Elhagyottan, betegen…

   Ébresztő után, ahogyan megmozdultak a nyikorgó priccsek, zsibongani kezdtek az addig szanaszét lapuló emberek, feleszméltem a lázálom és ébrenlét közötti állapotomból. Odaszóltam Piff Bélának:
    – Te, menj oda Durakovhoz… Mondd meg, hogy beteg vagyok… Kiírt az orvos… Nem megyek az ebédlőbe sem… Hozzák el a kenyeremet…
    – Mi történ veled, mint csináltál? - kérdezte Béla számonkérőn.
    – Semmit… - nyöszörögtem.
    – Biztosan valami olyant ettél! - pattant fel, s hirtelen felém forult: vérhas?
    – Igen… - suttogtam alig hallhatóan, mert még a hangos szótól is mintha késsel vágtak volna a beleimbe. De ne gondold, hogy valami hulladékot ettem. Nem szokásom. A sós hal ártott meg.
    – Kellett neked sütögetned, mint a többi szamárnak? Most aztán megúszod-e szárazon? - nézett végig rajtam elítélő pillantással.
    Rosszul esett, hogy csak vád és ítélet csendül ki hangjából, sajnálat vagy részvét semmi. Nem szóltam többet, csak magamban gondoltam: „Istenem! Csak még egyszer!”…
    Béla lekászálódott a priccsről. Fogalma sem volt, milyen fájdalmat okozott nekem a vigyázatlanul meglökött deszkák rándulásával. Durakov nem jött oda hozzám. Mikor a brigád reggelizni indult, futólag rám pillantott, s mint akinek eszébe jutott valami, odaszólt Szeleznyevnek. Bizonyára a kenyeremre vonatkozóan rendelkezett. És a levesemet adatta oda valakinek, talán szegény Szoglajevnek.
    A brigádok elmentek dolgozni. Kiürült, elcsendesedett a barakk, csak a szabadnaposok lézengtek, kucorogtak a kályha körül. Olyan egyedül éreztem magamat. Úgy fájt, hogy senki sem törődik velem. Béla is úgy elment munkára, hogy még azt sem mondta, jó napot! Pedig lehet, hogy most látott utoljára, befektetnek a kórházba…
    Jólesett volna egy kis figyelmesség, törődés, de nem várhattam senkitől. Teljes közöny vett körül, amikor élet és halál között vergődtem. Mindenki a maga nyomorult életéért reszketett, a másikkal törődni nem volt erő, nem volt szív.
    „Duszja… Duszja nővér… Hol van? Miért nem jön? De jó lenne, ha meglátogatna, elvinne magával ebből a sötét barakkból!…” - sóvárogtam vágyakozva földi őrangyalom után.
    Hiába lestem az ajtónyílást, nem jött. Hiú remény volt reá várni, tudtam jól, de mégis hitegettem magamat: „Talán. Talán?” Volt szegénynek elég dolga, gondja a sok száz rábízott beteggel, nem ért rá a brigádok szállásán mászkálni! Betegségemben, fájdalmamban, nyomorúságomban valakire várnom kellett, valakiben bíznom, reménykednem, akitől segítséget, enyhülést és egy kis szeretetet remélhetek…
    Hirtelen kitárult az ajtó.
    Bottal a kezében berontott Vologya komendáns, a narjádcsik és a nadzirátel kíséretében, akik szintén fütyköst szorongattak ütésre készen.
    Láztól égő, félig lecsukott szemhéjaimon keresztül láttam, ahogy a szabadnaposok ijedten szétrebbentek a kályha mellől, és gyorsan kettes sorba rendeződtek a szoba közepén. A fekhelyekről sietve másztak elő a többiek, s mire a szoba belsejébe értek a rettegett látogatók, mindegyik igyekezett beállni a sor végére.
    Mozdulatlanul feküdtem tovább. A maró fájdalomtól hasogatott gyomrommal moccani sem mertem. Döbbenten vettem észre, hogy Vologya ott termett a priccsem végénél. Összerezzentem, ahogy rám rivallt:
    – Miért nem mentél ki munkára?
    Szótlanul lapítottam, vártam, hogy békémet hagyjon. „Láthatja, hogy beteg vagyok. Meg különben is, majd Paulov igazol engem. Ne piszkálódjon, elég a bajom így is…” gondoltam, s behunytam a szememet.
    Pillanatnyi szünet után Vologya közelebb lépett, elkapta a karomat, és teljes erővel lerántott a padlóra.
    – Óh… óh…, ja-a-aj!…
    Fájdalmas nyögéssel terültem el a lábainál. A beleimbe hasító éles fájdalomtól összegörnyedve vártam az elkerülhetetlen verést. Karjaimat a fejemhez emeltem, egyébként védekezés nélkül tűrtem, hogy ormótlan szőrcsizmájának tompa orrával rugdosson, ahol ér. Magatehetetlenül, dermedten vártam, hogy mikor kezdi el az ütlegelést a vastag csiharral. A narjádcsik és a nadzirátel részvétlenül nézték Vologya tobzódását. Nyugodtan várták, hogy mikor unja meg a szórakozást.
    – Ne bántsd! Az nagyon beteg! - hallottam az ajtó irányából Paulov doktor sietős kiáltását. Itt mindenki szabadnapos, menjünk tovább!
    Vologya éktelen káromkodás közepette ott hagyott a padlón elnyúlva. Hallottam, amint a nadzirátel megszámolta a kályha előtt felsorakozottakat, majd engem is beleszámolt a létszámba. Gyors lépteik után döngve csapódott be a deres ajtó. Elvonultak a botos félistenek más barakkba. Rendet csinálni, fegyelmet teremteni - furkósbottal.
    Rabtársaim ügyet sem vetettek rám. Elfoglalták előbbi helyüket a kályha körül. Egyik-másik kiosont, bizonyára a szemétdombra.
    Sokáig feküdtem a padlón. Aztán erőt gyűjtöttem, és a beleimet szaggató fájdalmat legyűrve visszamásztam a priccsre. A buslát alá bújtam. Vacogtak a fogaim, mert nagyon átfáztam a kihűlt barakk jeges sárral telehordott padlóján. Elvesztettem az eszméletemet. Nem tudom meddig fekhettem önkívületi állapotban. Arra ébredtem, hogy menthetetlenül ki kell mennem.
    Keserves kínok között kecmeregtem le a priccsről. Magam után húztam a buslátot, amit aztán a nyakam köré kanyarítottam, és úgy-ahogy összefogtam magamon. Beleléptem a bocskorokba, de nem kötöttem össze a lábam szárán, a háncskötelékét sárban-hóban húztam magam után. Csak arra vigyáztam, hogy az ajtó oda ne csípje, és hasra ne essek miatta.
    Azzal telt a nap, hogy hol felmásztam a fekhelyemre, hol a kínzó bélgörcs kikergetett az udvarra. Priccstől-priccsig kapaszkodva másztam végig a szobán, valahányszor a kényszer felzavart. Alig győztem egy-egy út fáradalmait, kínjait nagy nehezen kipihenni, mászhattam le újból az ágyról. Később már csak az alsó fekhelyre dűltem le, lábamon a bocskorokkal, hátamon a busláttal. Nem volt erőm minduntalan le-fel kapaszkodni az emeleti deszkákra, úgyis hamarosan megint vánszoroghattam kifelé.
    Az esti kenyeremet az érintetlen reggeli kenyér mellé tettem. Már a harmadik kenyérdarab nyomta az oldalamat a buslát zsebében.
    Bele-belecsíptem néha a kenyérbe, de ahogy a számig vittem egy kis darabkáját, a szaga megcsapta az orromat, és nem tudtam legyömöszölni egy falatot sem.
    Undorodtam a drága kenyértől! Ezelőtt pár nappal még a kínzó éhségtől reszketett a belső részem, most pedig lázasan háborgott.

   Lázas szemeimet az ajtóra függesztve hevertem a helyemen. „Hiába ígérte meg az orvos tegnapelőtt, hogy bevitet a kórházba. Úgy látszik nincs hely, vagy talán elfelejtette?…” - ijedeztem magamban.
    Szerencsémre Paulov nem maradt le a barakkot látogató botos nacsalnikoktól. Megúsztam verés nélkül a priccsen való görnyedést. Az orvos egy pillanatra odalépett hozzám:
    – Hogy vagy, János?
    – Jaj, nagyon-nagyon rosszul!… - pihegtem sóhajtva.
    – Majd intézkedem! - biztatott Paulov.
    Boldog öröm bizsergett át tagjaimon, s szinte ugrottam volna fel, hogy kövessem őt rögtön, azonnal. Sajnos azonban ezt a napot is a barakkban kellett átfeküdnöm. Kimerültem az egész napi mászkálásban. Szünet nélkül kergetett a csikaró hasam, nem volt maradásom még tíz percig sem. Zúgott a fejem, az erő teljesen kiment a végtagjaimból. Nem ember voltam már, hanem élő halott. Sóvárogva vártam valakit, hogy bekísérjenek a kórházba, de hiába. Az órák kínos lassúsággal, gyötrő szenvedéssel peregtek le a rideg, sötét, koszos barakkban.
    Szabadnapos társaim megfigyelték, hogy komoly beteg vagyok, és kenyéradagok lapulnak a fekhelyemen hagyott buslátban. Nem volt már erőm minduntalan magam után vonszolni az udvarra, már anélkül jártam ki. Egyik alkalommal, amint visszabotorkáltam a helyemig, észrevettem, hogy a buslátom nem úgy van, ahogy hagytam. Egyből rájöttem, hogy távollétemben kizsebeltek, és elvitték az összes kenyeremet.
    Valami éhségféle sajdult bele a gyomromba. Hogy nem maradt egy falat kenyerem sem, hirtelen úgy ettem volna, és mohón kaptam a kiszóródott morzsák után.
    De ahogy a számig emeltem az apró morzsalékot, amit a fosztogatók sebtében elhullajtottak a busláton, nem volt erőm lenyelni a dohosszagú kenyeret. Nem a gyomrom, csak a szemem és az életösztön kívánta, hiányolta az ellopott fejadagot.
    A kályha mellől bizonyára éberen, lélegzet-visszafojtva figyelték, hogyan fogok reagálni a kenyér eltűnésére? Zajt csapok-e? Keresem-e jajveszékelve?
    Vissza sem néztem rájuk. A buslátot a fejemre húztam, és a következő hasgörcsig halkan nyögdécseltem. Úgy éreztem, mintha dögkeselyűk kóvályognának felettem a sivatagban:
    Ellopták a kenyeremet… Véleményük szerint nekem már arra úgy sincs szükségem… A szemükben már halálra vagyok ítélve… Lehet, hogy meg is halok… Itt a vég… A nyomorúságos vég… Hát eddig tartott az egész… Ilyen balgán, ilyen nyomorúságosan kell elvesznem?
    – Istenem! Úgy szeretnék még élni!… Élni!…
    – Bozse moj! Ja hacsu zsity… domoj, na rogyinu!…
    – Mein Gott! Ich will noch leben… leben… nur leben!
    – Allah, Biszmillah!… megen baska jaman… …
    – Jaj, de szédülök! Csak még egyszer tudnék meggyógyulni!…
    Ködös víziók, kusza gondolatfoszlányok, égő sóhajok, könyörgés a Mindenhatóhoz minden néven, nyelven, ami ködös agyamban felmerült… És a megsemmisülés félelme…