Vasútépítés hófúvásban, szikrázó napsütésben

   Az ébresztőre szóló sínvasverés vészjósló kongása belevegyült a vijjogva süvítő szél zúgásába, mégis behallatszott a kis szobácskába.
    Az előző napokban nem figyelt fel e hangra senki, de ezen a reggelen áramütésként érte az embereket. Megmozdultak a buslátok, álmosan hunyorgató, gondterhelt arcok bújtak ki alóla. Sietve öltöztek, szótlanul mozgolódtak a priccsek előtti szűk helyen. Egymásra szinte ügyet sem vetve, köszönés nélkül elszéledtek apránként a tábor minden irányába.
    Az örökös késedelmeskedők is elhagyták a helyiséget. Egyedül maradtam a szobában. Nem tudtam rászánni magamat, hogy kilépjek a zimankós, sötét hajnalba. A gyér kapcába burkolt lábamat a háncsbocskorba dugva ácsorogtam a kályha mellett, hátamat langyos oldalának vetve. Nehezen és szaporán lélegeztem: „Most mi lesz? Irgalmas Isten, könyörülj rajtam!”
    Réveteg tekintetem végigsiklott a megüresedett fekhelyeken, a laposra hentergett szalmazsákokon: „Ez a kopár, de mégis barátságos hajlék néhány órán belül benépesül új pihenőkkel, akik lélegzet-visszafojtva várják majd az első nagy adag kenyeret. Nekem pedig akkor már kint kell lennem az erdőben, a vasútépítésnél. Síneket húzogatok a hóban. Mezítláb?…”
    Tétova pillantásom a kályha melletti üres fogasra tévedt. Egy katonaköpeny árválkodott a szélső szögre akasztva, Obnyávkáé, az orvosi rendelő lengyel takarítójáé volt. Nem vitte magával a barakkba, mert ebben a szobában biztonságosabbnak látta felesleges holmijának megőrzését.
    Szemeim a köpenyre tapadtak, és a pillanat töredéke alatt megérett az elhatározás: „Nincs más kiút - ezt a köpenyt darabokra kell szabdalni, és a lábaimra tekerve posztókapcának használni!”
    Habozás nélkül lekaptam a fogasról. Remegő kézzel kotortam elő a zsebemből a szigorúan tiltott, de mégis nélkülözhetetlen, fűrészdarabból fent késemet. Gyorsan nekiláttam a bontásnak, felfejtettem a varrás mentén, keresztben-hosszában.
    A szívem a torkomban dobogott, a fülem zúgott: „Jaj, ha meglep valaki! Éppen Obnyávka?!… Mindegy, meg kell kockáztatnom, mert más megoldás nincsen!…”
    Fürge mozdulatokkal négy nagy, kapcányi darabot hasítottam a köpeny hátából. A két ujját is felfejtettem. Jó lesz a lábszáramra! Vagdalkozás, szabás közben a köpeny ujjából előbuggyant egy ép vászoning, és egy hosszú szárú alsónadrág. A műveletnél útban voltak, s így egy türelmetlen mozdulattal felakasztottam a fehérneműt az üres fogasra. „Csak a köpennyel végezzek minél előbb!” - sürgettem magamat. A gallért és egyéb hasznavehetetlen darabokat beszórtam a kályha mögé.
    Most következett a lábra szerelés. A zsebeimben akadt néhány kócmadzag, meg rongyból hasogatott, spárgának használt ruhafoszlány. Az ócska kötelékdarabokat összebogozva a bocskorhoz és a lábaszáramhoz erősítettem a köpeny földi maradványait. A lábfejemre tekert gatyaszár fölé csavartam egy posztódarabot, s úgy léptem bele a háncsbocskorba. A vastag posztó egészen jól betöltötte a tágas lábtyűt. A köpeny ujjait a lábszáramra igazítottam. A bocskorhoz kötöttem aztán a madzagot, és átlósan térdig tekertem, ahogy korábban a moldvaiaktól láttam.
    Hát nem valami tökéletesen sikerült! A sebbel-lobbal végrehajtott művelet gyatra eredményt hozott, meg a spárga is kevésnek bizonyult a vastag posztó felerősítéséhez. Pillanatnyilag azért megnyugtatott, hogy meztelen lábaimat tűrhetően bebugyoláltam.
    Nem késlekedtem tovább, összefogtam magamon a buslátot, és gyorsan kiiszkoltam a szobából.
    A szokatlanul könnyű lábbelikben nagy léptekkel tappogtam a négyes barakk felé. Örömmel állapítottam meg, hogy tűrhetően felszerelkeztem a nagy útra.
    A barakk előterében friss gyantaszag áradt a világos színű gerendafalakról. A balkéz felőli nagy helyiségben tanyáztak a vasútépítők. Itt is két brigádnyi rab nyüzsgött, hadonászott, tolongott a kályha körül, akárcsak annak idején Kozlovéknál.
    A benzines hordóból kályhává előléptetett alkotmány felett függő, gyér fényű égő bizonytalan világosságot árasztott maga köröl, sötétségben hagyva a nagy hodály távolabbi sarkait. Borostásak, rongyosak, éhes szeműek voltak az emberek, akik közé tétova léptekkel besurrantam a panaszosan nyikorgó, földig deres ajtón át.
    A csupasz priccsek ridegen bámultak rám a hodály komor mélyéből, ahogy az új főnököt keresve elcsoszogtam előttük. Durakovot a szoba közepe táján, az egyik alsó fekhelyen ülve találtam meg. Lehorgasztott fejjel bámult maga elé. Hirtelen felrezzent, amikor elébe álltam, a maradék fényt is elfogtam előle.
    50 év körüli, szomorkás, kesernyés tekintetű ember volt. Zömök, erős alkatához valahogy nem illett sápadt ráncos arca.
    Mondtam neki, hogy a feljavítóról jöttem, a brigádjába osztottak be mától kezdve. Közömbösen végignézett rajtam, szótlanul bólintott, és már el is fordult tőlem. Az irodán előző este úgyis tudomást szerzett rólam, megjelenésem nem volt meglepő.
    Úgy látszik sem a nevem, sem a személyem nem keltett különösebb benyomást. Láttam, hogy egy szempillantással felmért, úgy éreztem, könnyűnek találtattam a szemében, nem sokat vár tőlem.
    Különböző jelekből arra következtettem, hogy a brigád még nem volt reggelizni. Tehát a bocskorral való vesződéssel nem késtem el a reggeliről.
    Durakovtól ellépve tanácstalanul toporogtam a szobában előre-hátra: „Hol foglalhatnék magamnak egy megfelelő fekhelyet?” Hirtelen mellém penderült egy eddig csupán látásból ismert magyar fiú. Piff Bélának hívták, Zalaegerszegről származott. Kiderült, hogy ebben a barakkban lakik, a Durakov-brigáddal szomszédos Kovalcsuk-brigádnak a helyettes főnöke.
    Rögtön felajánlotta, hogy a kályhától nem messze lévő priccsen, Durakov fekhelyével átellenben lévő soron foglaljam el a mellette lévő üres helyet.
    Végső soron nekem mindegy volt, hogy hol fogom ezentúl a nap fáradalmait nagyjából kipihenni. A lényeg az, hogy valaki el ne kergessen a kiválasztott fekhelyről. Elfogadtam az ajánlatot, és egy pillantást vetettem leendő nyughelyemre. A priccsre felmászni céltalan lett volna, mert már készülődött mind a két brigád az ebédlőbe.
    Béla faképnél hagyott az első szónál, és harsány nógatással, tősgyökeres orosz káromkodások kíséretében terelte a Kovalcsuk-brigádot a kijárat felé.
    Egyelőre fogalmam sem volt, kik lesznek az én brigádtársaim a kifelé tolongó emberek közül. Durakov alakját figyeltem, ahogy a többiek közé vegyülve kiléptem a barakkból.
    Az ebédlőben fülsiketítő zaj fogadott. Szörnyülködve láttam, hogy a kavarodás még nagyobb, mint december vége felé volt. Az egyes brigádok közelharc árán foglaltak maguknak asztalt, padokat. Marakodva verték el onnan más brigádok kevésbé harcias embereit, vagy létszámbeli túlsúllyal szorították ki az asztaloknál szorongókat. Eközben a brigádvezetők a kiosztóablak előtt veszekedtek, huzakodtak a levestől síkos tálcákért. Mindegyik meg akarta előzni a másikat a vételezésben. Annak pedig egyik fontos kelléke a fatálca volt, amiből sohasem volt elég. Hiába gyártották napról-napra, mert a reggeli vagy esti ételosztásnál mindig összetörtek néhányat egymáson a viaskodó felek.
    De mindennek a teteje a tányérok problémája volt! Tudom, hihetetlen dolog ezt olvasni, de így volt. Még abban a szörnyű helyzetben is, amikor nem sok meglepődni valót találtam, akkor is csodálkoztam, hogy ilyesmi előfordulhat!
    A következő volt a helyzet:
    A központi láger műhelyéből kikerült fatányérok a sok dobálás, rángatás közepette rendre összetöredeztek, elrepedtek. A tányérutánpótlásba valami fennakadás állt be, s az egész láger abban az időben több héten át tizenkét darab horpadozott pléhtányérból étkezett!
    Amíg a konyhán dolgoztam, nem figyeltem meg jól, hogy a hordók körül felhalmozott tányérok voltaképpen törött, használatból kivont hulladékok voltak egytől-egyig.
    Mivel a vacsoraosztás megkezdésekor Revorjuk engem mindig útnak bocsájtott, nem vettem észre, hogy a levesosztást pléhtányérokban bonyolítják le.
    Az a brigádvezető, aki az elsőségért vívott heves harcból győztesen, ép tálcával került ki, először aláírt a tizenkét pléhtányérért, és csak azután dugta ki a szakács az első adag levest, az erős marokkal fogott tálcára.
    Az asztalnál várakozó embereket, akik a levestől átforrósodó tányérat átvették, nagy tömörülés vette körül. Biztatták, sürgették őket a gyorsabb evésre. Könnyezve, köhécselve, dülledt szemmel nyelte a forró, krumplihéjtól keserű pépet a körbefogott tizenkét ember.
    A brigádvezető alig várta meg, hogy kiürüljön a tányér, sietve kapta el embereinek a szájától, hogy újabb fordulóval minél előbb kielégítse a többieket.
    Egy brigád étkeztetéséhez kétszeri, sőt háromszori fordulóra volt szükség. Aztán az utánuk következő brigádok tömege… Még rágondolni is rossz!
    A soronkövetkező brigádok vezetői kísérgették a tányérok pillanatnyi birtokosát ide-oda. Kapkodtak, egymást félreszorítva, a levessel rakott tálca széléhez.
    Megesett, hogy valamely brigád még meg sem kapta a létszámának megfelelő adagot, már a másik brigádvezető írt alá a tányérokért a megtévesztett szakácsnál.
    Aztán jött a tálca rángatása a rajta lötyögő levesekkel, a brigádvezetők, fürge helyetteseik, s a közvetlenül érdekeltek szilaj birkózása közepette!
    Sokszor ért hozzánk a brigádvezető féltányér levesekkel. Káromkodva nézte könyékig leveses buslátját, amikor végre kiengedte kezéből a sokat szenvedett tálcát.
    Persze a rablók sem pihentek tétlenül. A nagy kavarodásban ide-oda surrantak, és a marakodó brigádvezetők között igyekeztek egy-egy kincsként nyilvántartott tányérat elcsenni. A mohón figyelő brigádtagok előtt ez a lopási kísérlet nem maradt észrevétlen. Odarohantak és heves dulakodás támadt a tálca körül.
    A brigádvezető nekivörösödve káromkodott. Hol a krohobórok, hol saját emberei felé rúgott tehetetlen dühében, miközben a tányérok táncot jártak a levestől csöpögő tálcán.
    Hogy a pánik és a kavarodás még nagyobb legyen, Vologya komendáns, az a tagbaszakadt emberi barom, tálcával a kezében próbált „rendet” csinálni a vitázó, verekedő, nekivadult felek között. A zsivalygó emberek hátán, fején szilánkokra hasogatott tálca darabjaival csitította a végsőkig feszült kedélyeket.
    Alacsony homlokán kidagadtak az erek. Az előzőleg bezabált vödörnyi kásától szuszogni is alig tudott, csak vagdalkozott és üvöltözött vérbe borult szemekkel.
    Sohasem tudhattam, hogy mikor vágnak fejbe, mikor keveredek egy parázs verekedés kellős közepébe. Nem babra ment a játék, kiserkent az a kevés vér, ami még az elcsigázott emberek ereiben folydogált.
    Minden egyes étkezés előtt gondolatban lemondtam a levesről. Ajándéknak vettem, ha mégis odanyújtották, és sohasem háborogtam, amikor féltányérral ért elém a torokkaparó étel.
    A tizenkét tányér miatt a reggeli-osztás hajnali fél háromkor kezdődött, és tartott még akkor is, amikor már az első brigádok az erdő felé bandukoltak. A vacsorázás éjfélig is elhúzódott.
    Ha brigádunkat korán szólították reggelizéshez, akkor a munkára való kivonulás előtt még órákat alhattunk utána. A tajgából történt hazaérkezés után szintén alhattunk rövidebb, hosszabb ideig a vacsoráig. Így minden étkezésünk a pihenés óráiba volt beleékelve, izgalmas, küzdelmes eseményeivel egyetemben.
    A Durakov-brigád legnagyobb része, akárcsak Kozlovnál, itt is fiatal suhancokból állt, de kimondott krohobór kevés volt. Brigádtársaim arcát tanulmányozva felfedeztem, hogy Szoglajev is idekerült a feljavítóról. Eddig nem is vettem észre. Ismerősként üdvözöltük egymást, de a többiek teljes közömbösséggel fogadták megjelenésemet, akárcsak maga Durakov.
    Nem volt feltűnő az új arc megjelenése a brigádokban. Apránként kikoptak az emberek, kórházba kerültek, jó részük örökre eltűnt a láthatárról. Gyakran változott a létszám, újak jöttek a kihullottak helyébe.

   A munkára brigádunk az utolsók között vonult ki. Jóformán kivilágosodott, amikor rátértünk a jólismert útra, melyet másfél hónapja nem tapostam már.
    Útközben észrevettem, hogy Szeleznyev, Durakov helyettese egy kis zacskót, azonkívül egy pléhtányérat (a tizenkettő közül), és háromdecis merőkanalat szorongat a hóna alatt.
    Az irtásra kijelölt erdőrészben a vasút építését előbb kellett megkezdeni, mint ahogy a favágók ellepték a tájat, hogy a kiszállítás a megkezdett termelés első napjától kezdve zökkenőmentes legyen.
    Emiatt a Durakov-brigád a többiektől távol, magányosan dolgozott. Nem a közös kondérból kaptuk meg a déli kását, hanem Szeleznyev főzte meg számunkra egy kis fazékban, egy orvosságos üvegből belecsurgatott olajjal ízesítve.
    A munkában Szeleznyev nem vett részt. Az ő feladata csupán az ebédfőzés volt, ami a hólé felolvasztásától az utolsó adag kiméréséig tartott.
    Hála Durakovnak, az ételosztás mindig rendben és igazságosan folyt le. Legalább ott, ahol csak maga a brigád osztozott a kis fazék kásán.
    Miután átbandukoltunk a két dombon, és eljutottunk volna addig a rosszemlékezetű völgyig, ahol az ősz folyamán elkezdtük a munkát, jobbra fordultunk egy közelebbi völgyhajlat bejáratánál.
    A fővonalról itt ágazott le új sínpár, a még érintetlen rengeteg belseje felé, a két partoldal között. A leágazástól még csak száz méternyi vonal volt lefektetve, azt kellett tovább építeni a közelben felhalmozott talpfákból és a hó alól kikandikáló, rozsdás sínekből.
    A sínpárt igen érdekes módon raktuk le: a csonttá fagyott, vastag hótömegbe ásóval kis árkokat törtünk, abba ágyaztuk bele a talpfákat, és a köréje szórt hóval erősen ledöngöltük. Az így lerögzített talpfákra húzogattuk rá, szegeztük le a síneket.
    Az iparvágány nem hosszú időre készült. Csak addig volt rá szükség, míg az erdőrészletből kiszállították a rönköket. Utána újabb parcella irtásához kellett a felszedett pályát átcipelni. A szeszélyesen kanyargó völgyek vonalát követve raktuk le újra.
    A tavasz még messze volt. Olvadásnak se híre, se hamva. A jéggé fagyott hótakaró megbízható talajnak bizonyult az ideiglenesen lefektetett vasútvonal alatt.
    Durakov vasútépítő szakember volt. Mellette két volgai német mérnök is részt vett a munka irányításában: a középkorú és barátságos Wind, meg a morcos, idősebb Fischer. Mindketten magasnövésű, nagycsontú germánok voltak.
    Durakov a leágazásnál összegyűlt embereinek kiosztotta a napi munkát.
    Az én első beosztásom az volt, hogy a deres sínszögeket kellett széthordoznom a talpfákra vonszolt sínek mellé. Ha elég messzire értem a sínszög hordásával - kettőt-kettőt letéve a talpfa két végére -, akkor az alátéteket cipelhettem, minden talpfára kettőt, a sínvégekhez pedig a súlyos rátéteket, ahányat egy fordulóra elbírtam, a buslátom aljában, mint köténybe fogva.
    Kesztyűn keresztül is fázott a kezem a hideg vasaktól. Tűznek híre-pora sem volt a közelben. A munkát jól bírtam. A hosszú pihenés, és főleg a két heti konyhai kuktáskodás megtette a magáét.
    A baj ott kezdődött, hogy amikor talpfáról talpfára lépkedtem, éreztem, hogy meglazul a gyatra kötés, és a durva posztódarabok letekerednek a lábamról. Meggémberedett ujjaimmal ügyetlenkedve igazítottam vissza a hóban meghúzogatott köpenydarabokat kivörösödött lábszáramra. Sokat vesződtem, de sehogy sem sikerült úgy megkötözni, hogy le ne csússzanak néhány óvatlan lépés után. Hiába, nem értettem én az ilyenfajta lábbelihez!
    Nemcsak a lábszáramról lazult le minduntalan az a maradatlan köpenyujj, hanem a lábfejemre csavart rongyok is összetekeredtek, szétbomlottak, és a bocskor lyukacsos oldalán hol a sarkam, hol a lábujjam kandikált ki.
    Kétségbeesetten próbáltam a havas kapcákat a lábfejem köré gyömöszölni, de hiába volt minden. Nem sikerült olyan szorosan eligazítani, hogy legalább egy darabig ne bomoljon szét a sok rongy a tágas, laza fonású bocskorban.
    Még toporogni sem nagyon mertem az elgémberedett lábaimmal, mert akkor még annyira sem tartott volna a keresztül-kasul tekert madzag a térdeim alatt.
    Összeszorított fogakkal róttam az utat a talpfákon előre-hátra, nehogy a munkában fennakadás legyen, és mindjárt az első nap magamra haragítsam az egész kompániát.
    Egyébként ragyogó napsütés volt. Áldott égitestünk, a nap szétzavarta a gomolygó felhőket, és vakítóan ontotta ránk sugárözönét, mely a fehér havon milliárdnyi szikrában táncolt. Jólesően tartottam az arcomat a fény felé, szinte újjáéledtem a simogató napsugarakban.
    Csak a lábaimon lett volna valami emberségesebb lábbeli!
    Elmúlt az első munkanap. Sugárzó égitestünk nyugat felé tartva vörös koronggá változott, és lassan elmerült a fák koronái mögötti messzeségben. A falapátokat, döngölőket eldugtuk a közeli bokrokban, és a fejszéket vállra véve megindultunk a láger felé. Sietni kellett, hogy az elsők között érhessünk haza, a konyhán várták a tizenkettedik tányérat Szeleznyevtől!
    Nem nagyon fáradtam el a nap folyamán, inkább a kapcákkal és a bocskorral való küszködés merített ki.
    Alig értünk be a barakkba, máris ott termett a nyomunkban Obnyávka, a lábaimra igazított köpeny néhai tulajdonosa. Nagyot dobbant a szívem. Lábaim szinte viszkettek a rátekert vörhenyes posztó alatt.
    Egyenesen hozzám jött a vízkórságtól duzzadt szemhéjú lengyel. Panaszos hangon kérdezte:
    – Nem láttad, ki volt az a tróger alak, aki elvitte a köpenyemet, az ujjába dugott fehérneművel együtt a feljavító szobájából?
    – Nem tudom - préseltem ki a szót magamból, miközben igyekeztem ártatlan képet vágni. Bizonytalanul tekergettem a fejemet, húzogattam a vállamat. A szívem a torkomban dobogott. Először azt hittem, engem jön felelősségre vonni. Aztán meg azért rettegtem: „Az Istenért, nehogy a lábamra nézzen!” Külön fájdalom és szégyen volt számomra az a tudat, hogy a pihenőn megfordult harminc ember közül - ezek szerint - engem tartott a legbecsületesebbnek, hogy nálam járt érdeklődni az elveszett holmija után…
    A köpenyről, ha nagyon megszorít, tudtam volna valamit mondani, de hogy a fehérneműt ki lovasította meg - azon már én is őszintén meglepődtem!
    „Úgy látszik, - gondoltam magamban, - az üres szobába még utánam is bekukkantott valaki, és nem sokáig tűnődött, hogy a fogason árválkodó gatyát, inget gondjaiba vegye-e avagy otthagyja.”
    Obnyávka gondterhelten kesergett még néhány percig előttem. Nekem meg két gondolat kóválygott az izgalomtól bizsergő agyamban: „Csak ne nézzen a lábaimra!… Ó, én marha! Hát az a fehérnemű nekem talán felesleges lett volna, amikor foszlányokban lóg rajtam az ing?”
    Mikor reményvesztve tudomásul vette lengyel ismerősöm, hogy semmiről sem tudok, sűrű káromkodások közepette faképnél hagyott.
    A köpenyre vonatkozó átkozódásokat magamra vettem, de őszintén szólva, minden bűnbánat nélkül. Amilyen szorult helyzetben voltam, más lehetőségem, más választásom nem volt!
    Az a tudat is vigasztalt, hogy végső soron ez Obnyávkának nem az utolsó rongya volt, másképpen a testén viselte volna. Ahogy azt szerezte, szert tesz ő még másikra is a rendelőben. Csak felesleges holmijától szabadítottam meg végső ínségemben.
    A lágerekben töltött évek során már én is elsajátítottam annyit a nincstelenek filozófiájából, hogy burzsujnak számított a szememben az, akinek egyetlen testére több azonos nemű ruhadarab jutott!

   A pirosan izzó benzineshordó oldalán sokan nagy előszeretettel pirítgatták drága kis kenyérkéjüket. Amelyik lágerben nagy kincs a kenyér, s amellett vizes és ragacsos, ott mindig elterjed ez a szokás. Az éhes és legyengült ember, amikor megkapja azt a kis fekete, nedves kenyérkéjét, azt sem tudja mit kezdjen vele? Megegye vagy nézegesse? Mindenki féltőn dédelgette a drága falatokat. Volt olyan, aki valamilyen kétes tisztaságú ruhadarabba csavarva hordozgatta, tapogatta a buslátja alatt, s aztán egy hirtelen elhatározással elővette, és pillanatok alatt befalta.
    Más tovább kínozta önmagát azzal, hogy az eldugott kenyeret elő-elővette, lecsipegetett róla morzsányi darabokat, és újra elrejtette a mellén. Aztán, türelmét vesztve, ő is pánikszerű mohósággal végzett a kicsire zsugorodott, alaktalanra csipegetett kenyérrel.
    Az ínyencek a benzineshordó oldalán sütögették a kenyeret. Pirítgatták, szenesre égették minden oldalról. Mikor aztán már füstölgött a kenyér, nagy falatokban lenyelték a kívül megpörkölt, belül megmelegedett nedves kenyérgombócot, hadd kínlódjon vele a sóvárogva remegő gyomor!
    A maga módján bolondult meg az, aki szerzett valami ütött-kopott konzervdobozt, és abba belemorzsolta a kenyerét. Felöntötte melegvízzel, és az egészet megfőzte a kályhán. Valami ragacsos, pépes barna massza lett belőle. Ráadásul az ilyenek mindig szereztek valahonnan sót, s jól megsózták a rotyogó kenyérlevest.
    A kenyér persze nem lett több ezzel a főzőcskézéssel, csak a gazdája ment tönkre fokozatosan az ilyen kotyvasztások után. A só, meg a literszám bekebelezett melegvíz megtette a magáét: a pillanatnyi jóllakottság érzéséért, amit ez a híg pép adott, sokan az életükkel fizettek.
    A víztől megdagadt a lábuk, majd fokozatosan emelkedett a puffadás a szív felé, mely aztán felmondta a szolgálatot, és a kenyérleves-evők eltűntek a többi árny után.
    Ha már eddig jutottam elbeszélésemben, hadd említsem még a lassú öngyilkosság további módozatait, mely szokásnak különösen az idősebbek hódoltak szenvedélyesen.
    Hogy a kínzó éhséget valahogy elverjék, literszámra itták a meleg sós vizet. A szív itt sem győzte a rengeteg vizet átpréselni a legyengült szervezeten. Felpuffadtak, bedagadt a szemük, alig tudtak mozsárnyira dagadt lábaikon lépkedni, végül biztosan és könnyen győzött a halál.
    A fiatalabbak általában az ilyen főzőcskézésre, vízivásra nem voltak kaphatók. Mégha meg is pirítgatták kenyerüket, de aztán minden teketóriázás nélkül befalták.
    Meg kell említenem még a szappanlé, hamulé és dohánylé ivókat. Ezek aztán szántszándékkal, tudatosan tették tönkre magukat. Azért itták a különféle főzeteket, hogy belázasodjanak, és ezáltal mentesüljenek az erdei munka alól.
    Az igaz, hogy ki tudtak csikarni maguknak ezen az áron néhány mukamentes napot, de szervezetük a sorozatos kilúgozás, mérgezés által teljesen tönkrement. Nem állt meg bennük az étel, és a vége itt is gyorsan tragédiába torkollott!
    Ahogy a szemétdombon való túrkálástól, az ilyen végzetes cselekedetektől is tartózkodtam. Mindig az a gondolat lebegett előttem, hogy bármiképpen alakuljon is a sorsom, legyen úgy, ahogy a jó Isten akarja!
    Ha az a sors vár rám, hogy minden honvágyam, élniakarásom ellenére itt kell meghalnom, idegen földben kell örök nyughelyet lelnem, akkor is legyen meg az Ő akarata, - de készakarva nem ásom meg a magam sírját!
    Be kell azonban vallanom, hogy a káros szenvedélyek közül egy időre én is hódoltam a kenyérpirítás kevésbé veszélyes, de egyáltalán nem ajánlatos műveletének.
    A piruló kenyérnek oly kellemes illata szállt a kályha környékéről, és engem is elcsábított, hogy kenyeremet megízesítsem a kályha izzó oldalán!
    Mint a kő, úgy nyomta a gyomromat a forró, gőzölgő kenyér, de saját erőmből, saját elhatározásomból sajnos én sem tudtam aztán megszabadulni ettől a rossz szokástól, annyira kívántam a jobb ízt, ami sajnos a lágeri kosztot sohasem jellemezte.
    Piff Béla egyszer észrevette, ahogy a kályha oldalán babusgattam, sütögettem a kenyeremet a többiek között tolongva, és gorombán lehordott:
    – Te tiszta hülye vagy! Hát meg akarsz dögleni, hogy ezekkel a marhákkal együtt te is nekiállsz a kenyereddel manipulálni? Még a végén odáig jutsz, hogy meg is főzöd! Hagyd abba a kenyérégetést, mert a végén felfordulsz!
    Mélyen sértett Béla kíméletlen replikája, és szótlanul elfordultam tőle. Bosszúsan duzzogtam magamban, hogy miért ordítozik így velem a többiek előtt. Még szerencse, hogy nem értették!
    Sértődöttségem ellenére észbe kaptam, és erőt vettem magamon. Messze elkerültem azontúl a kályha környékét, s a kenyeremet amúgy ragacsosan, félig sülten ettem meg a priccs homályában. Féltem, hogy Béla megint rám támad. Irtóztam a feltűnő jelenetektől. El is szoktam végleg a kenyérsütéstől.

   Egyik nap a kivonuláson egy ismerősnek tűnő, alacsony emberkét zavart a brigádvezetője a kapu felé. Rongyokkal körülbugyolált arcából jellegzetesen nagy szemek dülledtek ki, alatta táskásan lógott a bőr.
    „Ki lehet ez? Kihez hasonlít ez a kétségbeesetten kapálódzó ember?” - emlékeim közt kutatva, merően néztem a szerencsétlen alak arcába, de nem tudtam felidézni, hogy kit látok benne.
    A legyengült emberekre jellemző, elvékonyodott hangon könyörgött a bottal hadonászó, könyörületet nem ismerő felettesének, hogy nem bír kimenni munkára, hagyja őt otthon, szóljon az orvosnak ott a kapunál!
    A brigádvezető türelmetlenül lökdöste a riadtan hátráló embert a kijárat felé, míg el nem tűntek a tömegben. „Ki ez?… - kutattam lázasan felidézve volt társaim arcát, míg egyszercsak belémdöbbent a feliserés: Goncsarov! A volt brigádvezetőm! Ó, hogy tönkrement ez is!…” Hol volt már ragyás-piros arca, rekedtes erős hangja, hetyke modora! Szánalmas emberroncs volt, mint a többiek, akik ott feketéllettek a kapu előtt, a botokkal felszerelt brigádvezetők, nadzirátelek és a komendáns által űzve-hajtva a táboron kívülre.
    „Hát idejutott ez az emberhajcsár?” Ahogy magam elé idéztem a most látott Goncsarovot és eszembe jutott a hatalma teljében kegyetlenkedő brigádvezető Goncsarov, valahogy semmi gyűlöletet vagy kárörömöt nem éreztem vele szemben.
    Nem volt bennem harag, nem éreztem elégtételt. Igaz, különösebb szánalmat sem. Annyi szánnivaló ember toporgott körülöttem, magam is az voltam. Megrendülést személyén keresztül csak a saját sorsom felett éreztem:
    „Ha ilyen rámenős emberek is elsikkadtak, tönkrementek, mi lesz akkor velem? Egyébként jól kifacsarták belőle azt a levest és kását, amit a mi bőrünkön zabált meg annak idején! És emiatt az ember miatt ment a halálba Szabó Jóska? Ennek a véleményét tartotta olyan nagyra, hogy még az élete árán sem akarta a szidást, a becsmérlő szót elviselni?”
    Milyen vak az ember, mennyire nem előrelátó, csak a mának, a ma előnyeinek vagy a pillanatnyi hátrányok félelmében él! Az a brigádvezető, aki most Goncsarovot hajkurássza, vajon pár hónap múlva nem lesz-e ugyanilyen szánalmas figura egy újabban felülkerekedett hóhér keze alatt?
    Néha Kozlovot is láttam. Még mindig brigádvezető volt. Külsőre alig változott valamit, csak mintha egy kicsit sápadtabb lett volna. A brigád tagjai közül alig ismertem fel néhány régi munkatársat. Alaposan kicserélődött a társaság. Nem láttam Tyimkát a többi között. Vodolaga sem volt sehol. Hová kerülhettek? Más brigádba? Szabadnaposak? Vagy a partoldalon nyugszanak?

   Rendkívül meglepődtem, amikor Vorobijevet, azt a kis rablócsemetét, akit Dodek brigádjában sohasem lehetett munkára szorítani, és csak basáskodott felettünk, mint brigádvezetőt láttam viszont!
    Vadonatúj kék buslát volt rajta, kezén szőrmekesztyű. Úgy látszik, már huzamosabb ideje kiemelték, mert kipofásodott erősen. Megnőtt, egész dalia lett. Alvilági káromkodások közepette zavarta szédelgő embereit. Irgalmatlanul lökött rajtuk, ha elmaradoztak a többiektől.
    „Szegény emberek! Ennél aztán megint nem számíthatnak irgalomra, megértésre! Sohasem dolgozott, nem is tudja mi a munka. De az emberség fogalma is ismeretlen előtte! Ez megint átküld majd egy csapatra valót a másvilágra, a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül!” - néztem viszolyogva Vologya kegyetlen arcába.
    Milyen sötét elemek kerekedtek felül a megcsappant nyájon! Észrevehető tendencia volt, hogy a levitézlett brigádvezetőket a legrámenősebb rablók váltották fel. Így az alvilág uralma kiteljesedett, akiknek a parancsnokság teljes szabad kezet adott, csak legyenek, akik hajtják, végkimerülésig hajszolják a karmukba került páriákat. Utóvégre, ha a terveket nem is tudták teljesíttetni a végsőkig kizsigerelt rabokkal, legalább azt kell mindenáron elérni, hogy a láger fedezze saját fenntartását a gyéren kitermelt fa értékéből.

   Folyt a vasútépítés napestig. Egyre előbbre haladtunk a völgy mélyén. Sűrű hóesés, fagyhullám, szikrázó napsütés váltogatta egymást. A vasútvonal pedig fokozatosan nyúlott, fúródott be az erdő sűrűjébe, az addig érintetlen tajga homályos rengetegébe.
    Megjelentek a környező partoldalakon a favágók, utászok, szánfogatok. Az ütemes fejszecsapások többszörösen visszaverődő pattogása, a fűrészek zümmögése, az igavonó állatok nógatása hallatszott a rengetegből. A hatalmas fák reccsenve huppantak egymás után az embermagasságú hóba.
    A kis vicinális türelmetlenül sistergett a hátunk mögött. Sürgetett bennünket, mert már vitte volna a megindult termelés anyagát a Káma-parti rakodóra. A rosszul vízszintezett helyeken olykor meg-megbillent a kis mozdony, a masiniszta pedig ugrásra készen káromkodott a víztől csöpögő lépcsőn.
    Sietve visszatolatott a veszélyes helyről, és mi, ahányan csak voltunk, mind szórtuk a havat, tömködtük, döngöltük a sínek alá, talpfák közé, hogy zökkenőmentesen túlhaladhasson a liliputi vonat az imént még bizonytalan helyen.
    Az egész napi didergés, a nehéz sínek húzogatása, a hajsza rohamosan legyengített. Egyheti munka után éppoly sovány és gyenge voltam, mint azelőtt. Az emléke sem maradt meg annak az erőnek, amivel az első napon a munkát elkezdtem.
    Közben megismerkedtem brigádtársaimmal. Jobban összemelegedtem velük, mint a Kozlov-brigád suhancaival. Az a néhány krohobór, aki közénk keveredett, már reggel elinalt valamerre. Egész nap nem láttuk őket, így nem sok vizet zavartak köztünk.
    Már az első héten igyekeztem megfigyelni, hogy munkatársaim hová tűnnek el időnként, melyik ismeri jól a távoli tűzhelyeket. A döngölőlapátot a sínre fektettem, nehogy belepje a sűrűn hulló hó, és alkalmas pillanatban mögéjük szegődtem, belopakodtam utánuk az erdő sűrűjébe.
    A friss csapás elvezetett a barátságosan pattogó, lángoló tűzhöz. Így vettem fel lassacskán a régi jó szokást. A napnak mind nagyobb részét töltöttem a tűz mellett, annak ellenére, hogy ebben a brigádban is erősen megfogadtam az első napon, jobban fogok dolgozni, mint másutt, hogy a munkám miatt szemrehányás ne érhessen.

   Az előző nap befejezett szakasz végénél minden reggel kiadta Durakov a napi munkára vonatkozó utasítást. Ki-ki megkezdte a dolgát a számára kijelölt helyen. Az egyik talpfát hordott szét a havon kijelölt nyomvonalra, a másiknak a kis gödröket kellett kiásnia a besüllyesztéshez. Hat-hat ember húzogatta a síneket a talpfákra. Az én dolgom továbbra is általában a sínszögek, alátétek, rátétek széthordozása maradt, csak ha szorult valahol a kapca, emberhiány volt, akkor vettek igénybe más munkára.
    Utánunk jöttek a brigád legerősebb munkásai, hosszú nyelű, kis fejű kalapácsokkal ráerősítették a síneket a talpfákra, a Wind mérnök által gondosan bemért nyomtávon.
    Bármilyen sürgős volt a munka, a fagy erősebb volt minden parancsszónál. Csak azt a pillanatot vártuk, hogy elinalhassunk a jól belátható völgyből valamelyik partoldalra, a jó meleg tűz mellé.
    Durakov, habár egészen más természetű volt, mint Kozlov, szintén jó ember volt. Kozlov némiképp beszédesebb volt, tudott dicsérni is, szidni is, ha kellett. Durakov viszont zárkózott, mosolytalan modorával távol tartott magától mindenkit, szinte sohasem beszélgetett senkivel sem. Egy barátságos szava sem volt, de a korholást szintúgy nem vitte túlzásba, még akkor sem, ha mértéken felül ellógtuk az időt. Nem bántott soha, de jó szava sem volt hozzám, akárhogy is igyekeztem a munkámmal. Bizonyára sejtette, hogy kezdeti nekirugaszkodásom csak szalmaláng, s ha kissé megmelegszem a brigádban, én is a többiekhez igazodom az erősen mérsékelt munkában, a hosszúra nyúló lógásban egyaránt.
    Igaza volt. A többiekkel együtt hamarosan én is csak azt néztem, hogyan fogjam a könnyebbik oldalát a dolognak, mert a nehezebbiket már nem bírtam sehogy sem.
    Megszűnt a kínlódás a katonaköpeny darabjaival. Megérkeztek a vattásharsinyák a lágerbe!
    Az ebédlőben láttam valakin új vattásharisnyát, ugyanolyan háncsbocskorban, mint amilyen nekem is volt. Nosza, rögtön szóltam Durakovnak, és még aznap este felhúzhattam fagycsípte lábszáramra a jó meleg „pajpákot”.
    A kapcám maradékait belegyömöszöltem a vattásharisnyába. Mintha lábra szabták volna a háncsbocskort, a pajpák teljesen kitöltötte.
    Kimondhatatlanul jólesett a meleg a lábamnak. Boldog voltam, hogy a lábbeli problémám végre megnyugtatóan megoldódott. Nem irigyeltem az ócska szőrcsizmákat, amelyek már mindenkinél át voltak nyirkosodva, nem szólva arról, hogy bokáig értek. Jobb volt a könnyen szárogatható, térdig érő meleg vattaharisnya!
    A kiszolgált köpenydarabokat egy óvatlan pillanatban beszórtam a vizeshordók mögé. Nem akartam többé magamon viselni. Csak addig hordtam, amíg az égető szükség rákényszerített.
    A lágerben mind többen kezdtek bocskort, pajpákot hordani a tönkrement csizmák helyett. Nem voltam már furcsa kivétel a múlt század végéről ideszármazott orosz népviseletben.

   Esténként, amíg csak lehetett, én is ott szorongtam a benzineshordó mellett. Irtóztam a priccsre felmászni. A nemrég épített barakk gerendái között, a gyér mohatömítésen át csak úgy fújt be a szél.
    Hiába hordtuk haza a sok fát, hiába vörösödött a kályha oldala. A nagy fagy az ezernyi nyíláson át kérlelhetetlenül kiszippantotta azt a kis meleget, ami a sűrű embergyűrűvel körülvett kályhából áradt.
    Ha már nagyon álmos voltam, és szinte nekiestem az előttem ácsorgónak, akkor szántam rá magam, hogy végignyúljak a fagyjárta fekhelyen.
    Hiába laktunk egy szobában, kevés szót váltottunk Piff Bélával. A béketűrő Kovalcsuk helyett Béla rezzegette, mozgósította a brigádot. Állandóan jött-ment, mint a higany. Irigylésre méltóan sok energia halmozódott fel ebben a kistermetű legénykében.
    Én csendesen elvegyültem a többiek között, igyekeztem észrevétlen maradni mindenütt. Soha nem avatkoztam bele a kályha körüli diskurzusba, ami főleg az evésről folyt. Annyira elszoktam a beszédtől, hogy amikor nagyritkán megszólaltam, rekedtes volt a hangom.

   A végső kétségbeesés az embereket sokszor jóvátehetetlen és végzetes elhatározásra ösztökélte.
    Hogy megmeneküljenek a mindennapi gyötrelmes robottól, előfordult, hogy levágták kezüket vagy néhány ujjukat. Az öncsonkítás mértéke attól függött, hogy kinek hogyan sikerült a fatönkre fektetett balkezére a másik kézben szorongatott fejszével lesújtani, vagy mekkora lelkiereje volt a várható szenvedés elviselésére.
    Ritkább öncsonkítási kísérlet volt a lábfej összeroncsolása, de néha az is előfordult.
    Az öncsonkítók eleinte, mint balesetet szenvedettek, bekerültek a kórházba. Sebük begyógyulása után már erdei munkára nem vitték őket, hanem a láger belső szolgálatát végzők közé kerültek.
    Akadt olyan is, aki a konyhán, a szakácsok mellett szerzett „jó” beosztását féltette, és amikor hosszú betegszabadság után eljött a napja, hogy ismét az erdei ösvényeket rója, nyomorékká tette magát az első nap, hogy „zavartalanul” tovább mehessen kondért mosni, fedőket kaparni, akár félkézzel is!
    A parancsnokság hamarosan rájött a sok kézcsonkítás valódi okára. A ragályossá vált öncsonkítási kísérleteket szabotázs cselekményeknek minősítették és továbbterjedésének meggátolására kegyetlen rendszabályt léptettek életbe.
    Azt a rabot, aki levágta kezét, nem volt szabad kórházi ápolásban részesíteni. Míg a seb be nem gyógyult, mentesült a munkavégzés alól, és naponta járhatott kötözésre, de csak 30 deka büntető fejadagot kapott kenyérből, és egyszeri híg levest. Némileges felépülése után irgalmatlanul kizavarták az erdőbe dolgozni, előző brigádjával, s ahogy tudott, meg kellett állnia a helyét.
    A dermesztő hideg, a silány kötszerek, a gyenge hatású gyógyszer, a minimálisra csökkentett élelem mellett a megcsonkított végtag nehezen gyógyult. Több öncsonkító nem győzte kivárni a gyógyulás napját, belehalt sebébe.
    Ezzel az intézkedéssel elérték a kívánt hatást: az öncsonkítók száma erősen megcsappant. Jaj volt azonban annak, aki valóban balesetet szenvedett, akaratlanul vágta meg önmagát! A körülmények kivizsgálása nélkül döntöttek sorsa felett: a szabotálókkal azonos elbírálás alá került!
    Így történt a mi brigádunkban is. Egyik ügyetlen legényke, Filatov, nyírfacserjét akart kivágni, és gyenge kezében megcsúszott a fejsze, a szőrcsizmán keresztülhatolva a bal lábfejében állt meg az éle.
    Szegény gyerek hiába sírt, könyörgött, bizonykodott. Hiába volt Durakov közbenjárása. Nem volt kegyelem! Harminc deka kenyéren tengődött szegény fiú hosszú heteken át. Siralom volt ránézni, szinte belefeketedett.
    Durakov nap mint nap kikönyörgött számára a kiosztóablaknál egy kis ráadáslevest, hogy éhen ne vesszen a nyomorult, míg valahogyan talpra nem áll.
    Kínzó éhségünkben csak azt néztük, hogy mit lehetne megenni. Ami rágható és lenyelhető volt, az mind szóba jöhetett. Így sem sok ehetőt találtunk a hó és fagy birodalmában. Buzgalommal rágtuk a fenyőfák törzséről letördelt rózsaszínű gyantát.
    Keserű volt nagyon. Ha jól megrágtam, olyan lett, mint a rágógumi. Egész nap forgathattam a számban, nem vásott el. Ha elfáradt az állkapcsom a meddő őrlésben, vagy lenyeltem, vagy kiköptem a keserű falatot. Mindegy volt, hogy az éhségtől vagy a gyantától ég-e a gyomrom.
    Az aztán kimondottan csemegének számított, ha egy pihtának nevezett fenyőfára bukkantunk. Puha, zöld kérge volt. Ha szekercével lehántottuk, a belseje fehér volt, rostos, és a levegőn hamar megbarnult. A szaga azonban bódított és vadított: olyan kellemes illata volt, mint az érett aratási almának!
    Mohón rágtuk, nyeltük a fenyőfa kérgét, de sajnos sokat mégsem lehetett belőle megenni, mert hiába volt viszonylag puha a kéreg, mégiscsak fás volt!
    Nagyon gyér lakomát jelentett, ha a ledöntött fenyőfák koronáján tobozokat találtunk. Az abból kifejtett magokon testvériesen megosztoztunk. Néhány szem jutott mindegyikünknek.
    A dohányosok nagy része még mindig a nyírfákon talált száraz levelekből elégítette ki a füstszívási igényeit. A gyéren érkező, s a banditák által erősen megvámolt csomagok nem sokat enyhítettek a dohányosok gyötrelmein.
    Nagy ára volt a sodrásnyi dohánynak: fél adag (15-18 deka) esti vagy reggeli drága kenyérkétől kellett megválni egy cigarettáért!
    Emékszem rá, előfordult, hogy láttam a kivágott fa mellett forgácsot hányódni. Egyiken-másikon rajta volt a barna kéreg is, ilyenformán kísértetiesen hasonlított a szelet kenyérre. Tudva-tudtam, hogy az forgács, mégsem bírtam megállni, hogy botra támaszkodva le ne hajoljak érte.
    Megbabonázva néztem, a számhoz emeltem, sehogy sem akartam kiábrándulni abból az illúzióból, hogy kenyeret tartok a kezemben. Beleharaptam, és ínyemen érezve a fenyő keserű ízét, nehéz sóhajjal hajítottam el magamtól.
    Tágranyílt szemekkel néztem a sok-sok forgácsot körülöttem. A lábaimon mintha ólmok függtek volna, olyan nehezemre esett otthagyni ezt a káprázatos látványt: a szétszóródott, kenyérdarabkáknak tűnő forgácsokat.
    A kenyérlopás, kenyérrablás rendkívül elharapódzott. A krohobórok már nemcsak a magányosan közlekedőket kapták el a láger udvarán, hanem a brigádvezetőket is megtámadták, amint vitték a kenyeret a barakkba, ha történetesen nem akarták a zajos ebédlőben kiosztani.
    A krohobórok körülfogták a brigádvezetőt, aki két-három emberének kíséretében cipelte a kenyeresládát. Az egyik cingár alak odaugrott, és alulról felütötte a kenyeresládát. A kenyér szanaszét szóródott a havon, amire a fürge, mohó támadók rávetették magukat, s izgatottan lihegve, vinnyogva kapkodták, szórták be buslátjuk öblébe.
    Hiába ütött, rúgott a brigádvezető, kapkodtak ijedt munkásai a kölykök után. A kölyökhad elinalt zsákmányával, ki merre látott!
    A brigád kenyér nélkül maradt. Senki sem pótolta a veszteséget.
    A néhányszor megismétlődő, hasonló támadás után már fél brigád kísérte botokkal felszerelve a kenyeret cipelő brigádvezetőt a barakkba.
    Ez sem volt teljesen biztonságos őrizet. A mind nagyobb csordában támadó krohobórhad elbánt a gyenge testőrséggel is: fellökdöste a kétségbeesetten hadonászó embereket, akik aztán alig tudtak kimászni a hóból. Igaz, hogy a dulakodásban kaptak a gyerekek is jónéhány kék foltot, de mit számított az, ha a sovány ujjaikkal görcsösen megmarkolt kenyér végül mégis az övék maradt.
    A mi brigádunkban sosem kísérleteztek a kenyér barakkba vitelével. Gondolták: mindenki védje meg a saját adagját, ahogy tudja. Szeleznyev a kiosztóablaknál a kezembe nyomta a kenyeremet, s a körülöttem settenkedő sötét árnyakon jártatva riadt tekintetemet, gyorsan begyömöszöltem a drága kincset a buslát magamvarrta belső zsebébe. Összefogtam a mellemen a vattáskabátot, leszegett fejjel törtem ki a tömegből, mielőtt kezelésbe vehettek volna jobbról-balról.
    A kenyeret a barakkban lehetett aránylag nyugodtan megenni, de letenni ott sem volt tanácsos egy percre sem. Ezt már a Kozlov-brigádban megtanultam, a saját káromon.
    A rablók könnyű kenyérszerzési lehetőséget találtak ki. Megfigyelték, hogy melyik brigád nem vételezte még fel a kenyerét. Csoportba verődtek, az egyik szerzett egy kenyeresládát, és beszólt a kenyérvágóba, hogy adják ki a brigád kenyerét.
    A kenyeres kikémlelt a homályos ebédlőbe. Nem látott semmi rendelleneset, haladéktalanul kiszámolta az adagokat a benyújtott kezekbe, vagy ládába, - a banditavezér pedig alákanyarította az illetékes brigádvezető nevét.
    Mikor aztán a brigádvezető állt oda a jogos fejadagokért, a kenyérosztó elkergette, mondván: „Csinálj bolondot az öreganyádból, ne akarj egy reggel kétszer kenyeret vételezni!” Mehetett a brigád kenyér nélkül ki az erdőbe.

   Míg az ebédlőben így folyt a dulakodás a kenyérért, és büntetlenül ki lehetett akárkinek a kezéből csavarni, a barakkokban ellopott kenyérért súlyosan lakolt a brigádból származó éhes tolvaj, feltéve, ha a brigádvezető vagy valamelyik bandita kenyerét lopta el.
    Mert hiszen kinek volt kenyere a barakkban, aki éjszakára is a feje alá rakhatta? Csak az aránylag jóllakottak, a rablókból verbuválódott brigádvezetők, a csomagokat dézsmáló vagányok, csak ők rendelkeztek átmenetileg tartalékokkal.
    Ha egy ilyen „jól szituált” nagymenőtől ellopták a pillanatnyilag felesleges kenyeret, felháborodásának nem volt határa.
    A „belső” tolvajokkal való leszámolás nagyon kegyetlen volt. Ha sorozatosan megismétlődött az éjszakai kenyérlopás, akkor könnyen hozzáférhető helyre elrejtettek egy darabot, amibe tintaceruza belet nyomtak bele.
    Reggelre, mint az várható volt, eltűnt a csaléteknek kitett kenyér. A drámai leszámolás egyik rendezője az ajtót állta el: lélek az ajtón se ki, se be! A többiek eközben sorra járták a priccseket.
    Mindenkinek ki kellett tátania a száját. Akinek lila volt, az ette meg a kenyeret, az volt a leleplezett tolvaj. Ezt a bizonyítási eljárást követte a kivégzés.
    A minden ízében remegő tolvajt két priccs közé hasra fektették a padlóra. Valamelyik jóerőben lévő sértett a felső priccsekre támasztott könyökével a hátára állt, s addig ugrált rajta, két lábbal rugdosva, míg az vért nem hányt.
    Ez a lincselési mód - csekély kivételtől eltekintve - halálos volt.
    A gyilkosokra nem várt semmi megtorlás. A parancsnokság az ilyesféle önbíráskodás felett szemet húnyt, hivatalosan nem vett róla tudomást.

   Már nem is emlékszem rá, honnan tettem szert varrótűre, mikor vettem. Bizonyára a feljavítón, amikor a konyhai munka mellett harminc deka kenyérről nem volt olyan nehéz lemondani. Bezzeg most azon törtem a fejem, hogy kinek adhatnám el. Hogyan csinálhatnék belőle magamnak egy darab kenyeret? Varrni úgysem volt időm, a tű meg könnyen elveszhetett. Ha valamelyik krohobór éles szeme észreveszi nálam napközben, éjjel álmomban kihúzza a sapkám felhajtójából.
    Kapóra jött, hogy a favágók kásafőzője a fülem hallatára érdeklődött fűtől-fától, hogy kinek volna eladó tűje.
    A többiek jelenlétében nem szóltam semmit, de egy alkalmas pillanatban odasomfordáltam az öreg szakácshoz. Megmutattam a tűt. Ígért érte egy reggeli adag kenyeret, harmincöt dekát, meg ha észrevétlenül megteheti, egy tányér kását is kapok tőle ráadásul.
    Megremegett a gyomrom az örömtől. Megegyeztünk, hogy másnap hozza a kenyeret, én pedig kilesem az alkalmat és ebéd előtt, mire számításom szerint a kása már kész lesz, megjelenek a színen.
    Alig akart az a másnap felvirradni. A délelőtt sem akart sehogysem elmúlni. Mikor a felhőkön átderengő nap korongja elérte a nyugatra elterülő erdőségek koronáját, otthagytam csapot-papot, és mentem a szakácshoz.
    Útközben idegesen tapogattam a tűt a sapkám szegélyében: „Nem vesztettem-e el véletlenül?”
    Az öreg ingerülten fogadott:
    – Éppen az előbb volt itt Paulov doktor ellenőrzésen. Jelen lesz az ételosztásnál is!
    Pillanatnyilag nem volt ott, és én nem láttam ebben semmi nyugtalanítót.
    – Add ide a tűt! - szólt kurtán az álnok kásafőző.
    Remegő kézzel fejtettem le a cérnát a tűről, miközben az öreg benyúlt a buslátja alá, és hirtelen a kezembe nyomott egy alig 20-25 dekányi laposra nyomódott kis szelet kenyeret. Tétován forgattam az ígértnél jóval kisebb adagot.
    – No, takarodj innen, mit ácsorogsz? - förmedt rám dühösen, és bot után nyúlva elkergetett. Az ételről pedig egy hang sem esett, pedig már a számban éreztem a finom zabkása ínycsiklandozó ízét!
    Az erdő elhagyatott fái között, biztonságos távolságban minden élőtől, bánatos sóhajjal álltam neki a kenyér gyors eltüntetéséhez. Meg sem kottyant az a pár falat.
    Így adtam túl a tűmön, melynek eladásához olyan nagy reményeket fűztem. Azt mondanom is felesleges, hogy azon a napon Paulov doktornak a színét sem látta senki az erdőben.

   Néhány borús nap után megint ragyogó napsütéssel ajándékozott meg bennünket a változékony, de mindig hideg időjárás. Elfogyott a sín, nem tudtuk tovább építeni a vasútvonalat. Hosszú távolságon előre a hóba süllyesztettük a talpfákat, de azokra már nem jutott sín.
    Durakov engedélyt kapott arra, hogy a fővonal legfelső, szükségtelenné vált szakaszán felszedhessük a sínt, és azzal folytassuk a vasút építését.
    A közelmúlt emlékeitől elnehezült szívvel nézegettem körül a letarolt, napsütötte domboldalon, ahol a vastag hótakarót semmiféle lábnyom nem érintette már régóta.
    Itt kezdtük el a munkát ősszel. Innen hatoltunk mind feljebb és feljebb a partoldalon. E vasútvonal mellett fűrészelgettünk a Dodek-brigádban, ezen a részen füstölgött a kis mozdony, melynek szeneskocsiját tele kellett szórnunk vágottfával. A közelben tologattuk a rönköt Ruga Ferivel, amikor Guszev elvitt minket pár órára.
    E helyről oszoltunk el naponként a munkahelyekre, s igyekeztünk elosonni Goncsarov közeléből az első alkalmas pillanatban. Nem olyan régen volt, és mégis mindez már a múlté. Azóta a láger lakóinak nagy része eltűnt, újak jöttek helyettük. Elment Ruga Feri is, akivel olyan szomorúan húzogattuk a hosszúfűrészt a farakások mellett.
    Kiástuk a síneket a hóból, sok vesződséggel feszegettük fel a talpfákról. Nehéz munka volt, tehetetlenül tolongtunk, erőlködtünk, veszekedtünk körülöttük.
    Ahogy ott tevékenykedtünk, messziről egy magányos emberalak tűnt fel a part messzeségében. Talán kóbor farkasnak gondoltuk volna, ha nem tart egyenesen felénk.
    Mikor közelebb ért, akkor láttuk, hogy egyik rabtársunk az. Megismertük: Mityka volt, egy leningrádi egyetemista. De milyen szánalmas állapotban! Buslátja nem volt. Vékony kis kufejkát húzott össze magán kesztyűtlen, kékrefagyott kezekkel.
    A közelünkbe érve végignézett rajtunk eszelős, lázban égő szemeivel. A szája fázósan remegett, hang nem jött ki a torkán. Meg sem állt mellettünk. Irányt változtatott, és nekivágott az átellenben lévő domboldalnak, amerre még a madár sem járt.
    – Mityka! Mityka, hová mész? - kiáltottak oda néhányan. Ő azonban ügyet sem vetve a kiáltozásra, csak gázolt tovább a mély hóban, neki a vakvilágnak…
    Mityka az egyik nemrég érkezett szállítmányból került favágó brigádba. Nagyon hamar összeomlott. Némi lekicsinyléssel néztünk utána: „Mióta itt vagyunk már szakadatlan munkában, hány éve húzzuk az igát, s ez az újonc, aki fél éve még az egyetemre járt, pár hét alatt zátonyra futott!” Bizony nem voltunk egyformák. Mindenki megrokkant előbb-utóbb, de egyesek a szenvedés iskolájában döbbenetes gyorsasággal roppantak össze. A gyakori utánpótlással érkezők hetyke jókedve napok alatt elpárolgott. Néhány hét alatt kilazultak a soraik, és beleolvadtak a tömegbe, elvesztek a létért való küzdelemben.
    A megpróbáltatást azok bírták tovább, akik már előzőleg is hosszabb időt töltöttek lágerben. Akik azonban nemrég kerültek börtönbe, ez volt első lágerük, egyből szakadt rájuk az éghajlat és a lágeri környezet minden megpróbáltatása, rendkívül gyorsan csuklottak össze az erőn felüli teher alatt.

   Brigádom tagjaival együtt rendszerint a vasútvonaltól balra eső erdőrészbe jártam tüzet keresni, melegedni. Az ott dolgozó brigádok közömbösen tűrték, hogy elhagyott tűzhelyeiket birtokba vettük, nem hajszoltak el a közelből.
    Az egyik napon az az ötletem támadt, hogy a másik oldalon kellene szerencsét próbálni. Hátha valami jó nagy tűzre akadok, és néhány nyugodt órát eltölthetek mellette.
    Az utászbrigádok által kiépített, és a szánok által jó alaposan fölhasogatott főútvonal egyik hajlatánál, barátságosan lobogó tűz mellett magányos mesterféle üldögélt a közelre gurított rönk végén.
    Kék színű buslátja, melyen egy szakadás vagy gyantafolt sem akadt, óvatosságra intett. Megtorpantam egy kicsit: menjek, ne menjek? Aztán megindultam, mint aki a dolga után siet tova az úton.
    Tettetett közömbösséggel tapostam a havat, látszólag ügyet sem vetve a vélt mesterre. Kiváncsiságból fél szemmel odapillantottam: „Vajon melyik pribék kuksol a tűz mellett?” Nagy meglepetésemre kit láttam: Verbickijt, a volt herszoni brigádvezetőmet!
    Tüstént visszafordultam, és odamentem hozzá. Nem láttam ősz óta. Barátságosan fogadta a köszönésemet, egyből megismert. Intett, hogy üljek melléje a rönkre. Sorsom felől érdeklődött.
    Nem sok szóba került, míg elmondtam az elmúlt hónapok sivár eseményeit. Egyébként úgyis láthatta megnyúlt arcomon azt, amire felesleges volt a szót vesztegetni.
    – És te hogy vagy? - kérdeztem tőle. Nem is tudtam, hogy brigádvezető lettél!
    – Nem brigádvezető, mester lettem - szólt elnéző mosollyal.
    – Mester? - csodálkoztam rettenetesen.
    Eddig egyszer sem hallottam, hogy a rabok közül valakit kiemeltek volna mesterré. Ezzel a beosztással meglehetősen szabad mozgás, és főleg komoly felelősség járt! Azonkívül elengedhetetlen követelmény az alapos szaktudás. A brigádvezetőséghez ezen a vidéken legfeljebb nagy hang, durva ököl kellett, semmi más.
    – Hát igen - magyarázta Verbickij - bejelentettem a parancsnokságnak, hogy nagyon megtetszett nekem az erdei munka. Itt szeretnék meghonosodni Észak-Uralban. Kértem, tegyék lehetővé, hogy megszerezzem az erdész képesítést. Ilyen kérelemmel rajtam kívül nem állt elő senki, így nem utasítottak vissza. Kevés, aki e roppant erdőségeknek szenteli életét, innen mindenki menekülni akar, szabad és rab egyaránt. Jelentkezésem után hamarosan beosztottak az egyik mester mellé. Ha kitavaszodik, elvisznek erdészeti főiskolára, és akkor valóban kész mester leszek.
    – Dehát neked még sok van vissza a tíz évedből! - vetettem közbe.
    – Majd elmúlik, meg aztán máris szabadon mozoghatok, miben akadályoz engem a tíz esztendőm?
    Valóban. Ahogy ránéztem, a lágeri nélkülözésnek a nyomát sem fedeztem fel rajta. Sorsdöntő elhatározásával függetleníteni tudta magát az általános nyomortól, elviselhetőek voltak az életkörülményei.
    Azt nem mertem megkérdezni, hol lakik, bent a táborban, vagy kint a faluban. Hátha túl naívat, esetleg sértőt kérdezek. Úgy gondolom, bizonyára a lágerben lakott. A néhány gerendaházból álló kis falucskában hol biztosítottak volna néki lakást? Meg mégiscsak elítélt volt. Talán a komendáns, főszakács és egyéb lágeri „méltóságok” számára berendezett szobácskában jutott neki egy sarok.
    Minden pillanatnyi előnye ellenére nagyon meglepődtem, hogy akadt valaki, akinek megtetszett ez a zord vidék, ez a rideg éghajlat, melynek véget nem érő éjszakái írtózatot árasztottak a Délről idevetődött emberekre.
    Verbickij fehérorosz volt. Hazájában sztyeppék, erdőségek váltják egymást. Ismerik ugyan a hóviharokat is, termőföldjük nagyon sovány, de napsugárban nincs hiány.
    „Hogyan tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy itt élje le egész életét a borongós Északon?” - motoszkált az agyamban ez a kérdés beszélgetésünk alatt.
    Jólesett, hogy Verbickij az általánosan elvadult környezetben barátságosan és szívesen elbeszélgetett velem, nem játszotta meg a nagyot előttem.
    Megkérdezte többek között, hol van az a honfitársam, aki annyira hasonlított hozzám, a Ruga vagy a Rózsás, … pontosan melyik is vagyok én? Életben van-e?
    Mondtam, hogy én vagyok a Rózsás, Rugát pedig december végén elvitték Szoljankára, és azóta nem tudok róla semmit.
    Aztán valahogy hamar kifogyott a szó. Ő sem tudta mit kérdezzen még, én is hiába kerestem a témát. Kínos csend támadt közöttünk. Gondolatvilágunk, problémáink annyira különböztek, hogy a kevés közös emléken kívül nem sok mondanivalónk maradt egymás számára.
    Elköszöntem tőle, és beljebb mentem az erdőbe. Később más úton mentem vissza a vasúthoz. Valahogy nem akartam még egyszer a szeme elé kerülni, habár nem biztos, hogy akkor is még azon a helyen találtam volna őt.
    Ez volt az első, s egyben az utolsó találkozásom is Verbickijjel. Nem hallottam róla többet. Talán még most is ott él a Szolikámszk környéki rengetegben. Megváltozott életkörülmények között végzi szorgos munkáját a tajga irtásában, újratelepítésében vagy a völgyeket betöltő mocsarak lecsapolásában.

   Az egyik este véletlenül olyankor mentünk az ebédlőbe, mikor a bejárat közelében véres marakodással osztkozkodtak valami lopott kenyéren.
    Vologya komendáns, szokásához híven, most is veszettül hadakozott egy ételhordó tálca roncsaival. Nem nagyon kereste, hogy ki miért háborog, miről is van szó tulajdonképpen. Vagdalódzott az egymásba gabalyodott sokaságban. Szegény Szoglajevet, amint befelé igyekezett a kavarodáson keresztül, úgy oldalba vágta a tálcával az az őrült Vologya, hogy rögtön összecsuklott.
    Nyöszörögve vánszorgott a fiú a legelső asztalig. Lerogyott a pad szélére, fájdalomtól eltorzult arccal borult a piszkos asztallapra.
    El sem tudott mozdulni onnan. A brigádvezető odavitte neki a levest. Vacsora után Szeleznyev eltámogatta az orvosi rendelőbe a jajongva görnyedező sérültet.
    Paulov doktor megállapítása szerint megrepedt a csípőcsontja. Öt napra kiírta betegnek, más segítséget nem tudott neki nyújtani.
    Öt nap elteltével erősen bicegve, kínosan sántikálva már jött velünk munkára. Külső törés nem látszott, láza nem volt, így további felmentésére nem volt mód.
    Szoglajev jobb lába ezután az ebédlői baleset után valamivel rövidebb lett, mint a bal. Talán valami ideg- vagy ínsorvadás lépett fe. Nem tudom, de az tény, hogy Vologya ütése nyomán örökre nyomorék maradt ez a tizenhat éves fiú.

    Egy másik étkezésnél arra vártunk, hogy az a nyomorult tizenkét pléhtányér felszabaduljon végre, s hozzánk is eljusson a gőzölgő étel.
    A brigád néhány tagja által már félig elfoglalt asztal körül ácsorogtunk. Közvetlenül mellettem, a pad végén ült Brand, egy égővörös hajú volgai német. Lehetett vagy úgy ötven éves, göthös kis emberke, brigádunk legidősebb tagja. Ütött-kopott kis csajkát tartott a térde között, benne az esti adag kenyerét.
    Hogy mire kellett neki az a vacak edény, máig sem tudom. Míg sóváran figyelte a kiosztóablak tájékán sürgölődő brigádvezetőt, egy fürge krohobór odakapott előttem, és az edényből kikandikáló kenyérkét villámgyorsan kirántotta. Elkaptam a karját, kivettem a kezéből a kenyeret, mielőtt a hátunk mögött lesben álló társának átpasszolhatta volna. A kenyeret megmentettem, de kis híján megvertek a dulakodásra odasereglett suhancok.
    Brigádom tagjai mamlaszul bámultak rám, nem avatkoztak bele a küzdelembe. Közömbösen nézték, hogyan ráncigálnak engem a krohobórok. Majdnem úgy nézett ki a dolog, hogy mi közöm volt Brand kenyeréhez, törődjek csak a magaméval!
    Bosszantott a málészájú brigádtársak bátortalansága, maga Brand is csak pislogott, még azt sem mondta: köszönöm. Míg engem agyaltak, mohón tömte be a megmentett kenyeret, csak úgy járt az ádámcsutkája.
    Szerencsémre a kölyköknek odébb komolyabb bonyodalmuk akadt, és felhagytak velem, így a verekedés színhelye eltávolodott, még mielőtt elfajulhatott volna a dolog.
    Megint tanultam. Nem érdemes közbevetnem magamat senki kedvéért, mert a végén még én leszek a hibás, és közjóváhagyással elagyalnak.

   Néha távolról odanéztem a kiosztóablakokhoz. Elképzeltem a jólismert konyhát belülről. Eszembe jutott, hogy oda kéne menni, és beszólni Revorjuknak egy alkalmas pillanatban. Ettől a tervemtől abban a pillanatban elálltam, mihelyt lelki szemeim előtt felvillant a kiosztóablak két oldalán lejátszódó dráma: a könyörgő, beesett szempárok, kérőn benyújtott, csonttáaszott kezek. A levesosztó kanállal mért ütések a riadt, esengő arcokba, a kegyetlenül levert kezek… És a jóllakott ember átkozódása, mely túlharsogja a rimánkodó erőtlen sóhaját…
    Nem láttam többet Revorjukot, mióta elhagytam a konyhát. Mi lett vele? Nem tudom. Lehetséges, hogy kiírták munkára, és tönkrement, mint sokan mások. Ha viszont szerencse-csillaga vele volt, akkor valahogy átvészelte azokat a nehéz időket…

   A napi munka befejezése után a falapátokat, döngölőket, a nyomtávolság mérésére szolgáló, berovátkázott rudat minden alkalommal elrejtettük a vonal végénél, a közeli bokrokban vagy hóbuckákban.
    A lágerig csak a fémszerszámokat vittük, a szekercéket, fűrészeket, feszítővasat és a hosszúnyelű, sínszögverő kalapácsokat. Egy alkalommal megbetegedett és otthon maradt az a társunk, aki előző este elrejtette a lapátokat, amíg mi többiek valahol a tűz körül melegedtünk.
    Kivonulás előtt félig-meddig elmagyarázta, hogy valamelyik nagyobb fa tövénél rejtette el. A munkahelyen Durakov éppen engem bízott meg az eligazítás során, hogy keressem meg a szerszámokat, beteg társunk útmutatása alapján.
    Körüljártam a szóbajöhető helyeket, megnéztem a környező fák töveit, de bizony nem leltem meg a lapátokat, döngölőket. Belefáradtam a turkálásba, meg fáztam is már nagyon. Odamentem a közelben lángoló, füstokádó tűzrakáshoz, egy kicsit melegedni. Ha már odamentem, le is telepedtem. A lángok barátságosan lobogtak, duruzsoltak az ághalom felett. Gyorsan futott végig a tűz a gyantás ágakon, a sercegve, pattogva égő tűlevelekig.
    Alkalmi társaim, az erdő különböző pontjairól odavetődött naplopók, jólesően nyújtózkodtak a bőven áradó melegben. Kifelé fordított tenyerüket arcukhoz emelték, hogy a perzselő tűz hevétől védjék az örökös füsttől gyulladt szemeiket. A vonzó melegben megfeledkeztem a szerszámokról, a munkáról, Durakovról egyaránt. Csak a tudatom mélyén motoszkált valami nyugtalanító érzés, de nem engedtem gondolattá formálódni.
    Hosszas melegedés után végre észbe kaptam, jó lenne már visszamenni a brigádhoz, és jelenteni, hogy nincsenek meg a szerszámok. A vasút felé közeledve láttam, hogy néhány emberünk havat lapátol az út mentén - az általam hiába keresett szerszámokkal!
    Wind mérnök észrevett és odahívott:
    – Állj neki a munkának! Hord a szögeket a talpfákra, Brand nem győzi egyedül.
    Szó nélkül lódultam a szögrakás felé. Durakov a nyomtáv bemérésével bíbelődött, amikor óhatatlanul el kellett haladnom mellette. Mindenféle mentő gondolat, magyarázat motoszkált a fejemben arra az eshetőségre, ha leállít és számon kéri, hol csavarogtam.
    A hóban guggoló Durakov futólag felpillantott rám, de figyelme ismét a sínek felé irányult. Vagy elfelejtette, hogy mivel bízott meg reggel, vagy nem is várt mást tőlem, mint amit tettem: eleresztettem a fülem mellett a kiadott utasítást. Bárcsak szidott volna meg! Akkor legalább tudtam volna, hogy nevelhetőnek, szóra érdemesnek tart. Közömbössége bántóbb volt, mintha megérdemelten lehordott volna a többiek előtt.

   A fennálló rendelkezések értelmében a reggeli kivonulásnál mindig jelen kellett lenni valamelyik orvosnak vagy nővérnek. Amennyiben nyomós indok merült fel, ott a helyszínen jogukban állt felmenteni az eléjük vitt embert a munka alól. Ugyanakkor nekik kellett elutasítani az erre irányuló számtalan könyörgést és kérelmet, amit nem tartottak rendkívül indokoltnak.
    Úgy esett az egyik borús reggelen, hogy éppen Duszja nővér állt a kapu közelében. Részvéttel figyelte a kivonulás megrázó jeleneteit, kínos huzavonáját.
    Amikor brigádunk a kapuhoz közeledett, észrevett engem a sorban. Odaköszöntem neki, boldog szeretettel néztem rá, olyan jó volt látni, s a közelemben érezni őt.
    Duszja nővér arca kissé felderült, és mosolyogva szólt hozzám:
    – Hogy vagy, János?
    – Köszönöm, jól - mondtam a sablonos választ, pedig legszívesebben odamentem volna, hogy minden bánatomat kiöntsem előtte.
    Aztán csak úgy ötletszerűen odafordult Duszja nővér a brigádvezetőhöz:
    – Hát ez a Rózsás hogyan dolgozik?
    Durakov sokatmondóan legyintett, és szóval is megtoldotta a félreérthetetlen mozdulatot:
    – Nem ér ez egy fabatkát sem.
    – Ejnye, János… - nézett rám a nővér, fejét oldalra hajtva, száját csodálkozóra csücsörítve.
    Mintha leforráztak volna, egyből elszállt az örömöm. Rettenetesen elszégyelltem magamat. Szerettem volna mentegetőzni, bizonyítani az ellenkezőjét, de a sor megindult, hátulról meglöktek, hogy menjek előbbre.
    Magamban nagyon dühös voltam Durakovra, és igazságtalannak tartottam. „Hiszen én úgy igyekeztem!” - dohogtam magamban. Egy másik hang belülről azt súgta: „Hát megsértődni azért nincs jogom. Igyekezhetnék jobban is, hisz tegnap sem tágítottam a tűz mellől fél napig… Még örülhetek, hogy a meg nem keresett szerszámokért nem mosta meg a fejemet Durakov…”
    „De azért mondhatott volna jobbat is rólam! Mibe került volna az neki? Így pedig olyan szörnyen leégetett Duszja nővér előtt! Eleinte, amíg bírtam, hiszen úgy igyekeztem. Elfelejtette? Vagy észre sem vette?”
    Valahányszor ez a kis jelenet eszembe jutott, szégyen és bosszúság fogott el.
    A reggeli kivonulásoknál napról napra cifrább jelenetek zajlottak le. A sok gyenge, jártányi erővel sem bíró ember összetett kézzel könyörgött, hogy ne vigyék ki munkára, nem éli túl ezt a napot!
    Nem volt irgalom. A szívtelen Vologya komendáns a kegyetlen brigádvezetőkkel összefogva sorra lökdöste ki a tétovázókat, a késedelmeskedőket.
    Ütötték-verték, aki erővel vissza akart maradni. Megfogták kezét-lábát, és úgy kilódították, hogy csak úgy nyekkent a kerítésen kívül. A brigádvezető újra kezelésbe vette: talpra állította a rémülten kapálódzó embert, és a többiek közé lódította.
    Visszaút már nem volt. A megcsendesedett pária a szerszámok felvételezése után engedelmesen rátért társaival együtt a kitaposott útra.
    A szimulánsnak tartott ellenszegülők közül sokan meghaltak az erdőben. Szánon tették meg a visszafelé vezető utat, mely a halottaskamránál ért véget.
    Akik gyengeségükre hivatkozva váltig ellenkeztek, azokat fehérneműre vetkőztették a nyitott kapu előtt, s foszlányokban lógó, koszos alsóneműben, pőrén vánszoroghattak a sötétzárkába: a láger túlsó sarkánál feketéllő kis faházikóba.
    Új rabszállítmány érkezett. Ősz óta a legnagyobb. Körülbelül lehettek vagy százan, százhúszan. Nem osztották be őket a már meglévő brigádokba, hanem új favágó brigádokat szerveztek belőlük.
    A jövevények, mint ilyenkor lenni szokott, hangosak, hangulatosak voltak. Lekicsinylően ócsárolták az ősgárdát. Tehetetlenséggel, szimulálással vádolták mindannyiunkat. Anélkül, hogy valamit is értettek volna a körülményekből, azt hangoztatták, manipulálunk az egészségünkkel, azért jutottunk idáig.
    Hát igen. Délről érkeztek. Új volt nekik a szép erdőrengeteg, az érintetlen fehér hó impozáns, lenyűgöző, néma birodalma. Nem gondoltak arra, hogy a fenségesen szép táj nem minden. Vadregényes környezetben is lehet szenvedni, nélkülözni. Ott is vannak gonosz emberek.
    Kétségkívül akadtak köztünk szimulánsok, öncsonkítók, melegvíz-ivók, akik nem bírták lelkierővel a megpróbáltatásokat, s meghasonlottságukban esztelenül rohantak saját vesztükbe, de az általános leromlottság oka nem ebben gyökerezett. Az újak kórusban énekelték az erdőben, a tűz mellett a pattogó ritmusú huligán-nótát:

   Fújták a nótát az újoncok, mely a mi nyomorúságunkat énekelte meg, Isten tudja, már hány év óta! Régi nóta, új dalnokokkal, akik nem értették meg, nem érezték át, hogy a sokstrófás balladában előadottak éppen azokat a körülményeket panaszolják fel, melyek elvették az erőnket, kivetkőztettek minket emberi formánkból.
    A becsület, a szorgalom fogalmát az életkörülmények tették előttünk teljesen közömbössé. Csak néha lobbant fel bennünk a régi önérzet halvány szikrája, de akkor is szerencsétlen tásainkon töltöttük ki haragunkat, átkozódva, szitkozódva, lökdösődve minden apróságért.

   A tábor lakosságának katasztrófális leromlottsága újabb enyhítő intézkedések bevezetésére kényszerítette a parancsnokságot. A kéthetes feljavító rendszerében való pihentetés az eddigi harminc fős létszámmal csak harmadszor ismétlődött meg változatlanul: február elseje és tizenötödike között. Aztán már nem szerveztek feljavítót, hanem egy kibővített létszámú, úgynevezett „félkórházat”. Ide nem betegek kerültek, hanem a szervezetileg leromlott, munkára alkalmatlan emberek.
    Az első napon mindjárt száz fővel alakult meg, mégis sokan kimaradtak belőle. Kissé elcsitult a kapu előtti hajsza, de még mindig sokan mentek ki a tajgába, akiknek a félkórházban lett volna a helyük. Ezt a félkórháznak nevezett, korlátlan időre és nagy létszámmal felállított javítót a kórházzal átellenben lévő barakk két középső szekciájában helyezték el. Az élelmezést a kórház konyhájáról kapták, naponta háromszor, de csak 65 deka - alapfejadag - kenyérrel. Kötelező két órai munka nem volt. Ettől függetlenül a komendáns bejárt hozzájuk naponta. Körülnézett a megszeppent társaságon, kiválasztott néhány, szemre erősebbnek tűnő embert, és kivezényelte havat lapátolni, söprögetni az udvaron. A szófogadás nem volt kötelező, de ki mert még félholtan is ellentmondani?
    A félkórház rendjére Duszja nővér ügyelt, az orvosi rendelőben való esténkénti asszisztálás mellett. Sura nővér maradt a kórházban. Igaz, hogy az csak egy helyiségből álló, tizenhat ágyas kis lazarett volt, de olyan súlyos állapotban lévő betegek kerültek oda, hogy Iván szanitéccel együtt szinte éjjel-nappal talpon lehetett Sura, hogy kellőképpen ellássa a betegeket, akik minden gondoskodás ellenére hullottak, mint ősszel a legyek.

   Nyolc emberrel szaporodott a brigád. A saját - Szimszkij - lágerkerületünkhöz tartozó péskovai lágerből irányították át őket hozzánk, mint vasútépítő szakembereket. A lassacskán gyérülő brigádunknál el is kelt ez a felfrissítés. Eleinte tisztelettel néztünk újdonsült brigádtársainkra, mint akiket elismert szakmunkásként irányítottak közénk. De aztán egy-két nap alatt kiderült, hogy ők sem voltak nagyobb szakemberek, mint mi. Valószínűleg a kiválogatásnál össze-vissza hazudoztak magukról mindent, csakhogy egy jobbnak remélt lágerbe jussanak.
    Hát jól kiválasztották új otthonukat! Péskován legalább elég fatányér volt az ebédlőben, ha ugyanilyen silány és tartalmatlan levest adagoltak is bele, mint nálunk a dolgajai rémlágerben. A péskovaiak egytől egyig krohobórok voltak. Alig melegedtek meg, máris lopkodni kezdték a kenyeret, még saját munkatársaiktól is. Hamarosan az ebédlői csetepaték, a villámgyors lopások hőseivé váltak.
    Az erdőben alig lehetett elverni őket a tűztől, akárcsak bármely más földi halandót. Hamarosan lekopott róluk a hamis nimbusz, és azontúl nyersebben tágyaltunk velük, sőt a régi gárda tagjai el is húzódtak tőlük.

   Valamelyik este, ahogy kiléptem az ebédlőből, a sötét előtérben mellém szegődött Gubar. Karon fogott, és hívott magával, hogy menjek a konyhaépülettel átellenben lévő barakk előterébe.
    Nem szívesen követtem, mert semmi jóra nem számítottam tőle, azonban annyira agitált, erőszakoskodott, hogy nem szabódtam sokáig. Gondoltam, nem erősebb nálam, majd csak bírok vele, ha verekedést akar kezdeni!
    Esze ágában sem volt verekedni! A homályos, megvilágítatlan előtérben előhúzott a buslátja alól egy pár gumikalocsnit, és azt dugdosta az orrom alá:
    – Vedd meg tőlem, odaadom harminc deka kenyérért!
    – Nem kell nekem ez a vacak kalocsni! Mit kezdjek vele 45 fokos hidegben? Megfelel nekem a háncsbocskor is. Ha elvásik abból korlátlanul kaphatok másikat a raktárból. Dehogyis adok oda harminc deka kenyeret! - erősködtem a végletekig.
    – Te bolond! Tudod, hogy ez mennyit ér? Nem is adnám oda másnak, csak neked potom 30 dekáért. Tudod, mi már sokszor voltunk egy lágerben, emlékszel rá? Neked adnám oda a legszívesebben, adj érte legalább húsz dekát, jó? - hadarta szenvedélyesen, titokzatosan suttogva.
    „Nahát, ennek is jókor jutott eszébe, hogy hányattatásaink során többször is voltunk egy táborban!” - gondoltam magamban, és sehogy sem álltam kötélnek. „Dehogyis válok meg a drága kenyeremtől! Aztán cipelgessem a kalocsnit, amerre megyek, a hónom alatt? Mert ha leteszem valahol, egyből nyoma veszik, és fuccs a kenyérnek is, meg a kalocsninak is. Hiányzik nekem ez a bóvli, marhaság az egész!”
    Amikor Gubar látta, hogy végképp nem tudja a nyakamba varrni a pillanatnyilag teljesen értéktelen kacatot, akármilyen mulyának látszom is - szidni, átkozódni kezdett, éktelen haragra lobbanva.
    Faképnél hagytam. Mit tehettem volna mást? Kiállt a lépcsőre, és a barakkból ki-bemászkáló emberek lökdösődése közben kiabált utánam mindenféle ocsmányságot, amíg csak látott.
    Más bajom sem volt, mint tél derekán kalocsnit venni! Biztosan abban az órában lopta el valakitől, és gyorsan túl akart adni rajta.
    Szerencsétlen ember! Mire rá nem vitte a kínzó éhség! De ebben sem volt ügyes. Nem olyat lopott, kesztyűt vagy sapkát, ami kapós, és megvették volna tőle. Kenyeret lopni ügyetlen és gyáva volt. Inkább egy pár ócska kalocsniért tette kockára fogait és bordái épségét.
    Nem tudom, sikerült-e elsütni valakinek azokat a nem szezonhoz illő lábbeliket, de nekem többé nem kínálta fel. Ha meglátott, már messziről szidott engesztelhetetlen gyűlölettel. Szóra sem méltattam. Csak az nem tetszett, hogy mindig a fajtámat szidta. Semmi szükségem sem volt arra, hogy a súlyos körülmények között valaki hitelt adjon gyűlölettől sugallt rágalmainak, és nemcsak „fasiszta” legyek, hanem egy rég háttérbe szorult verési indok, nemzetiségem miatt is ellenséges szemmel nézzenek rám amúgyis eldurvult társaim.

   Megint hosszú időre eltűnt előlünk a drága napfény. Elborult az ég, homályba merült a tajga. A sűrű havazásnak nem volt se vége, se hossza. Abba kellett hagynunk a vasútépítést. Napokon át szünet nélkül lapátoltunk. A vonatok közlekedését kellett minden áron biztosítani az eddig megépített vonalon. Hosszú távolságon kellett rendben tartanunk a töltéseket. A lágerünktől három kilométerre lévő 21. számú láger határától be egészen az irtás alatt álló erdőrészletekig. Összesen vagy 10-12 kilométeres szakaszon.
    Napestig szünet nélkül szórtuk a havat. Még az volt a szerencse, hogy a borza hó lapátolása jóval könnyebb, mint a sínek húzogatása.
    Tűzről, melegedésről szó sem lehetett. Egyedül a lapát nyele hevített bennünket. A brigádvezető mindenkinek kijelölt tíz-tíz lépésnyi szakaszt, a sor végén a mérnököket és sajátmagát sem kivéve - tétlenül megfagyni ők sem akartak. Ahogy elszórtuk a part menti hóba nyomott jelig, előre mentünk, újabb tíz lépésnyit foglalni. Így a nap folyamán mindenki volt első - majd ahogy fokozatosan lehagyták - utolsó is a sorban.
    Durakov esténként annyi köbméter elszórt havat jelentett az irodán, hogy ezekben a napokban mindig 90 deka kenyeret kaptunk, két ráadás-kásával együtt. Nem is bántuk a havazást, ha melegedésre nem is volt módunk. Különben sem volt hideg, alig 20-25 fok lehetett nulla alatt.
    Egyik nap a reggeli kivonuláson láttam Agu barátomat. Brigádjával a kapu felé ment. Engem nem vett észre, csak nézett maga elé. Nem szóltam utána, nem állhatott volna meg egy szóra sem, mert már a narjádcsik sürgette őket kifelé. Annyit futólag megfigyeltem, hogy Agu arca nagyon beesett volt, és a szeme körül mély árkok húzódtak. A fejsze és a fűrész rég elfelejtette vele azt a pár hetes pihenést, amiben a feljavítón volt része.