A végzetes ünnep

   A Vörös Hadsereg ünnepének előestéjén munkaértekezletet tartott a láger parancsnoksága. Ez Ukrajnában megszokott esemény volt, mert Liebermann minden hónapban pontosan megtartotta. Itt egy kissé csodálkozva vettük tudomásul, hogy szóba állnak velünk, mert eddig még ilyesmiről szó sem volt.
    A munkateljesítmények nem voltak olyanok, hogy különösebb eredményekről számolhattak volna be a nagyközönség előtt a brigádvezetők. Ettől függetlenül sok szó esett a termelékenységről. A színpadon, vörös lepellel letakart asztal mögött ültek a tisztek, s felváltva ostorozták a jámbor hallgatóságot, a nagy tervlemaradásért, a kiszállítási terv gyatra teljesítéséért. A néma hallgatóság felé mutogattak, minket okoltak mindenért, a felelősségrevonást emlegették, komoly szankciókat.
    Kevés volt az ülőhely a gyűlésteremmé átalakított ebédlőben. Az asztalokat egymásra rakták a kiosztóablak előtt, a padokat pedig a színpad elé vitték. A brigádvezetők foglaltak helyet elől a padokon, mögöttük, valamint a falak mentén szorongott a brigádvezetők által odacsődített rabok tömege.
    Lélegzet-visszafojtva hallgattuk a dörgedelmeket, mikor a nacsalnikok szenvedélyes hangon szórták a vádakat a kopasz fejek lehorgasztott erdejére.
    Zúgott a fejem az álmosságtól is, meg a sok köbmétertől, folyómétertől, normától, amit végig kellett hallgatnom a falnak dőlve, egyik lábamról a másikra állva kínomban. A sorozatos beszámolók, kiegészítések, hozzászólások végeztével szót kért valaki sorainkból is.
    – Nacsalnik polgártársak! - kezdte mondanivalóját. Sok szó esett itt a kötelesség teljesítéséről, a Szovjet Haza érdekeiről, az ország újjáépítéséről, amivel mi is teljesen egyetértünk. Sok számadatot felsoroltak előttünk a kitermelendő köbméterekről, s alig kevesebbet a ki nem termelt rönkökről. Azonban azokról, akiknek ezt a teljesítményt fel kell mutatni - az emberekről -, valamint azok minimális szükségleteiről, testi-lelki problémáiról egy árva szó sem esett. Elvárják tőlünk, tűzön-vízen keresztül, hogy maradéktalanul teljesítsük a sokat emlegetett normát, a Hazával szemben elkövetett súlyos vétségeink jóvátételéért, de hogyan?
    Őszintén meg kell mondanom - nehogy Önök illúzióban ringasság magukat -, a jelen körülmények között ettől a sok tönkrement embertől ugyan hiába várják a tervek teljesítését, sőt a túlteljesítését!
    Minimális emberi szükségleteink kielégítésében is égető hiányosságok vannak. A ruha a tél kellős közepén rongyokban foszlik le rólunk. A többszörösen megvámolt élelem tányérunkba kerülő silány maradéka még a fekvők számára sem elegendő, nemhogy ezer és ezer köbméter kitermeléséhez energiát adjon. Önök is látják, hogy az emberek tömegesen váltak munkaképtelenné. Talán nem tudják mi az oka? Tudják Önök nagyon jól, akárcsak én. Miért nem vallják be őszintén, hogy a létszám alapján megtervezett teljesítménytől való súlyos lemaradás nem az elítéltek árulásának, a „politikaiak” szabotázs magatartásának az eredménye? Ha szabotázsról beszélhetünk, ez azoknál van, akik a mi sorsunkért, sanyarú életkörülményeinkért felelősek!- fejeződött be a rövid, indulatos kifakadás.
    A színpadon ideges mozgolódás támadt. A tömeg néma és mozdulatlan maradt.
    A nacsalnikok nyújtogatták a nyakukat, szemük elé tették a kezüket ellenzőnek, hogy a színpad fényéből belássanak a sötétben összezsúfolt rabok tömegébe. Látni akarták az izgága szónokot, aki a tömegben elvegyülve szórta nyilait a színpad felé, az egész munkásság nevében beszélve.
    Elröppent az álmosságom, érdeklődve figyeltem a további fejleményeket. Kíváncsi voltam, mi lesz most.
    A szónok körül önkéntelenül egy kis kör képződött, s az élénken gesztikuláló, kistermetű szószólóban Sevcsenkót, az ukrán sztárosztát ismertem fel.
    „No, ez jól megmondta a magáét - gondoltam magamban. De aligha értelmezik úgy a színpadon, ahogy az elhangzott. Ki vállalná magára a mulasztást, ki ismeri be, hogy nem vesznek bennünket emberszámba? Ki mondja meg őszintén, hogy a rabok pusztulását az országra nézve előnyösnek tartja? Hazafias cselekedetnek a „fasiszták” verését, gyötrését? Senki…”
    Sevcsenko szavait pár perces dermedt szünet követte, majd hirtelen magához tért a láger parancsnoka, és nekivörösödve felordított:
    – Micsoda fasiszta megnyilvánulás volt ez? Csírájában fojtom el az összeesküvést! Ki bízott meg téged, hogy mindenki nevében beszélj? Még tíz évet akarsz a nyakad köré? Mit lázítasz? Majd gondoskodunk rólad! A munkában való súlyos lemaradásért igenis ti, átkozott fasiszták, ti vagytok a felelősek! A norma szerint járó élelmet hiánytalanul megkapjátok, dolgozzatok és ne lázongjatok! Majd kiemeljük a bujtogatókat, rendet teremtünk köztetek, ne búsuljatok! Hogy ütlegeljük a lustákat, szimulánsokat? Ezentúl is megkapják a magukét, ne féljetek!
    E felhördülés után ismét mély csend támadt. Sevcsenko újra nyújtogatta a kezét szólásra, de többen megragadták a karját, megrángatták a buslátját, és elállt tervétől. Több hozzászólás nem volt.
    Anélkül, hogy a parancsnokság berekesztette volna a munkaértekezletet, a sorok között mozgolódás támadt. A hátsó sorok a résre nyitott ajtón keresztül apránként kiszivárogtak, fokozatosan ürült a helyiség.
    Eközben a színpad előtt a megszeppent iskolás gyerekek módjára görnyedező brigádvezetők beszámoltatása következett. A parancsnok felszólítására egyenként rebegték el vérszegény mondanivalójukat, a nacsalnikok ingerült, szőrszálhasogató, vádló közbekiáltásaival meg-megszakítva.
    Én sem vártam meg a gyűlés végét. Kilopakodtam a többi után a teremből, és hazavánszorogtam a barakkba. A pirosra hevített kályha mellett egy kis meleget szedtem magamba, úgy másztam fel dértől csillogó fekhelyemre.

   A Vörös Hadsereg napja a katonaság ünnepe volt, kísérő őreinkre való tekintettel nekünk is szünnapot adtak, november hetedike után most először!
    Örömmel tanyáztunk a barakkban. Majdnem az egész napot átaludtam a priccsen. A kályhát szünet nélkül fűtötték. A szélmentes időjárásra miatt egészen tűrhető volt a hőmérséklet a nagy hodályban.
    Hogy az ünnepnap fényét emeljék valamivel, a vacsoraleves mellé mindenki kapott két-három kis sózott halat. Nem ettem meg mindjárt. Úgy terveztem, hogy majd a barakkban a helyemen szépen megeszegetem a kenyeremmel.
    A barakkba érve megláttam, hogy a többiek szorgalmasan sütögetik a csöpp halakat a kályha oldalán. A sült hal szaga elcsábított. Én is megkívántam a nyershal helyett a pirosra perzselődött falatokat.
    A nyirkos halacskákat a markomban szorongatva vártam a soromra, végül én is odanyomhattam vacsorapótlékomat a maszatos benzineshordó bordás falához.
    Az átégett halakon szinte kivirágzott a só. Az egyik tenyeremből a másikba ejtve fújogattam a forró ínyenc falatokat. Aztán úgy, ahogy elképzeltem, felkuporodtam a fekhelyemre, és a kenyeremmel eszegettem a méregsós falatokat.
    E lakoma után nagyon megkívántam a vizet. Merítettem egy pohárral a melegvizes hordóból. Elkortyolgattam, de alig enyhítette szomjúságomat.
    Későre járt már az idő. Lefeküdtem aludni. „Majd elmúlik a szomjúság, ha már elalszom” - gondoltam magamban.
    „Vajon hányan mehettek el a meghirdetett koncertre vacsora után?” A központi lágerből színjátszó csoport érkezett az ünnep alkalmával. Nem vettem észre, hogy valaki a barakkunkból elment volna az előadásra. Engem más lágerekben a vasárnapi koncertekről el sem lehetett volna kergetni, most pedig nem tudtam rászánni magamat, hogy elkecmeregjek késő este mégegyszer az ebédlőig.
    Éjszaka arra ébredtem fel, hogy tűrhetetlen szomjúság epeszt. Szinte égett a szám belseje a víz utáni gyötrő vágytól. Rövid tusakodás után lemásztam a priccsről. Csak úgy pajpákban, bocskor nélkül odamentem a hordóhoz. A teli pohár langyosra hűlt forralt víz semmit sem enyhített szomjúságomon. Egy hirtelen elhatározással, könnyelműen telemertem az aluminium poharat a hidegvizes hordóból. Nagyot húztam a jéghideg vízből. Csak úgy égette a mellemet. A gyomromban maró hidegséget éreztem. Ősz óta nem ittam hideg vizet, elszoktam tőle.
    Összeborzongtam. Megdöbbentem: most mi lesz? Még el sem aludtam, megint elővett a tűrhetetlen szomjúság. Úgy kívántam a vizet, mintha az eszemet vette volna az az átkozott sós hal.
    „Csak egy kortyot iszom…” - csitítgattam magamban a józan ész szavát, és lemásztam újra. Az álmosságtól le-lecsukódó szemekkel merítettem a hideg vízből. Apránként kortyolgattam, mert bármennyire kívánta a szám, a gyomrom már nagyon fájt tőle.

   A hó változatlanul esett. Láttuk, hogy ma sem lesz más dolgunk, mint a vég nélküli hószórás. Elgyalogoltunk egészen a 21-es lágerig. Egymást előzgetve estig eljutottunk majdnem az erdőig. Szemben velünk, a vonal másik végétől a Kovalcsuk-brigád tisztogatta a vasutat. Az ünnepen leesett hó elszórását nem győztük volna egyedül.
    Lapátolás közben minduntalan bele-beleszúrt valami a gyomromba, és tompa émelygést éreztem. Időnként mintha vasmarokkal szorongatták volna belső részemet.
    „Jaj, megúszom-e különösebb baj nélkül ezt a felelőtlen vízivást, vagy nem?” - figyeltem magamat. „Csak meg ne betegedjek!” A munka azért ment. Gépiesen emelgettem a hosszú lapát nyelét, jobbra-balra túrtam le a havat a sínekről. Nem kellett tisztára söpörnünk a pályát, csak annyira, hogy a kis vicinális el ne akadjon útközben.
    A közlekedés minden erőfeszítés ellenére leállt. A szerelvények a nyílt pályán rekedtek. A 21-es láger lakói is ott hemzsegtek a vasúton, a központi láger felé kanyarodó szakaszon. Meddő küzdelem volt ez a bőven omló hóval. Nem sikerült a vonalat teljes egészében úgy szabaddá tenni, hogy a kiszállítás megindulhatott volna.
    Este már nem ízlett a nagy darab kenyér. A keserű krumplileves marta fájó gyomromat. Jobb lett volna talán, ha otthagyom, de az elképzelhetetlen pazarlás, amíg az ember nyelni tud.
    Erősen szédültem, valószínűleg lázas lehettem. Nem bírtam a kályha melletti ácsorgást, felkapaszkodtam a helyemre.
    A buslátot a fejemre húztam, és hamarosan átszédültem a kusza víziótól zaklatott álomvilágba.

   Nagyon nehezemre esett a felkelés. Annyira fájt a gyomrom, hogy szinte lélegezni is alig mertem. Fájdalmasan görnyedezve mentem ki a munkára, kezeimet a hasamra szorítottam, hogy ne rázkódjon annyira minden lépésnél.
    A havazás szűnőben volt. Az általunk épített bekötőúttól kellett most a havat elszórni. A többi utászbrigádot vezényelték a főútvonalra. Másnap - ha törik, ha szakad - meg kell indulnia a közlekedésnek a Káma-parti rakodótelep és az irtások között!
    Durakov a leágazásnál egyedül engem hagyott vissza azzal, hogy a váltóknál takarítsam a havat egész nap. A brigád többi részét beljebb vitte az erdőbe, kit hószórásra, kit a vasútépítő-anyag kiásására a mély hó alól.
    Nem ment a munka, bárhogy akartam eleget tenni a feladatomnak. Nagyon szédültem, piros karikák táncoltak a szemem előtt. Éreztem, hogy magas lázam van, mert anélkül, hogy egész nap egyszer is felkerestem volna a tüzeket, nem éreztem hideget.
    Fogcsikorgatva szórtam el egy keveset a vastagra szaporodott hóból, aztán hosszasan álltam mozdulatlanul a lapátnyélre támaszkodva. Behunytam a szememet, és fájdalmasan nyögdécseltem. Minden mozdulatra éles fájdalmat éreztem a gyomromban, beleimben.
    Délután elfogott a hasmenés. Szinte tíz percenként jött az inger. Végül már úgy éreztem, hogy kiszakad a belem a meddő rohamoktól.
    Az általam megtisztított szakaszon már újra legalább tíz centis volt a hó. Engem is jócskán belepett, ahogy ott szoborrá merevedve markoltam a lapátot.
    A nap folyamán nem háborgatott senki. Kihalt volt körülöttem minden. Az esti alkonyatban nem láthatta Durakov, hogy mit végeztem a nap folyamán. Én szótlanul csatlakoztam a brigádhoz, mikor megindult a hazafelé vezető úton.
    Útközben annyira legyengültem, hogy nem bírtam menni. Durakov a többiek figyelmeztetésére hátraküldte Szeleznyevet, hogy támogasson el a lágerig.
    Nehezen zihálva erőlködtem, de minden lépésnél úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, összerogyok az út közepén. Úgy összeszorítottam a fogaimat, hogy a halántékom hasogatott az erőfeszítéstől. Nem akartam, hogy a brigádot a saját vánszorgásommal késleltessem.
    A kapunál elengedett Szeleznyev, én pedig a barakk helyett egyenesen az orvosi rendelőhöz mentem. Útközben sűrűn meg-megpihentem, erőt gyűjtöttem az utolsó lépésekhez. Amint Duszja nővér meglátott, kétségbeesetten csapta össze a kezét:
    – Istenem! Mi lett belőled, János? Mi történt veled? Hát ezért állítottalak talpra, hogy megint így tönkremenj?
    – Pedig szorgalmasan dolgoztam… - dadogtam láztól cserepes ajakkal. Ahelyett, hogy a bajomat mondtam volna meg, az jutott eszembe, hogyan leégetett engem a múltkoriban Durakov brigádvezetőm Duszja előtt.
    – Mit beszélsz te itt munkáról? Hogyan verek beléd lelket megint? Azt mondd meg nekem! - szörnyülködött Duszja nővér.
    – Mi a panaszod? - kérdezte Paulov doktor.
    – Hasmenés. Nagyon fáj… - mondtam halkan, kezeimet a hasamra szorítva.
    Az ezt követő vizsgálat várható eredménye: vérhas.
    Paulov doktor rögtön kiírt. Megígérte, hogy másnap vagy harmadnap bevitet a kórházba, mihelyt lesz hely. Csak azt nem mondta, mihelyt valaki meghal.
    Duszja nővér könnyes szemmel nyitotta ki az ajtót előttem, és odaszólt Obnyávkának:
    – Kísérd ezt az embert a barakkjába!
    „Jaj, Istenem! De nagyon beteg lehetek, ha befektetnek a kórházba! Mi lesz velem!?” - kóválygott bennem a gondolat.
    Nem mentem el vacsorára. Szeleznyev odahozta hozzám a kenyeret. Elvettem tőle, de szinte rá sem tudtam nézni a fekete és kesernyés illatú adagra. Bántotta a kenyérszag az orromat, és gyorsan belegyömöszöltem a buslát zsebébe. Visszarogytam a deszkákra, és fájdalmasan nyögdécseltem. Kezemet a lázban égő gyomromra szorítva aludtam el.
    Álmomban sok vizet láttam hömpölyögni. Ameddig a szemem ellátott, piszkos sárga hullámok áradtak mindenfelé. Minduntalan elragadtak az örvényes hullámok. Nehezen küszködve kapaszkodtam a síkos parti kövekbe. Hiába erőlködtem, a szennyes áradat vissza-visszarántott a mélybe. Fojtogatott, elmerüléssel fenyegetett. Mint a vízbe hullot falevelet, úgy pörgetett a morajló vizek árja…