha. A kiosztók gorombán utasítottak el minden rimánkodást.
    – Van még brigád? - szóltak ki az ablakon. Ha nem volt válasz, keverőlapáttal, merőkanállal verték a benyújtott kezeket, ököllel vágtak a csontsovány arcokba, hogy a következő brigád jelentkezéséig behúzhassák a deszkalapot az ablakok előtt.
    Az ebédlői zűrzavar, dulakodás jólismert hangja hátborzongatóan szűrődött át az ebédlőből a viszonylag csendes konyhába, ahol a személyzet szótlanul sürgött-forgott az üstök és az ételosztó hordók között.
    Ahogy valamelyik üst megürült, rögtön nekiláttak kimosni, és telemerték vízzel a konyhaajtó mellett sorakozó kádakból. Alágyújtottak, és máris megkezdődött a reggeli leves főzéséhez az előkészület.
    A vacsoralevesek alatt régen kialudt tüzet felélesztették. Barátságosan duruzsolt, pattogott a fenyőhasáb. Mintha körös-körül nem is zajlott volna elkeseredett harc az éhség ellen, békésen vibrált a katlan alól kiáradó fény a kiosztóablak előtti hordó nedves oldalán.
    Az emberekkel, az élővilággal szemben állt az élettelen anyagi világ tömege, a maga rendíthetetlen nyugalmával és közönyösségével.
    Sokszor úgy tudtam irigyelni a holt anyagot az érző, észlelő ember gyötrelmeivel szemben! Aki élt, az mind szenvedett, gyötrődött. A holt anyagnak mindegy volt, ha dobták, vágták, lökték…
    Ahogy elnéztem a konyha beépített üstjeit, a fakürtöket, asztalokat, az öregségtől megfeketedett gerendás mennyezetet, arra gondoltam, vajon engem is túlélnek-e ezek a tárgyak, mint ahogy táborunk számos lakóját, eddig és ezentúl.
    A jó melegben, jóllakottan, kissé kitisztult értelemmel, filozófikus hangulatban élettel ruháztam fel az élettelen dolgokat, s holt anyaggá váltan képzeltem el a most körülöttem nyüzsgő, küszködő, kínlódó embereket, akik egymásután elnyugszanak majd ott, azon a sokat emlegetett havas partoldalon.
    Úgy éreztem, az anyagi világ bölcs nyugalommal nevet rajtunk, s mi hiába kapaszkodunk, előbb-utóbb mi is megsemmisülünk, beleolvadunk az anyag mozdulatlan, szenvtelen tömegébe.
    Ó, milyen irtózattal kergettem el magamtól a halálraválás gondolatát! Bármilyen szenvedés árán is élni, élni akartam! Az élethez való ösztönös ragaszkodás erősebb volt bennem, s a csüggedés pillanatai után megkettőzött akarattal, összeszorított fogakkal vonszoltam magam tovább a sors által kijelölt pályán…
    Ahogy ott révedeztem az asztalnak támaszkodva, a kellemes jóllakottságtól s a fáradtságtól félig kábultan, Revorjuk odaszólt:
    – János, elmehetsz pihenni. Majd reggel gyere ismét, számítok rád!
    Köszöntem, de vagy nem hallották, vagy nem tartották szükségesnek elfogadni a konyhában foglalatoskodók. Senki sem pillantott utánam, amikor a keskenyre nyitott ajtón át kiosontam a sötét éjszakába. Valaki rátolta a reteszt az ajtóra, lépteim nyomán megcsikordult a jegesre taposott hó.
    Sötét árnyak imbolyogtak a szemétdombon. Még mindig nem tudták abbahagyni a kotorászást a szennyben, bűzben.
    Az udvaron nagy jövés-menés volt. Az egyik brigád ment az ebédlőbe, a másik egyesével szállingózott onnan a barakk felé. A brigádvezetők durva szitkozódása, nógatása, a ráadáskenyérért folyó civakodás, osztozkodás ijesztően hatott. Hasonló körülmények közül kerültem a feljavítóra, s ugyanilyen miliőbe megyek vissza hamarosan.
    A feljavítón az ágyamon várt a déli leves, meg az esti kása. Reggel olyan hirtelen hívott el Duszja nővér, hogy nem volt időm rendelkezni a napi kosztom felől. Meg nem is sejtettem hova, mennyi időre megyek a nővér után.
    Intettem az éhesen nyelegető Kukuruzának, hogy csak egye meg a jéghidegre hűlt ételt, a következő napokban pedig ne is várjon meg vele. Kizárólag a kenyérre és a cukorra tartottam igényt.
    Megörült Kukuruza a dupla levesnek. A többiek szemében fellobbant az éhes irigység, mikor meghallották, hogy a konyhára járok dolgozni. Egyesek félhangosan káromkodtak, mások szótlanul sóhajtoztak.
    Kukuruza nem volt szimpatikus ember. Sokat szeretett beszélni, volt valami tolakodó a modorában, s barátsága is olyan hamis csengésű volt. Beszéd közben a szeme mindig körbejárt, mint az egerésző macskáé.
    Egyetlen érdeme az volt a szememben, hogy járt a háború folyamán Magyarországon, s megtanult néhány szót magyarul: „palinká, palacsintá, bor, keszenem”, - és ezzel, a néhány borsos káromkodást nem számítva, nagyjából már ki is merült a szókincse szeretett anyanyelvemen. Ezenkívül tudott beszélni, áradozni Magyarországról, elsorolt néhány városnevet: „Niredgaza, Szekesfegervar, Jeszterhom”. Persze első kiejtésre nem mindig értettem meg a kificamított elnevezéseket. A Kukuruza által ismert néhány - szalonképes - szó, kifejezés nagy örömet jelentett számomra, aki a magyar szó után úgy szomjaztam, mint a Szahara vándora a víz után.
    A feljavítón lévő többi társam közül senkire sem emlékszem. A két hetet teljes egészében a konyhán töltöttem, csak estefelé vetődtem haza holtfáradtan.
    Kukuruza nem akarta ellenszolgáltatás nélkül elfogadni a levest, kását. Bizonyára attól félt, hogy esetleg meggondolom a dolgot, és másra hagyom egy szép napon, aki többet kínál érte. Ő a napi cukoradagját ajánlotta fel. Visszautasítottam az üzletet, de másnap mégis egybemérette a két cukoradagot és a kenyeremmel együtt az ágyamra tette.
    Gyanúsan soknak tűnt a cukor, és mindjárt kérdőre vontam zavartan pislogó szomszédomat.
    Mikor bevallotta, hogy az ő cukra is a kezemben van, méregbe jöttem. A neki adott levesekkel segíteni akarok rajta. Hol van a segítség, ha a levesnél is értékesebb cukrot elfogadom tőle?
    Visszaadtam az egészet, és a lelkére kötöttem, hogy másnap csak a sajátomat fogadom el, de most egyik sem kell. Ne ijedjen meg, ha egyszer azt mondtam, hogy a levest megeheti, az adott szavamat nem fogom visszavonni!
    Az utolsó napokban megtudtam, hogy a levesen, kásán megspórolt kenyerének egy részét és a cukrát eladogatta dohányért. Nagyon bosszús voltam, dehát mit lehet egy dohányos emberrel kezdeni?

   Ha magyarral nem is beszéltem, de magyart minden nap láttam: Boza Pista volt, a láger vizesfogatának a kocsisa, vagy jobban mondva szánkósa. Naponta többször is megfordult a konyhán.
    Bozának kijárt a teli tányér étel minden forduló után a munkáskonyhán is, meg a kórháznál is. Csak a fürdői útja, meg a forróvíz-tároló vízellátása nem hozott semmit a számára.
    Pista harsány hangon biztatta a kis lovacskát, ahogy a félig-meddig lesöpört, partnak vivő úton hol jobbra, hol balra kanyarodott a jégcsapoktól terhes nagy fahordóval.
    Boza nem sokat hederített rám, amikor a kádakba hordta két vödörszám a vizet az udvarról. Sokszor még oda sem köszönt, vagy az enyémet sem fogadta, vagy ha mégis, nem fárasztotta magát a magyar szóval. „Drasztutye!” - vágta oda félvállról.
    Már Ukrajnában is többször szólt hozzánk oroszul, mint magyarul, mégha a körülmények meg sem kívánták ezt. Pedig istentelenül törte a nyelvet, rossz volt hallgatni.
    Nem értem a nyitját e magatartásának. Talán, mint egyszerű falusi fiúnak, rendkívül tetszett neki az, hogy nyelvet is tud, s ebbéli tudományát fitogtatva kerülte az anyanyelvét? Vagy magyarnak lenni nem volt mindig kifizetődő? Fogalmam sincs róla. De nagyon megütköztem ezen, és hazaárulásnak tartottam.
    Sokan jártak a konyhára dolgozni, különféle címen, különböző feladatok elvégzésére. Az egyik amint megérkezett, rögtön ledobta a vattáskabátot, és a sarokból előhalászott üvegcserepekkel nekiesett a fedők kaparásának, a ráfröccsent leves maszatját takarította le. A másik a padlósúroláshoz gyűrkőzött neki nagy buzgalommal. Egy kis vörös képű ember a mosogató tájékát vette birtokába. A kiürült katlanok kisikálása egy hallgatag, idősebb ukrán dolga volt.
    A szakácsok csak rendelkeztek, irányítottak. Egy tányér levesért minden munkára tucatjával volt jelentkező. Hiábavaló rohamukkal sokszor majdnem betörték az ajtót, habár a kialakult törzsgárdán kívül úgysem jöhetett senki más számításba. Éjszakára más személyzet volt, s azoknak szintén megvolt a baráti körük, a saját emberük minden munkára, amely napról napra ritmikus egyhangúsággal ismétlődött.
    Paulov doktor minden nap jött ellenőrizni a rendet és a tisztaságot. Ragyogott minden, mégis ezer kifogást talált. Győztek utána még súrolni, kaparni, mosogatni. Bár az ételek alapanyagának minőségéhez is lett volna hozzászólása az orvosnak! Nem ettünk volna félig rothadt káposztát, fagyos krumplit, a fényesre dörzsölt katlanokból nem mertek volna a számunkra keserű levest.
    Kicsit furcsállottam, hogy Revorjuk a volt herszoni brigádunkból nem karolt fel senkit. Vagy talán hozzám hasonlóan a többiek sem tudták, hogy Vaszja felkapaszkodott az uborkafára? Talán nem akadt köztük szabadnapos, és így eleve nem jöhettek a konyhára?
    Azaz mégis akadt valaki: Gubar, az erőszakos moldvai, aki felfedezte Revorjukot, és minden nap megjelent a konyha tájékán. Kibírhatatlan természete miatt Revorjuk nem osztotta be állandó munkásai közé. Esetenként megbízta, hogy gyújtóst aprítson, vagy a szemetet hordja ki, de mást nem bízott rá. Ha nem volt semmi elfoglaltság Gubar számára, akkor Revorjuk vonakodott beengedni. De nem volt ám könnyű túladni Gubaron, elküldeni a beriglizett ajtó elől!
    – Vaszja! Vaszja, eressz be! Vaszja, légy emberséges! - hallatszott szinte szünet nélkül.
    – Ma nincs rád szükség, Gubar, eridj a barakkba pihenni! - kiáltott ki Revorjuk.
    Az ajtót nem volt ajánlatos kinyitni Gubar ádáz rohamozása közben, mert akkor nem volt emberi erő, amivel ki lehetett volna tuszkolni. Legfeljebb gorombán kirúghatta volna Revorjuk, de szemmel láthatóan nem akart a szerencsétlennel olyan kurtán elbánni.
    Emlékszem rá, hogy Herszonban Gubar sokszor adott a csomagjából Revorjuknak, aki nem kapott támogatást hazulról. Valószínűleg ezért lépett fel Gubar fokozott igényekkel. Csak ne lett volna az a tűrhetetlen, rossz természete! Ha szabad kezet enged neki Vaszja, hamarosan ő is repült volna vele együtt.
    Addig-addig könyörgött a szerencsétlen, míg Revorjuk türelmét veszítve be nem engedte. Ha volt egy kis levesmaradék, abból adott neki. Máskor megengedte, hogy az előttem lévő kosárból rakja meg a zsebét főtt krumplival. Aztán kituszkolta az udvarra, s elcsendesedett az ajtó környéke egy kis időre.
    – Ó, te kutya magyar! Hát befurakodtál ide is? A rendes embert nem tűrik, de téged befogadtak - ismert fel irigykedve Gubar. Hogy ezeknek a szemtelen magyaroknak mindig szerencséjük van!
    Nem válaszoltam semmit erre az acsarkodásra. Mit mondjak ennek az éhségtől eszét vesztett embernek?
    Régi ismerősök voltunk mi Gubarral. Már 1945 őszén is együtt voltunk egy kis herszon-környéki mezőgazdasági lágerban. Ha a kapu előtt derült ki, hogy nem teljes a brigád létszáma, üzbég brigádvezetőnk, Juszupov körbejárta a konyha épületét és maga előtt terelte a szabódó, feleselő Gubart.
    Kölcsönösen nem állhattuk egymást. Én erőszakosságáért, gorombaságáért idegenkedtem tőle. Ő pedig kérlelhetetlenül haragudott a magyarokra, mert azok is éppen olyan ágrólszakadtak voltak, mint ő, s vetélytársak minden élelemszerzési akcióban.
    Történt egyik nap, hogy már végeztem a darálással, és egy fűzkosár halat kellett feldarabolni, mielőtt a levesbe öntik. A sok rimánkodásra megkönyörült Revorjuk Gubaron, és beengedte. Jobb híján odaültette mellém a halszeleteléshez. Szigorúan meghagyta mind a kettőnknek, hogy ne együnk belőle, mert amúgy is kevés az egész.
    Eleinte ment simán a dolog. Vesződtünk a síkos, hideg sós csukákkal, de a szánkig egy darabja sem tévedt, éberen lestük egymás tétova mozdulatait, a küszködést a nagy kísértéssel. Fogytán volt már a hal, a kosár alján tarottunk. Gubar törte meg a szabályt: gyorsan a szájába csempészett egy darabkát, közben óvatosan felém pislogott.
    „Ha neked szabad, akkor nekem is!” - gondoltam magamban, és Gubar egyre ismétlődő gyors mozdulatai után én is a számba továbbítottam egy darabját. Jól is esett a sok krumpli után!
    Bezzeg amikor észrevette a kétszínű Gubar az én óvatos falatozásomat, fojtott hangon rám ripakodott:
    – Megállj! Megmondom Revorjuknak, hogy lopod a drága halat! Megeszed a munkások elől!
    – Hiszen te is eszed, te álnok! Előbb kezdted a vámolást, mint én. Fogd be a szádat! - förmedtem rá mérgesen.
    – Én csak a levágott farkát kaptam be! - védte magát Gubar. A kosár alján található maradék halból már alig jutott a fazékba, szótlanul rágtuk Gubarral, kerülve egymás tekintetét.
    Ha nem is látta, minden bizonnyal tudta Revorjuk, hogy a munkával nem készültünk el anélkül, hogy a halból ne együnk. Intelmével inkább fékezni akarta a fogyasztást, a teljes megtartóztatás a csábító falatoktól teljesíthetetlen feltétel lett volna.
    Munkánk befejeztével meg sem kérdezte, hogy torkoskodtunk-e? Mi sem dicsekedtünk vele. Ez egyszer egy húron pendültünk Gubarral, és békével váltunk el a munka végeztével.
    Ha Gubart sehogy sem engedte be Revorjuk, akkor a szerencsétlen rávetemedett a szemétdombra, annyira nem tudott uralkodni tűrhetetlen éhségén.
    Mivel az orvos többször látta a szemétdombon, kockázatos lett volna vele találkozni a konyhában Gubarnak. Revorjuk is nehezen maradhatott volna a helyén, ha Paulov ott éri. Amíg én a konyhán dolgoztam, ez a baleset nem következett be. Talán később sem.
    Elrepült a két hét. Nappal keményen dolgoztam, éjszaka alig győztem kipihenni magamat. Mégis jót tett nekem a konyhai munka. Megerősödtem, feljavultam, megélénkültem.

   Megint orvosi bizottság elé kellett állni. Paulov főorvos megállapította, amire biztosan számítottam jómagam is, hogy itt az ideje, hogy kimenjek az erdőbe dolgozni. Mivel egy kis erőt éreztem magamban, nem is féltem túlságosan a tajgától, a fűrésztől. Csak amiatt lelt ki a hideg veríték, hogy ott álltam télvíz idején mezítláb!
    A kölcsönbakancs az első munkanap reggelén már ki tudja melyik bigádba vándorol a gazdájával, akinek talán, sőt biztosan, csizmája is van…

   Az utolsó napon is elmentem a konyhára dolgozni. Este bejelentettem Revorjuknak, hogy lejárt a krumplidarálás korszaka, holnap kivonulok én is munkára.
    – No, János, megerősödtél egy kicsikét? - kérdezte tőlem.
    De azt, amit szerettem volna hallani tőle, nem mondta. Egy szóval sem célzott arra, hogy néhanapján menjek el a kiosztóablakhoz. Nem jutott eszébe, vagy nem is akarta mondani, én pedig miért hoztam volna szóba a dolgot?
    Elbúcsúztam tőle, ő barátságosan megveregette a vállamat, és útnak bocsátott.
    Az ajtóból bánatosan pillantottam vissza a húsdarálóra:
    „Holnap már más fogja tekerni, én pedig gázolhatok a hóban az erdőbe! De hogyan? Mezítláb?”
    Takarodó előtt Duszja nővér bejött a szobába a narjádcsikkal együtt. A narjádcsik felolvasta, ki melyik brigádnál jelentkezzen másnap reggel. Engem a vasútépítő Durakov brigádba osztottak be.
    „Vasútépítésnél még úgysem dolgoztam, most azt is megpróbálom! Csakhogy nem favágó brigádba tettek!” - vigasztaltam magamat.
    Duszjának elpanaszoltam, hogy nincs miben munkára menni, Packmann elvitte a csizmáimat, mezítláb maradtam. A nővér gondterhelten nézett rajtam végig. Sajnos csizmát adni ő sem tudott. Mint utosó lehetőséget, azt ajánlotta, hogy menjek el a ruharaktároshoz. Mondjam, hogy ő küldött, adjon nekem valami lábbelit, amiben kimehetek az erdőbe.
    Az ebédlővel szemben lévő barakk túlsó végénél berendezett raktárban igen szegényes volt a választék. Először a raktáros majdnem kirúgott, minden teketóriázás nélkül. Amikor az ajtófélfába kapaszkodva, lábamat a küszöbnek feszítve gyorsan elhadartam, hogy Duszja nővér utasítására jöttem ide a feljavítóról, elengedte a galléromat, s hagyta, hogy behúzzam magam után az ajtót.
    Mielőtt ismét nyakoncsípett volna a morcos raktáros, egy szuszra kitálaltam, hogy idegen bakancsban állok előtte, egyébként semmiféle lábbelim nincsen, se kapcám. Packmann - az azóta régen leváltott komendáns - leszedte rólam.
    Közömbösen vállat vont, majd végigjártatta a tekintetét az ürességtől kongó helyiségen. Nem is tudom, mit őrzött ott, és minek is volt a raktárosa egyáltalán?
    – Csizma nincs, és nem is lesz! - bökte ki végül határozottan, és az ajtó felé szorított ismét.
    – Dehát adjon valamit az Istenért! Ne kergessen el üres kézzel! - könyörögtem kétségbeesetten.
    Gondolt egyet, megfordult és a szoba sarkából odahozott egy pár háncsbakancsot (laptyit), és a kezembe nyomta.
    Tanácstalanul forgattam alulról-felülről a széllelbélelt papucsokat:
    – Ezekben menjek ki az öles hóba, a negyven fokos hidegbe? Ugyanannyi, mint mezítláb!
    Nem szólt semmit. Könyörületből odadobott még egy szakadozott vászon alsónadrágot, hogy abból hasogassak magamnak kapcát, és határozott mozdulattal az ajtóra mutatott:
    – Eridj az ördögbe, az anyád…!
    Szomorúan lóbáltam a bocskorokat. Jéggé demedt a szívem, ha a holnapi napra gondoltam.
    „Megtagadjam reggel a kivonulásnál az engedelmességet? A feljavítóról egyenesen a zárkába menjek? Azt nem lehet! Nem azért állítottak talpra minden igyekezettel, hogy egy munkakerülőt megmentsenek! De akkor hogyan menjek ki dolgozni? Hogyan? Hogyan vergődjek el a brigád szállásáig ezekben a faháncsból összetákolt papucsokban? Tud-e Durakov valakiről lehúzni egy csizmát, hogy nekem adja?”
    A háncsbocskor igen jó lábbeli, megfelelő körülmények között. Többet ér sokszor, mint egy elvásott, átázott szőrcsizma, ha van benne vattásharisnya, pajpák. De ha az nincs, akkor legalább négy-öt pár flanel kapca a lábra tekerve, mindegyik legalább törölköző nagyságú. De így? Egy szakadozott gatyaszárral? Mit érek vele?
    A feljavítószobában nagy zsivaly fogadott. Mindenki készülődött a másnapi munkára. Tárgyalták az esélyeket, új brigádjaik felől érdeklődtek.
    Kérdezősködésemre elmondták, hogy Durakov brigádját az ősszel épült új barakkban, az út mellett találom majd meg.
    „Mit fog szólni Durakov, ha becsoszogok a bocskorokban, vörösre fagyott lábszárral? Gyönyörű bemutatkozás lesz. Uram Isten! Mi lesz velem?” - sajdult belém a kétségbeesés.
    Hiába volt jó meleg a szobában. Hiába hajtottam le a fejemet most utoljára puha fekhelyre. Nagyon nehezen jött álom a szememre.
    Éjszaka többször is felriadtam a kémény mellett süvítő szél zajára. Ilyenkor görcsösen megmarkoltam a mellemen az inget, mert úgy éreztem, hogy mindjárt meghasad a szívem a rettegéstől és a félelemtől…